Part 3

– A lap tartalma nem igen felel meg ő herczegsége igényeinek. Azonban ha valami érdekes van benne, azt siet vele megismertetni Dumka úr, a derék számtartó, ki a maga példányát annál szorgalmasabban tanulmányozza. Ez az ő egyik oraculuma. A másik Napoleon öcsém. Nincs az a képtelenség, a mit Dumka úr a «Jerichói Kürt»-ből olvasva, vagy Napoleon öcsém szájából hallva, el ne higyjen. Ezt tudva Napoleon öcsém, az ország különböző részeiből küldöz fel közleményeket álnevek alatt a «Jerichói Kürt»-nek, a miket Kolompy úr, a szerkesztő olvasatlan kiadogat. E közlemények válogatott csodákat tartalmaznak. Egy helységben csodakútat fedeztek fel, melynek fenekén egy szent kép látszik. Az a helység egy hegytetőn fekszik, a hol köztudomásra semmi kút nincsen. Majd leirnak egy pompás menyegzőt, bájos menyasszonynyal, deli vőlegénynyel, ebben s ebben a városban; kiket maga a primás esketett. Utóbb kisül, hogy a bájos menyasszony egy vak koldusnő, a deli vőlegény, a sánta éji őr, s a primás: a czigány primás. Ismét: képviselőjelöltül kikiáltják egy választókerületben elveinknek leghívebb támaszát, legnépszerűbb hazánkfiát; a ki köztudomásra a falu bolondja. Bankot alapíttatnak olyan jóhitelű társulatok által, a miket a hatóság rögtönítélő birósággal üldöz, s hálás köszönet szavaztatik kegyes alapítványokért egy-egy megszökött cridatáriusnak. Jönnek rémhírek! A Balaton jege beszakadt egy processió alatt, nagyobb hitelesség kedveért a vízbe fúltak árvái számára öt forint mellékeltetik. Minden husvétkor fölmerül az a rémeset, hogy a zsidók keresztyén kis fiúk vérét használják fel rettentő szertartásaikhoz, a miért aztán vagy földindulás következik, vagy a villám csap le; de a boszú el nem marad. És ezeket Kolompy úr mind hűségesen kiadja; nem törődik vele, hogy egy hét mulva megczáfolják.

– De hát miért vesztegeti Napoleon ilyen haszontalan tréfára az idejét és tehetségét?

– Lehet, hogy ez csak Momus sugallata: bohóskodási ösztön. De az is lehet, hogy mélyebb indokai vannak. Tán épen egyéb szándéka sincs vele, mint a herczeget néha felderíteni, kit mi ritkán látunk mosolyogni; de olyankor, midőn Dumka úr komoly prosopopoeiával előadja olvasmányai eredményét, még néha nagy bámulatunkra, hahotára is hallunk fakadni. Dumka úr egy hangszer, a min Napoleon öcsém játszik. S azt a művészetet egész a virtuozitásig vitte. Abban a példányában a «Jerichói Kürt»-nek, mely Dumka úr czímére jár, rendkívüli dolgok olvashatók hébehóba. «A török szultán megkérte Victoria királyné kezét, s előkészületeket tesz a keresztyén hitre áttéréshez». «A római pápa az idén az aranyrózsát a porosz királynak szándékozik adni, mely igen nagy horderejű esemény.» «Bismarck herczeg Párisba megy nagykövetnek s helyét Wantrup foglalja el a cancellárságban.» «A Rotschild-ház liquidál s minden eddig kötött kölcsönt készpénzben követel vissza.» «Szentpétervárott a nihilisták kikiáltották a köztársaságot.» «A magyar országgyülésen elhatároztatott Fiumének egy Horvátország alatt fúrandó alagút általi visszacsatoltatása.» «Törvényjavaslat a hosszúszárú pipák megadóztatásáról, minthogy azokon keresztül tovább élveztetik a pipafüst.» «Nemsokára egy titokteljes mozgalom veendi kezdetét az országban, melynek vezértagjai elszámláltatnak, köztük van Dumka úr is, az etelvári számtartó.» Ezeket Dumka úr mind igazhivő pietással mondja el ő herczegségének, ki hasztalan nevet rajta nagyokat. Dumka úr megmutatja a lapot, oda van az nyomtatva mind, s minthogy mind e hírek a későbbi lapokban meg nem czáfoltatnak, tehát igazaknak kell lenniök. Ez a boszorkányság pedig úgy megy végbe, hogy a legközelebbi postaállomás Dancsház. Az ottani postamester szobája a casino, a hol az érkező lapokat az érdemes látogatók elolvassák, s azután küldik szét az előfizetőknek. Vannak köztük nagy kópék, kik a tréfát tudják tódítani. Ezeknek szerzett Napoleon öcsém nyomdai betűket, a mikkel az általa kifundált képtelenségeket Dumka úr «Jerichói Kürt»-je példányába belenyomatják. A lapban igen nagy spatiumok vannak az egyes rovatok között, mikbe egy-egy ilyen hír belefér. Igy kap Dumka úr egy extra lapot, a mi egyenesen in usum Delphini az ő számára van kiegészítve.

– Ah, ez bolondság, szólt a herczegnő, kedve ellen nevetve. Én nem szeretem az udvari bolondokat.

– Ne feledje a herczegnő, hogy azok már udvarképesek.

A herczegnő még többet akart megtudni.

– S valjon a nők iránt is ily csalfa szokott lenni?

– A legfőbb mértékben, herczegnő; a nőkre nézve épen legveszedelmesebb modora van. Szelid, alázatos tud lenni irányukban; nincs saját akarata, föltétlen rabja annak, a kinek udvarol, annak szeszélyeit szolgálja; nem mond bókokat, de kitalálja a hölgy jó tulajdonait s azoknak tömjénez; egy lépéssel mindig hátrább marad, mint a mennyire mennie szabad; engedi magát játékszerül használni s inkább keresteti magát, mint tolakodnék; egész női társaságot oly élénken tud mulattatni, hogy mindenik azt hiheti, hogy ő a szíve választottja; majd meg olyan szépen tud hallgatni, s csak azokkal a veszedelmes mély tüzű dióbarna szemeivel beszélni, hogy «egy» bizonyosan azt hiszi: «én vagyok az igazi.»

A három leány közül egyiknek az arcza pirosabb lett e szónál, mint volt eddig.

– És ez mind csak tréfa és színjáték tőle. Megcsalja valamennyit. Most egy éve négy szép leánynak udvarolt egyszerre, s mind a négy azt hihette, hogy fogva tartja a lepkét. Gyönyörű göndör bajusza volt, első ifjúkori dísze. Egyszer csak egy őszi tánczvigalomban bajusz nélkül jelent meg. Az le volt borotválva símára. Mindenki sajnálkozott rajta s szemrehányásokat tett neki érte, hogy miért fosztotta meg arczát e férfidísztől? De legjobban nehezteltek rá e miatt kiválasztottai. Azokat aztán sikerült kiengesztelnie.

– Oda ajándékozta nekik a levágott bajuszt? szólt ajkpittyesztve Rafaela.

– Igenis azt tette; de nem azt a bajuszt, mely saját ajkán termett, hanem azt, a mi egy havannai fajú tengeri virág selymét képezi, s mely megszáradtan tökéletesen hasonlít mahagoni színével a férfibajuszhoz; azzal ajándékozta meg őket; s a szegény négy leány bizonyosan hordja ma is nagy kegyelettel medaillonjában a «Zea mais havannensis» virágselymét.

– Ah, ez infámia! kiálta fel haraggal a herczegnő, a kétágú villával keresztül szúrva az olajbogyót, s arra gondolt, hogy azt a vakmerő szentségtörőt, az egész kigúnyolt nőnem megbosszulásáért érdemes volna valakinek megbüntetni, vétkéhez méltó kegyetlenséggel.

S e szavaknál a három leány közül egyiknek arcza halaványabb lett, mint volt azelőtt.

– S szépek voltak azok a hölgyek? kérdezősködék tovább a herczegnő.

– Megítélheti a herczegnő: ott vannak az arczképeik a fényképalbumban.

Rafaela áthozatta a madame szobájából a nevezetes gyüjteményt. Százhuszonnyolcz arczképet tartalmazott az, mindenféle vidéken grassáló fényképészek remekléseit, félig fehér, félig fekete arczképeket, halálfélelemtől mosolygó ábrázatokat, napbahunyorgató fizimiskákat, levegőnek támaszkodó problematikus poziturákat, világtól elrugaszkodott bús vitézeket, férfiakat a leglehetetlenebb változatosságban, egymásra facsart, székre, asztalra felrakott lábakkal, kitört nyakú élő embereket s rettenetes halottakat, a kik nevetni akarnak, élethíven talált fényes csizmákat s bőkezűen megnagyobbított orrokat és szájakat, hazai szerecseneket és világhírű bálkirálynőket a divat minden korszakainak készletében megörökítve.

És ennek a százhuszonnyolcznak mind tudja madame Corysande az élettörténetét; még tán annak az egynek is, a kinek a képe egy vakablakból hiányzik. Mivelhogy az album minden lapján négy fülke van ugyanannyi arczkép számára.

Azonban siessünk rögtön helyreigazítani egy első tekintetre észre nem vett hibát. Az album nem 128, hanem 124 egyéniség arczképét tartalmazza. Egy lapnak mind a négy fülkéjét ugyanis Napoleon öcsém foglalja el négy különböző kiadásban. Az első magyar népies viseletben tűnteti föl, árvalányhajas túri süveggel, makrapipa a szájában, karikás ostor a kezében, valoságos hetyke «nyíri pajkos». A második arczképe egy rongyos vándorló legény, hamisan alázatos kolduló ábrázattal; kezében egy gyűrött czilinder, mintha minden rajta levő öltönydarabért, sőt még az arczvonásaiért is valami kétségbeesett zsibárúst juttatott volna tönkre.

– Mennyit megsirattam én a kópét ezért az arczképért, mondá Corysande. Azt beszélte róla, hogy ilyen volt egyszer, mikor minden pénzéből kifogyott, Budapestről menekülnie kellett s gyalog indult meg, így koldulta át magát félországon hazáig. Egy hétig mindig tudott valami új helyzetet elmondani a kiállott nagy nyomorúságról. Akkor vallotta csak meg, hogy egy szó sem igaz abból. Budapesten műkedvelői előadást tartottak, ő játszott benne egy korhely ágrólszakadtat, annak a képmása ez a fénykép.

– Milyen ellentéte annak a másiknak.

– Hát még a harmadiknak?

A harmadik arczképe volt az a bajuszhagyott ábrázat, divatos tánczöltözetben, fekete frakk, fehér mellény, csapott kalap; arczkifejezése finom, előkelő, a fesztelen elegancziát még a fotograf sem tudta elrontani rajta. Tökéletes diplomata arcz, s hogy nagyobb legyen a csalódás, ott van a fekete frakk közepén a nagyszerű belső titkos tanácsosi csillag, melyről azonban, közelebbről nézve, a közepéből kimosolygó Ámorfej elárulja, hogy az cotillonérdemrend.

– És most az a negyedik.

Az meg ismét tökéletes ellentéte mind a három megelőzőnek. Egy komoly, nyilt, egyenes tekintetű férfiarcz; nemzeti díszruhában. Egy valódi úr; dalia.

Most már melyik ezek közül az igazi?

Az átelleni lap négy fülkéje közül hármat viszont ugyanannyi ifjú hölgyszépség foglal el; kiket a gonoszkodó madame Corysande szándékosan csoportosított itt össze.

– Ezek a rászedett szépségek.

Madame Corysande siet megjegyezni, hogy a valóságban sokkal szebbek.

– Hát a negyedik? – kérdé Rafaela.

– Annak az arczképét nem tudtam megszerezni; pedig az a legszebb közöttük.

A herczegnő aztán tovább lapozgat az albumban s azzal mulatja magát, hogy a férfiarczokon lavateri tanulmányokat tesz; a mi igen üdvtelen foglalkozás, mivel hogy az a háromlábú szörnyeteg, a ki bennünket még e földön halhatatlanokká tesz, rendesen minden férfiarczba szokott belecsempészni vagy valami bolondost, vagy valami rossz lelkiismeretűt. Az ember az arczképével nem mer egy szobában hálni.

Mikor vegiglapozta az egész albumot Rafaela, odafordult Liviához:

– Nézd! a te arczképed hiányzik innen.

– Nekem nincs fényképem.

– Nem is fényképezteted le magadat soha?

– Soha.

– Miért nem?

– A ki emlékezni akar rám, emlékezzék rám fénykép nélkül.

– Nézd! Ez jellem!

AZ ALBUMBÓL.

Az urak megérkeztek a vadászatról s ebéd idejéig átöltözni szobáikba vonultak.

Etelváry Miksa herczeg udvara vendég nélkül is elég népes szokott lenni. Mikor ide lenn lakott uradalmában, (tavasz és ősz idején) vele volt orvosa, etelvári uradalmának főszámtartója, titkárja és etelvári prépostja.

Igenis. Az etelvári herczegi uradalomnak saját prépostja van. Az egyházi javadalmakat maga a herczegi család alapította, s az etelvári prépost jövedelme fölér másfél miniszterével. A megürült papi hivatalra a herczegi családfő maga nevezi ki jelöltjét. Az etelvári prépost a legfüggetlenebb főpap.

A jelenlegi prépost: nagyságos és főtisztelendő Barcsák Timotheus, a közbeszédben «pater Timót», hajdan ezredpap volt a huszároknál, a reverenda alatt most is veres huszárnadrágot és sarkantyús csizmát visel. Erős, egészséges, duránczai alak, gömbölyű piros orczával, katonás magatartással. Arról nevezetes, hogy szeret igazat mondani, nyersen és gorombán mindenütt és mindenkinek. Ezt megkapja tőle a herczeg is, a herczegnő is, és a fiatal urhölgyek, meg madame Corysande, a megyegyüléseken a szónokok, a közönség és az elnök. Ez ellen nem véd meg senkit se fensőbbség, se alázatosság, se párthűség, se hizelkedés. Soha sem biztos felőle senki, hogy előre üt-e, vagy hátra?

A főtisztelendő úr az első, a ki az ebédhez megjelenik. Ehhez hozzá szoktatták még a refectoriumban. Mielőtt a herczegi salonba lépne, előbb útbaejti a konyhát, megtudakozza a szakácstól, mi lesz a menu? betekint az ebédlőbe, megszámlálja, hányra terítenek; értekezést tart a pinczemesterrel a felszolgáltatandó borok érdemeiről s csak azután halad át a szomszédterembe. Az a társalgó. Ott még senki sincs. Csupán a zenélő óra. Annak meghúzza a zsinegét, mire az a kedveért eljátsza a «búsul a lengyelt». Azután áttér az olvasóterembe, ott a kerek asztal beterítve hírlapokkal. Azokkal ő nem rontja az egészségét. Tovább halad a fegyverszobába, mely egyúttal a férfitársaság gyülhelye is. Még ott sincs senki. Innen egy becsukott ajtó a herczeg hálószobájába vezet. Az egyházi méltóságnak oda is mindenkor szabad bejárása van. Kopogtatás után benyit. A szobában a herczeg van csak jelen és az orvos.

A herczeg ötvennégy éves férfi, magas, egyenes alak. Vonásai híven emlékeztetnek azokra az ősőkre, kiknek arczképei a czímerteremben néznek le az új ivadékra; csakhogy az élő arcza halaványabb, mint a festett kisérteteké: alig látszik élni; ritkán szól, beszéde halk suttogás. Fején a sürű haj galambfehérré őszült, míg erős szemöldökei s röviden tartott bajusza hollófeketék. A herczegnek idült szívbaja van, s az látszik meg rajta, mintha mindig szive rendetlen verését hallgatná.

Most épen orvosa rendeletére valami csillapító port vesz be. A vadászat felizgatta.

Az orvos régi híve a családnak, szüntelen vele jár. Nagy tudományú, tapasztalt ember, csak az a hibája, hogy a mit tud, nem tudja elmondani. Egy toasztot nem volna képes kisütni, ha halottat támaszthatna is fel vele. S ha valami történetet el akar mondani, a hallgatójának kell kivontatni a hinárból, hogy benn ne rekedjen. Leírni igen szépen tudná azt: a tolla ékesen szóló, de disputálni nem született.

Ez a pap pedig valóságos kínzója a doktornak. Ez egy Torquemada. Annál is több. Homœopatha. Doctor Barbo előtt azzal dicsekszik, hogy hány száz embert gyógyított ő ki itt a falun a nagy cholera alatt veratrummal!

A prépost az első üdvözlő szó után az orvoshoz fordul.

– Doktor úr, tudja ön, miért itélték Palmert Londonban a garottra?

Az orvos megdöbbenve néz a kérdezőre. Az feleletet is ád neki.

– Azért, mert négy szemer digitalist adott be a feleségének. Hányadik szemer ez már, doktor úr?

– Főtisztelendő úr! – szól az orvos elvörösödve. – Az orvosi tudomány…

De csak nem mondja tovább.

Régóta készül ezt a papot egy huszonnégy fontos gorombasággal agyonsújtani, mely így hangzanék: «az orvosi tudomány nem – breviarium.» – A mint ezt a vérmes pap meghallja, azt rögtön megüti a guta. – Azért a doktor csak megszánja őt mindig a mondat közepén s engedi még egy kicsit tovább élni.

– Oh dicső Hufeland! sóhajt fel a prépost, még meg is kínozva kapituláló ellenfelét.

Azonban a tulsó teremből közeledő lépések új alakulást adnak a scénának. A herczeg szobájába vezető ajtó előtt két férfihang vitatkozik a belépés «utóbbisága» felett.

– «Kérem: ön az idősebb.» – «Rang szerint ön az első.» – «Ecclesia præcedit.» – «Én a házhoz tartozom.»

Csakugyan Napoleon öcsémnek kell előbb belépni. Az a másik úr pedig, a ki a primogeniturát ekként ráerőszakolta, Kolompi, a «Jerichói Kürt» szerkesztője és tulajdonosa – egyházi személy, a mennyiben a papok pénzét költi és a házhoz tartozó, a mennyiben a herczeg pénzét költi.

Különben Napoleon öcsémnek meg volt az az előjoga magához hasonlók között, hogy mindenütt előlbocsátották, azután arról, hogy ő mit és hogyan tett, tudták meg a többiek, hogy nekik mit és hogyan kell tenni? Utánzói voltak. Egyszer a bálban a nyakkendője csokra félrecsúszott: s félóra mulva minden tánczos féloldalt hordta a nyakkendőcsokrot.

Ezúttal épen azon nagy problema megoldását akarná általa megkiséreltetni Kolompi úr: vajjon a herczegnek szokás-e, illendő-e kezet csókolni, mikor az ember a szobájába lép? Ezt ő eddig sohasem tette, s folytonos lelkiismeretmardosásokat érez e miatt, hogy nem követett-e el vétkes mulasztást az udvariasság szabályai ellen?

Zárkány Napoleon sugár, csaknem öles termetű ifju, kissé aláhajtva hordja fejét, mint a ki megszokta, hogy minden emberhez le kell hajolnia, ha beszéd közben a szemeivel szemébe akar nézni. És ezekben a szemekben igézet van. Ezek folytonos derűt sugárzanak ki. Még mikor vív is, karddal a kezében, néha komolyan is; a midőn tornaszabály szerint folyton egymás szemébe kell nézni a két ellenfélnek: az a szelid, félig tréfás, félig szerelmes sugárzat egy perczre sem ad helyet vad villogásnak. Minden mozdulatában bennszületett kellem van, mely ily magas termetnél feltünő. Minden ember tudja róla, hogy szeret rászedni; de oly bizalomgerjesztő tekintete van, hogy mégis mindenki hisz neki.

Napoleon öcsém a herczeg elé lépett s megcsókolta a kezét.

Nem volt az szokás, illemszabály, hanem kivételes kegy, csupán az ő számára; kölcsönös hallgatag elismerése egy megnevezhetlen gyöngéd összeköttetésnek.

Hanem a hátuljövő Kolompi úr e tényt parancsoló rendszabálynak vette, s maga részéről is sietett a hódolatnak ez adóját leróni, s czuppantott a herczeg kezére egy olyan hangos csókot, hogy minden addig elmulasztottakat kárpótolt vele.

Ezáltal kész prédául esett Napoleon öcsémnek.

Ez a mint észrevette, hogy tisztelt barátja felkapott a nyeregbe, sietett őt meg is lovagoltatni, s tovább lépvén, a doktornak is kezet csókolt.

Ennek csakugyan az lett a következése, hogy Kolompi is, a maga szokott perplexitásában, utána csinálta a kézcsókot a doktornak is.

Harmadik volt a prépost, annak aztán a tenyerébe csapott Napoleon, e szóval: «servus pater!»

Ekkor ébredt csak fel Kolompi, még mindig kezében tartva az orvos kezét. A két úr meghökkenten bámult egymásra, az egyiknek úgy tetszett, mintha vissza kellene kérni, a másiknak pedig, mintha vissza kellene adni az illetéktelenül lerótt kézcsókot.

Utoljára a doktornak volt annyi esze, hogy nem adta vissza.

A prépost hangosan felkaczagott. Nem tudta eltitkolni, ha a nevetés rájött. Megfenyegette ököllel Napoleont, a ki minden helyen bolondot űz s még úgy tesz, mintha nem tudna róla semmit.

– Nos! Hát mit álmodott ön megint? (Czélzás az álmodott executióra.) Szólt a prépost a megfenyegetettre.

– A paradicsomról álmodom itt mindig, szent atyám; felelt Napoleon öcsém kenetteljesen.

– De hisz ön oda be nem jut, tiltakozék az egyház embere. Majd, hogy még magát Ábrahámot is kifigurázza! Ott az ön számára nem lesz kvártély.

– Nincsenek nagy igényeim, szent atyám. Ez a tisztelt pártfogóm itt biztosított már a számomra, ha a mennybe jut, egy ágyhelyecskét a maga szállásán.

Kolompi barátunkra mutatott.

A «Jerichói Kürt» lovagja alacsony, tömzsi termet, a kin minden csupa domonstratio.

A kiborotvált áll demonstrálja a loyalis alattvalót, a kipödrött bajusz a rendületlen hazafit; attilájának antik gombjai a traditiók hagyományos őrét, egyik inggombja liliom, az a legitimismus helyreállítása mellett tüntet, másik inggombja egy halálfő, az a szent Antonius egyesület tagsága mellett tanuskodik, az óralánczáról lefüggő csilingek egyike Szentgyörgy-pénz, mely a keresztyén katholikus sportsman jellegével ruház fel, a másik egy aranytokú íróeszköz, az a szellem lovagját hirdeti; mellénygombjain szent István koronája, mint az ős alkotmány jelvénye, balkeze kis ujján czímeres gyürű, aristocraticus tartozandóság igazolványa, sőt a szolgálattevő személyzet tanúskodása szerint, még a csizmája talpaira is az országczímer van felvésve. És a mit mond, az is mindig érzelmeinek és meggyőződéseinek szilárdságát demonstrálja.

Azonban a prépost nem engedi őt ezúttal szóhoz jutni.

– De hiszen ennek a patronusnak magának is pártfogóra lesz szüksége, hogy a mennybe bejusson.

– Miért? szólt tüntető megrettenéssel Kolompi úr, mint a ki azt tartaná a legnagyobb csapásnak, a mi rajta megeshetik.

– Azért, mert ujságíró vagy. (Volt oka a tegezésre.) Minden ujságiró egy héten hatszor vét sorba mind a tíz parancsolat ellen, elkezdve onnan, hogy «ne csinálj te magadnak xylographiákat!» egész odáig, «hogy ne kivánd te a te felebarátodnak előfizetőit».

– Akkor bizonyára nem volna rajtunk ég áldása; védé magát és osztályosait nagylelkűen Kolompi úr.

– No hiszen szép kis ég áldása van rajtatok mondhatom! Csak a subventio tartja bennetek a szuszt. Nem egy kis jusculumért jöttél-e most is ide?

A főtisztelendő úr nagyon őszinte volt, mert Kolompi megjelenését Etelváry herczegi lakában rendesen az ő részéről is meg szokta bánni egynéhány angyal (a kik a bankjegyekre vannak rajzolva.) Ezért a keserves czélzás a jusculumra.

– Az idők mostohasága… és az emberi hitetlenség… a közöny… Mutatott rá a vész indokára a betűk nagymestere.

– Ejh mit, zugolódék az egyháznagy méltó bánattal; ti nem értetek hozzá. A kinek ujság van a kezében, annak át van adva a publikum ládájának a kulcsa. Csak ki kell tudni nyitni, van ott pénz elég. Tizenhét milliom lélek közül ha csak minden ezredik prænumerál is a lapodra, herczeg vagy s te traktálhatsz minket. Mért nem tudod őket megfogni? Mi átadtuk neked az egész világot, mint a czigány a fiának; hogy nem tudsz megélni belőle? Kaptál rá szabadalmat, hogy vesd ki az adót a népre: tanuld meg a módját, hogyan kell azt behajtani?

Ezt a módot csakugyan nem tudta Kolompi úr, s ennélfogva nagyon meg volt akadva, hogy mivel védje magát?

Napoleon öcsém segítségére sietett.

– Én itt árulást sejtek, mondá fontoskodó arczczal. A kereskedelmi miniszter, mint tudjuk, szabadkőműves.

– Ah! Ez igaz volna? hebegé bámészkodva Kolompi.

Napoleon öcsém csak a szeme csöndes hunyorításával bizonyított állítása mellett.

– Még pedig a nagy tanács tagja. Nagymesteri præsumtiv jelölt. Mikor a walesi herczeg itt járt, a ki valamennyi szabadkőműves páholyok főmestere, egyszerre odasereglettek hozzá a magyarországi kőművesek, egész éjjel tanácskoztak vele, s hogy plausibilis ürügye legyen az értekezletnek, a herczeg százezer fontot hagyott nekik quasi makaón elnyerni magától, ez volt a titkos subventio.

– Ah, ezt az én lapomban egészen ellenkezően irták le.

– Rászedték önt a ravaszok! A postamesterek, mint rég constatálva van, mind a szabadkőművesek egyesületéhez tartoznak. Innen magyarázható már meg, hogy a hitbuzgó lapoknak oly kevés előfizetőjük van. Mit csinálnak ezek a postamesterek a vidéken? Ha jön valaki a «Jerichói Kürt»-re előfizetni, lebeszélik róla. Azt mondják neki, hogy a lap meg fog bukni, a pénz odavész; beírják erővel más lap előfizetői közé. Ha mégis erőszakosan előfizet, akkor megszekirozzák: minden második száma a lapjának elmarad. Vagy kap a «Jerichói Kürt» helyett «Alföldi csimpolyát», tót ujságot, míg megunja. S ha mindennek daczára mégis oly tömeges a hívek jelentkezése, hogy az igaz ügyet elnyomni nem lehet, akkor mit cselekesznek? Azt, a mit dicső druszám ott Párisban praktizál a szabadelvű lapok irányában. Titkos nyomdában újra nyomják a «Jerichói Kürtöt», titkos szerkesztőség által meghamisítottan, s e hamisított lapokat küldik szét titkos expeditio által az előfizetőknek.

Kolompi úr a herczegre nézett e szavak után, mintha azt akarná megkérdeni, hogy szabad-e az ő jelenlétében ilyen dolgokat elhinni?

Hanem a prépost nem kérdezte azt.

A hasára csapott tenyerével, s elkezdett nevetni.

– Bravo Napoleon! A kalapomat tegye az úr bolonddá, nem engem! Majd bizony miniszterek, királyi herczegek, s valamennyi kőművesek összeesküsznek azért, hogy egy magyar lapocskát megbuktassanak! Megbukik az magától azért, mert élvezhetlen.

E szó elfeledteté Kolompival elébb a herczegre nézni, hogy engedelmet kérjen a tűzbejövetelre. Ennél a szónál a szerkesztő elkezd ember lenni.

– Miért volna a «Kürt» élvezhetetlen?

– Azért, mert átabotában van szerkesztve. Beleraknak tücsköt, bogarat. A szerkesztőt ha megszorítják valamiért, azt feleli, hogy nem olvasta a lapját. Aztán goromba, nyers, szószátyár!

Súlyos vádak!

De itt van Napoleon öcsém az interventioval.

– Au contraire! Nekem épen az a kifogásom a «Kürt» ellen, hogy nagyon is szelid, hogy igen kiméletesen bánik ellenfeleivel. Nem fejt ki elég zélust.