Part 9

– Még ez sem bírt elűzni az őseimet uralt földről. Uj megaláztatás következett. Daczára a Bundesacte 33-dik §-ának, mely örök időkre megállapítja a «Rendurak» férfitagjaira nézve a fegyveres szolgálat önkénytességét, kimondatott a herodesi rendszabály, hogy minden lakosa a német területnek alá van vetve a hadkötelezettségnek, kiki azon országban, mely fölötte souverain, s az én egyetlen gyermekem, ki akkor két esztendős volt, azért lesz fejedelmi gonddal felnevelve, hogy egykor a potsdami fändrich csizmáit tisztítsa.

– Nem tettem volna meg neki.

– E cholerahírre önnek az anyja elhagyta Nornensteint s elment Amsterdamba, elhatározva, hogy fiát minden egyébnek fogja nevelni, csak katonának nem. Én még helyben maradtam. «Nec civium ardor prava jubentium!» (Már Horácz tudta, hogy ha a «Burger» parancsolni kezd, az csak rosszat parancsol.) Vártam a jobb sors fordulatára: bíztam az örök igazságban, s hittem az európai bonyolulatok non putaremeiben. Végre eljött az utolsó csapás a vasuti törvények alakjában. Egy, a gergezenusok ördögszállta disznóiból alakult consortium engedélyt kapott rá, hogy sínvonalát a nornensteini területen keresztül rakhassa le, s a civilisatió vandaljai neki álltak a kisajátításnak, lyukat furtak magán a szent Nornenfelsen keresztül, melyen maga Odin Isten tartotta ítéleteit hajdan; kettévágták töltéssel a parkomat, pocsékká tették a vadaskertemet, áthidalták a halastavamat, rést vágtak a hárserdőmön keresztül, s odafészkeltek az indóházukkal a kastélyom tövébe, a honnan minden pasasér beleláthatott a számba; a hol nekem magamnak meg kellett állnom a sorompó előtt s várnom engedelmesen, míg egy vonat birkákkal, ökrökkel és filiszterekkel rakva végigrobog; s mikor egyszer hajtóvadászat alkalmával az űzött szarvas után átugrattam a korlátot, a kriminál elé idéztek s a szemtelen publikánus, a staatsanwaltok legcretinebb példánya, még hat esztendei várfogságot kért rám: Nornenstein uralkodó fejedelmére!

– Ez elől aztán elszöktél.

– És a mi mind ennél még nagyobb baj volt, az, hogy a sine nobis épült vasut elvitte magával a szomszéd városba Nornensteinból az ipart és kereskedelmet is.

– S neked nem maradt se zsidód, se csizmadiád!

– A mely állam nem tartja meg kötelezettségeit fiai irányában, annak fiai is feloldva érzik magukat az állam iránti tartozásaik alól. Én rögtön felmondtam tőkepénzeimet, piaczra dobtam állampapirjaimat, elárusítottam minden fekvő birtokomat a hitbizományon kivül, s e pénzerővel kerestem magamnak egy olyan országot, mely hajlamaimnak legjobban megfelelt, s kitüzött czélom szolgálhatására elég közelséggel bírt. Ez volt Magyarország. Itt még olcsón lehetett nagy területeket vásárolni, itt még a földesúr uralkodó fejedelme volt az ő jobbágyainak, a megvett birtokkal a pallosjog is együtt járt, itt még a kiváltságolt osztály nem fizetett adót, nem tartozott katonáskodni, a magyar nábob méltán nevezte magát «kis király»-nak: valóban az volt.

– De te ugyan «pünkösdi király» lettél közöttük. Egy esztendő mulva, hogy ide telepedtél, kiütött a forradalom, itt is felszabadították a parasztot, itt is kifizették a kis királyokat papirpénzzel, s aztán kivetették rájuk az adót, elvitték a fiaikat katonáknak s átszelték a birtokaikat vasutakkal.

– Az mind igaz; de azért mégis ég és föld a különbség az itteni és az otthoni állapotok között. A magyarra nézve német vagyok, az osztrákra nézve magyar. Egyikhez sem köt le semmi tekintet. Azt fogadom el tőlük, a mi nekem tetszik, s azt adom nekik, a mi nekem nem kell. Otthon parancsszóval sem tudtam rávenni a parasztot, hogy segítsen nekem szidni a kormányt: itt megteszi nekem egy kurjantásra. Otthon minden garasomat számbavették: itt annyi adót fizetek, a mennyiben a becslőbiztossal megalkuszom; a fiamat megváltottam a katonáskodás alul egy ezer forinttal, s a vasutvonalat oda traciroztattam, a hol nekem legkényelmesebb volt, és végül itt azzal és a felől conspirálhatok, a kivel és a miről nekem tetszik, ha csak dohányt nem csempészek, nem szólít meg senki.

– Kérlek, nekem valamit el ne mondj ez intriguáid közül, mert tudod, hogy én vagyok a városban a legpletykább ember.

– Szép férfitulajdon! De annyit mégis megtudhat ön, a mit már minden ember tud, hogy a midőn 1865. márczius 30-án a frankfurti «rendurak» egylete Heidelbergben bizottsági ülését tartá: e titkos ülésben oly határozatok hozattak, melyek az európai bonyodalmakkal szemközt messze kiható terveket állapítanak meg, s hogy e titkos ülésnek egyik másodelnöke Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein, önnek testi édes apja volt.

– Remélem, hogy azon határozatoknak semmi közük sincs az én nagykorusításom tervéhez.

– Igen nagy közük van hozzá, kedves princz Alienor. Mint előre bocsátám, ön a törvényes idő előtt csak akként juthat anyai örökéhez, ha apai örökének egy részét átveszi; az ön atyjának van férfias bátorsága és vannak magas ambitiói. Nem kinálom mind a kettőt: engedek közülök választani. Én mint apa, nem teszek le arról a hitről, hogy ön az ifjú Achillesként, kit leánynak neveltek, a kinálkozó alkalom esetén rögtön és meglepően fogja elárulni férfilétét s utána kap a kardmarkolatnak. Én abban is megnyugvást fogok találni, ha ön távol akar maradni azon politikai chimaeráktól, a miket mi vének még egyre üldözünk s azt mondja, semmi közöm nekem a rhenusi szövetségtekhez, apró fejedelemségeitekhez: az én birtokom Magyarországban fekszik, én azt akarom szaporítani: ideházasodom; elveszem Etelváry Rafaela herczegnőt, a ki az országban legszebb, leggazdagabb és tegyük hozzá: a legszellemdúsabb úrhölgy; itt alapítok családot, leszek ebben az országban főispán vagy képviselő: feje az aristocratikus demokratiának. A nornensteini fejedelmek története be van fejezve s kezdődik a Nornenstein-Etelváry herczegeké. Én ebben is meg fogok nyugodni.

– Talán én is.

– Csakhogy egy körülményt ne felejtsen el. Etelváry Rafaela herczegnő, bár nem uralkodó princesse, de azért oly büszke lélek, a kit e sardanapali magaviselettel nem lehet meghódítani. Az csak igazi férfinak adja meg magát.

– Kivánod, hogy bajuszomat meg hagyjam nőni?

– Nem, kedves princz Alienor; a férfi bizonyítványai a szívben vannak és a karban; a jellemben és az észben. Önben minden alszik, a mi a férfit teszi. Bizonyosan megvan, de én azt hiszem, hogy alszik. Ön egész álomjáró. Ébredjen föl! Adja valami jelét férfilétének! Merjen valamit! ha megbukik is; nem árt semmit. Nem bánom: legyen az bolondság, de férfias bolondság. Áruljon el valami ambitiót. Álljon be lázító coripheusnak a demagógok vagy az ultramontánok közé: nekem az mindegy. Legyen veszekedő; kössön bele valakibe, hívja ki, vagdalja meg, vagy vagdaltassa meg magát. Tegye magát nevezetessé valami fogadással: legyen az távlovaglás, vagy versenyúszás; vállalkozzék valami exoticus utazásra; alapítson valami férfias klubbot: legyen az tüzoltó, athletik, rókavadász vagy criquetjátszó klubb; lépjen föl magyar országgyülési képviselőnek, beszéljen bolondokat, verekedtesse össze a korteseket s választassa meg magát tenger-bor árán; de tegyen valamit, mert biz Isten, azt fogja önnek mondani Etelváry Rafaela herczegnő, ha őt megkéri, hogy: két asszony nem lehet egy háznál. Nos, mit válaszol ön? Vállat vonogat? Ez a válasz? No hát jól van. A szokott bolondságokban nincs kedve nyilvánítani a férfiasságot. Juttassa hát azt érvényre az ész és lelki erő útján. Menjen el Németországba: csatlakozzék a ligához; ajánlja fel szolgálatát Ehrenbreitstein fejedelmi rokonunknak, annak lesz esze az ön számára is, meg fogja mondani, mit cselekedjék? tolni fogja önt előre: annak van egy leánya, nagyon csúf, de uralkodó fejedelemnő, s azt megkérheti per procura, csak a photographiáikat kell kicserélniök; a hatalmas összeköttetés elősegítve egy jól vezetett európai cselszövény által, vissza fogja önt helyezni ősei birtokába, fényes uralkodói állásába. Nos, princz Alienor, hát a körmeitől kér ön tanácsot? Feleljen, mi tetszik? Vagy még nem ébredt fel? Kinyissam az ablaktáblákat? Bántja önt a világosság talán? No a háromezer ördögbe is! hát ne tegyen úgy, mintha a fogaival nézne s az orrával hallgatna rám, hanem feleljen! Akarja-e ön rögtöni nagykorusítását s anyai örökének átvételét azon az áron, hogy valami önhöz méltó életjelt adjon magáról?

– Semmit sem. Várok még két évig s addig csinálok adósságot anyai örökömre.

– Nem lehet, édes princz Alienor. Legalább sokat nem.

– Miért nem?

– Mert a hitelezők okos emberek.

– El volna tán költve anyai örököm?

– Oh nincs, kedves princz Alienor; mind megvan teljes értékben, és be van ruházva az ősi hitbizományba.

– Vagy tán túl van terhelve?

– Egy fillér teher sincsen rajta. Olyan tiszta a hypotheca, mint az Aphroëssa sziget, a mi most merült fel a tengerből. Ott van az anyai öröke először is egy gyönyörű várkastélyban, mely fejedelmi rezidencziának volt építve, azután egy góthstylben épült városházában, azután egy remek dalszinházban, mely igazi trianoni minta, továbbá egy fegyvertárban, egy fogadalmi templomban, egy muzeumban és végül huszonnégy mértföldnyi példányszerű klinker utakban. Az egész harminczmillió márka arany ott van becsületesen elhelyezve. Ez az ön anyai öröke. Nagy kincs, ha egyszer ismét visszajuthat ön a nornensteini uralkodói trónra; akkor Nornstein ismét a régi gazdagság gyülhelye lesz, a várpalota hajdani, tallérokkal kirakott falazatú szobáját behúzhatja ön papirszőnyeg helyett porosz tallérjegyekkel, privilegiumot oszthat kereskedőknek és iparosoknak, s korlátot zárhat a vasuton keresztül s adót, vámot szedhet ismét és balletet tarthat a saját költségén; de a míg ez a fordulat be nem következik, addig, bizony Isten, nem ád önnek senki az ön várpalotájára, színházára, templomára, városházára, országutaira s etczeteráira egy számkivetett osztrák ezüst forintot sem.

– Ezer milliom lobogó mennykő!

– No hála a lorettói szent szűznek, hogy végre mégis káromkodik ön! Attól féltem, hogy e felfedezésnél el fog ön ájulni, s magamnak kell majd szalamia-szeszért szaladnom. Csakugyan sikerült önt kiugratnom az ágyból. Ez már első lépésnek jó. Már most csak folytassa, édes princz Alienor. Kezdje el az apján, szidja össze minek volt olyan bolond, hogy ennyi pénzt vert bele olyan beruházásokba, a mik csak fejedelmeknek valók? Majd ebből azután belejön a mások ellenében kifejtendő erélyes kedélyállapotba is, s végül az anyagi veszteség gondja rávezeti önt magáért a nagy eszméért való lelkesedésre s megértendi ön, mit tesz az: önkéntes számkivetésben lakni az osztrák-magyar monarchiában, az uralkodó fejedelmi czímerrel pecsétnyomó gyűrünkön? s mi dolgunk van nekünk mind ez elemek közepett, a mik segítenek nekünk bontani ott, a hol bontani kell! s majd megtudja aztán, hogy minő eszmelánczolat fűzi össze az ön nagykorúsításának tényét a heidelbergei rendúri titkos ülés márczius 30-diki határozataival. Nos princz Alienor, kezdjen hozzá!

De bizony princz Alienor nem kezdett semmihez, hanem azt tette, a mit haragbajött asszonyok szoktak tenni, hogy elkezdett szótlanul járkálni fel s alá a szobájában, karjait összefonva mellén, a hosszú, tarka, selyem peplum lebegett utána, a feje körül kötött hímzett hálófőkötő még nőiesebbé tette halvány arczát, mint maga az erélytelen harag kifejezése. Időközönkinti csuklása elárulá, hogy görcsöket kapott.

Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein csak várta egy darabig, hogy mikor fog megállani s mikor kezd el beszélni? Mikor látta, hogy hiába vár, vette a kalapját s otthagyta a princzet.

Mikor az előszobába kiért, a komornyiknak egy napoleondort nyomott a markába.

– Ez a pofonért. S most menj be az uradhoz és mondd meg neki, hogy ha ő megteszi a kedvemért azt, hogy valakivel, akárkivel megverekszik, nem pisztolyra, hanem kardra, a mely affaireban vér folyik: akkor én magam fogok neki kölcsönözni a nornensteini monumentáira.

A «JERICHÓI KÜRT» GÉPEZETE.

– Nos hát, hogy van ön megelégedve a «Jerichói Kürt» szerkesztőségével, barátom Napoleon? Megismerkedett ön collégáival, az én munkatársaimmal? Mind kitünő fiatal emberek. Ott van Buksy úr, nagytudományú férfiú, fordít angolból, francziából, olaszból… («Német szótár segélyével.» A zárjelben Napoleon öcsém beszél.) Ő a mi külföldi rovatvezetőnk. A hányszor Viktor Emánuelt országrablónak, Bismarckot Heródesnek nevezi, annyi szivart kap a hónap végén extrabonificatióképen. Azután Pökhendi úr: kitünő tudományos férfiú, a ki ír nemzetgazdászatról, conjecturális politikáról, egyházpolitikáról és magas diplomátiáról. (Lásd Welker és Rotteck «Staatslexiconát».) Az a komoly tekintetű, magas termetű szikár alak különösen megbecsülhetetlen egyéniség. Neve Stomfaksz úr. Az ő feladata összegyüjteni azon híreket, melyek a pártunkhoz tartozó főurak körül történtekre vonatkoznak, azoknak megérkezését, elutazását jelezni, a családjaikban történt örvendetes és gyászos eseményeket felsorolni, kitünő egyháznagyok mozdulatait figyelemmel kisérni; jótékonyságaikat elismeréssel jutalmazni, péterfillérek gyüjteményeit megköszönni. Ugrik úr kezeli a színházrovatot: feladatának teljes magaslatán állva, mellőzi a haszontalan szépműtani és művészeti szempontokat, egyedül a dogmák szempontjából birálja meg a darabokat. Semmi sem kerüli el figyelmét e tekintetben s a visszaéléseket lángostorral korbácsolja. Tapló úr azzal a szőke kecskeszakállal és ragyás orral, referál a képviselők és méltsás főrendek üléseiről, szellemdús aperçuekkel fűszerezve a szónokok előadásait s találó silhouetteket nyirva a kiválóbb alakokról. («S tanulmányozza a régi lőcsei kalendáriumot adomákért, miket felfrissít.») Bámba úr teljhatalmú függetlenséggel dolgozik in spiritualibus. («És in spirituosis.») Éles, kemény választóvízbe mártott tolla van. Nem kimél senkit, nem válogatja a szavakat: oda sújt, a hol legjobban fáj és sohasem revocál. Végül ott találja ön Karakán barátunkat. Ő úgy látszik, mintha nem dolgoznék semmit, mintha egyéb feladata sem volna, mint feljárni a szerkesztőségbe a többieket infestálni, elanekdotázni az időt, senkit sem engedni dolgozni; úgy, hogy mikor jön a metteur-en-pages a kéziratért, akkor nyakrafőre kap mindenki az ollóhoz s vágja ki a tölteléket a többi lapokból, míg végre egyesült erővel ki nem lökik Karakán barátunkat a bureauból, hogy dologhoz foghassanak. Ez pedig a legszükségesebb tagja a szerkesztőségünknek. Hallgasson ön ide és bámulja azt a furfangosságot, melylyel én hadjáratunkat berendeztem. Mint ön és mindenki tudja, a «Jerichói Kürt» feladata mindenkinek megmondani az igazat. Ezt teszszük. Mindenkit megostorozunk, a ki ügyünknek ellensége. Ez veszélyes merénylet. Hasonló a keresztes hadjárathoz. Az igazhivők táborának szüksége van egy «oroszlánszívű Richárdra», a ki a hitetlenek ellen karddal is kész legyen megvédeni zászlónkat. Ez a mi oroszlánszívű Richárdunk Karakán úr. Látta ön azokat a karokat, vállakat? Egy Sámson! Ugy tud vívni balkézzel, mint a jobbal. Katonatiszt volt, de le kellett neki köszönni a sok verekedés miatt. Mindenkibe belekötött s mindenkit megpiszkolt. Ez százötven forinttal van szerződtetve a laphoz, («Ecclesia militans») igenis: azon czélból, hogy ha a «franc maçon»-nak kedve kerekednék a divatszerű ellenargumentumokhoz folyamodni s ügyét a kard élére apellálni, az ordaliákhoz megtalálja nálunk is a maga emberét. E vértezett lovag pajzsának oltalma alatt mindenki írhat mindent bátran és szabadon. Czikkeink mind álnév alatt jelennek meg. Karakán barátunk készen áll azoknak bármelyikeért elvállalni a felelősséget, ha valaki sértve érzi magát, megverekedni vele. Ugyanő a sajtóbiróság előtt is helyt áll, ha szükség, s elitéltetés esetén kettőzött honoráriumért kiüli a fogságot.

– És sok párbaja volt már a «Kürt» czikkeiért Karakán urnak?

– Egyetlen egy sem! De csak egy sem. A collegák tudják, hogy mi lakik a bokorban s még csak mukkanni sem mernek. Őrizkednek a keztyűt ide dobni.

– Lássa ön, ez nagy baj. Ön gondoskodott arról, hogy meg legyen védve; de nem gondoskodott arról, hogy meg legyen támadva.

– Micsoda? Ezt nem értem.

– Dehogy nem. A «Jerichói Kürt» hadakozik a saját árnyékával, mert nincs ellenfele. A többi lapok nem vitáznak vele, tudomást sem vesznek róla, agyonhallgatják. Ligát kötöttek s megállapodtak benne, hogy a «Jerichói Kürt» akármit mondjon róluk, még ha azzal vádolja is őket, hogy ezüst-kanalat loptak, az se tekintessék sértésnek. Ebből aztán először is az a baj származik, hogy a közönségnek tizenkilencz huszadrésze azt sem tudja, hogy vagyunk-e a világon? a többi lapok nem költik fel irántunk a kiváncsiságot. De nagyobb baj ennél még, hogy a mi magas pártfogóink, miután egyedül kiabálunk, senki ellenünk nem mond, egészen fölöslegesnek tartják a buzgalmunkat; megszününk rájuk nézve égető szükség lenni. Nem értik, miért haragszunk? miután senki sem bánt bennünket. Nem fogják fel, mit védelmezünk? miután semmi sincsen megtámadva; sőt vannak közöttük finyás emberek, a kiknek az ízlését az æsthetika annyira elrontotta, hogy egészséges, jól odamondott kifejezéseinket nem találják alkalmasaknak, a midőn ellenünkben hasonlót senki sem használ. Nekünk az a bajunk épen, hogy nincs ellenségünk, a ki bennünket mindennap mérgezett nyilaival keresztüllövöldözzön, fogaival megmarczangoljon, üvegcserepeken meghengergessen, hogy mi azután sebeinkre hivatkozhassunk s vértanúságunk jeleit bemutathassuk. Nekünk egy jó telivér ellenségre volna szükségünk, a ki küzdelmeink értékét kellő világításba helyezze.

– Napoleon! Ön csakugyan nagy ember. Igaz a, hogy az a legnagyobb bajunk, hogy senki sem akar bennünket bántani. De hát hogy lehet ezen segíteni? Hogy lehet valakit arra rávenni, hogy támadjon ránk és bánjék velünk kegyetlenül?

– Már pedig mulhatatlan föltétele egy diadalmas harcznak: egy magát megveretni vállalkozó ellenség.

– Nem lehetne megvesztegetni valami desperatus zugirót, hogy adjon ki ellenünk egy pamphletet?

– A pamphlet jó eszme; de a zugiró nem. Először az ilyen nem marad titokban s nevetségessé tesz bennünket. Azután meg valami üresfejű piszkolódást visszaverni semmi dicsőség. Nekünk olyan megtámadóra van szükségünk, a ki a harczot komolyan veszi, a ki meggyőződésből beszél, s a mit mond, abban eszme, gondolatok magva van, a ki azután a megkezdett vitát egész hévvel folytatni is tudja, s a ki egyuttal oly társadalmi állással is bír, mely őt arra kötelezi, hogy kilétét titokban tartsa, s magára ismerni ne engedjen.

– Napoleon! Önnek van már ilyen embere! A felsőbb körökhöz tartozó egyéniség? Micsoda?

– Nem szólok többet. Elég volt önnel sejtetnem, hogy mit akarok! A többi az én gondom.

– Napoleon! ön nagy ember!

Hogy mint járt el ezek után feladatában Napoleon, azt szabad legyen egyideig eltitkolnunk.

Tíz napra e párbeszéd után egyik pesti könyvárúsnál, a ki abban a hírben áll, hogy a «Nagy Orient»-hez tartozik, jelent meg egy röpirat, ezen czímmel: «Mene, Tekel, Fáresz!»

A röpirat általános felpezsdülését gerjesztett s az első kiadása három nap alatt elkelt.

Magas szempontból itélő ész tünt ki belőle: modora finoman gúnyoros volt, és a mellett merész; iránya az ultramontán és conservativ eszmék ellen volt intézve, nem sokat elméletezett, hanem adatokat hozott elő, jártasságot árult el a magas körökben, élesen jellemezve azoknak vezértehetségeit, füszerezve előadását csipős adomákkal, repülő mondatokkal, meglebbentve titokfedő függönyöket, mik alatt még több is rejlik az elmondottaknál, s nem kimélve még a női hiúságot sem.

Ez már aztán gazdag fogás volt a «Jerichói Kürt»-re nézve: ez méltó ellenfél volt Leonhoz. Tíz napig volt neki miről írni. Tette is egész buzgalommal. Kimutatta alaposan a névtelen szerző irányának veszélyes voltát; ad absurdum vezette le minden okoskodását: adatairól bebizonyította, hogy azok egytől egyig hamisak; végül kegyetlen beszédet tartott neki erkölcsiségről, kegyeletről, nők iránti tiszteletről és mindezen philippicának aláirta a nevét. Első eset, hogy valaki a saját neve alatt írt a «Jerichói Kürt»-be.

Napoleon öcsémnek e czikkek sok nagybecsű kézszorítást jövedelmeztek.

Hanem aztán tíz nap mulva megint jött a «Mene, Tekel, Fáresz». A második füzet.

Ez már az eszményi álláspontokat védelmezve, nem feledkezett meg azoknak megtámadójáról sem. Napoleon öcsém ugyan kikapta benne a magáét. Le volt benne rajzolva a Dunába ugrásig az a nevetséges szerep, a mire ő vállalkozott. Egy ifjú, a ki pénzért ráadja a fejét, hogy a szabadelvűtlen eszmék mellett buzogjon. Meg volt neki mondva magyarán, hogy zelusa csak nagymérvű hypocrisis és charlatánság. Be volt mutatva a világnak, mint egy Don Quixote, s egész helyzete a világ előtt a legkegyetlenebbül lett diffamálva.

Mikor ez a második füzet megjelent, Karakán barátunk dühösen rontott fel a szerkesztőségbe, hol már Napoleon öcsém dolgozott a válaszon, ki levén előtte terítve a sértő röpirat.

– Ezért meg kell verekedned! ordítá Karakán úr. Olyan volt, mint egy bika.

– Először is nem verekedhetem, mert nem tudom, hogy kivel? Másodszor: az eszmék harczát csak eszmékkel hiszem végigküzdhetőnek; végül pedig nem ízlésem a verekedés, nem is értek hozzá, nem voltam katona.

– Ez gyávaság! mormogá rá Karakán barátunk.

De annál jobban megnyerte ez a válasz Napoleon öcsém munkatársainak és főnökének tetszését. Igen is, a szellem harczát a szellem fegyvereivel végigharczolni! Ez volt az ő jelszavuk is. Nosza tehát: «kaszát, ásót, vasvillát ragadjatok!» (Értve mindig szellemi ásókat, kaszákat és vasvillákat.) Valamennyien mind neki estek a névtelen pamphletírónak s azt a megtámadott főmunkatárs becsületeért szellemi dorongokkal úgy elcsépelték, szellemi bivalylábakkal úgy megtérdelték, szellemi kulimászszal úgy bekenték, hogy az, ha egy csepp szeméremérzet van a testében, kénytelen rögtön incognitó kivándorolni Európából.

De fájdalom, hogy ez egy megátalkodott ember volt, a ki a névtelenség álarcza alatt nem birt elpirulni s annálfogva ujabb tíz nap mulva jött a III-dik füzet «Mene, Tekel, Fáresz». Ez még a mennyire lehet felülmulta az első kettőt. Folytatta az elvi harczot komoly indokokkal is, de egyuttal nem szalasztá el az alkalmat az ellennézetek pártfeleit arról az oldalról is megtámadni, a hol legérzékenyebbek voltak: az egyéniségeket mutatva be, remekül torzított körvonalakban, a kik az ügyet szolgálják. Itt azután sorban kijutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségi tagjainak is a fekete levesből; de senki sem került ki a csávából olyan jól kicserzetten, mint Kolompy úr, a laptulajdonos maga.

De már ez több volt az elégnél. Kolompy ur nem az az ember, ki ily megbántásokat megtorlatlanul elvisel; sajtópert indított a kiadó ellen, mivelhogy a szerző nem volt beperelhető.

E pernek kettős haszna igérkezett: először a büntetés, másodszor a szerző felfedeztetése; mert az kétségtelen volt, hogy ha a kiadó megkapja a félévi fogságot, a mit fejére kértek, akkor majd kiadja a szerzőt, hogy üljön be a kóterbe az.

Ámde az a sajátszerű anomalia következett be, mely többször fordul elő az esküdtszékek történetében: hogy a midőn a biróság elnöke feltette az esküdtek elé azt a kérdést, hogy «foglaltatik-e az incriminált pamphletben becsületsértés Kolompy úr személye ellen?» nyolcz szavazattal négy ellen azt felelték rá: «igenis». Mikor pedig azt a kérdést tette fel eléjük, hogy «bűnös-e azon czikk szerzője, vagy kiadója?» arra tíz szavazattal kettő ellen azt felelték, hogy «nem».

E szerint Kolompy úr megkapta ugyan a visum repertumot arról, hogy a becsületén tetemes kék foltok és bőrlehámlások találtattak; de egyuttal megvigasztaltatott, hogy ez neki jól esett; fel se vegye!

Most már Kolompy úr Napoleon öcsémnek esett neki, hogy mondja meg, ki ama vakmerő röpiratok szerzője?

– Én nem tudom.

– Ön nem tudja? Hisz ön vállalkozott rá, hogy szerez nekünk valami ellenséget, a ki bennünket megtámadjon.

– Hát hiszen szereztem is; hanem azért nem tudom, hogy az kicsoda! Nekem csak a kiadó ismerősöm. Én azt szólítottam fel, hogy irasson ilyen irányú röpiratot valakivel; de hogy ő kire bízta ezt, ez az ő titka. Ez pedig maga is szabadkőműves, s azok inkább el hagyják fürészeltetni a lábukat, mint valami titkát a Nagy Oriensnek elárulják.