Part 4

Ez már sok volt! Azon vád által, hogy a lapja goromba, csak megtisztelve érezte magát Kolompi úr; de az a vádpont, hogy ellenfeleihez nagyon szelid, minden védelmi eszközeihez nyulni kényszeríté. Kereszttűzbe jutott. Napoleon öcsém ellen csinált arczvonalt.

– Én úgy hiszem, szólt, a kötelesség teljesítését érző harczfi buzgalmával, hogy én a szent ügy elleneseinek mindenkor a legkiméletlenebbül meg szoktam mondani az igazat.

– Igazat! Mit ér az? Igazat mondjanak a papok, mikor prédikálnak, igazat mondjanak a rabok, mikor vallatódnak; de igazat ne mondjon egy ujságíró, a ki előtt egy magas czél lebeg. Kinyomtatni csupán azt, a mi igaz, annyi, mint gyertyával világítani meg a holdat. – «Gyanusítsunk!» mondá a nagy Széchenyi. Hát a derék Albufeda mit mond «De insidiis» czímű könyvében a 456-ik lapon: «ha ellenfeled rossz ember, fogd rá, hogy bűnös; kétségtelen, hogy vagy elkövette már azt a bűnt, vagy el fogja követni, sőt ha rá fogod a bűnt, melyet nem is akart elkövetni, miután már rá van fogva, kedvet kap hozzá.» Ez volna a «Kürt» jelszava, programmja. Így kell elbánni az igaz ügy elleneivel. Ráfogni. Kitalálni titkos bűneiket. Ha tagadják, annál gyanusabbak. A hívek nekünk hisznek.

A prépost hahotával kaczagott. A herczeg pedig egy arczvonását sem mozdítá. A hírcsinálás mestere kétkedve nézett hol a nevető, hol a komoly arczra, mérlegelve, hogy mi ebben a tréfa, mi a valóság?

Szerencséjére még egy vendég érkezett: a számtartó.

A derék úr kezeit dörzsölte, mert odakinn hideg volt, s ő a keztyűt csak a szobában szokta felhúzni, ha hölgyek vannak jelen. E kézdörzsölést Kolompi úr buzdító biztatásnak vette.

– Jöjjön tekintetes úr, az Isten áldja meg; legyen védelmemre. Nézze, bántják a «Kürtöt».

Számtartó úr megnyomta az orrahegyét a mutatóujjával s kimondá a tábori jelszót.

– Éljen a «Jerichói Kürt!» Isten tartsa meg sok esztendőkig!

– Ime, itt van egy hű olvasóm! szólt Kolompi úr, belekapaszkodva az újérkezett karjába. Minden semestrisben ő az első előfizető a nagy könyvben.

– Még pedig lelkiismeretes olvasó: a ki elolvassa a hírlapot egész odáig, hogy: «Nyomtatta Gyurián és Bagó». A «Jerichói Kürt» igen jó lap! A legjobb lap valamennyi között.

– Hát a többi lapokat is elolvassa a számtartó úr? Kapczáskodék a prépost.

– Nem! kérem. A pogánylapokból csak az ujdonságokat olvasom, s onnan mondhatom, hogy a «Kürt» valamennyi fölött áll, mert abban minden nap találok olyan ujdonságokat és kiváltképen táviratokat, melyek semmi más lapokban nem észlelhetők.

Kolompi kissé meghőkölt. Ez sok lesz a jóból. Ő tudta, hogy az ujdonságait kilencz más lapból szokta kiollózni, s a táviratokból a jó publikumnak a tegnapi sütést válogatja, hogy meg ne ártson. Akármi egyéb magasztalásra készen volt, csak erre nem.

Pedig a nagy œconomnak nem természete az ironizálás. Ő mindig egyenesen beszél. Illustratiókkal is szolgál a kétkedőknek.

– No hát nem a «Kürt» hozta legelőször, hogy «Rothschild megvette Palæstinát s a zsidó nemzetet mind az egész világból oda fogja összegyüjteni?» – Hát azt, hogy «Bismarcknak három fia – az egyik Franciscanus, a másik Dominicanus, a harmadik Templarius baráttá lett.»

– Ah! kiáltá fel elbámulva a szerkesztő, Templarius! (Ez mégis sok volt.)

– A hogy a következő lapban meg lett adva a felvilágosítás. A Templariusok rende helyreállíttatott s vagyonaik visszaadattak.

Ezt csakugyan nem olvasta a saját lapjában Kolompi úr.

A prépost arcza már kezdett lilaszínre válni a sok nevetéstől: Kegyelem! kegyelem! Ne mondjon többet ilyet, mert megszakad bennem valami.

A derék gazdatiszt pedig egészen komolyan értette, a mit mondott.

– Ime a legujabb számban is, a mi csak épen most érkezett, egész csoporttal vannak a meglepő hírek, melyek más lapokban nem találhatók. «Monacoban kiütött a forradalom.» – «Az ashantik fenékbe fúrták az angol hajóhadat.» – «Nena Sahib angol peerségre emeltetett.» – «A három északi nagyhatalom elhatározta a törökök kiűzetését Európából. Konstantinápoly a pápa leendő székhelye.»

– Per amorem Dei! – ne mondjon többet! könyörgött a kaczagó főpap; míg Kolompi úr, kezét szája elé téve, bámult és a fejét rázta.

– Ez mind itt van nyomtatva. Kérem! szólt a számtartó, előhúzva zsebéből a «Jerichói Kürt»-öt. Tessék. Itt van. De nini! Még több is van itt! A mit még észre sem vettem. Egy távirat Rómából: «Timót etelvári prépost excommunikáltatott, oka a veres nadrág.»

– Apátok lelke! szörnyedt fel a főtisztelendő úr, minden tekintetről elfeledkezve.

– Itt van; mondá a számtartó, eléje tartva a lapot. Nyomtatva van.

– Az nem lehet! – kiálta felvillanyozottan Kolompi úr. Az nincs az én lapomban! Ezt a számot én magam revideáltam.

– Pedig íme itt van.

– Hogy történhetik ez?

– Uraim! szólt megnyugtatólag Napoleon öcsém a felháborodott hívekhez. Mondok egy szót. Van itt egy másik példány is a «Jerichói Kürt»-ből. Ő herczegsége példánya. Künn fekszik az olvasóteremben, hasonlítsuk vele össze.

Ez az indítvány praktikusnak látszott; az egész társaságot izgalomba hozta. – A herczeg arczán szelid mosoly kezdett feltünni.

– Megengedi kegyelmes uram, – szólt Napoleon, hogy a komornyikot elküldjem a lapért?

A herczeg helyeslően inte, Napoleon a csengetyűvel jelt adott.

– Hiszen közülünk is elhozhatná azt valaki az olvasóteremből, serénykedék Kolompi úr.

– Nincs még az olvasóteremben, sugá fülébe Napoleon öcsém.

– Hát hol van?

– A konyhában odafenn.

– A konyhában?

– Nem mintha főzni tanulnának belőle, de mivel oly illatos festékkel van a lap nyomtatva, hogy a herczeg egyszer azt mondta rá: «ennek a lapnak oly szaga van, mint egy új koporsónak,» s azóta elébb mindig kiterítik a kemenczére száradni.

De már ezt nem hitte el Kolompi úr. Pedig ez az egy kivételképen igaz volt. A visszakerült hirlap még azon meleg volt, mint a most sütött zsemlye.

A herczeg arczvonásain mind jobban erőt vett a mosoly, a mint a most bekövetkező, hogarthi irónra méltó jelenetet végig nézte. A megdöbbenés, az elbámulás, az elszörnyedés torzalakító kifejezéseit e különféle arczokon. A prépost nyitva maradó szájába befulladt a kaczaj, a számtartó álla leesett, szemöldökei pedig felszaladtak; Kolompi úr beledugta a fejét az incriminált hirlapba, minden arczvonását az orra körül iparkodva összegyüjteni; míg Napoleon öcsém maga igyekezett a legnagyobb rémületet kifejezni, fejét két válla közé húzva s haját az ég felé borzolva.

– Ez hamisítvány!! Ez utánnyomás!! hangzék fel minden oldalról.

– Felonia! Stellionatus! Larvatus! szólt szerencsétlenkedve Kolompi úr.

– Sőt misdemeanour! hajszolta tovább Napoleon öcsém.

– Igenis az! Ime itt van egy utánnyomott lap! Kiálta felragadva a corpus delictit Kolompi úr. Itt az elvitázhatlan tény! Kegyelmes herczeg én kötelességemnek tartom az esetet kegyelmességednek, mint a vármegye kormányzójának feljelenteni.

A számtartó megrántotta az atilláját hátulról s fülébe sugott.

– Ezt a szolgabirónak kell feljelenteni; az első instantia.

– Igen, uram, Zárkány Napoleon! Én kivánom, hogy szigorú inquisitió tétessék rögtön ezen mis – izé – angolnevű czudarság felett.

– In flagranti? In facie loci? Biztatá őt a fődeliquens.

– De talán mégis nem illenék itt a kegyelmessége színe előtt. Okoskodék Dumka úr szerénykedve.

– A törvény nem ismer személyválogatást, szólt a hivatalos tekintély szigorú hangján Zárkány Napoleon, s tudta arczával jelezni, hogy mikor a szolgabiró hivatalosan működik, akkor a főispánja is csak «közönség», vagy «tanú» – czím nélkül.

S hogy tökéletes legyen az illusió, a herczeg is letette kezéből a szivart, a mire épen rá akart gyújtani, s a helyett az égő gyertyákat a komornyikkal az iróasztalra helyeztette, az ott mindig középütt álló feszület mellé.

Zárkány Napoleon helyet foglalt az iróasztal mellett, s elkezdé a benevolumot magán a komornyikon, azután került a sor a számtartóra, majd a publicistára, végül a prépostra. A három elsőnek a hitet is le kellett tenni. Mindegyiknek el kellett mondani, hogy híják, hány esztendős, nős-e vagy nőtelen, micsoda vallású, volt-e már befogva, be van-e himlővel oltva? Azután következtek a keresztül-kasul vallatások, mely műtét között olyan furcsa kérdések merültek fel, hogy az embert szinte kivették volna a sodrából, ha meg nem lett volna felőle győzödve, hogy ezek mind a nagyon bonyolult bűneset kiderítésével függnek össze s egy organicus egészszé fognak képződni az ügyes vizsgáló biró kezében. Napoleon öcsém inquisitori hitele meg volt állapítva az által, hogy e hallatlan cselszövényt úgyszólván megérezte.

A komornyik reszketett és vallott.

– Mikor szokott fölkelni? – Hát a Babette? – Együtt szokták önök olvasni az újságot? – Mikor hozza ön el a lapot a postáról? – Mit keres ön ugyanakkor a kocsisnénál? – Melyik korcsmába tér ön be útközbe? – Szokta ön a miláreszeket valami papirba takarni, a miket innen kivisz?

A számtartó izzadt és vallott.

– Mikor volt ön az aradi vásáron? – Milyen hirlapba volt takargatva az a kalap, melyet ön a divatárusnénál vett? – A teinsasszonynak vette-e azt a kalapot, vagy másnak? – Kik voltak azok, a kikkel ön Pestig utazva, a waggonban egy kiterített plaiden egész éjjel ferblizett?

Következett Kolompi úr.

– Ön a lap szerkesztője? – Meg mer rá esküdni? – Hogy híják a munkatársait? – Szoktak-e azok valamikor valamit más hirlapokból kiollózni? – Olvassa-e ön néha lapját? – Mely napjain a hétnek? – Szokott-e osztrigát enni? – Hol? – Miért ott? – Kik jönnek ott össze? – Emlékezik-e ön arra a dominóra, a ki önnek a mult hushagyón a Neue Weltben azt súgta: ismerlek? – Mi összefüggése van ennek a szabadkőmivesek ismertető signaculumaival? Kikkel játszik ön calabriast? – Nyerni szokott-e vagy veszteni? Hány előfizetője van, mikor sok van?

Végül jött a prépost; az haragos volt, alig akart deponálni.

El kellett mondania egész életrendjét, szokásait, tapasztalatait, a mi nem ment minden makacskodás nélkül.

Azután következett a szembesítés.

– Komornyik! ismeri ön ezt az urat? – Szokott adni önnek borravalót, mikor elmegy? – Mi oka lehet, hogy nem ád? – Kolompi úr! – Mi czélból érkezett ön e kastélyba? – Honnan ismeri ön a jelenlevőket? – Tisztelendő úr, ismeri ön ezt a két urat?

Végre kiderült, hogy együtt és külön-külön ismerik és kivétel nélkül jeles és feddhetlen egyénekül ismerik egymást a tanúk, mely előzmények után az is constatálva lett a tanuvallomások által, hogy Dumka úrnak a «Jerichói Kürt»-jében egészen más tudósítások foglaltatnak, mint a melyek a herczeg és a prépost példányaiban feltalálhatók.

Az egész benevolum alatt a herczeg tekintete egyre derültebb lett; néha eltakarta zsebkendőjével arczát. Doktor Barbo nyugodt lélekkel csomagolta össze gyógyszereit, a mik fölöslegesekké váltak.

Mikor aztán az egész benevolum be volt fejezve: a tanúk mind aláirták a jegyzőkönyvet. Megvan.

Már most tessék a jegyzőkönyvet hitelesíteni, szorgalmazá Napoleon öcsémet Kolompi úr.

– Én-e?

– Igen hát! mint vizsgálattevő szolgabiró.

– Az ám. De én már nem vagyok szolgabiró. Még tegnap beadtam a lemondásomat ő kegyelmességének.

– Hát akkor miért vallatott az úr itt bennünket? Förmedtek rá egyszerre hárman is.

– Önök maguk kivánták s tőlem nem kérdezték, hogy mi vagyok?

– Szörnyüség! sopánkodék a számtartó; még meg is esküdtetett s kivallatta velem, hogy volt a szalmakalap!

– Tőlem meg az előfizetők számát is kivette, a mit sohsem tudott meg tőlem senki.

– S még kikérdezett, hogy egyedül ebédelek-e, mikor magam vagyok! veté szemére az egyháznagy.

– Én már azt hittem, hogy akasztani visznek; jajveszékelt a komornyik.

A herczeg pedig nevetett. Ritka jótétemény volt rá nézve az. Egy neme a gyógyulásnak. Olyan volt, mintha egy halott elevenülne meg, mintha egy márványszobor venné fel élő mintája eleven kifejezéseit.

– De én viszem a dolgot a miniszterium elé. A nyilvánosság foruma elé adom. Interpellálom a kormányt. – Tüzeskedék Kolompi úr, hatalmába kerítve a jegyzőkönyvet.

A herczeg inte komornyikjának, hogy csillapítsa le a felháborodott tengert, nem olajjal, hanem pálinkával, ki aztán sorba kinálta az uraságokat, a chartreuse zöld-arany nedvével.

A szesztől még nagyobb bátorságot kapott Kolompi úr. Ivott, kalácsot evett és interpellált.

– Majd én jövök most Napoleon urat kivallatni!

De a herczeg félbeszakítá e vállalatát. A nevetés elmult arczáról. Nagyot sóhajtott: szíve könnyebbülten vert utána.

– Kolompi úr! mondá, jöjjön be velem kabinetembe.

Kolompi úr e szóra békét hagyott Napoleonnak, chartreusenek és kalácsszeletkéknek s követte a herczeget kabinetjébe, melynek ajtaja bezárult mögöttük.

A künnmaradtaknak Napoleon öcsém néhány szóval röviden elmondta a meghamisított lapok történetét, hogy nyomatnak a dancsvári posta-casinóban Dumka úr példányaiba extra-táviritokat. Dumka úr maga nevetett rajta legjobban. Elismerte, hogy erősen megtréfálták. Napoleon öcsém viszont szavát adta neki, hogy a tréfát nem fogják tovább űzni s ezentúl Dumka úr a «Jerichói Kürt» sajtóterményeit egész természetes savanyúságukban fogja élvezhetni minden szőlőczukor és spiritusz hozzákeverése nélkül. S ezzel szent lett a béke. Falun nem szoktak az emberek a tréfáért sokáig haragudni.

Nem sokára visszatért Kolompi úr is a herczeg kabinetjéből egyedül. Nagyon komoly és fontos arczot igyekezett csinálni. Kezet szorított Napoleon őcsémmel. Azt mondta neki, hogy mégis meggondolta a dolgot. Nem fogja az utánnyomatot hivatalosan üldöztetni, sem egyéb lármát ütni belőle. A dologba könnyen magas állású személyek is belekeveredhetnének; ha nagyon firtatnák a mozdító erők kútfejét, még internationalis kérdéssé fajulhatna el e sérelem; lehet, hogy maga a walesi herczeg is compromittálva lenne általa, s az mégis az angol trónörökös, s Anglia ez idő szerint barátságos nagyhatalom; loyalis embernek magánsérelmeit alá kell rendelni magasabb állami tekinteteknek; azért kéri is a jelenlevő urakat, hogy tartsák e kényes természetű felfedezést titokban.

Azok meg majd a fejük tetején ugrottak ki az elfojtott nevetésvágy miatt.

Napoleon öcsém aztán csak azért se mondta el neki, a mit már azok tudtak. A többieknek sem esett meg rajta a szive. Az már a rurális gyönyörűségek közé tartozik: lóvá tenni az ujságirót.

Kolompi urnak pedig hát igen nemes intentiói voltak Napoleon öcsém irányában. Karjába ölté karját s félrevonta magával az ablakhoz.

– Ön tehát elhagyja a megyei pályát? kezdé a belekötést; nem is az ön tehetségeihez való az. Önnek a magasabb politikai küzdtért kell választania; ott az ön carriereje.

– Igaz a! szólt Napoleon öcsém felsóhajtva. Csak akadnék olyan mesterre, a kinél az inasesztendőt kitöltsem.

Kolompi megszorítá a karját s protektori hunyorítással sugá:

– Itt vagyok én. Rég szándékom új fiatal tehetségekkel felfrissíteni a lapomat.

– Igazán? szólt Napoleon gyermeteg örvendezéssel. Befogadna a műhelyébe úgy holmit tenni-venni? Aztán nem vernek meg, ha sok papirost elrontok? Mi lesz a kötelességem? Nekem kell-e a sajtóhibákat bele csinálni a lapba? Csak arra kérem, hogy a kis gyereket ne ringattassa velem, mert azt nem szeretem.

Kolompi úr aztán megnyugtatta; először is: kis gyerek nincs a háznál, azután meg nem physicai működés végett hanem szép tolláért akarja őt megnyerni.

– Az igaz, hogy nagyon szép toll; szólt önelégülten Napoleon öcsém. Magam lőttem azt a darút a töbörcsöki pusztán.

Kolompi úr sietett felvilágosítani, hogy nem a kalapja mellé dugott tollról van szó, hanem az irótolláról: melyre Napoleon öcsém ismét becsületes őszinteséggel bevallá, hogy biz az ő irótolla olyan csunyát fog, mint a macskakaparás; de e scrupulusa nagy rögtön el lett enyésztetve Kolompi úrnak azon felfedezése által, hogy valamennyi híres publicistának mind fertelmes calligraphiája van. Végre észrevette Kolompi úr a mókázást: akkor hátbavágta Napoleont s azt mondta neki, hogy beszéljen vele komolyan. Ő mint vezérczikkiró főmunkatárst akarja őt lapjához szerződtetni, egyenesen azon kifejtett nézetek miatt, a miket az imént közrebocsátott. A ki annyira érti in theoria, hogy mint kell az ellenséggel elbánni, annak in praxi még jobban kell érteni.

Erre aztán Napoleon öcsém egyszerre igen komoly arczot öltött és kezet adott rá.

– Ha az igaz ügyért kell küzdeni, akkor szivesen felajánlom szerény tehetségeimet.

Ez már okos beszéd s beillik egy kezdő képviselőjelölt programmjába.

– Aztán illő díjazás is jár vele: a «Jerichói Kürt» havonkint kétszáz forintot fizet.

– Ah, az nagyon sok lesz! szabadkozék Napoleon öcsém. Hisz annyi fizetése egy alispánnak sincs. Ha azt megtudják, minden szolgabiró ott hagyja a hivatalát, elmegy ujságirónak, s időjártával annyi lesz a lapszerkesztő Budapesten, mint Nagyváradon a gubás.

Kolompi úr sietett őt megnyugtatni, biztosítva a felől, hogy van gondoskodva róla, hogy a fák bele ne nőjenek az égbe, s magában megbirálta ezt az együgyű falusi talentumot, a ki elég naiv, ki nem találni, hogy a számára felajánlott havidíj a herczeg grácziájából kerül; ki mind kettőjük patrónusa, de ki jót tenni csak kerülő úton szokott, álczázva, idegen kéz által. Pedig bizony Napoleon öcsém azt is kitalálta már, hogy ez a havi kétszáz forint a herczegnek alighanem ötszázba kerül; mert Kolompi úrnak csak le kell belőle destillálni a maga provisióját.

– Áll az alku!

Kolompi úr aztán sietett a jelenlevőknek egyenkint bizalmasan elmondani, hogy milyen jó acquisitiót csinált. Viszi Napoleont magával. Most kell már majd a «Jerichói Kürtöt» megnézni!

Az ifjú Zárkány pedig azt sugta az orvosnak:

– A herczeg tehát azt akarja, hogy menjek el innen.

– Mert az önre nézve jobb lesz. (Az orvos, ha olyan emberre akadt, a kit szeretett, Demosthenes volt, tudott beszélni.) Rá nézve pedig rosszabb. Ön mindig földerítette. De a herczegben nincs semmi önzés.

– Majd gondoskodom a mulattatásáról ezentúl a «Jerichói Kürt» utján.

– Ah – a legunalmasabb lap a világon!

– Majd mulatságos lesz az, csak egyszer én kapjam a hónom alá a dudáját.

A befejezés nem váratott magára, mely minden családi vígjátéknak a végét képezi, t. i. az ebédre meghivó szózat. A herczeg előjött kabinetjéből, karján vezette Rafaelát, ki mindig maga szokta atyját az asztalhoz meghívni. Az urak sorfalat képezve üdvözlék a közöttük ellebegő tündéri jelenséget, ki a viszonzás alatt egy észrevevő pillantást vesztegetett el Napoleon öcsémre. Az urak rangfokozat szerint követték őket az étterembe, hová a tulsó lakosztályból madame Corysande és Livia kisasszony is megjelentek. Az asztalnál mindenki megtalálta a saját nevét a terítéken, tudta hova üljön. Az asztalfőt Rafaela herczegnő foglalá el, jobbján ült a prépost, balján a herczeg; áttellenben az asztal végén Napoleon a két házi hölgy között.

– Az urak olyan sokat nevettek ma, szólt Rafaela szomszédjához. Felhallatszott hozzám az emeletbe.

– S ő kegyelmessége is osztotta a jó kedvet; mondá az orvos.

– Oh az Isten áldja meg, a ki őt felderítette, szólt Rafaela, gyöngéd kézzel simítva meg atyja homlokát, mintha azt akarná, hogy soha se legyenek azon e búskomor ránczok.

– De ne áldja meg! sietett ellenvetni páter Timót. Mert a mi rovásunkra történt. Mindnyájunkból komédiát csinált megint, még belőlem is!

– Kicsoda?

– Hát ki más, mint ő keme ott ni! Az én antipodesem.

Napoleon szembeszállt a váddal.

– Miért ellenlábas páter Timót?

– Azért, mert ön mindig hazudik, én pedig mindig igazat mondok.

– A mi bizony nagy virtus, mikor az embert az ornatus megvédi az igazmondás minden kellemetlen következményeitől.

– Ecce! szólt a prépost felserkenten: ez igaz volt. Lám, nekem tud igazat mondani.

– Mert ön is igazat mond nekem.

– Holott ezer embernek sorba tud hazudni.

– Mert ezer ember is sorba teszi azt velem.

– Tehát a ki önhöz igazlelkü, ahhoz ön is tud hű és igaz lenni?

– Bizonyosan.

– Mindenkihez? Utriusque sexus?

– Ad internecionem! – Bizonyítson mellettem, drága jó madame Corysande!

Mme Corysande olyan jó volt, hogy azt mondta rá: «igen!» A min aztán a prépost nagyon nevetett, madame Corysande pedig elpirult.

Rafaela pedig fogta a kis arany sóhintőt az étszerei zsámolyáról, annak a hegyes nyelével felírta e szókat a menulap tiszta oldalára: «utriusque sexus» – «ad internecionem». E szavakat majd ők Liviával, egy szótár meg egy nyelvtan segélyével ki fogják hieroglyphozni s megtudják belőle, hogy az első azt teszi, hogy «mindkét nembeliekhez», a másik pedig azt, hogy «halálnak haláláig!»

Napoleon öcsémnek a figyelme az egész ebéd alatt teljes mértékben madame Corysandenak volt szentelve. Őt igyekezett mulattatni. Baloldali szomszédnéját, Livia kisasszonyt alig tüntette ki egyébbel, mint hogy a poharát obligat udvariassággal néha-néha megtölté.

Ebéd után a társaság átvonult a társalgó terembe. Rafaela herczegnő ismét atyja karján, Napoleon öcsém madame Corysandeot vezette.

A társalgó terembe érve azonban, egyszerre szemközt találta magát Rafaelával. A herczegnő kereste őt.

Rafaela, két kezét egymásra téve, megállt Napoleon előtt s azt kérdezé tőle:

– Ön szolgabiró?

– Nem többé herczegnő; már leköszöntem.

S miért tette azt?

– Diplomatiai cselfogásból. Megelőztem vele, hogy a közgyülés letegyen.

– S mit fog ön most kezdeni?

– Beállok valami uriházhoz lengyelnek.

– Mi az?

– Az egy fölöttébb szükséges ember egy magyar háztartásnál, a ki a házi urral együtt vadászik, az asszonyságot mulattatja, a jó boroknak becsületére válik, pótolja a családban a tékozló fiú helyét, este a whistpartiet kiegészíti, nappal siratja a hazát, a becsületért megverekszik, beszél francziául, úgy hogy csak maga érti, s nem haragszik érte, ha az ismeretlenek grófnak czimezik.

A herczegnő e tréfás őngúnyt e szemrehányással feddé meg:

– Önt Napoleonnak hívják, nemde?

– Nem egészen. Én csak Leonnak írom magamat.

– S miért?

– Hogy megmutassam, mily méltó utódja vagyok apámnak? Nekem nem maradt más örökségem, mint egy nagy keresztnevem. Én még annak is el tudtam költeni a felét.

– Ah, az nem szép öntől, hogy atyjáról tiszteletlenül szól!

– Kiszámított ravaszkodásból teszem. Mivelhogy a Sion hegyén ránk octroyált tíz parancsolat hosszú életet igér azoknak, a kik atyjukat tisztelik.

– Még életunalom is! Tudja ön, hogy az férfihoz nem illik. A kinek annyi módja van magát ujjáteremteni, utat törni minden új világba. Nem választott ön életpályát?

– De igen: szeretnék – úgy – főispán lenni, vagy nagykövet, vagy miniszter.

A milyen komoly arczczal ezt Leon elmondta, (kit már ezentúl mi is így fogunk nevezni) olyan komolyan fogta fel azt Rafaela.

– Ez igen szép czél. De a végett, hogy a magasra eljusson, elébb alant kell kezdeni.

– Úgy hiszem, elég alant kezdtem; de ha tanácsolja a herczegnő, még lejebb is megyek.

– Először hírt s nevet kell szerezni.

– Az már van. El vagyok ismerve a leghíresebb cotillonvezérnek a vármegyében. Nagy celebritas vagyok: ha muzsikálnak, az a kár, hogy nem muzsikálnak mindig.

– Az sem fölösleges érdem. De ön rajzolni is tud. Erről is hallottam.

– Oh akkor bizonyosan áldott apám görögdinnyéiről hallott a herczegnő. Mikor jogász koromban szünidők alatt hazavetődtem, feledhetlen ősöm, hogy ne törjem mindig rosszban a fejemet, szüntelen azon törekedett, hogy nemesebb szenvedélyeket tápláljon bennem, hajtott rajzolni, kertészkedni. Ő maga az úrban boldogult, világhirű görögdinnye termesztő volt. Én aztán, hogy mindkét szenvedélyt egyesítsem, délutánonkint kimentem a kertbe, s a szép síma görögdinnyéit mind tele karczoltam czifra torzképekkel. Mikor aztán a dinnyék nőni kezdtek, áldott emlékű életadóm rémülve látja maga előtt Cham és Nadar egész albumát a dinnyehéjon megelevenülni. Egyet sem engedett a meggyalázott dinnyék közül asztalára felvitetni; hanem beküldte szekérszámra a városba. Ott meg kapott rajta a közönség, agióval vették a czifra dinnyét. Erről lettem hirhedtté, herczegnő.

– Nem csupán erről, szólt Rafaela, ki el sem mosolyodott Leon adomáján. Vannak, a kik emlékeznek az illustrált folyamodásra, mely a főkorlátnokságnál oly nagy hatást tudott eszközölni.

– Ez a vétkem még nem jő beszámítás alá herczegnő; kiskorú voltam, mikor azt elkövettem.

– Én, ha férfi volnék s erős tehetségem volna hozzá, festő lennék. A festő a legfüggetlenebb úr a földön.