Part 1

KENEDI GÉZA

AZ ÉLET KÖNYVE

*

MÁSODIK KIADÁS

BUDAPEST,

ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1911.

5140. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

TARTALOM.

Előszó 7 =VILÁG.= Filozófia 11 Koreszmék 13 Szocializmus 13 Erkölcsi érzék 14 Az élet mértékei 15 Optimizmus, pesszimizmus 17 Egoizmus, altruizmus 18 Hit és tudás 19 Idealizmus, realizmus 24 Tragikum 27 Világfelfogás 29 Szabadakarat 30 Életszabályok 32 =JELLEM.= Férfiasság 39 Alkalmazkodás 41 Önérzet 42 Jellemhibák 43 Önzés 45 Erkölcs és jog 49 Okosság 50 Bátorság 53 Igazság 56 Hazugság 59 Jóság 60 Becsület 61 =ASSZONY.= Szépség 71 Kedvesség 74 Hiúság 77 Szeretetlenség 78 Férjhezmenés 79 Női becsület 81 Hősiesség 82 Szemérem 83 Rágalmak 85 Feminizmus 88 Nevelés 91 Jóravaló asszony 92 Barátság 93 Kacérság 94 A rossz asszony 95 Fölvilágosítás 96 =SZERELEM.= Egymáshozvalóság 103 Őszinteség 106 Megbízhatlanság 107 Kiváncsiság 109 Féltékenység 110 Gazdagság 115 Lázadások 115 Gyarlóságok 118 Bizalom 124 =HÁZASSÁG.= Családi boldogság 131 Menjen férjhez! 133 Tegeződés 135 Mesterkedések 137 Unokatestvérek 140 Igazságkeresés 141 Műveltség 143 Érdekházasságok 146 Hozomány 151 A házibarát 153 A mult 156 Férj és feleség 159 Összeveszések 161 Szerelmi házasságok 165 Elhidegülések 167 Az utolsó szó 170 Válás 173 =ÉLET.= Életigazságok 183 Szellemesség 186 Illem 188 Étkezés 190 Erények 191 Vagyoni rend 192 Protekció 195 Türelmesség 196 A világ 197 Diszkréció 198 Eszesség, okosság 199 Stílus 201 Igazság, hazugság 202 Az ősök 203 Arrogancia 205 Pletyka 209 Kellemes 210 Műveltség 213 Konvenciók 214 Vendégek 219 Fényűzés 220 Szívességek 223 Habeas corpus 226 Életpályák 227 =VIGASZTALÁSOK.= Idegesség 235 Megtisztulások 238 A lélek válságai 240 Küzdelem 244 Könyörületesség 244 Kétségbeesés 245 Halál 249 Öngyilkosság 250 Demoralizáció 257 =FORGÁCSOK.= 259

_ELŐSZÓ._

_Ebben a könyvben jegyzeteimből és különféle írásaimból azokat a magukban is megálló kisebb részleteket foglaltam egybe, amelyek az életben figyelmeztetéseket és útbaigazításokat nyujthatnak az olvasónak._

_Legnagyobb részük a mindennapi életben fölmerült intimebb természetű kérdésre azon melegében tett följegyzés. Ilyenek azok a részek is, amelyeket »Problémák« című korábbi kötetemből ebbe, részben megigazgatva átvenni méltónak tartottam._

_Valamely filozófia-rendszert vagy célzatos tanításokat az olvasó e könyvben tehát ne keressen. Nyugodt lehet. Törekvésem csak az volt, hogy neki élete útján, örömeiben, szenvedéseiben és megpróbáltatásaiban hasznára, vagy legalább vigasztalására legyek._

_Ha ezt kellemes módon sikerült elérnem, már minden fáradságom jutalmát megtaláltam._

_Budapesten, 1909 október._

_A SZERZŐ._

* * *

_A MÁSODIK KIADÁSHOZ._

_A könyv alig remélt sikere aránylag rövid idő alatt második kiadását tette szükségessé. Szót sem érdemlő apró igazításokat nem számítva, változatlanul adom az olvasó kezébe és vele együtt örülök a magyar filozófiai gondolkozás terjedésének._

_Budapesten, 1911 januárius._

_A SZERZŐ._

VILÁG.

Semmi sem _jó_ vagy _rossz_ magában véve, csak a gondolkozás teszi olyanná.

_Shakespeare_. Hamlet.

Filozófia.

A nagyon praktikus ember csak a dolgok közvetlen összefüggését látja, de a távoli okokig és okozatokig nem képes elmenni, mivel nem szokta meg a filozófiai gondolkozást.

Azt lehetne mondani, hogy amíg a praktikus embernek 10 egység áll rendelkezésére nézetei és ítéletei megalkotásánál, addig a filozófiailag képzett elme egyazon tárgynál 100, néha pedig ennél is sokkal több egységgel rendelkezik.

Persze a 10 egységes ember szívesen vigasztalja magát azzal, hogy a 100 egységes emberre a nyelvét kiölti.

* *

Filozófiai szellem nélkül az emberek nem élnek, csak vegetálnak. Sem igazi örömöket nem éreznek, sem igazi fájdalmakat. A társadalmi poshadás bizonyos neme ez és a szolgaság útja.

A merő praktikusság mindig a lealacsonyodás felé hajtja az embereket; a gondolkozás a szabadság felé.

A filozófiai közszellem ébredése mindig tiltakozás valamelyik régibb, az emberiségre nyomasztó világfölfogás és rendszer ellen.

Azt lehet mondani, hogy a filozofálás elterjedése nem is egyéb, mint az emberek nagy tömegeinek összebeszélése valaminek a megdöntésére, ami régi és rossz. Az összebeszélést azután a tett követi, bár sok idő mulva.

A filozófiai szellem tehát a társadalom megfontolása a cselekedet előtt.

Minden forradalmat és belháborút hosszas és beható filozofálás szokott megelőzni az élet minden terén. Az úgynevezett szociális vagy szociológ doktrinák is valamely készülő nagy forradalmi cselekedet előhirnökei.

Koreszmék.

Legyünk óvatosak az új koreszmék elfogadása körül.

Minden koreszme a társadalom gondolkozásának egy-egy hatalmas emóciója. Föllépése tehát erős, szenvedélyes, olykor ellentmondást nem tűrő. Haladván azonban az idő, az eszme föltagozódik, tisztul és olyan megszorításokhoz jut, amire föllépésénél senki sem gondolt. Mire pedig befogadott életszabály lesz belőle és alkalmas arra, hogy cselekvésünket is hozzá alkalmazzuk: gyakran már alig hasonlít ahhoz, amilyennek föllépésekor ismertük.

Aki az új koreszmék utasítása szerint akarja életét berendezni, éppen úgy jár, mint az az ember, aki első indulatai és emóciói szerint, megfontolás nélkül cselekszik. Élete merő bukdácsolás lesz és az elkövetett hibák kijavításával emésztődik föl jobbra érdemes ereje.

Szocializmus.

Ingyen csak a természet adományai vannak, vagy a vallásos hit szerint a malaszt. A társas együttélésben azonban semmi. Mindent, ami benne adatik, valaki, valahol és valamiképpen kénytelen megfizetni.

Sőt, ha jól meggondoljuk, minden, amit másoktól ingyen kicsaltunk, kizsaroltunk vagy kiokoskodtunk, végre is lopás.

A társadalmi élet természeti törvényei azonban kiegyenlítésekre törekszenek és nem tűrik el sokáig az ingyen-előnyöket. Ha pedig a nagy kiegyenlítési munkának akadályai vannak a törvényben vagy a hatalomban: a forradalom azonnal készülni kezd.

Mi más a szocializmus is, mint e nagy korrigáló természeti törvény érvényesülése? Boldogok azok, akik jókor megértik.

Erkölcsi érzék.

Darwin óta az utca levegőjével vegyült össze az igazság, hogy a test nem gyakorlott szervei és a lélek tétlen tulajdonságai elsenyvednek, hosszú idő mulva pedig visszafejlődnek.

A lélek nemes tulajdonságait tehát még úgy is kell _gyakorolni_, hogy az ember hasznot nem tesz velük, avagy a haszon nem áll arányban az erőkifejtéssel.

Kétségtelen, hogy jócselekedeteink jelentékeny része arra érdemetleneket ér, egy másik jelentékeny része nem végződik jó eredménnyel, mivel a henyeség és az ingyen való jólélés gondolatát táplálja. Csak egy bizonyos rész az, – rendesen a legkisebb rész – mely erre érdemeseken segít és nem is okoz társadalmi kárt.

A helyes jócselekedet tehát nem közönséges munka.

Azonban felmérhetetlen haszon az emberiség fejlődésére már az is, ha _egyáltalán_ jót cselekszünk, mivel ez nemes lelki tulajdonságainkat megőrzi az elsorvadástól és gyermekeinkre – a jövendőre – átszállítja a nagyobb boldogulás leglényegesebb feltételét: a begyakorolt erkölcsi érzést.

Az élet mértékei.

Az élet hosszúsága nem függ ugyan tőlünk (ámbár mi is tehetünk érte egyet-mást), szélessége azonban a mi dolgunk. Tőlünk függ annak megállapítása, hogy munkában, élvezetekben, küzdelemben és pihenésben megtartsuk azt a mértéket, amelyre testünk és lelkünk állapota minden nap figyelmeztet.

Aki túlságosan szélesen él, még a munkában és jó cselekedetekben is megsínli; annál inkább megsínli az, aki annyi életörömet emészt föl, amennyi nem jár neki teljesített munkája vagy kiállott szenvedései arányában.

Az élet jó és rossz dolgok helyes vegyülékéből áll. A szenvedéseknek kiegyenlítője az öröm, az örömöké a szenvedés. Fölemésztődik az is időnek előtte, akit túlságos kompenzálatlan szenvedések nyomnak, de fölemésztődik az is, aki túlságos örömeit az élet természetes szenvedéseivel nem nyesegette meg. És a fölemésztődésnek ez az utóbbi módja a csunyább.

* *

A lelki csömör tulajdonképpen a természet figyelmeztetése, hogy lassabban, keskenyebben éljünk és olyan küzdelmeket vállaljunk magunkra, amelyek megfelelnek az élvezett örömöknek. És nemcsak a buja, tobzódó és munkátlan élet, de már az is nyüggé teszi az életet, ha valaki felnőtt koráig már mindent látott és megtapasztalt s így újat már nem talál az életben.

Az istenek az embereket az élet különböző korában más és más koszton tartják és jaj az olyan ifjúnak, aki már kora fiatalságban férfikoszton élt. Valamint jaj az olyan öregnek is, aki vén korában a fiatalemberek életrendjét követi. De egyáltalán mindenkinek jaj, aki a 70–80 évre szánt élettapasztalatokat már 30–35 éves korában elvégezte s azontúl nem talál semmi újat, semmi meglepőt és figyelemre érdemeset az életben.

Ezek azok, akik már idő előtt kiélték a maguk életét és fölöslegesek úgy a társadalom, mint a természet háztartásában.

Optimizmus, pesszimizmus.

Az optimizmus az idealizmus, a pesszimizmus a realizmus visszatükrözése az élet mindennapi ítéleteiben.

Mindig akkor mutatkoznak, amikor az embereknek a világról való fogalmaik kétfelé kezdenek ágazni. Előhirnökei tehát a világlátás általános átalakulásának. A nagy forradalmat Rousseau, a szocializmust pedig Schopenhauer pesszimizmusa előzte meg.

* *

A gyakorlati életben a különbség köztük körülbelül a következő:

Pesszimista az, aki, mikor a hegynek fölfelé megy, azért haragszik, hogy nehéz, amikor pedig lefelé megy, azért haragszik, hogy majd megint fölfelé kell menni.

Optimista ellenben, amikor lefelé megy, ennek örül, amikor pedig fölfelé megy, annak, hogy majd megint lefelé kell mennie.

Egoizmus, altruizmus.

Az élet önzés és altruizmus vegyülékéből áll, mint ahogyan az aranypénzben is van arany is, réz is.

A tiszta eszményi altruizmus szerint nem lehet megélni, de még haladni sem lehetne, mivel a fejlődésben a régi önző alakulások és elemek nem tűnnek el egyszerre.

A jézusi tan azt mondja, hogy ha valaki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel, és ha valaki az egyik arcodat üti, tartsd oda a másikat is. Egyáltalán minden erkölcstan szerint is nagy erény, ha ellenségünkkel jót teszünk. Ám világos, hogy ha ez a tan _vegyíték_ nélkül forogna a valóságos életben, a legderekabb embereket kirabolnák és eltipornák azok, akiket erkölcsi vagy vallásos szabályok nem kötnek.

De ez nem azt jelenti, hogy el kell tehát hányni az erkölcsi fékeket, hanem azt, hogy terjeszteni kell az altruizmust, mivel az a haladás és tökéletesség eszménye.

Aki pedig az altruizmus fokozására törekszik, abban a tudatban teheti, hogy a maga hasznára is teszi. Az önzés erőszakoskodását fékezvén, könnyebben hozzájut ahhoz a haszonhoz, ami az egész társadalom nagyobb jóvoltából őt jogosan megilleti.

A két véglet ez: az önző ember mindig valamiféle formában a lopást műveli, az altruisztikus ember ellenben a munkát.

Hit és tudás.

Az emberek erkölcsi tudata nem terem olyan vadon, mint az árokparton a lósóska. Amit mink megállapított »erkölcsi igazságoknak« mondunk, azokat a vallás és gondolkozás nehéz munkájával fejtette ki ezer éveken keresztül olyanná, hogy azok szerint művelt állapotban élhessünk.

Még a vad népek legközönségesebb fetise is igen tiszteletreméltó, sőt igen tartalmas dolog, mivel annak alakjához, helyéhez és tiszteletéhez számos befejezett ethikai igazság csatlakozik.

Mint a csontok a testet, úgy tartják fenn ezek az emberiség moralitásának élő szövetét. Összeomlana a test, ha csontok nem volnának benne. Ezek tehát nem formai, hanem lényeges részei az emberi életnek, amelyeket semmiféle doktrina és filozófiai elv nem pótolhat.

* *

Egyébiránt pedig a filozófia, még az istentagadó filozófia sincs ellentétben a vallással. Az, hogy isten _nincs_, kézzelfoghatólag éppen oly kevéssé bizonyítható és tudható, mint az, hogy _van_. Ez nem a tudás dolga, hanem a hité. A tudós ész, akármit vizsgáljon is, mindig csak arra lyukad ki, hogy a tudásnak határai vannak.

A természettudományos kutatásban egy ponton túl minden valamely ismeretlen _egységre_ mutat. Ez ébresztette fel az isten gondolatát már akkor, amikor ezek a kutatások még csak homályos sejtelmek voltak.

* *

Az igazi tudás ma is néma tisztelettel áll meg amaz óriási nagy tény előtt, hogy ott, ahol a legmodernebb nyomozás is az egység, az örökkévalóság és a végtelenség fogalmaira bukkan, már ezer és ezer év előtt szimbolumokat alkotott az emberiség hite magának s ezzel mintegy betekintett az ismeretlenség miszteriumába.

A jelképek és dogmák valóságairól és a vallások fejlődéséről mindenesetre lehet beszélni. Voltak, vannak és lesznek mindig olyanok elegen, akiknek magasabb tudását az éppen létező vallásos tények nem elégítik ki; akik tehát a vallás területén is a fejlődés élesztői. Ámde ez még senkit sem jogosít a vallás abszolut elvetésére. Legeslegkevésbé arra, hogy mesterségesen csinált dolognak tartsa azt, ami történeti fejlődés eredménye, tehát végre is természeti dolog.

Tiszteletreméltó minden dogma és jelkép, amely szerint milliók élnek együtt anélkül, hogy egymást megennék.

* *

A vallás és erkölcs valóságai külön is tisztelhetők és mívelhetők, de azokat egymástól elszakítani sohasem sikerült.

A nép óriási tömege, a maga csekély műveltségével, bizonyosan nem képes az erkölcsi igazságokban a meggyőződésig felemelkedni, hacsak a vallás tantételei, tanításai és jelképei nem emelik. De hol van egyáltalán a határa az erre képes intelligenciának? És az, aki magát a tudásban és az erkölcsi igazságokban a vallás nélkül is tökéletesnek hiszi, ugyanilyen-e valójában is?

Az emberi spekuláció és ítélet oly igen alá van vetve tévedéseknek, hogy még a legfölvilágosodottabb elme sem képes elszakadni azoktól az erkölcsi igazságoktól, amelyeket a vallások ezer éves munkával és nem kevés tudással formába öntöttek. Csak éppen más, elvontabb formában ismétli ugyanazokat és elnevezi »tiszta emberi morálnak« vagy akármi másnak.

Ami különben mind nem zárja ki azt, hogy a vallások a maguk dogmáival, jelképeivel és erkölcstanával együtt éppen olyan szabad vizsgálódás és tudományos kutatás tárgyai legyenek, mint bármely hozzájuk hasonló tiszteletreméltó társadalmi intézmény. Ennek eltiltása vagy a tőle való rettegés az obskurantizmus.

* *

Az _imádságot_ a jól nevelt modern emberek megkisebbítő, vagy legalább is felesleges dolognak tartják.

Az imádság azonban mindig a lélek felemelkedése. Az, aki nem szokott imádkozni, hanem csak a mindennapi élet rideg dolgaival foglalkozik, lassankint elszokik minden felemelkedéstől és egész jelleme elkérgesedik.

Kezdettől fogva arra való volt az imádság, hogy az embert a maga gyarlóságával megismertesse, önismeretét ébrentartsa és hozzászoktassa amaz erkölcsi törvényekhez, amelyek minden társadalom életfeltételei és minden haladás alapjai.

A mindennapi imádság a lélek mindennapi gyakorlata az emberibb gondolkozásmódban. Ha valaki nem gyakorolja erre vonatkozó lelki tehetségeit, azok benne éppen úgy elgyöngülnek, mint elgyöngül annak a karja, aki testi munkát sohasem végez.

A ma élő emberiség kilenc tizedrésze kész vadállat volna, ha nem tudna imádkozni; veszedelme a társadalmi rendnek és terhe önmagának borzasztó erkölcsi szegénységében.

Idealizmus, realizmus.

Az _idealizmus_ szó körül a fogalomzavar onnan van, hogy nem egyazon értelem szerint forog.

E szó vagy filozófiai rendszert, vagy életfelfogást jelent.

1. Mint _filozófiai rendszer_ az idealizmus (eredetileg görög szó) Sokratesnél keletkezik és Plato fejtette ki. Sokratesnél látjuk először azt a tant, hogy a világ nem objektiv lét, hanem csak gondolatunkban (idea) létezik. Plato szerint csak az létezik valósággal, ami fogalmainknak megfelel. Tehát csak ideák vannak igazán; a jelenségek csak másolatai, árnyékai az ideáknak. Az újkorban Kant a legnagyobb idealista. Ellentéte: a realizmus a középkorban formálódott ki. Nagymestere Herbart. A realista a világot nem a gondolatokban látja, hanem valóságos (reális) létezést tulajdonít neki.

2. Mint _erkölcsi életfelfogás_ közönséges használat szerint az idealizmus lényegében azt jelenti, hogy valaki az élet alapelveit s így az erkölcsi szabályokat is nem az ösztönökből és érzékiségből származtatja le, hanem forrásukat magasabban keresi, nevezetesen valamely isteni eredetben, vagy az ész parancsában, a lélek szabadságában, vagy az ember őseredeti rendeltetésében.

_Idealistának_ pedig a közönséges életben azt nevezik, aki cselekedeteiben nem a maga hasznát, hanem embertársai javát keresi, a maga feláldozásával is. Tehát az idealista a köznyelvben egyenlő az altruistával. Triviálisan szólva: az idealista szamár.

A _realizmus_ az életben ellenben azt jelenti, hogy ha valaki az élet és erkölcs alapelveit az ösztönökből, az érzéki életből vagy az emberek együttélése közben lassan létrejött célszerűségi megállapodásokból származtatja. Tehát végre is a hasznosságot keresi.

Az idealizmus rossz hirneve többnyire abból származik, hogy képét a hóbort is gyakran bitorolja s a mellett a képmutatás is bele-belekontárkodik a mesterségébe.

Ha valaki folytonosan emberbaráti érdekeket keres az életben; ha a világot apró dolgokban erőszakkal akarja megjavítani; ha minden méltatlan dologban az eszményi álláspontra pályázik; ha untalan csalódva, az embereket kimélet nélkül szidja s kényes helyzetekből valamely eszményi balfogással menekül: az bizonyára vagy különc, vagy hóbortos ember. Csak éppen annyira idealista, mint amennyire lovagias ember a krakéler.

* *

Vannak közöttünk fanyar, cinikus, gyakran szarkasztikus emberek, akikre valamelyest haragszunk is, de azért még sem vagyunk képesek kivonni magunkat hatásuk alól, mert érezzük, hogy felfogásuk magasabb mint a mienk. Ezek nem kötözködnek bele mindenbe, nem vesznek össze mindenkivel, gyakran hibáink iránt csodálatos türelmet tanusítanak s egyáltalán nem marakszanak semmiféle magasabb eszményekért. De nagy hitük van, tehát idealisták.

Tragikum.

A görög mitologiában nem egy, de száz alak van, aki súlyosan bünhődik azért, mivel az istenekkel »komázott«. Az egyik így, a másik úgy tett olyant, ami a véges és gyarló emberek jogai közé nem tartozik.

Amit tettek, alapjában véve mindaz jogosult volt, olykor nagyon is nemes, olykor éppen fenséges; de mégis súlyosan meg kellett bünhődniök, mivel az akkori felfogás szerint (ami egyébiránt ma is csak éppen olyan igaz) az istenek a maguk jogait nem ruházták egészen át az emberekre. Ha tehát valaki a földi jogokon és képességeken túltette magát és az istenek hatalmába avatkozott, annak súlyosan kellett bünhődnie csupán vakmerősége miatt is.

_Prometheüsz-_ról tudjuk, hogy korábbi inkorrektségeit Zeüsz megbocsátotta volna neki, de amikor Prometheüsz visszalopta azt a titokszerű tüzet, amelyet Zeüsz az emberektől elvett: sziklához láncolta a főisten a tolvajt és ott saskeselyűvel marcangoltatta.

_Sisyphos_ alapjában véve nagy és nemes király volt, Korinthost felépítette. Hogy népét boldogíthassa, az istenek titkos szándékait is kileste. Mi lett a vége? Még talán most is ott gurigatja a nagy követ a hegynek fölfelé.

_Tantalos_ az istenek különös kegyeltje volt és velük együtt evett, amíg nektárt és ambróziát nem csent az istenek asztaláról és az emberek közt el nem osztogatta. Önzetlen lopás volt; de Tantalosnak azóta sem innia, sem ennie nem lehet. Leánya: _Niobe_, gyermekeit az istenek rovására szerette és könnyek árja közt megkövült.

Az emberek csak emberi jog és hatalom szerint cselekedhetnek, ha a bünhődést magukra vonni nem akarják. Aki az isteni jogot megsérti azzal, hogy az emberi jogon túl, az isteni jog szerint akar élni vagy cselekedni, bünhődni fog, ha cselekedete még olyan nagyon nemes és megbocsátható is.

Ez a tragikum ma is.

Világfelfogás.

A világ jóságáról vagy rosszaságáról való felfogás inkább az életkortól függ mint a tapasztalatoktól.

Az igen fiatal ember azt hiszi, hogy a világ csupa angyalokból áll. Az ifju az első élettapasztalatok leszerelő hatása alatt már csupa romlottságot lát benne. Később, amikor már a tapasztalt férfi szemével nézi a dolgokat és helyesen tud különböztetni, csodálatos szépségeket fedez fel benne a csodálatos alacsonyságok mellett.

A befejezett ember már igazságokat lát; nem lepi meg semmi, de nem is veszi el a kedvét semmi, mivel minden jónak és rossznak tudja a maga helyét.

* *

_Új világfelfogás kerestetik?_

A szociológusok tábora a természettudósok munkáját lesi. Lábujjhegyen kandikál be akár a csillagászok, akár a biológusok műhelyeibe. A végtelen nagyból és a végtelen kicsinyből akar levonni olyan egységes szabályt, ami az isten gondolata nélkül is alkalmas legyen a tökéletesebb élet vezetésére.

A tudósok azonban fent az ürben is, lent a parányi sejtmagban is olyan mozgató elvre ismernek, amelynek titkaiba az emberi értelem a legtökéletesebb eszközökkel sem képes behatolni. _Primum movens:_ ősi mozgató erő, mondják.

Az emberek minduntalan megpróbálják az istent letagadni. És a vége mindig csak az, hogy új nevet adnak neki.

Szabadakarat.

A _determinizmus_ az akaratelhatározást egymásra vagy egymással ható külső természeti és társadalmi okok kényszerű eredményének tartja. Ez tehát az észbeli szabad akarat hiányának a tana. Szélső alakja az, hogy az emberi akaratelhatározás egészen külső ható okok eredménye, amiért tehát az ember végre sem tartozik felelősséggel.

Az _indeterminizmus_ az emberi szabad akaratelhatározás és ezzel a cselekedetért való teljes felelősség tana.

A vita Kant óta dühöng, anélkül mégis, hogy a deterministák (a szabad akarat tagadói) győztek volna.

A kérdést feltétlen itélettel eldönteni nem lehet. A determinizmus sikere csak annyi – s úgy látszik, igazsága se több – mint amennyit Quetelet híres statisztikai »köre« képvisel. Ez pedig a következőkből áll:

A társadalmi élet minden tüneménye kényszerítő törvény eredménye. Pl. bizonyos vagyonosság és erkölcsi fok mellett meg lehet előre mondani, hogy ebben és ebben a néptömegben (állam) legalább 1000 öngyilkosság lesz évenként. Ezt úgy kell képzelni, mint bizonyos kört, amiben pl. 10 millió pont van. Ezek közt 1000 fekete, a többi fehér. Az ezer fekete pont szétszórva kényszerítő erővel ott fog lenni évről-évre ebben a körben, bár sohasem egyazon helyen. Az determinálva van és ezen fokig a szabad akarat nem érvényesül.

Ez tehát mint _társadalmi igazság_ (nemcsak ebben, de minden másban is) be van bizonyítva. Mint _egyéni_ igazság azonban határozottan nincsen. Az okok és körülmények legalaposabb ismerete mellett sem lehet egyénileg senkire előre biztosan rámondani, hogy az öngyilkos lesz, lopni fog, megházasodik, vagy más, akaratától függő cselekményt követ el.

Mindezekből tehát az következik, hogy a társadalmi életben az egyéni akaratot korlátozó törvények uralkodnak, amiben már magában is benne van az a második igazság, hogy egyéni akarat: van. A cselekedet a társadalmi és egyéni hatóerők eredő vonalába esik, vagyis mindig a belső szabadság és a külső kényszer eredménye.

Életszabályok.

Az életet egyetlen nagy elvhez való szigoru ragaszkodással végigélni csak a boldogság árán lehetséges. Olykor az élet árán. Aki ezt felvállalja, emberi erőt meghaladó feladatra vállalkozik és kihívja maga ellen – mint az ókorban mondották – az istenek haragját.

Viszont az, aki az életet elv nélkül, vagy, ami egyet jelent: magasabb emberi rendeltetésének hite nélkül, pusztán a pillanatnyi hasznosságok szerint akarja végigélni: magában és gyermekeiben a lealacsonyodás veszedelmeinek van kitéve.

Helyesen csak az él, aki emberi rendeltetésében és a magasabb eszményekben való hitét meg tudja őrizni, de nem csinál belőle bálványképet. Idealista, de nem a mások iránt tartozó kötelességei rovására. A maga hasznát keresi, de sohasem a mások megrövidítésével. Élvezi az élet örömeit, de sohasem a megcsömörlésig. Jó, de nem az arra méltatlanok hasznára. Szigorú, de nem a kegyetlenségig.