Part 5

– Igaz, herczegnő; hanem a leghíresebb festő sem más, mint csupán festő. Abból nem lesz miniszter. Iróból még lett néha miniszter, szinészből is, sőt nyomdászból és szabóból köztársasági elnök is, de festőből soha még eddig.[1]

– Hát mért nem lesz ön iró, szinész, nyomdász, vagy szabó?

– A két utóbbi qualificatio csak Amerikára szól. Szinész nem lehetek a termetemnél fogva. Hisz a suffiták mindig eltakarnák a fejemet, s az arczjátékomat csak a zsinórpadon élvezhetnék.

– Az nem igaz, ön nem magasabb nálamnál többel, mint két újjnyival.

Valóban, a mint így szemközt álltak, önkénytelen eszébe jutott a rájuk nézőnek, hogy ez a két alak nehezen talál a világban ilyen magához illő más párt. Leonnak most már emelten kellett tartania a fejét, hogy szembenézhessen azzal, a kivel beszél.

– Marad az iró. Nos?

– Megvallok mindent, herczegnő. A bűnbánó vallomás fele útja a megjavulásnak. Én épen azon merényleten töprenkedem, hogy eladjam a lelkemet.

– A lelkét? Kinek?

– Egy igazhitű keresztyén rabszolgatartónak, a «Jerichói Kürt» érdemdús szerkesztőjének, a ki azt igéri, hogy felváltja a Napoleonomat Péterfillérekre.

– No, és ön gondolkozik rajta, hogy elfogadja-e?

– Nagyon meggondolom. Herczegnő, én ismerem mindenféle módját a pénzkeresésnek, mely a törvény által nincsen üldözve: eltagadni az adóköteles tárgyat a financz elől; elnyerni kártyán a jó barát pénzét; eladni gavallérosan a vak lovat épszemű helyett; felvenni a diurnumot s nem dolgozni érte semmit, de mindezek között legádázabb vállalatnak tartom azt, hogy egy ember előálljon s azt mondja ezer embernek: «nekem most jutott eszembe valami, a mit én leirok; ti pedig ezeren fizessetek nekem azért, hogy ezt elhagyom nektek olvasni». Hiszen igaz, hogy mindig szerettem elbolondítani, a kivel tehettem, de annak mindig én adtam meg az árát; nem tudom, hogyan szokom meg, hogy az a jó becsületes nép, a kinek publicum a neve, ezentúl nekem fizessen azért, hogy őt mindennap elámítom.

– De hát tegye ön az ellenkezőt. Mondjon igazat. Nézze az érem tulsó felét. A ki egy nagy eszméért küzd, az nem ámítja, hanem vezeti a népet s ez nemes, magasztos hivatás.

– Leteszem a paizsomat, herczegnő s nem védem magam, ez valóban úgy van. De épen azt nem tudom, hogy van-e bennem elég erő e nagy hivatáshoz? Számíthatok-e magamra, hogy megközelíthetek egy czélt, a melyhez háttal fordulva indulok el?

– Hisz a föld gömbölyű. Ha valaki folyvást nyugatnak tart, egyszer bizonyosan el jut keletre.

– Tökéletesen igaz, herczegnő, de épen az a kérdés, hogy a hosszú úthoz lesz-e bennem elég kitartás?

– No és ki fog önnek e kérdésre megfelelni?

– Majd tanácsot tartok elébb a védszentemmel.

– Védszentjével? Gondolja meg ön, hogy én vallásos vagyok, s ha e szóval tréfát űz ön, úgy kettőt sért meg: a szentet és engem.

– S inkább minden szenteket, mint önt, herczegnő. De Isten őrizze ajkaimat attól, hogy e szóval tréfáljak. Van egy védszentem, a kit annyira tisztelek, hogy még imádkozni sem merek hozzá, még invocálni sem merem. Könyörgetlenül száll le hozzám, mikor kétségek között vagyok. Látogatása nem álom, hanem «jelenés.» Buzdít, vagy lebeszél, vigasztal vagy megfedd, s a mit tanácsol, azt követem vakbuzgón. Isten engem!

E szavak alatt a herczegnő érezé, minő hatása van a földi halandók szemei sugárzatának a mennybeli angyalokra, ha szemeikbe néznek.

– Mi a szent neve? kérdé a herczegnő, a varázs alatt.

Most lesüté a szemét Leon, s nem nézett Rafaela szemébe többé.

Aztán halkan mondá:

– Az egy nőnév.

Rafaela jónak látta végét szakítani a beszélgetésnek.

Az a diadala már meg volt, hogy a sarkasmusokkal vértezett embert kényszeríté pánczélját letenni s az érzés selyemköntösében jelenni meg a küzdtéren. De azt még nem tudta, hogy megsebesítette-e őt?

«Az egy nőnév?»

Tehát van egy nőnév, mely egy férfira nézve oly kimondhatatlan, mint a hithű mozaita előtt az «Úr»-nak neve.

Ez nem kérkedés, ez meghódolás.

Rafaela attól tartott, hogy nem fogja magának megtilthatni, hogy álmában meg ne jelenjen Napoleon előtt, a hogy e mondta, könyörgetlenül és tanácsát el ne mondja neki.

Büszkesége talált ki valamit az ellen.

– Madame Corysande, nekünk még ma utaznunk kell; figyelmezteté társalkodónőjét.

– Én készen vagyok.

Napoleon megcsókolá madame Corysande kezét.

– Kérem, madame Corysande, adja át e kézcsókomat a herczegnő anyjának s mondja meg neki, hogy ez bucsuzó tisztelgésem. Holnap eltünök e vidékről.

– Hová megy ön?

– Vagy előre: Európát elfoglalni, vagy vissza: Szent Ilona szigetére.

– Honnan tudja ön, hogy mi anyámhoz készülünk? Kérdé tőle hidegen a herczegnő.

– Az indulás késői órájáról.

A herczegnő sietett bucsut venni a társaságtól. Atyjának megcsókolta a kezét és arczát s valamit súgott a fülébe. Azután a másik két nővel eltávozott.

Tartott tőle, hogy ez az ember minden gondolatját kitalálja; még tán arra is rájön, hogy ő most azért rándul át anyjához, mert ott egész éjjel nem feküsznek le, s így meglesz óva attól, hogy vele álmában, büszkeségének ellenére, találkozzék. Az hadd álmodjék ő róla; de az álom viszonozva ne legyen.

Aztán arra gondolt, hogy ez az ember mindenesetre meg van már sebesítve. Az a kérdés, hogy hová fog futni sebével? Ha ki a világba, úgy az ösztönül fog szolgálni neki, hogy magasra törekedjék: egyik fényes polczot a másik után elfoglalja; lángészszel, szorgalommal a mindennapi emberek feje fölé emelkedjék, visszaszerezze a mit ősei elvesztettek; láthatóvá tegye magát, s ez jó lesz rá nézve. Ha pedig vissza fog futni sebével az erdőbe: hát jól van, ott majd elzüllik, elpusztul s meg lesz rajta boszulva az a sok gonosztett, a mit ő követett el másokon.

Negyedóra mulva utban volt a hintó a két hölgygyel Etelvár felé.

A MIT EGY NŐ BESZÉL EGY LEÁNYNAK.

– Ah, a kedves madame Corysande! Comme elle est charmante! Milyen régen kivántam önt már látni. Önt mindenki magasztalja előttem. Szép tudományú hölgy. Vous étes mariée? Jamais? Annál jobb. Csakhogy elhoztad őtet hozzám te «arany fáczán». Az Isten áldjon meg, hová nősz még? fel az égbe? Hajolj le egy kicsit, hogy megcsókolhassalak! Bohó! Most meg letérdel. Térden is majdnem oly magas, mint én. No jól van. Elmehetsz. Veled nincs mit beszélnem. Te nem hallgatsz oda. Eredj zongorázni. Jó volt a zongorát feltalálni azoknak a számára, a kik nem szeretik a gondolatokat. Eredj, verd agyon az eszméidet a billentyűkön. Eredj. Eleget megbámultalak. Majd ha ebédelni akarunk, hivatlak. Itt marad a kedves madame Corysande. Nos, hogy tetszik önnek ez az ócska kastély? Ugy-e milyen mesebeli vár? A négy donjonnal a négy szögleten, a falai mind végig befuttatva repkénynyel. Nem lepte önt meg, hogy az ablakok mind nyitvák, most szellőztetik a szobákat? A cselédek az udvaron a szőnyegeket most porolják. Nálunk most van reggel. Mikor ott a hársfák közül a lemenő nap ide veti sugarait. Ön bizonyosan megteszi a maga jegyzeteit, kedves madame Corysande. Ön okos, figyelmező hölgy. Nálunk este kelnek s reggel feküsznek. Ez így van jól. Az éjszakai élet jobb, mint a nappali. Télen úgy sem nagy a külömbség. Akkor az ember nappal sem lát mást, mint egy alvó természetet. De nyáron nappal a hőség kiállhatatlan, az ember izzad, egyik kezével mindig a napernyőt kell tartania, csak naplement után lehet szabadon lélekzeni. Ha egész nap szél fú, pedig nálunk mindennap fú, éjjelre lecsendesül. Nappal tele van légygyel minden szoba; éjjel azok is alusznak. Nappal az ember az egész világot megkapja ráadásul az ébrenléthez. Minden ember jön, megy, kiabál körülöttünk, a kire semmi szükségünk nincsen, a ki csak alkalmatlankodik; éjjel nincs körülöttünk más társaság, csak a mit magunk válogattunk össze: a többi lefeküdt. Nappal az ember az egész láthatárt körül látja, s arról, a mit lát, százféle gondolat tódul kedélyére; olyan gondolat, a mivel nem örömest foglalkozik; éjjel pedig csak azt látjuk meg, a mit szándékosan meg akarunk lámpánkkal világítani. Aztán meg fordítva: a ki éjjel alszik, az mintha el volna temetve. Nem elég, hogy nem lát: még sötétség is van körülötte. Mikor e sötétségben az ember fölébred, olyan nyomasztó azt tudni, hogy most az egész világ alszik. Számlálni az ébrenlét alatt az óraütéseket s elborzadni annál a gondolatnál, hogy most éjfél az idő! Gondolkodni az ismerősről és az ismeretlenről. Eszébe jutnak az embernek a rémmesék és Pitaval bűntörténetei. Azoknak az ideje van most. S nem találni meg az elveszett álmot többé a nyugtalan szívdobogástól. Míg nappal az alvásnál oly megnyugtató érzés, hogy most az egész világ ébren van; zsibong, munkál, örül, s ha üt az óra (az én hálószobámban öt ismétlő óra van, mindegyik három perczczel elébbre igazítva; úgy, hogy minden óranegyedet ötször hallok elkondulni) akkor a tizenkét óraütéssel is, ha fölébredünk, az jut eszünkbe: most ül le jól megszolgált ebédéhez az emberiség munkás része; most áldják milliók az Istent, ki asztalukat megáldotta; s valahányszor álmunk félbeszakad, mindig megtaláljuk annak folytatását az ablaktáblák hasadékain beszűrődő napvilág vékony sugarainál. Ön meg fogná ezt az életet szeretni madame Corysande, ha gyakran eljönne hozzám. Én kérem, hogy gyakran jöjjön el hozzám. Itt is marasztalnám, de tudom, hogy nagy szüksége van önre ennek a nagy gyereknek. Valóságos nagy gyerek! Ez az arany fáczán. Olyan túlhalmozott minden szépségekkel, mint egy arany fáczán és épen olyan semmi egyébre nem való, mint ránézni. Ennek az arcza még hetven esztendős korában is olyan lesz, mint most. Ilyen semmit se kifejező szépség. Akarja ön látni, milyen voltam én az ő korában? Jöjjön velem, megmutatom az arczképemet. Barabás festette tizennyolcz éves koromban. Semmit sem szépített rajta: még a termetet egy kissé vaskosabbra vette. Műértők azt mondják, hogy ez csak látszat, a fehér öltöny a festményeken a derekat vastagabbnak tünteti fel. No nézzen ön ide. Ugy-e mennyire nem hasonlít a mostanihoz? Ne mondjon semmi bókot. Én jobban megvénültem mint koromhoz illik. S ennek tudom az okait. Sok physicai szenvedést álltam ki. Egy gyermeket szültem és szoptattam. Egy másikat elvesztettem. Az rettentő szenvedés egy nőre nézve. Avez vous des enfants? Ah, ah, pardon. Hisz ön nincs férjnél. Elszóltam magamat. Bocsánat, oly feledékeny vagyok. De az arczvonások elváltozásának egyéb okai is vannak. Az arcznak minden izomszálaga egy-egy különnemű indulat behatására jön önkénytelenül mozgásba, s ez fejezi ki az érzelmet. A kiknek arcza nagyon fogékony az indulat-kifejezésekre, s érzésein nem tud uralkodni, annak arczán időjártával egészen megosztoznak a szolgálattevő izomszálagok, s megannyi jellemző kigyóvonalt örökítenek meg rajta. Jöjjön csak, kedves madame Corysande, ide a tükör elé: hadd mutatom meg önnek, hogy lesz a fiatal arczból az indulatok befolyása által vén arcz. Nézze ön, itt a homlokán, ha erősen figyel valamire, s homlokizmait felvonja, támad három parallel fekmentes kigyóvonal. Ha haragot fejez ki, három függélyes vonal fut alá. Ezeket mind diagonálban érinti az a ráncz, mely a félszemöld integető felhuzásától ered. A jókedvű nevetés, s még inkább a kritizáló hunyorgatás támasztja a szemszögletből kiinduló négy legyezőforma redőt. A gúny támasztja ezt a hármas karéjt az orrczimpák fölött, s a kínszenvedés ezt az állkapocsszeglettől az ajkszegletig húzódó redőt, a duzzogás a felső ajk fölött képezi ki az összetörekvő redőcskéket, míg a tetszelgés mély bevágásokat támaszt az ajkszegletek körül. A fitymálás kifejezése az egyik arczgödröcskét alakítja át mély árokká s azzal egyúttal fél képűvé teszi az arczot, míg a sok sírás concentricus ívekkel fogja körül az áll környékét, végre a gőg megkettőzteti a tokát. Lássa: ez az én arczomon mind meg van. Mind láttam őket támadni, kifejleni; magam is siettem az öregbítésükhöz, az által, hogy indulataimon nem tudtam uralkodni. Ezért mondta azt a párisi híres művész, kivel le akartam magamat arczképeztetni, hogy lehetetlen az arczomat eltalálni, mert az minden ülésnél más. Vigyázzon ön magára madame Corysande. E tekintetben tanuljon Rafaelától. Más egyébben ő neki kell öntől tanulnia. Mert az egy tudatlan és tudvágy nélküli teremtés. Akar-e ön felvilágosítója lenni, édes jó madame Corysande?

Ez volt az első pihenő, a hol madame Corysandenak alkalma nyilt szóhoz juthatni.

Madame Corysande oly megzsibbasztva érzé magát, mint mikor egy primadonna assoluta meghall énekelni egy másik művésznőt, a ki őt egy egész olymppal felülmulja. Madame Corysande eddig azt hitte, hogy a mi az előadási tehetséget illeti, abban ő az utolérhetlen nagyságok közé tartozik, s ime most talált egy vetélytársra, a kivel szemben a párbeszéd nem lehet más, mint az egyik fél által tartott, s a másik által «oui»-val és «non»-nal megszakgatott monolog.

– Ja wohl, duchesse.

A beszélgetés németül folyt, francziával vegyest.

– Ön igen okos hölgy, madame Corysande. De úgyebár, az okosságot nem adják ingyen? A férfi késő vénségeig tanul, az adja neki a főlényt a nő fölött, a kit gyermekkorában megtanítanak egyre-másra félig-meddig, s a mint egyszer bemutatják a világnak, be van zárva a háta mögött a propylæum: azontúl nem tanul semmit. Könyvtára regény és travellerirodalom. Kitől tanuljon még valamit?

– Igen herczegnő. Hanem auto–

– Az autodidaxie, akarta ön mondani? (A herczegnő nem engedett neki egy egész szót végig mondani.) Csakhogy az tízszeres fáradságba kerül s nem is olyan egyéneknek való, a kik vagy házi munkával, vagy mulatsággal vannak elfoglalva. Ehhez nagy és erős belső ösztön kell; előszeretet valamely szakmához, külömben a ferde választás egyoldalúvá, a mindent összetanulás kiállhatatlan tudákos polyhistorrá teszi az asszonyt. Isten őrizzen a tudákos asszonytól; a hol az leül, onnan férfi, asszony, gyerek úgy szalad szét, mintha a pestist hozta volna magával. – Uti figura docet!

A herczegnő elnevette magát, önmagára mutatva. Olyan kedves volt egyszerre az arcza, mikor nevetett, a szétkuszált redők mindegyike harmoniába törekedett jönni egymással.

– Még a leányom is elszalad tőlem, pedig én neki csak javát akarom. Borzad a prælectióimtól. Igaz, hogy nekem kissé brusque előadásom van. Nem vagyok cziczomázó. Nem szeret egy helyben ülve maradni mellettem.

– Herczegasszonyom! Talán peri…

– Igen, peripateticus módon (dehogy engedte neki a szót egészen kimondani). Ez a legjobb tanrendszer. Két hölgy, teszem fel, együtt sétálgat a parkban. Egy pókháló ötlik szemükbe, melynek központját egy superbe nagy keresztespók foglalja el. Ott megállnak. Kis idő mulva a kerekre kifeszített háló egyik szélén egy felényi nagyságú pók jelenik meg. Félénken közelít a másik felé. Az lábait összehúzva mozdulatlanul vár reá. A kisebbik pók egyre közelebb jön, tartózkodó rukkolásokkal. Kétszer-háromszor körültánczolja spirálkörben a nagyot. Annak pedig nyolcz szeme van; mindenütt rálát. Most egészen közelébe ér. Akkor a nagy pók hirtelen szétpeczkeli a lábait, mire a kis pók ijedten szalad le a hálóról és siet elbujni a falevelek közé. Ekkor ön megmagyarázza a tanítványának: «nézze kedves, ez egy jelenet a pókok házas életéből. Férj és nő. De itt korántsem a férj az erősebb, hanem a nő. Ez a hatalmas nagy pók, a kié az egész selyempalota, az asszonyság; az a félénken közelítő pedig, a kinek a kuczkóban a helye, az az úr. Ha rossz kedvében találja az úr az asszonyságot, az őt elkergeti, sőt ha megkaphatja, meg is öli». Erről aztán áttér ön a corollariumokra és applicatiókra!

– Ah!

– Vagy pedig: együtt ülnek a hímzésnél. Két légy a levegőből egyszerre lecsapódik a cartonra eléjük. Arról ön alkalmat vesz magának elmondani a «légy physiologiáját». Csak nem mosolyog ön azon madame Corysande, a mit mondok? A légy alkotása a legfenségesebb tanulmány. Az egy kiváltságolt lény a világon. A teremtés remeke! Ha az ember azt mondhatja magáról, hogy ő a világ «ura», úgy a légy elmondhata, hogy ő a világ «úrnője». S ezt ön megmagyarázza neki.

– De herczegnő! Én nem tudok semmit a légy physiologiájáról, kiálta fel elszörnyedve madame Corysande.

– Ah menjen őn! Ön tudja azt nagyon jól! De hát miről beszélünk? Lehet-e botanikát tanítani a hím és nő ismertetése nélkül? Van valami haszna az ismeretlenségnek? Tudatlanságban kell-e nevelni a leányt, hogy jó erkölcse legyen? S csak addig kell-e tartani a jó erkölcsnek, a míg az ismeret megjön? Ez a tan érhet valamit a munkás polgárosztály leányainál, kik, ha szépek, sok csábnak vannak kitéve, s azért nekik jobb férjhezmenetelükig nem tudni semmit, a mi női hivatásuk physiologiai oldalát illeti; férjhezmenetelük után pedig őrizheti őket a férj, kihez az élet minden phasisában hozzá vannak varrva. De miért tartják rejtve a természet megtudásra méltó titkait azon körök leányai előtt, mikben a rang, gazdagság, megszokás a mindennapi csábokat lehetetlenné teszi; s a kiknél az ismeretlenség nem biztosítja örök időkre a női erényt, mert később a férj és nő egészen külön sphærában élnek; s a nőnek mégis mindig minden esetben szilárdnak kell maradnia? Mit használ egy herczegkisasszonynak nem tudni azt, a mit megtudni veszedelmes egy polgár leánynak? És elvégre is a női erényt nem az ostoba ártatlanság őrzi, hanem a bennszületett szívbeli büszkeség. Egy polgárleány is lehet diadalmas minden csáb ellenében e szívbeli büszkeséggel, s ennek hiányával lehet egy herczegnő is luxuriöz. Daphne, a nympha, meg tudta védeni női büszkeségét az erdőn maga a «Nap» ellenében: míg Danae, a királyleány, a zárt kastélyban, még csak az aranyeső ellen sem.

Madame Corysande mégis csak kiváncsi volt rá, hogy mi lesz mind ennek a vége?

– Madame Corysande, kérem önt, nehogy azt higyje, hogy én itt száraz pædagogiai vitát akarok önnel előidézni. Én, mint anya beszélek önhöz, saját leányom fölötti aggodalmaimban. Nem vagyok én túlfeszitett agyú. Ámbár nem volna csoda, ha az eszem összezavarodott volna azok miatt, a miket szenvedtem. Mert nem a csapás nagysága teszi a szenvedést nagygyá, hanem a fogékonyság annak átérzéséhez. Gondolja meg ön, hogy a legnagyobb boldogság küszöbén álltam, a mi egy nőt idvezít; s akkor egy könynyelmű, oktalan tett: egy pohár hideg víz, egy nyitott ablak, talán egy felhevülés, örökre megfosztott egész várt paradicsomomtól. Mert engemet is tanítottak tánczolni, zongorázni, festeni, öt nyelven beszélni, öltözködni; hanem arra nem tanítottak, a mi a nő életében a végczél: hogyan kell nem lenni gyermekgyilkosnak?

Madame Corysande homloka kezdett verejtéket izzadni. Sejtette már, hogy hová megy ki ez az értekezlet.

– Avez vous des enfants?

– Még mindig nincsenek, herczegnő. Felelé madame Corysande eczetesedni kezdő kedélylyel.

– Az baj. Mert így nagyon körülményesen meg kell önnek mindent magyaráznom. Lesz ön szives velem az olvasószobámba jönni?

Kénytelen volt vele.

Az olvasószoba az emeleten volt, épen azon terem fölött, a melyben Rafaela zongorázott. Felhangzottak onnan alulról a változatok, a miket Chopin ábrándjaiból játszott.

A kastélyban már meggyújtották a lámpásokat, minden terem ki volt világitva. A legtöbb szobának nyitva volt hagyva az ablaka, s azon keresztül az éjjeli lepkék minden fajai tódultak be körülrepkedni a lámpásokat; néha egy-egy denevér is besuhant, a maga zegzugos röptével bekalandozva a világos termet. A herczegnő nem félt attól. «Ezek az én fecskéim», mondá.

Künn a ligetben hangversenyeztek az éj dalnokai: a csalogányok.

Gyönyörű éjszaka volt, a hold végig sütött a szobákon, a lámpáktól vetett sárga árnyékokat ezüstkék árnyékokkal kettőztetve.

A herczegnő rendeletet adott komornyikjának, hogy a reggelit mindkettőjük számára vigyék fel az olvasóterembe. Rafaelának nem kell: ő nem szokott reggelizni (t. i. este).

Madame Corysande is elengedte volna azt a reggelit, mert elébb is egy tojást kellett meginnia nyersen, aztán még theát kapott, a miről nem tudta kitalálni, hogy ambra van-e benne, vagy ánizs? azután egy csigahéjalakú csészében valami gyanús rezgő anyagot kellett leküzdenie, a mi alighanem héjastól összetört kerti csigák kocsonyája lehetett, s mellé pirított kenyérszeletkék vártak reá, mik meg voltak kenve valamivel, a mi erősen gyanús volt arról, hogy azt valaha tengeri pók rejtegette csontkarjaiban.

A herczegnő leeresztette az ablakok elé a függönyöket. A tudományos értekezéshez nem volt szükség az éjjeli lepkékre.

Gyönyörűen berendezett könyvtár volt ott: de ijedelem fogta el madame Corysande szivét, a mint a könyvek sarkán a czímeket kezdé olvasgatni. Ez neki igazán «étrange» irodalom!

A herczegnő legelső ismertetésül kiválasztott számára egy boncztani atlast, melynek a legelső felnyitására madame Corysandeot az ájulás kezdte kerülgetni. Nem! Soha rézmetsző vésűje rettentőbb működésre nem használtatott fel, mint ezeknél az ábráknál.

A herczegnő magyarázott. Madame Corysande kékült-zöldült.

– Mert lássa ön, madame Corysande, szólt a tudományos magyarázat közben a herczegnő: a mi nőnevelésünknek halálbűne az, hogy a leányoknak csupán a szellemi kimívelésére gondolunk, s a testet, az állatot elmulasztjuk rendeltetéséhez megfelelőleg kifejteni. Ezen mulasztás következményei aztán a boldogtalan házasságok. A physica erősebb az ethicánál. Erény és erkölcs vele születik a nővel: azt nem kell neki tanítani; de az életszervezet ismeretét: a belső organismus csodálatos összműködését kell vele megismertetni. Látja ön, mivé lettem én a miatt, hogy ez ismereteket annak idejében megszerezni elmulasztottam? A világból száműzött halott. Hasonló sorstól szeretném megmenteni egyetlen leányomat. De neki hiába beszélek e tárgyról. Ő egy rigó! Figyelni sem tud előadásomra, mindig kaczag rajta, s ha öt perczig magyarázok neki valamit, felugrik és elszalad. Azért nagyon szeretem, hogy önnel beszélhetek. Én önnek magyarázok meg mindent, s ön aztán enseigneolja Rafaelát. De talán nem is kezdtem eléggé a dolgok alpháján? Ismeri ön a nőalkat strukturájának alapzatát? Nem? Akkor én mutatok önnek egy nőalakot a maga primitiv valóságában.

– Dieu! Rezzent fel galvanizáltan madame Corysande: Une dame sans habits?

A herczegnő egy szekrény elől félrehuzta a függönyt.

Attól aztán, a mit abban látott, nem elpirulni, de elsápadni volt oka madame Corysandenak. Az az asszonyság egy csontváz volt.

E látványnyal találkozni különben sem minden emberre nézve kellemetes; de a mi madame Corysandera nézve még behatóbbá tette az élvezetet, az, hogy neki a női csontváz minden egyes porczikájának rendeltetését, előnyeit, hátrányait apróra végig kellett tanulmányozni, s ha elfordította a fejét, akkor azt még egyszer megmagyarázta neki a herczegnő. Kitanult boncztanár volt!

Soha még harangszó oly szívből üdvözölve nem volt, mint a tíz órai, mely a misére jelt adott s félbeszakítva az előadást, madame Corysandenak e spanyol inquisitori tortura alól felszabadulást hozott. A herczegnő ájtatosságát a tudományos szenvedély sem csorbítá meg.

– Menjünk most a kápolnába; szólt helyretéve természettani könyveit, s imakönyvét keresve elő, a mi azon gyönge reményt gerjeszté madame Corysandenál, hogy talán már most a prælectió be van fejezve.

Rafaela herczegnő nyitott be az ajtón; de csak a fejét dugta be rajta, előre bocsátva a tudakozó kérdést.

– Csak ketten vannak önök, vagy hárman?

– Csak ketten! mondá a herczegnő, a csontváz elé húzva a szőnyeget. Te Loripapagály! Csak két szót tud, s azért azt hiszi, hogy beszélni tud.

Rafaela bejött s malitiosus nyájassággal kérdé madame Corysandetól:

– Nos, hogy tetszik önnek anyám könyvtára?

– Rettenetes szép.

– Mit értesz te hozzá? Te aranyfáczán! Neked ha nem regény, hát nem könyv. Nesze, hozd az imakönyvemet. Ez legalább közös olvasmányunk. No nyujtsd karodat. Te óriásnő. Milyen gránátos lett volna belőled, ha férfi volnál. Jer. Imádkozzál, hogy teremtsen az Isten egy hozzádvaló embert.

A kápolna a kastély balszárnyán volt, az egyik donjont foglalta el. Belseje fejedelmi pompával diszítve. Művészi remekképek és szobrok a falakon, az oltár körül. De madame Corysande itt sem tudott ájtatos hangulatába bele találni; a képeknél, szobroknál is mindig az kisértett fejében, hogy ez itt a «musculus buccinator», ez a «musculus masseter», ez a «serratus magnus», ez a «pronator», ez a «flexor», et cætera! et cætera!