Part 6

Fél óra eltelt az ájtatos szertartással.

A kápolnából visszajövet azt mondá a herczegnő Rafaelának:

– Most eredj tőlünk. Ránk nézve hasznavehetetlen vagy. Tudom, hogy te nem szereted azokat az ételeket, a miket én eszem. Pedig azok specialiter a női rendeltetéshez vannak alkalmazva. Te a magad különcz ételeidet szereted. No hát rendeld meg a szakácsnál, hogy mit készítsen neked külön! Ne koplalj nálam. Eredj, te szép páva.

Rafaela megköszönte az engedélyt, s trillázva futott végig a folyosón.

– Mi pedig menjünk a muzeumomba.

Madame Corysande könnyebbülten sóhajta föl. Tehát nem a könyvtárba. Mégis használt hát szent Rókushoz folyamodni.

Már a hogy veszszük. A «használás» relativ fogalom.

Madame Corysande a «herczegnő muzeuma» alatt képzelt magának egy ritkaság-gyűjteményt, antik ékszerekből, becses festményekből, régi hímzetekből, viseletekből, butorokból; porczellánokat, majolikákat, vén emlékeket, a hogy ezeket fel szokta az ember találni előkelő nagyúri családoknál.

Rettenetes csalatkozás várt reá.

Az egy anatomiai muzeum volt. Összeállítva mindazon borzasztó szép remekmintázásaiból a természetnek, a miken, ha egy kiváncsi laicus végighalad, egy hónapra elmegy a kedve ételtől italtól, minden felebarátjától és saját magától.

S e borzasztó muzeumban másfél óráig kellett madame Corysandenak hallgatni és nézni a herczegnő felvilágosításait pathologiai mysteriumokról, az emberi belső részek titokteljes működésének revelatióiról, hypochondriaköltő felfedezéseket; a mikkel a jószivű előadó annyira megtölté a madame minden érzékét, hogy az valamennyi megismertetett bajt és nyavalyát érzett már testének minden belső részében.

– No lássa ön: az igen jó, hogy önnek elmondhattam, szólt a herczegnő nagyon elégülten. Azt a nagy aranyfáczánt hasztalan hozom ide, mert az felkapja a szoknyájáról a volan-t, az arczára teríti, hogy ne lásson semmit.

De bizony madame Corysande szerette volna az egész esőköpönyeget a fejére borítani!

– És lássa ön: ezek azok, a miket az előkelő családok leányainak mindenekfelett megtanulniok kellene. Ezen ismeretek hiánya az alapja minden családi szerencsétlenségnek, oka annak, hogy a férfiak nejeiket elhanyagolják, hogy a nők boldogtalanok. Megjegyzett ön magának mindent? El tudja majd mondani a tőlem hallottakat Rafaelának? Nem felejti ön el ezeket?

(«Tartok tőle, hogy nem», mondá magában madame Corysande).

Most értette már, hogy mi volt az értelme annak a szónak, a mit Liviától hallott a herczegnő felől; azt is kitalálta már, hogy Rafaela miért nem hozza el anyjához Liviát soha?

Nem vélünk a világtörténelembe hamis adatot becsúsztatni, a midőn azt állítjuk, hogy ez volt az első eset, a midőn egy élő testtel felruházott ember az éjféli rémes tizenkét óraütést, mint szabadulása hangját, áhította. Madame Corysande úgy volt értesülve, hogy az etelvári kastélyban az éji tizenkét óra kondulására tálalni szoktak. Ez az órakondulás azonban az egész kastélyban szabályszerűen van berendezve. A hogy más uraság családi orvost tart a kastélyában, akként a herczegnő egy családi órást. A szakács órája három perczczel előbb jár, mint az étterem órája. A nőcselédség azt pletykázta, hogy ez a kisértetek confundálása végett van így; azok nem tudják a sok óraütés közül kiválasztani az igazit; a férficselédség ellenben azt állítja, hogy ez a tálalás rende végett van így; a herczegnő csak teljesen kihült állapotban engedi az ételeket feladni: ezért a szakács jeladó csengetyűje s a komornyik «le diner est servi» jelentése között három percznyi időköz van hagyva.

És ez a három percz időköz még épen elég arra, hogy a herczegnő madame Corysande előtt legrejtettebb szekrényét a viaszminta muzeumnak felfedezze s őt ama borzalmas mysteriummal contemplative megismertesse, mely II-dik Lajos magyar király és Macduff életében az első végzetterhes eseményt alkotta.

Madame Corysandeot a hideg lelte. Nehányszor el akart ájulni.

Egy kastély, tele kisértetekkel nem kínozta volna így meg, mint e borzasztó tudományos előadások.

Még az ebédrehivás után is, a míg a lépcsőn az étteremig lehaladtak, nem szünt meg a herczegnő az értekezést folytatni materialisticus életnézeteiről, s meg-megállt a lépcsőn, madame Corysandeot neki szorítva a falnak, s bebizonyítva neki, hogy minden rossz indulat, szenvedély, jellemgyöngeség a testi életműszerek hibáiból ered; ez a baj ilyen lelki állapotot idéz elő, amaz meg amolyant; s a közben ujjai hegyével gyöngéden érinté áldozatának magyarázat alatt levő alkatrészeit.

Az ebédhez csak hárman jelentek meg. A herczegnő nem volt bőkezű azon kegyével, hogy valakit asztalához ültessen. Madame Corysandera nézve az valódi kitüntetés volt. És mindazok, a kiket e szerencsében «nem» részesített a herczegnő, valóban, mély hálára lehettek ezért lekötelezve: mert a herczegnő rettenetes menut tartott.

Csak annyit bocsátunk előre, hogy számára minden ételt csaknem só nélkül, de igen sok czukorral készítettek.

Aztán minden ételnek czélja volt nála. Hiszen czélja van a szegény ember ételének is: az, hogy a gyomrot ellássa. De a herczegnő ételeinek nemcsak a gyomor számára volt nemes küldetésük. Azoknak üdvös hatása számítva volt a test minden életszervezetére: az egyik ide, a másik amoda hatott; azokból az ember nem azért evett, hogy jóllakjék, hanem hogy üdítő, zsongító, lágyító, szíverősítő, vértisztító, izzasztó és álomhozó szereket szedjen be magába, s ha valakivel együtt ebédelt a herczegnő, azzal dicsérte az ételeit, hogy ez erről, amaz arról jó: csak az éhségről nem volt jó egy se; s ha aztán a vendég végigkóstolta az egész patikát, akkor csakugyan fölösleges volt neki kedves egészségére kivánni az ebédet.

– No te nagy arczkép! Kiléptél a rámádból? ezzel a szóval köszönté leányát a herczegnő. Valóságos arczkép! Mozdulatlan minden vonása. Szoktál gondolkozni valamiről? Érzesz valamit? Éhséget úgy-e, semmit mást? Szeretsz valakit?

– Igen. Tégedet.

– Senkit. Magadat. Nos, mit főzettél magadnak ebédre?

– A mit a cselédek számára főztek. Az nagyon izletes. Burgonyaleves és pörkölthús tarhonyával.

– Az pedig egyik sem neked való. A burgonya túlságosan sok fehérnyét ád a vérnek, a sápkórra tesz hajlandóvá, a paprika pedig izgatólag hat a zsigerekre. Ezt majd magyarázza meg neki madame Corysande.

De nem hallott abból semmit madame Corysande, mert annak a figyelmét más tárgy foglalta el. Egy gyönyörű nagy füles bagoly, mely a herczegnő karszékének támlányán gubbaszkodott. Madame Corysande irtózott a bagolytól, s nem volt felőle bizonyos, hogy eleven állat-e az, vagy csak kitömött példánya egy bagolynak? Mindenesetre sajátságos diszítménye egy karszéknek.

Végre annyira kihült a leves, hogy le lehetett hozzá ülni. Az valami rókaszinű folyadék volt, melyből a mint egy evőkanállal bevett madame Corysande, úgy érezte, mintha egy rébuszt vett volna a szájába, a melyet addig nem lehet lenyelni, a míg a nyelvével ki nem találja a tartalmát. Ilyet ő még soha sem ízlelt.

A herczegnő előtt állt egy felnyitott doboz, melyből ő kis arany kanálkával a leveshez hasonló szinű, valami süredéket szedett ki, s azt a leves közé keverte, hogy még tartalmasabb legyen.

– Ez kænguruh kivonat-leves; magyarázá a herczegnő hüledező vendégének, ki azt képzelé e szónál, hogy a kænguruh még húskivonat korában is megtartotta ugrási tehetségét, s irigy szemmel tekinte Rafaelára, ki azalatt tele tányérral étvágyingerlő burgonyalevest fogyasztott egész mohósággal.

– Ez a leves az izmok szilárdságát mozdítja elő; igazolá a keserédes főzeményt a herczegnő. Szükséges azoknak, kik a női idomok plasticai egyöntetüségét sokáig fenn akarják tartani. Egyék még madame Corysande.

Lehetetlenséget kivánt a herczegnő. Ételei mind olyanok voltak, hogy azokba csak belekóstolni lehetett, de belőlük enni ép oly erős meggyőződésre volt szükség, minő az övé.

Az ember nem tudta nála, hogy mit eszik! Tészta boríték alatt gyanus, rezgő, nyúlós anyagok lappangtak; százféle füvagdalék complicált hospóttá keverve, rejtegetett félelmes, csúszós, mézgás falatokat, miknek lenyelésekor végig borsózott az embernek a háta; majd meg csak akkor vette észre, mikor a foga alatt valami megroppant, hogy most olyan állatot eszik meg, a minek soha sem vétett életében. Megörül valaminek, mikor a villájára kerül, azt hiszi, hogy palacsinta, s mikor beleharapott, akkor veszi észre, hogy kolbász, s mikor lenyelte, akkor kezdi sejteni, hogy az valami csúszó-mászó állat volt.

A herczegnő menujében lényeges alkatrészt képeztek a hidegvérű állatok, halak, rákok, békák, kagylók: madame Corysande pedig delejes irtózattal gondolt mindezekre. Ő a halat sem ette soha, de a hüllőkkel meg épen nyilt ellenségeskedésben élt.

S a herczegnő olyan kegyes volt, hogy meg is magyarázta neki, mi előnyük van a vizlakó állatoknak emberi táplálék alakjában? s föltette róla, hogy azokat majd odahaza is meg fogja honosítani s e czélból körülményesen elmagyarázta neki, hogyan kell elkészíteni a békát feketekávé mártással? mit használjon a minestrához, ha azt chinai holothurokból (tengerpuhányok) készítteti? miért kell két tengeri pókot használni egy grancevolihoz? hányféle fű, laboda, paréj vagdaltatik össze a macedoinehoz? mi mindenből áll ezeknek a kis lilaszinű, uborkába ójtott bogyóknak a tölteléke, a miknek a neve melonzani? A hogy jó gazdasszonyok szoktak kedveskedni vendégeiknek, mikor azok valami új ételt nagyon megszerettek. A húsneműekből a herczegnő csupán a vadaknak engedett polgárjogot, de azok is olyan csodálatos alakban voltak feladva, hogy az ember inkább hitte volna, hogy az valami csokoládszinű sajt, a mit felmetszenek előtte, hogy sem nyúlhus; s mikor egy bepáczolt mahagoni barna tömegről azt az ajánlatot hallotta madame Corysande, hogy az hód-czomb, fogadást tett magában, hogy még a castorkalapját is elpusztítja, ha hazakerül, nehogy erre a tárgyra visszaemlékeztesse.

De ezek az ételek mind különösen női életműszerek üdítésére, zsongítására valók.

E közben a herczegnő egyre zsémbelt Rafaelára, hogy azokból a paraszt ételekből oly jóizün eszik, s az övéit meg sem ízleli.

– Ezek az ételek neked valók. Soha sem lesz jó hozzád a férjed, ha ezeket meg nem szokod.

– Mama. Inkább soha se veszek férjet, mint hogy azt a sok csigát, békát mind együtt elvegyem vele.

– Igy beszél a «menyasszony kacsa». Ön nem iszik madame Corysande? Ön nagyon keveset eszik és épen nem iszik.

Ital pedig sokféle volt ott: az is mind langyos, mint az ételek. Ez a fogak épségben tartása végett van így rendelve. Bor, ser nincs azok közt, de különféle üvegekben árpaviz, kenyérvíz, édes savó, savanyú czibere, narancsvíz. Ezek közé a komornyik kegyes csalásból egy málnavíz feliratú üvegbe valami könnyű veres bort csempészett Rafaela számára az asztalra. Rafaela megszánta madame Corysandeot, s abból töltött az ő poharába is: a miért madame Corysande örök hálára lett iránta lekötelezve, e pohár veres bor mentette meg attól, hogy ebéd után a hideg kilelje.

– Ön, látom, hogy más ételekhez van szokva, mondá a herczegnő. No várjon, most jön valami, a mi önnek tetszését meg fogja nyerni. A legnemesebb része a marhának. Ez a kérődző állatoknak egyedüli alkatrésze, mely érdemes nők táplálékául szolgálni.

Ugyan mi lehet az? Behozták. Egy roppant nagy marhaszív volt spékelve.

– Az állatok szive, mint eledel, erősíti a női szívet. A női szív, mint tudjuk, egy 8-ad részszel kisebb, mint a férfi szív. Ezért az ösztön minden ifjú nőnél csirkék s egyéb szárnyasok szivét elkölteni. Ösztönszerű védelem a cardiopalmus ellen. De leghatásosabb erre az ökörszív. Egyék belőle madame Corysande…

De nem volt a világnak olyan kincse, a miért azt madame Corysande megtette volna! Eszébe jutott a troubadour szive, melyet a kegyetlen férj nyújtott feleségének szarvasszív gyanánt elkészítve, mely után a nemes hölgy éhen ölte el magát.

– Te sem? kinálkozék Rafaelához fordulva a herczegnő.

– Nem mama; megosztott szívet nem fogadok el.

– Úgy látom, szólt elszomorkodva a herczegnő, hogy az én lakomámat megint nem osztja velem senki más, mint Jakab.

Erre a névre a szék támláján gunnyasztó bagoly meglibbentette a szárnyait, s madame Corysande akkor lett bizonyossá felőle, hogy az csakugyan élő állat. Most aztán annál jobban félt tőle: a mióta megtudta, hogy azok a nagy világló szemei nincsenek üvegből, hanem azokkal az emberre ránéz. A pompás éjmadár feltátotta száját a nyujtott falat elé s lenyelte azt, mint egy gép. A herczegnő nagy gyönyörűséggel rakta a madár szájába a falatokat egymásután.

– Ez a legokosabb állat a világon. Éjjel van ébren, mint én, s megeszi azt, a mit én.

Mély szomorúság volt e szavakban. Rafaela könytelt szemekkel nézett anyjára: kinek egyedüli igaz élettársa egy bagoly, a ki együtt ébred, együtt alszik, együtt eszik vele. Senki más. A többi mind kényszerűségből teszi azt, ez az egy rokonszenvből.

A bagoly huhogott. Ez volt az asztaláldás nála. Meg-megrebbenté szárnyait, mintha el akarna repülni, de azért erősen fogta karmaival a szék támlányát, mintha a herczegnőt is magával akarná vinni.

Madame Corysande ájuldozott attól a gondolattól, hogy ha ez az ő fejére találna repülni, s titokban megtapogatta a chignonját: elég szilárdul van-e az alapzathoz hozzá épitve?

– Ugy-e mily pompás állat? Magasztalá őt a herczegnő. Mily okos arcz, mily gondolkozó fő, milyen szép szemek! És minő hatalmas karmok! Képes volna egy férfival megvívni. Csak nőket enged magával bánni.

– Gyönyörű! Rebegé madame Corysande.

– Ha meghalok, önnek hagyom Jakabot, madame Corysande.

– Oh herczegnő, én mindennap imádkozom, hogy az ég tartsa meg sokáig a herczegnő életét.

Egyszer aztán mégis csak szerencsésen vége szakadt az úri ebédnek.

Rafaela odament az anyját megcsókolni. Ekkor a herczegnő odavonta őt az ölébe: ezt a diánai alakot.

– No jer ide, te kis ölbeli baba; te parányi. De rég nem voltál az ölemben. Hát mondd el, hogy viselted magadat azóta, hogy nem láttalak. Fűztél-e már rablánczra férfisziveket? Hogyan? Egész olvasószámra? He? Vagy még most is babával játszol? A leveledből nagyon keveset tudok meg. Nagyon röviden bánsz el az ifjakkal, a kikről irsz. A Jenő jó lovas; a Béla nagy bohó, az Alienor kiállhatatlanul szép ember. Nos, hát mi történt tovább? Mi van a Jenővel?

– Még mindig jó lovas.

– Hát a Béla?

– Valamivel nagyobb bohó, mint azelőtt.

– És az Alienor?

– Ép oly szép és kiállhatatlan, mint eddig.

– Azt szeretem, hogy hideg vérrel tudod megitélni a férfiakat. Minden nőnek van eszményképe. De az nem szükséges, hogy abban az emberben, a kihez nőül akar menni, eszményképét keresse. Az nagy szerencsétlenség egy nőre nézve, ha történetesen azt kapja élettársul, a kit bálványoz, mert annak rabjává lesz. A középszerüség jellemzi a jó férjeket. Az olyan házasság a legboldogabb, a milyen Zenobiáé volt Odenatussal. A férj ne legyen se nagyon híres ember, se nagyon eszes. Inkább őseitől örökölt ranggal birjon, mint olyannal, a mit öntehetségével szerzett. A nőn fordul meg a család sorsa. Ép nő csinálhat egy beteges férjből egészséges embert; gyáva férjből nagy jellemet; egyszerű férjből okos embert és megfordítva: egy túlerős férj mellett a nő elcsenevészhet betegessé, nagyon erélyes jellemű férj mellett a nő félénk báb lesz, s fölöttébb eszes férj mellett a nő együgyü, akarat nélküli, gondolkodni nem tudó lénynyé idomul át. Atyád egészséges-e?

– Most derült volt, hogy eljöttünk. Csókoltat általam.

– Köszönöm. Vidd át neki a viszoncsókot. Mi nagyon gyöngédek voltunk egymáshoz. Azt te jól tudod. De ő neki hivatása van, a mi nem engedi, hogy egy asszony szeszélyei nyügözzék. Neki a világban kell élni, nekem a világon kivül. Övé a nappal, enyim az éjjel. Kérdezősködnek-e utánam látogatóitok?

– Üdvözletüket mindig megirom levelemben.

E szónál madame Corysandenak eszébe jutott, hogy az ő lelkét is nyomja egy átadandó üdvözlet.

– Megengedi herczegnő, hogy én is átadjak egy rám bizott bucsúkézcsókot?

– Kitől?

– Zárkány Napoleontól.

– Ah! Napoleon ott volt nálatok? Erről az egy emberről nem irtál leveledben.

– Nem jutott eszembe, felelt Rafaela.

A herczegnő odanyujtá kezét madame Corysandenak.

– Köszönöm Zárkány Napoleonnak a megemlékezését rólam. Ebből az ifjuból nagy ember lesz még valaha. Megmondhatja ön neki, hogy én mondtam. Nagy ember lesz belőle.

– Miért hiszed azt? szólt Rafaela.

– Azért, mert nem akarják őt észrevenni.

A további magyarázatot félbeszakítá egy villámlás, mely a nyitott ablakon át egyszerre vakító világot terjeszte szét a teremben. A zivatar oly gyorsan jött, hogy csak az első villámlásra vették észre megérkeztét.

Az ablakok nyitva voltak, a függönyök csak félig lebocsátva, a villámfény teljes pompájában jelenhetett meg a lámpákat elhomályosítani.

– Ah mily gyönyörű zivatar! kiálta fel a herczegnő, s egészen félrehuzatta a függönyöket az ablakokról, hogy teljesen élvezhesse e nagyszerű tüneményt.

Madame Corysande pedig szerfelett félt a villámlástól és mennydörgéstől; mikor zivatar közeledett, olyankor ő bezárkózott szobájába, s ha nagyon mennydörgött, bebujt a dunnája alá, s a mellett az az előitélete volt, hogy a villám nyitott ablakon át örömest belátogat a házba. A herczegnő pedig megfogta a két másik hölgy kezét, s odavitte őket magával az ablakhoz, hogy onnan bámulják e gyönyörű fénypazarlását a természetnek, e czikázó napsugarakat a fekete éjben.

– Az ilyen ünnepélyes perczben rejlik a teremtés titka, sugá a herczegnő a reszkető Corysandenek. A kiáradó villanyosság termékenyítőleg hat növényre, állatra, emberekre. A villámlás alatt terem meg a szarvasgomba. Ez a tudósok által elismert tény.

S azután olyan szépen elmagyarázta a herczegnő fogva tartott áldozatának a villanyosság közvetlen teremtő erejét, hogy a jó madame Corysande lassankint kezdett a villámtól olyanformán félni, mint valami garázda férfitól.

– Az ilyen szép zivatarok az én ünnepnapjaim, szólt elragadtatással a herczegnő. Ez az én concertem, az én látványom, a miben a nappal élők nem gyönyörködnek. Ez alatt elfeledem, hogy a földön vagyok és ember vagyok. Azért szeretem ezt a vidéket, hogy olyan sok szép zivatarai vannak. Milyen egyenesen csapott le most az a lángsugár az égből! Mily dörgő orgonahang ez utána! Mily fölséges éjjeli zene!

Kár, hogy rövid ideig tartott. A zivatar nagyon hamar elvonult a tájról.

De a herczegnő egészen felfrissültnek látszott utána.

Éjfél után két óra volt az idő.

E helyen ebéd utáni két óra.

– Most lesz legszebb idő sétára, madame Corysande.

– Talán a folyosón herczegnő.

– Nem, nem a folyosón. Ki sétálna fedett helyen ilyen időben? mikor élenynel, villanynyal, ózonnal van tele a lég. Ki a szabadba; a parkban fogunk sétálni.

A herczegnő csöngetett, s a komornyiknak parancsot adott. A leányok készítsék el a lámpákat, a gondolát lássák el.

Tehát mégis gondolán fognak sétálni, vigasztalá magát madame Corysande. Hisz másként nem is lehet. Az utakon most sár van.

De gyanus maradt előtte mégis az a szelid szemszögletből való félremosolygása Rafaelának, a mit e szavak után feléje vetett. Itt még valami következik.

Mikor jelezték, hogy készen áll a gondola, a hölgyek felvevék nagy kendőiket s a kastély hátsó lépcsőjén leszálltak az oszlopcsarnokig, melynek küszöbét egyenesen a tó habja locsolta. Szép nagy halastó volt, partjai szegélyezve nymphæákkal. Kövér potykák ugráltak fel a víz szinére, a tó felett tánczoló szunyogok után kapkodva. Szép, kedves éjszaka volt; az égen szivárványszikrázó csillagok ragyogtak, a hold eltünőben volt már a magas fasudarak között; a falevelek hegyén ragyogtak az esőcseppek, mint megannyi gyémánt; minden fű, fa, virág tízszerezve adta ki illatát az eső után; kéjmámorral volt tele a lég.

Négy köpczös leány-cseléd kisérte a hölgyeket rudra akasztott lampionokkal s feltünő volt madame Corysande előtt, hogy az evezősök is mind nőcselédek voltak.

A rezgő tó tükre messzeveté a lámpák világát, s karcsú hattyupárok indultak utána a tovasikló csónaknak.

A gondola egy kis sziget felé tartott, mely a tó közepéből emelkedett ki. A sziget tamariszkbokrokkal volt környezve, s e bokrok keretén belül széles pázsit-tábla terült el, meg-megtörve egy-egy virágcsoport által, melyek rózsákból s ritka délvirágokból voltak összeállítva.

Hanem út nem volt e szigeten sehol. – A zöld pázsit szőnyege szakadatlanul teríté azt be.

– Hol fogunk mi itt sétálni? sugá aggódva madame Corysande Rafaelának, a mint észrevette, hogy a gondola a szigetnél kiköt.

– A fűben, felelé neki Rafaela.

– Vékony brunellczipőinkben? mondá ijedelmesen Corysande.

– Nem. Mezítláb.

Madame Corysande azt hitte, hogy ez csak tréfa. Hanem aztán rémülve győződött meg a rettentő valóságról, mikor meglátta, hogy a nőcselédek hozzáfognak a herczegnőnek és Rafaelánák a lábait megszabadítani czipőiktől, harisnyáiktól, s ruháikat térdig feltűzködni.

Madame Corysande még aludni sem szokott mezítláb, s a lábát soha negyven fokon alul levő vízbe bele nem dugta.

Már pedig ezt a mulatságot együtt kell élvezni.

– Je me meurs! rebegé az ártatlan áldozat. Ebbe én belehalok.

– Biztosítom önt, mondá neki a herczegnő, hogy a női organismus megerősítésére, idegbajaink eltávolítására ez a legsikeresebb óvszer. Egy séta a harmatos fűben, de még inkább a meleg záportól áztatott fenyéren. Ezt mindennap megtegyék önök Rafaelával. Korán reggel, hajnal előtt.

Mit volt mit tenni? Oda kellett engednie magát a halálveszedelemnek s eltűrni, hogy a szolgálók az ő lábairól is lerántsanak minden oltalmazó hüvelyt, s öltönyeit magasra föltüzködjék.

A herczegnő maga volt az első, a ki a gondolából kiszökött a gyepre. S azután a lámpavivő leányokat két oldalt bocsátva, sorba elvezette kedves vendégeit a térdig érő fűben, megmutogatva nekik a holdfénynél gyönyörű rózsacsoportjait, yukkáit, cactusait, jazminbozótjait, ficuslugasait, keresztül-kasul csatangolva a kaszálatlan vadborsóban: kecske-békák, leveli békák százai ugráltak kétfelől szanaszét az éjjeli sétálók csoportja előtt; madame Corysande csak azon imádkozott, vajha egy béka rá ne ugranék a lábára, s lelkét Istennek ajánlotta arra az esetre, ha egy kigyó találna feltekergőzni a bokáján.

A hajnal kezdett derengeni az ég alján, mire a séta be lett fejezve, s a társaság ismét visszakerült a gondolához.

A cselédek itt meleg flanellel ledörzsölték a hölgyek lábait, s ismét felöltöztették azokat a megillető öltönyfélékkel, mely után kényelmes felfrissülés érzete terjedt el az egész testen; hanem azért mégis csak azt hitte madame Corysande, hogy holnap ilyenkor nem beszél már ő vele senki, mert akkorra ő már meg lesz halva; de ha Isten úgy engedi, hogy élve maradjon, már hisz akármilyen bölcs, okos és kedves teremtés legyen is ez a herczegnő, de nem látja az őt többet a kastélyában, a hol a vendégeket éjfélig anatomiai felolvasással, délben kænguruh-kivonattal traktálják s ebéd után egy óráig mezítláb sétáltatják az ázott füben.

Most már egészen igazolva volt előtte Rafaela, ki anyjának minden másodnap ír levelet, de csak minden hat hónapban látogatja meg egyszer.

Mikor a gondolából a verandára kiléptek, így szólt a herczegnő:

– Mindjárt reggel lesz; most nálunk mindenki aludni megy. Tudom, hogy ti másként vagytok szokva: ti nappal éltek. Nem tartóztatlak. A hintó előállhat. Csókolj meg, te márványszobor s add át e csókot atyádnak. Madame Corysande: nagyon örülök, hogy önt megismertem. Ne felejtse el Rafaelával mindazt közölni, a mit önnek megmagyaráztam. Látogasson meg minél többször. Zárkány Napoleonnak vigye meg viszonüdvözletemet. Ha útra kel: mondja meg neki, a mit felőle hallott tőlem. Egyébb útravaló neki nem kell. Jó reggelt! Ti mondjatok nekem «jó éjt».

A VÉDSZENT, A KI LESZÁLL.

Az etelvári kastélytól a «herczeglakig» (a hogy a herczeg úrlakát nevezték), jó lovakon másfél órai út volt.

Rafaela meg volt elégedve magával és tervének jól sikerültével.