Part 8

Livia kiváncsian várta, hogy fog ezzel Leon elkezdeni «szépen» beszélni.

Hát úgy, hogy hirtelen ráütött az öklével az ablakfára s bekiáltott medveriasztó hangon:

– Contra a pagat ultimónak!

A vad ember e szóra és robajra, mint a meglőtt vadkan ugrott fel helyéből s első ijedelmében az ajtónak akart rohanni, hanem aztán mikor váratlan látogatójának arczát meglátta, odajött csendesen az ablakhoz, s kinyitotta a félszárnyat s igen szeliden szólt a békezavaróhoz:

– No, mi kell, barátom, Napoleonkám?

– Semmi barátom! Urad és birád! Fel vagy jelentve, hogy játékbarlangot tartasz: társaid feladtak, hogy hamisan játszol, s elnyered a pénzüket.

– Csak mindig bolondozol te én velem, Napoleonkám. Szabódék a saját házában megtámadott.

– Semmi komázás! Azt akarod-e, hogy én menjek be tehozzád, vagy te jösz ki én hozzám?

A pseudo-palatinus kitekintett az ablakon s igazán meghökkent, a mint egy nőalakot is megpillantott. A pipáját a túlsó oldalra fordította a szájában. Pedig az nevezetes pipa volt: a vizsla megállta, annyira vadszaga volt.

– Te! Ki az? A feleséged? kérdé Leontól.

– Hát ki volna más?

Erre a szóra elkezdett satyrmódra vigyorogni az öreg; kétfelé törülgette a bajuszát; egész jó kedve lett. Azon örült talán, hogy ime megint beleesett egy ember a csávába, a miben ő ki lett cserezve. Fiatal ember elvett egy fiatal leányt. Harmincz esztendő mulva ezek is így fognak verekedni, mint mi ketten.

– No, hát mért jöttetek ide Napoleonkám?

– Majd megmondom, ha kijösz. Fogni akarom az üstöködet. Veled csak úgy lehet beszélni. No szedd fel magadat s hozd ki a fejedet. Hanem előbb szépen gombolkozzál össze.

A vén medve engedelmeskedett; kinyitotta a nyikorgó ajtót s megjelent látogatói előtt. Alacsonynak látszó, görbedt hátú ember volt, az egyik válla lejebb állt, mint a másik. Semmisem volt rajta szép.

– A fejéhez van ám nőve a kalapja; mondá Leon.

Erre csakugyan kihúzta a fejét a vidrasüvegből.

– No, annyira már rávettem a medvét, hogy mikor egy asszonyt lát maga előtt, megemelje a tökfedőt. Velem is kezet szorítanál úgy-e, ha olyan piszkos nem volna a kezed, hogy félsz, hogy hozzám ragad? Mikor mosdattak meg utoljára?

A furcsa alak nevetett.

– Hehe Napoleonkám, nem akarok én már szép lenni. Majd a te kezed is pipamocskos lesz, ha megvénülsz.

Livia bámulta Leont, hogy ezzel a rettegett erdei manóval ilyen hangon mer beszélni.

Pedig még egy sokkal merészebb kisérletre is vállalkozott Leon. Ez olyan, mint mikor az állatszelidítő a tigrisnek párolgó nyers hust ver az orrához.

– Te palatinus; szólt Leon, karját bizalmasan öltve a diogenesi alak karjába. Nem hiába jöttem én tehozzád; hanem azért, hogy valamit kérjek tőled.

Livia gondolta magában: sárga rózsát. Volt annál még veszedelmesebb tárgy is.

– Lásd, én most fel akarok lépni képviselőjelöltnek. Nagyon rá vagyok szorúlva, nincs miből élnem. Ha bejutnék, egy kis hazaárulásért nekem is adnának majd valami jó zsiros hivatalt s az nekem jól esnék. Neked nagy befolyásod van a parasztokra. Kérném a pártfogásodat.

Ez volt az a tárgy, a mivel vad oroszlányt lehetett csinálni a barlanglakóból.

– Mit? kiáltá fel, szerteszét köpve a szót és a dohánybűzt. Tégedet választani meg képviselőnek? s azzal kirántá a karját Leon kezéből. Inkább Rózsa Sándort, Patkót, Bogár Ferkót! Az egész fiatal nemzedék ágyúból kilőni való! Gyávák, hazaárulók vagytok valamennyien! Murawieff, Nena Sahib kell nektek, nem országgyűlés! Hozzátok ide Orsinit, arra rászavazok, aztán a guillotinra, az legyen az alkotmányotok!

Leon ijedt arczczal csapta össze a kezeit.

– Szerencsétlen ember, mit cselekedtél?

Erre az ijedt arczra maga a dühösködő még jobban megijedt.

– No hát mit cselekedtem?

– Miket beszéltél most, két tanú jelenlétében.

– No hát adjatok fel! Aztán mi lesz értte? Hát levágják a nyakamat!

– De nem vágják le a nyakadat; hanem rosszabbat tesznek veled.

– Mi rosszabbat?

– Tudod, hogy mit csinál most a feleséged?

– Az ördög tudja. Hát mit csinál?

– A bíz abban mesterkedik, hogy tégedet, mint őrültet becsukkason s akkor azután ha bekerültél a vörös toronyba, majd ő veri el a szép dominiumodat. Már pedig az ilyen beszédért okvetlenül odakerülsz. Ketten hallottuk. Ha a feleséged ránk hivatkozik: datum Lipótmező.

Livia megszánta a szorongatott embert. Ez már kegyetlenkedés volt az ő szemében. Egy erős embernek egy gyöngét nem szabad így kínozni.

– Ne féljen Tukmányi úr, szólt bele szelíden; én nem fogom elárulni Tukmányi urat.

A vadembert meglepte az, hogy saját nevén szólítják. Már hozzá volt szokva egészen a gúnynevéhez. Először körülnézett, hogy nem más ember-e az, a kihez szólnak? Azután nagyon meghatotta a kegyes pártfogás. Hihetetlen, de igaz, hogy a mosdatlan, káromkodástól bélpoklos száj e szókra idomulhasson.

– Csókolom a kezeit a ténsasszonynak. S azzal, hogy egyszerre más fordulatot adjon a beszédnek, azt kérdé, hogy: «látta-e már az én szép rózsámat? Adok belőle egyet a tekintetes asszonynak».

Leon szinlelt bámulattal mondá.

– Te ajándékozni kezdesz Garibaldiból?

– Semmi Garibaldi! förmedt fel a vadpalatinus: annak már vége van! Garibaldi is pecsovics lett, áruló lett, királypárti lett, megadta magát. Mazzini az egyetlen igaz ember. Tetszik-e Mazzini-rózsájából! Ha nem tetszik, nem adok. Ha Garibaldinak mondják, nem adok belőle!

Nagyobb feladat volt az annál, hogy hogyan lehet hozzájutni Mazzinihoz, mert az jobban körül volt véve gyilkos fegyverekkel rőzse alakjában, mint valóságban. A vad ember nem restelte vasvillával rést törni a saját várán, s a szűk nyiláson átfurakodni, koczkáztatva, hogy rongyos kabátját még rongyosabbá tépi; azon átesve azután, kikereste a rózsák legszebbikét, azt törte le Livia számára.

Ez olyan ajándék volt, a minőben még nem részült semmi herczegnő. Mi vette rá a barlanglakót? Livia szelidsége? vagy Leon kegyeskedése? Tán együtt mind a kettő.

– Látod, szólt Leon, a furcsa háziurhoz, miután Livia szépen megköszönte az ajándékot; pedig mi ketten olyan szépen megélhetnénk együtt, ha társaságba lépnénk. Én tudok mindenféle nyelveket: eljárnánk Európa nagy városaiba; van jó hangom és előadásom; azután mutogatnánk tégedet, mint magyarországi troglodythot, a ki megeszi a csirkét nyersen s a cserebogarat elevenen, s majdnem úgy röfög, mint egy ember; sok pénzt bekeresnénk vele.

– Csak nagy ördög vagy te! Védé magát gyöngén az insultált házigazda. Azonban más jutott most eszébe. Megfogta Livia kezét, a melyikben a kapott rózsát tartotta. Hanem arra kérem ám, hogy ezt a rózsát oda ne ajándékozza ennek itt ni. Mert félek, hogy ojtani talál belőle.

– Nem! Nem adom oda senkinek; szólt kedélyesen Livia.

– Lovagi szavamat adom rá, hogy nem ojtom el a szemeket róla, biztosítá Leon pathoszszal.

– Ej, a te szavadra nem adok én semmit. Férfiszó, becsületszó, esküvés mind hazugság; de a fehér személynek hinni lehet: a míg férjhez nem ment.

– No, de micsoda gorombaság ez? támadt rá Leon, tüntetőleg vonva Livia kezét karja alá.

– Dejszen nem feleséged ez neked! Mert ha feleséged volna, már azóta veszekedett volna veled.

– Akarod, hogy megtépázzam az üstöködet?

– Azzal nem bizonyítasz semmit, öcsém, hosszú Napoleon! hanem hát merd megcsókolni, ha feleséged.

Erre a szóra a füléig lángvörös lett Livia arcza; nem is várt be több szót, hanem futásra vette a dolgot s Leont is magával ragadta.

A troglodyth kaczagott utánuk; a két oldalát fogta a tenyereivel, a falnak támaszkodott, azt verte az öklével, úgy kaczagott; a papucsait felrugta a levegőbe, úgy kaczagott; hanyattvetette magát a kutyakapor közé, s a lábaival kalimpázott a levegőben, úgy kaczagott. Még a távolból is hangzott utánok leányszalasztó röheje.

– Minek bántál olyan kegyetlenül e szegény emberrel? duzzogott Livia Leonra (hogy a félbeszakadt thémát más textussal helyettesítse).

– Mert rászolgált. Mikor szembe áll neki valaki, akkor meghúnyászkodik, de a mint hátat fordít neki, már rosszban töri a fejét. Ezt minden mellette elmenőnek érdemes oldalba ütni; ha ma nem érdemli meg, majd megérdemli holnap; ha nekem nem vétett, vétett valakinek másnak. Ezt meg kell verni, hogy beszéljen s meg kell verni, hogy hallgasson. Bizonyos vagyok benne, hogy rászolgált ma is arra, a mit kapott. Ott van ni! mit mondtam?

– Jézus Mária!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mi történt?

Rafaela álmodott tovább. Az ifjú hős már elérte a gula magaslatát; már ott áll a koporsóban fekvő ragyogó alak előtt; megfogja annak kezét, s arra a halott összeszorítja újjait, úgy hogy a kezeik nem birnak többé elválni egymástól, újj újjba kulcsolódik; akkor elkezd az egész nagy pyramid ingadozni, egy rémséges robbanás; s azzal holt menyasszony és vőlegény együtt zuhannak a mélységbe alá.

A herczegnő felriad álmából s ébren is Leon arcza az, a mit maga előtt lát.

– Mi történt? kérdi felriadva.

– Szerencsére nem nagy baj, felel Napoleon öcsém. A két első kerék egyszerre zuhant az árokba.

– Hát a kocsis és az inas?

– Az egyik az innenső, a másik a túlsó árokba esett, most másznak ki, semmi bajuk, csak nyakig sárosak.

– De hogy történhetett ez?

– Bizonyosan aludt minden jó lelkiismeretű lélek, a lovák félretértek a dülő útra, a hol olyan közelre ásta az a vén gonosztevő a két tiltó árkot, hogy mind a két kerék belézuhant. Nem mondtam Livia kisasszony?

– Livia! Te itt vagy! Ugyan jó, hogy elém jöttetek. Most mit csináljunk?

– Kiemeljük a megfeneklett hintót, aztán visszafordítjuk; a két cseléd ilyen sárosan nem ülhet fel a bakra, azok haza mennek gyalog, én majd hajtom a lovakat.

– Nem jó lesz, ellenezé a herczegnő. Ha ön hajtja a lovakat, atyám meglát bennünket s ez őt felizgatja. Majd én hajtom a lovakat, akkor azt hiszi, kedvtelésből tettem.

Hanem akkor a herczegnőnek kell Napoleon öcsém mellé ülni.

Igy sem jó lesz.

– Livia mellém ül; ön pedig uram, madame Corysandehoz.

Igy egészen jó lesz.

Ez alatt a cselédek ismét kerékre állították a hintót. Ugyan áldották, a ki azt az árkot vájta. Az pedig most hasra feküdt, úgy kaczagott.

Hazaérve Livia mindenkinek eldicsekedett a nagyszerű ajándékkal, a mit a rossz szomszédtól kapott. Ebéd felett ez volt a társalgás tárgya. Mindenki tudott felőle valami hallatlan badarságot felhozni, a miknek összefoglalásából a barlanglakó egy tökéletes majommá visszafajult darwini ősremekké domborult ki.

… – És ez az ember ezelőtt harminczöt évvel épen ilyen kedélyes, derült, jószívű, elmés ifjú volt, mint Napoleon öcsém; jegyzé meg végül az öreg számtartó. Még szép is volt, a leányok bolondultak utána.

… Mikor délután Zárkány Napoleon elbúcsúzott a herczegi családtól, a kézszorítás közben, mit Liviától kapott, egy repkény levél maradt a kezében. Ez örökzöld levél azt mondá: «Menj!… Rád várok…»

MÁSODIK RÉSZ. A REND-ÚR.

A «FÜRST» ÉS A «PRINCZ».

Kedves princz Alienor, megbocsát ön, hogy itt az előszobájában egy férfinak (azt hiszem, a komornyikja volt) egy pofont adék, s egy másik állatot, a kinek a neme után nem tudakozódtam, innen az ön szobájából nyakánál fogva kilökék… Ez már az én modorom, ha valahová bekoczogtatok, a hová nem akarnak beereszteni. Egyébiránt az ön hibája, hogy elmulasztotta utasításba adni, miszerint azon bizalmas személyek közé, a kiknek szabad bejárásuk van önhöz, az apja is oda számítandó. Azért kérem, ne dúlja fel magát, még csak reggel tizenegy óra van: a legszebb hajnali álom ideje. Ha kivánja, idehozatom a chocoladéját; az ágyfüggönyöket csak félig huzzuk szét, s aztán beszélgethetünk. Ön azalatt kibontogatja a hajából a papillotokat, vagy ha ezt a friseur nélkül nem teheti, felveheti a peplumot, ledülhet a kerevetre, s én majd kezébe adom a nargiléhjét, kedves princz Alienor. Csak nem szégyenli magát tőlem? Igaz, hogy én férfi vagyok, s ön ezzel a himzett hálófőkötővel, ezekkel a függőkkel a füleiben úgy tünik fel, mint egy kisasszony; hanem hiszen mi benső viszonyban állunk egymással, s nincs okunk titkolózni, még ha két külön nemhez tartoznánk is.

– Ugyan édes «Fürst Pratz von und zu Nornenstein», széles birodalmad nagyszámú alattvalói között nem találsz senkit mást, a kit untass, mint engemet?

– Au contraire, kedves Princz Alienor; én önnek gratulálni jöttem a születése napjához: huszonkettedik születése napjához.

– Merci! A huszonkettedik nem érdemes a gratulatióra.

– Mert még kettővel hátrább van a huszonnégynél. Lássa ön, épen ezért jöttem ma önhöz. Mert én nem tartozom önnek a szeretői közé, a kik azért gratulálnak, hogy ékszereket kapjanak ajándékba, sem czimborái közé, kik a pezsgőt várják a nyájas üdvözlet után!…

– Hanem az apáim közé.

– Biztosítom önt róla, hogy e szónak csak singulárisa van, mint a «halál»-nak. Én hoztam önnek valamit a gratulatióhoz. Épen arról akarok önnel beszélni, hogy szándékom van a hátralévő két fatalis évet anticipálni, s önt nagykorusítani.

– Már ezt meg lehet hallgatni.

– No úgy-e? Most már kiment az álom a szeméből? Még tán fel is öltözködnék? El van készítve számára a légfütő szekrényben a burkony és selyemsalavári, hogy meg ne hűtse magát fölkeléskor a hideg öltönydarabokkal. Kezébe adjam? Tehát nem volna önre nézve kellemetlen, ha két évvel ideje előtt birtokába vehetné anyai örökségét s évdíj helyett egész vagyonával rendelkezhetnék? Nem kivánok minden kérdésemre választ. Tudom méltánylani azon gondot, melylyel ön szép fogainak és szájpadlásának tartozik; csak vegye ön tele a száját az anatherinvízzel, s ha helyesli, a mit mondok, majd bólintson a fejével, ha nem helyesli, rázza meg azt, én érteni fogok belőle.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Tehát én ki akarom önnek adni anyai örökét. (Mellesleg megjegyezve, azt nem jól teszi ön, ha a «keleti szőrvesztő szert» használja arra, hogy karjáról és lábszárairól a férfias pelyhet eltávolítsa, attól a bőr érdességet kap; a rómaiak azt izzó dióhéjjal szokták elperzselni, attól a bőr egész nőies simaságot kap.) Azonban kedves princz Alienor, én önnek anyai örökét csak egy föltétel alatt vagyok hajlandó kiadni két évvel a törvényes idő előtt, s a föltétel az, hogy ön az apai örökségnek is átveendi egy részét.

– Ah! Kezdesz érdekes lenni.

– Úgy van, kedves princz Alienor; önt nagyon fösvényül részesíté az apja mindazon lényeges tulajdonokban, a miket ő maga őseitől örökölt. Legelőször is hasonlítsa ön össze külsőnket. Én az idén töltöm be az ötvenedik évet, s bár homlokom tarkóig kopasz s hajam, bajuszom szürkül: nem festem, nekem az így illik, azért tökéletes délczeg férfi vagyok. Egészségem vas; kezeimmel patkókat török szét; megvívok a medvével a vadászaton s megállok a hózivatarban napestig, még be sem rekedek utána. Ön pedig egy huszonkét éves ifjú, a ki, hogy nőiesebbnek lássák, kitépi a szőrt az álláról, festi az arczát, ajkait, elfárad a tánczban s kiszalad a szinházból, ha a darabban lőnek.

– Valóban nagyon külömbözünk egymástól.

– Mikor én ilyen idős voltam, mint ön, már kilencz párbajom volt, egy orosz ezredest megöltem kardviadalban; háromszor voltam nyertes az epsomi és longchampsi akadályversenyen saját magam lovagolta paripával; kezemet, lábamat törtem s kigyógyultam; átúsztam fogadásból a nagy vizesés medenczéjét Schafhausennél, s felmásztam a Dhawalagiri csúcsára. Harmincz esztendős koromban ezredese voltam az osztrák hadseregnek s viseltem mellemen hét ország érdemrendét. Egy praetereálás miatt odadobtam kardbojtot és érdemrendeket s elmentem hadakozni Abd-el Kader ellen, mint önkénytes s verekedtem beduinokkal és oroszlánokkal.

– Ezt én mind nem csinálom utánad.

– Tudom. És sok egyebet nem. Én nemcsak athleta voltam, hanem gavallér is. Én is szerettem az asszonyokat; de nem azokat, a kiknek birása olcsó gyönyörüség, hanem a kiknek megnyerése fáradság és veszély. Nem én voltam bolondja a nőnek, hanem az őrjöngött értem. S e genreben nem volt előttem semmi elérhetlen. Csókot kaptam nyilvános tornában egy királynétól s elszöktettem a török szultán háreméből a nagy Bejrám-ünnepi kegyencznőt.

– S utoljára elvetted egy amsterdami kereskedő leányát feleségül.

– De a ki harmincz millió mark aranyat hozott nászajándékul s a világ első szépsége volt, s huszonnégy kérője közül választott engem, a kinek nagy szüksége volt rá, hogy uralkodó fejedelmi házam vagyoni állását rehabilitáljam.

– És egy kis lágy kereskedővért olts bele a Nornenstein fejedelmi erekbe.

– Sajnos, hogy így van. Ön e vérvegyülék hybriduma. A kiben mind a két faj jó tulajdonai kárbavesztek. A hollandiból megkapta ön a lágyságot, a hidegséget, az önzést; a vendböl (mert mi azok vagyunk) a pazarlást, az élvkeresést, a kevélységet; az első paralyzálta az utolsóban a férfias bátorságot, a nyugtalan tettvágyat, a lelkesülést: az utóbbi kiölte az elsőből a családiasságot, a szemérmet, a megfontolást.

– Akkor ez nem az én hibám, hanem a vegyészé.

– Meg a nevelőé. Anyja keze alatt nevekedett ön. Az csinált önből, férfiból, leányt.

– Látod milyen kár volt, hogy nem te vállaltad magadra Mentor szerepét. Ha mindennap nyers hússal etettél s jeges vízbe mártottál volna, most meglehet, hogy méltó utódod volnék.

– Tettem volna azt is, ha ennél nagyobb küldetés nem várt volna rám a világban. Ön nem is álmodott még eddig arról. Azt hiszi, kedves, hogy a férfierő csak verekedésben s asszonycsábításban nyilvánult nálam? Életemnek évtizedei voltak arra szentelve, hogy vasakarattal, szivós makacssággal küzdjek egy eltaposott ügy mellett, melyre egész Európa ráépítkezett már, s melyről én még most is le akarom szórni az új építményeket. S ön erről mit sem tud?

– Rotteckben nem fordul elő a neved.

– A nevem nem, de tetteim igen. Olvasott ön a német «rendurak»-ról (Standesherren), a mediatizált uralkodó fejedelmekről valamit?

– Már elfelejtettem.

– De azt tán nem felejtette el ön, hogy ősei is uralkodó fejedelmek voltak «von und zu Nornenstein». Olyan jó uralkodók, mint a Brandenburgiak, vagy a Coburgok. Egyenrangúak a Görzökkel, Platenekkel, Nájpergekkel. A kik határaikon vámot szedtek, fővárosukban residentiát tartottak és testőrsereget, halál és kegyelemjogot gyakoroltak, újonczokat szedhettek.

– S katonáikat eladhatták, mint a hesseni választófejedelem.

– Azt is megtehették. Kedves princz Alienor, én koczkáztatom azt, hogy önnek a türelmét kimerítsem, a midőn elmondom önnek a «Pratz von und zu Nornenstein» uralkodó fejedelmek történetét.

– A kék öreg Istenre Bajorországban! ez sok lesz.

– Nagyon örvendek, hogy egy férfias tényre már kényszerítettem önt. Ön már káromkodik. És pedig ez volt az ön nagyatyjának kedvencz erőkifejezése: «beim blauen Herrgott in Bayern!» Az ön nagyatyja még tettleges uralkodó fejedelem volt Nornensteinban; országfejedelem s mikor meghalt, kétheti országos gyász volt hirdetve egész Nornensteinra.

– A mit meg is tartottak – a kéményseprők.

– Negyvenkilencz országfejedelemség volt Németország területén. Souverain önálló birodalom, mely saját törvénynyel, saját pénzzel, saját mértékkel, saját országos színekkel, saját hadi egyenruhával birt.

– És saját államadósságokkal.

– Mikor a brandenburgi vakmerő erőszakkal bekebelezte a nevezetes két Giech és Schönberg uralkodó fejedelemségeket, az jeladás lett a többi apróbb-nagyobb királyoknak, fejedelmeknek, hogy a területükön alapult uralkodó fejedelemségeket felfalatozzák.

– Királyi cannibalismus!

– Negyvenkilencz uralkodó fejedelem s huszonöt őrgróf egyhangú tiltakozása áll örökké útjában ez égbekiáltó jogtapodásnak. A Bundesarchiv őrzi ezüst tokba elzárva a mindannyi Durchlaucht és Erlaucht pecsétjével szentesített okmányt. A gonosz emlékű bécsi congressus megkisérté ez országrablást szentesíteni s paragrafusra szedte jogaink elrablását. Azontúl elneveztek bennünket mediatizált fejedelmeknek. Csupán Metternichnek volt irántunk rokonszenve, ő bennünket «szomorú áldozatok»-nak czímezett.

– Kérlek jobbágyi hódolattal, fenséges «szomorú áldozat», majd ha vége lesz, költs fel.

– Nem fog ön elaludni rajta, kedves princz Alienor, majd mindjárt fog következni valami, a mi az ujabb kor ivadékát is érdekelni találja. Annyit talán hallott ön udvarmesterétől, hogy első Napoleon kedvencz eszméje volt a «rhenusi szövetség», a mi ránk nézve egyértelmű a paradicsommal. Gaugrófjaink csoportosan harczoltak Napoleon táborában. Ezért bántak el velünk a győztesek oly irgalom nélkül. Souverain jogainkat elébb átalakították privilegiumokká. Kimondták, hogy a «rendur»-ak képezik a német birodalom legkiváltságoltabb osztályát; elől ülnek az országgyülésen, birtokaik a katonai szolgálat alól fölmentetnek, s ha nekik tetszik a hadi pálya, bármely ország hadseregébe szabad választás szerint beléphetnek; a családfők testőröket tarthatnak s jobbágyaik fölött első folyamodású biróságot gyakorolhatnak! Gyalázatos alábbszállítása uralkodói hatalmunknak: de bár töredéke a trónnak, még mindig ereklye. Meg akartuk azt őrizni. Mikor én önnek anyját nőül vettem, mely házassági tény a Bundesacte 75-ik §-a szerint minden német uralkodónak bejelentendő s azok által tudomásul veendő volt, azt mondám: jól van, nem akarjátok elismerni a mi isteni jogainkat in theoria, bizonyítsuk be azoknak létezését in praxi. Önnek anyja, mint mondám, harmincz millió mark aranyat hozott a házhoz nászadományul. A Bundesacte 89-ik §-a megtiltja a renduraknak hitbizományokat alapítani oly nászhozományokból, melyek nem fejedelmi származású nőtől erednek. De azt nem tilthatták meg, hogy a meglevő birtokba beruháztassanak. A nornensteini herczegség fővárosában fejedelmi várkastély emelkedett, nagyszerű városháza épült ötven lakosztálylyal, gyönyörű szinháza vetekedett a weimarival, s télen dráma, nyáron olasz staggione volt benne. A mellett az egész terület utai téglaburkolatú Klinkerutakká alakíttattak át, hogy a mint az utazó a brandenburgiak területéről a mienkre belépett, bár nem is voltak ott festett korlátaink, rögtön megtudta, hogy ez Nornenstein tartozandósága. Egy fogadalmi templomot is kezdtünk el építtetni, de az már félbenmaradt. A demokratikus lavina, melyet egykor pajkos suhanczok megindítottak a lejtőn, rohant alá feltartóztathatlanul. A kimondott elv vonta maga után a következményeket. A midőn a nagyfejedelmek elnyelték a kis fejedelmeket, ki lett mondva az itélet, hogy a királyokat el fogják nyelni a még nagyobb császárok, s valamennyit elnyeli a Moloch, a nép!

– Fenséges uralkodó fejedelem, biz Isten, olyan szépen prédikálsz, mint pater Klinkowström.

– Várjon csak, kedves princz Alienor, még szebben is fogok. Egyszer az a követelés jutott eszébe a democratiának, hogy az igazságszolgáltatást egyszerüsíteni kell. Mi a felsőházban hasztalan protestáltunk ellene: egy pairtolonczozás, s le voltunk szavazva. Elvették tőlünk a törvényszék jogát s azzal a nornensteini pompás városháza, közepén az aranyos toronynyal és óraművel, üresen maradt.

– A szegény parasztok nagy örömére.

– A szegény parasztoknak még nagyobb örömük is következett. A molochnak mentül jobban tágúl a bendője, annál éhesebb. L’appetit vient en mangeant! Következett a jobbágyok felszabadítása az úri szolgálat, a dézsmafizetés alól. Egy tollvonással megszüntünk a mi népünknek urai lenni, hitvány mammonnal fizettetve ki isteni jogainkért. A Dagon bálvány követelése még tovább ment. Magának vindicálta az egyházak fölötti patronatus jogát, s mi egy ballotázása után a mezitlábas képviselőknek megszüntünk az egyház pártfogói lenni, templomunk nem a mi templomunk volt többé.

– Szegény fejedelmek! Már az úr Istennek sem parancsolhattatok.

– Még nem értünk a keserű pohár fenekére. Astaroth bálvány újra éhezett, Beliál pokla égett, új áldozat kellett. Kimondatott a nagy carbonari szövetségben, melynek parlament a neve, hogy nincsenek többé kiváltságok: minden ember csak ember és semmi más, az én fejem csak olyan fej, mint a kefekötőé, s az én kezem csak olyan kéz, mint a cserző-vargáé: mind a kettőnk fejére egyformán kivetik az adót, s mind a kettőnk tenyere egyformán tartozik azt befizetni.

– A helyett, hogy egy tenyér fizetne meg mind a két fej helyett.