Part 21

(– No ez legalább tizenöt szavazatot hoz magával! örvendett Dumka úr, s bejegyezte ezzel a contingenssel a jegyzőkönyvbe.)

– Járunk-e még sokat? kérdezé Alienor, összeroskadó félben. Nekem a lábaim már kiálltak. Hisz ez az athletaklubb tagjainak való: Ezen a rémséges kövezeten! Ugy hiszem, szándékosan rakták ezeket a köveket így le, hegyeikkel fölfelé, hogy elvegyék az asszonyoknak a kedvét a házból kijárástól. Nem koldultunk még elég szavazatot össze?

– Még nem, felelt őszintén Dumka úr; még hiányzik hatvan szavazat.

– Üssük azokat már agyon!

– Az nem lehet; a katonaság nem engedi.

– No. Vége van. Nem megyünk több látogatóba, mondá ki Leon. Most már megyünk vissza a tanyára ebédelni.

– Csunya hidegvérü nép ez a sipotai! Sehol sem marasztottak meg ebédre. Pedig a vendéglői lakomától már borzadok monda Alienor.

Borzadhatott is. Sütötték már a számára a birkaczombot, a mit úgy adnak fel eléje, mint «Reh-filet à la prince Alienor».

A mint azonban hazafelé mennének, az utcza tulsó végén jön rájuk szemközt egy úri ember, fején szajkótollal diszített vadászkalap. Kezében lovagostor; mintha ő volna a legnagyobb vadász és lovas a városban.

– Hó! ez elől meg kell szöknünk! mondá Leon, visszarántva karjánál fogva Alienort.

– Miért? szólt elbámulva Dumka úr, hisz ez Potyási barátunk.

– Épen azért tünjünk el előle.

– De ez a leghíresebb kolompos a városban. Első kortes.

– Tudom én azt. Csakhogy ez olyan ember, a kinél egy kézszorítás ötezer forint. Ez a nulla. Azon fölül kezdődik az egyes.

Ettől a szótól aztán Dumka úr megszeppent.

– De hová meneküljünk? Már észrevett bennünket s nekünk tart.

– Meneküljünk be ide Kalán mesterhez.

Kalán mesternek a kapuja fölött egy pléhtábla lengett, a mire egy szétterpesztett olló volt kifestve: a mi azt tanusítá, hogy szabó.

– De hisz oda is utánunk jön.

– Azt nem teszi, mert tartozik Kalán mesternek húsz forintjával már három esztendő óta.

Csakugyan bemenekültek e biztos várba.

– De hát mit csináljunk idebenn? patvarkodott Alienor. Csak nem teszünk Kalán mesternél Staatsvisitet?

– Szabatunk vele Dumka úrnak egy paletot-t.

Dumka úr hasztalan szabadkozott: neki kellett magát feláldozni a közügyért, hogy Sipotáról paletot-t vigyen haza.

– Az alatt Csajkos uram maradjon a kapuban, s lesse, hogy elment-e már a félelmes ember? s adja hírül.

Kalán mester semmi rendkívülit sem talált benne, hogy ily megtiszteltetés érte. Ő nem csak szabómester volt; hanem versíró is. A hol csak üres papirost talált, azt mindjárt teleirta verssel. Megigérte, hogy délutánra kész lesz. Nem a paletot, a mit Dumka úrra szabott, hanem a győzelmi költemény, a mit a princz számára fog varrni.

Hogy Csajkos úr sokáig nem jött be, (az a veszedelmes úr bizonyosan ott ólálkodott az utczán) Leon előkerestette Kalán mesterrel azokat a szép verseket s felkérte, hogy legyen szíves azokból a princznek néhányakat felolvasni, mely kérelemnek bőségesen elég lett téve.

(«Ez is egy szavazat!» vígasztalá magát Dumka úr, mikor végre Csajkos uram jelt adott, hogy ki lehet már jönni.)

«Egy országot egy lóért!» rebegé Alienor, ki közel volt hozzá, hogy valamelyiknek kisérői közűl a hátára kapaszkodjék s úgy vitesse magát haza.

Otthon aztán, a mint az ebédet kiki a háta mögé dobálta, Leon nem hagyott neki addig nyugtot, míg elő nem vette a számára készített programmbeszédet, s meg nem tanultatta könyv nélkül. Akkor aztán elszavaltatta maga előtt az egészet: oktatva védenczét a szavak magyaros kiejtésében, hogy a kettős betűket világosan megpattogtassa: az «ő»-t az «ü»-vel, a «b»-t a «p»-vel semmiképen fel ne cserélje: a mondatok végső tagját francziásan meg ne húzza; ne hadarjon, hanem csendesen potyogtassa a szót, s a végső három sort emelkedett hangon, teljes torokerőltetéssel mondja el; mert akkor lesz nagy a hatás.

– Nem! ilyen kegyetlen kínzást még az udvarmesterem sem követett el velem kis gyerek koromban! sóhajta fel Alienor, mikor Leon felszabadítá, hogy «mára elég lesz, majd holnap reggel még egyszer előveszszük».

Most menjünk a szinházba!

Még aztán Moor Károlyt végig nézni! Sipotán!

Ezen az éjszakán már az forgott a fejében Alienornak, hogy ő megszökik ez elől a dicsőség elől. Csak azt várja, míg Leon lefekszik aludni.

Csakhogy ez a szándéka a miatt nem volt kivihető, hogy Leon egész reggelig nem feküdt le. Kinyittatta magának a vendéglő nagy termét, a hol a szinpad volt, s ott csinált Dumka úrral, meg Csajkos úrral egész éjjel – statisztikát.

Mert ez a leglényegesebb része a feladatnak. Összeírni névszerint mind a híveket, s azután felosztani őket, kit, honnan, milyen alkalmatossággal, melyik kortesvezér felügyelete alatt kell majd behozatni? hogyan gondoskodni ellátásáról? ha a tanyára kiment, utána küldeni, lefülelni, behozatni erővel; ha beteg, kihúzni az ágyból; ha halálán van, bíztatni, hogy várjon még egy kicsit, és aztán vigyázni, hogy a sok közűl valakit el ne fogjon a kánya! a hol ingadozást venni észre, oda apostolokat küldeni szaporán a megtámasztás végett. Ez nagy munka!

Reggel aztán nem volt mit tenni Alienornak, mint megadni magát és nekiöltözni a programmbeszédnek; a mit még egyszer elrecitáltatott vele Leon.

– Soha életemben ilyen nyomorultul nem éreztem magamat, mint most; panaszkodék Alienor, izgatottan járva fel s alá a szűk szobában, mint a menazsériás tigris a ketreczében. Mintha egy óra mulva kivégezni vinnének. Ha egy ajtót becsapnak, minden ideg megrándul a nyakamban. Csak már átestem volna rajta.

Leon vigasztalá, hogy «ez csak az első alkalommal van így; harmadik, negyedik választásnál föl sem fogod venni».

– Dejszen, nincsen az athleta-klubban az a gyors futó, a ki engem utolérjen, ha még egyszer azt mondják, hogy menjünk képviselőjelöltnek!

– Jó lesz egy kis veres bort innod.

Leon hozatott Alienornak veres bort. Attól meg úgy elkábúlt a feje, hogy az egész programmbeszédet elfelejtette. Hirtelen aztán hideg vizet ivott megint nagy mennyiségben, a mivel aztán úgy megbolondította a gyomrát, hogy egészen odalett.

Végre eljött a rettegett percz. Megérkezett a küldöttség, mely a jelöltet meghívja a gyűlés elé. Dumka úr volt a szónok.

«Te, ki kora ifjuságodtól fogva…»

Egy szóval: a közönség felgyülekezett s várja a programmbeszédet.

A jelöltet a folyosón át vezették azon ajtóhoz, mely a szinpadra nyílik. Az leendett a szónoki emelvény. A hallgatóság a nézőhelyet foglalta el.

«Tele van a terem!» sugá örvendezve Dumka úr.

Mikor Alienort bevitték a színpadra, azt hitte Sidrák, Misák és Abednego tüzes kemenczéjébe taszították bele. Ember hátán ember volt a teremben, s a kánikulai hőségben úgy sütött fel a színpadra az embertömeg, mint a befütött kemencze. Gőzfürdői athmosphaera volt.

Alienort az ájulás környékezte. Az a gondolatja jött, hogy onnan a trempolinról leugorjon: lehetetlen, hogy ez a vastag levegő fenn ne tartsa: keresztül uszik rajta, az emberek fejei fölött. Ott előbb Leon bemutatta őt a választóknak, s aztán felkérte, hogy adja elő programmját.

Alienor megküzdött vele. Elmondta a betanult beszédet, oly hangon, a milyenen beszélhet valaki, a kinek egy gyapjus zsákot tettek a mellére; nem hallott abból senki semmit. Hanem azután előállt Leon s elmondta, hogy ime rövideden ezek azon alapelvek, a mik a jelölt politikai meggyőződését képezik, s a miket ő bátor lesz bővebben kifejteni.

Tartott ezután egy szép, komoly és okos beszédet, melyben mindazt elmondta, a mit a választóknak szükséges volt megérteni. A beszéd hét negyed óráig tartott.

Alienort az alatt a halál minden gyötrelmei környékezték. Neki is ott kellett állni az alatt tolmácsoló barátja mellett. Nem látott ő már emberarczokat, csak kék és zöld chaoszt a szeme előtt, s nem hallott beszédet, csak egy megszünni nem akaró patakzúgást a fülében, közte süvöltő szélrobajjal (ez volt a közönség helyeslő éljenzése). Az izzadtság csorgott végig a hátán, s a lába szárai bizseregtek, mintha hangyák szaladgálnának rajta, s az egész épület mintha köröskörül forogna vele.

Hét negyed óra alatt a választó közönség is, a jelölt úr is porhanyóra meg volt főve; akkor aztán kitöltötte őket a serpenyőből a szakács. Meg lehettek vele elégedve.

Alienor maga sem tudta, hogy került vissza a szobájába.

– No barátom, mondá Leonnak, mikor ujra visszanyerte öt érzéke használatát, a dahomeyi szultán, a ki az idegeneket kullancsokkal tölt verembe vetteti s úgy kínzatja halálra, hozzátok képest kegyelmes ember.

– Ugy-e meg vagy vele elégedve?

– Nem kivánom az ismétlését.

A siker azonban kézzelfogható volt.

A gyülés után egyik küldöttség a másiknak adta a kilincset, megannyian teljes megelegedésüket nyilvánítva a hallott dolgokkal. Ott volt Nagy János uram is Gezetlenből s nyilvánítá, hogy ez a mai beszéd már egészen jó volt.

De legkedvesebb meglepetés várt Alienorra akkor, a midőn a sipotai érdemes csizmadia czéh küldöttsége megjelent előtte, s elhozta számára a mesterlevelet, melynek tanúsága szerint Nornensteini Pracz Alienor princz megválasztatott egyhangulag a sipotai becsületes csizmadia czéh tiszteletbeli tagjának, miről is a pecsétes levél mai napon kiállíttatott.

– Te! mondá Alienor Leonnak. Hát már most én ezeknek a csizmadiáknak collegájuk vagyok? Nagyon jó. Legalább, ha ezentúl Octavian fejedelem nem akar pénzt adni, azzal fenyegethetem, hogy kiakasztom a czégért a lakásom elé: «princz Nornenstein Alienor csizmadiamester ajánlja magát a tisztelt közönségnek sarukat és topányokat foldozni».

Délután felé már Alienoron kezdtek mutatkozni gyönge symptomái a bekövetkező sárgaságnak.

Dumka úr és Csajkos úr nagy dologban voltak.

Egész délután szaladgáltak alá s fel a városban, s jöttek haza kipirult orczával, izzadó homlokkal, jelenteni Leonnak, ki egy helyben ült, mint valami jótékony czélú tombola pénztárnoka: «a Csonka Nagy Mihály aláirta az ívünket!» Azután megint: «a Kulimász Gergő annyi, mint bizonyos!» – «Megfogtuk szerencsésen Talyiga uramat, a fiával együtt.»

– Töbörtsög Máté azt igérte, hogy akkorra haza jön a hosszú fuvarból.

– «Annak a szegény Czoki Péternek felmondták a kölcsönét a takarékpénztárnál: egy pár sort kellene írni Igriczinek!»

Leon jegyzett és correspondeált.

Közbe-közbe felszaladt Kalán mester, hozta a diadalnótát a jelölt úr számára. Nagyon szép vers volt. Egy óra mulva megint előkerült: nehány új strófát hozott, a mik még annál is szebbek voltak.

Leon segített neki azokat eldalolni.

Alienor közel érezte magát a csendes megtébolyodáshoz.

– Te Leon; nyögé elhaló szóval. Én már magam is annyira bele vagyok heczczelve ebbe a választási izgalomba, hogy azt képzelem, ettől függ Magyarország felvirágzása, Európa békessége, a keresztyénség diadala, és mindnyájunknak lelki üdvössége s ha megbukunk, nem marad számomra más hátra, mint levegőbe röpitenem magamat egész Sipotával együtt.

Délután hat órakor Dumka úr és Csajkos úr azzal a leverő hírrel tértek meg, hogy még mindig hiányzik huszonöt szavazat, s az már sehonnan elő nem teremthető. A túlsó párt még annyival erősebb.

– De uram s én Istenem, monda Alienor: hisz még ellenjelöltünk sincsen.

– Dehogy nincsen! Lamentált Dumka úr. Csak titkolja még az ellenfél a nevét. De meg van az dugaszban. Az utolsó órán rukkolnak elő vele. Mindig így szoktak tenni az ármányosak.

– No hát már most majd én is gondolok ki valamit; mondá Leon. Én megyek ki szétnézni a városban. Dumka úr maradjon itthon.

Azzal nyakába vette a várost.

Késő este vetette haza.

– Heureka! Monda az otthon levőknek. Megtaláltam, a mire még szükségünk van. Lesz még negyven bizonyos szavazatunk.

– Halljuk! – De halljuk!

– Hát legelőször is tíz bizonyos szavazatot fedeztem föl: – hol? – a cholerakórházban. Ott van tíz darab reconvalescens beteg, a ki senki másnak nem jutott eszébe. Holnap korán reggel meglátogatjuk a kórházat, s mind a tíz szavazat bizonyosan a miénk, s ez az egész lakosság közt a legjobb sensatiót fogja költeni.

Erre még Dumka úr is fintorgatta az orrát.

– A második felfedezésem még nevezetesebb.

– Halljuk! – De halljuk!

– A mózeshitű polgártársak e városban harmincz szavazattal rendelkeznek. Most tudtam meg, hogy az éjjel a sakternek fiú magzatja született. Elővettem: rábeszéltem, hogy hívja fel princz Alienort a vallási felavatás szertartásánál keresztapának. A derék férfiú megigérte.

– Mit? Micsoda az? vágott közbe Alienor.

– Óh, igen egyszerű czeremonia. A keresztapának ott semmi egyéb dolga nincsen, mint a végzett szertartás után leülni a terített asztalhoz. Az operateur akkor elkezd chaldeai nyelven imádkozni; azután fölvesz egy poharat, telve borral, azt megizleli, tovább adja. Az asztal körül mind sorban megizlelik, míg visszakerül az a keresztapához, a ki a maradékot fenékig kiiszsza. Az egy igen szép patriarchális szertartás.

No ez ugyan jó gondolat volt Leontól! Ezzel minden semita eredetű honpolgár a mi jelöltünk számára van megnyerve!

Ezzel a három főkortes vezér kiosztotta egymás között a szerepeket. Az éjjel Leon a felső városban, Csajkos uram az alsóban fogják sorba járni a korcsmákat s a polgárokat kapaczitálni, míg Dumka úr otthon marad a «Fehér lóban» s az érkező izeneteket átveszi, a tisztelt jelölt urat pedig hagyják ez éjjel magára, hogy kedve szerint kipihenhesse magát.

Abban maradtak aztán.

Reggel három órakor, mikor Leon hazafelé vándorolt a korcsma-inspiciálásból, szemközt rohan rá, ijedt ábrázattal Csajkos uram; ezzel az örvendetes hírrel:

– Az éjjel princz Alienor megszökött, Dumka úr pedig megbolondult!

A NŐ SEGÉLYE.

– Mi történt? Kérdé Leon, megfogva Csajkos uram gallérját két kézzel, hogy tovább ne rohanjon.

– Hát tudom én? Reggel, mikor az utolsó tanyán elvégeztem az inspiciálást, mentem haza szépen a «Ló»-ba; a kapuban majd összeütöttük az orrunkat az aranysasi házszolgával: egy levelet hozott Dumka úrnak. Mondtam, hogy én majd átadom neki, azt mondta, hogy ő maga akarja átadni neki, erre én azt mondtam neki, hogy jól hátbavágtam. Erre ő azt mondta, hogy elszaladt. Akkor beviszem a levelet Dumka úrnak. Dumka úr, nem tudom én, részeg volt-e, álmodott-e valamit? a mint a levelet elolvasta, kiugrott az ágyból, hasba lökött, azt mondta, hogy szaladjak mindjárt, fogassak be; elszökött a princz! ő szalad utána. Akkor én kifutottam az istállóba, nagyot ütöttem a kocsisra, hogy mért nem fog már? Aztán segítettem neki felszerszámozni; Dumka úr ezalatt felpofozta a pinczért, hogy mért nem siet a számadással? azután kijött, megpálczázta a kocsist, hogy mért nincs készen? a kocsis aztán végigverte a lovakat. Nagy verekedés volt ott! Mikor már ment a szekér, akkor dobta le nekem ezt a levelet a számtartó úr, hogy hozzam el a tekintetes úrnak, olvassa el, de pofon ne üssön aztán maga is!

Leon átvette az összegyűrt levelet s kisimította annak ránczait a térdén.

S aztán olvasta a levelet fenhangon.

«Uram! Négy nap óta hagyok már magamból önök által bolondot csináltatni, olyan nagyot, a milyen valaha a Bedlamen kívül szaladgált. Járok nyaktörő útakon, részeg parasztok táborával, szorongatok piszkos tenyereket ezer számra; eszem és iszom egy vályúból mozsdatlan vadállatokkal, olyan méregkeverő szakács-készítette ételekből, a mikkel valahol rabokat vallatnak.»

– De uram! Az én magamfőzte paprikásom!

«Tánczolok kemenczevastag, csúf, hájszagú boszorkányokkal.

– De uram! Az én feleségem!

«Hallgatom a sok botozni való parasztnak a sápítozó panaszait.

– Mink: botozni való parasztok!

«Neki megyek a halálveszedelemnek a banditák táborába: le hagyom magam szidatni egy bitang kalandor által majomnak, szamárnak, tolvajnak s ráhagyom magam vétetni, hogy szavaljak a pecsenyégek és kalmukok előtt angol verseket.»

– Mink pecsenyégek és kalmukok!

«Engedem magam lenézetni egy nálamnál nagyobb aristocrata, egy parasztgazda által. Sorba látogatok boltost, szabót, csizmadiát, gelencsért, borbélyt, czirógatom őket, koldulom a barátságukat. Leczkét tanulok és mondok fel, mint egy diák, lapáttal meríthető emberbűz közepett, sőt még csizmadiamesterré is meghagyom magamat tétetni. De a mi még most akar bekövetkezni, az már több az elégnél! Hogy én cholerabetegeket menjek látogatni, s onnan húzzam ki a ragályos ágyból a szavazókat! S hogy én Nornenstein Alienor princz, a kinek az ősei a zsidókat csak a ghettoban tűrték meg, most elmenjek ujszülött zsidógyereket felavatni; annak keresztapjává lenni; a sakterrel, meg tizenkét más hitsorsosával egy pohárból inni: azt nem teszem meg, nem az önök rongyos képviselőségéért, de a spanyol királyi koronáért sem. Csinálják önök a választást, a hogy tudják. Mondják meg, mennyi pénz kell rá? Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó, a mi áron csak kapható! de tőlem se egy jó szót, se egy kézszorítást, de legkevésbbé zsidókkal való komázást nem kaphatnak többé. Én itt hagyom önöket.

«Közölje ön e levelemet a másik két úrral is.

«Princz Alienor Pratz von und zu Nornenstein.

– Tyhü, a ki áldotta! kiáltá el magát Csajkos uram. S én ezért az emberért egész éjjel ittam! De ezt nem viszem haza.

– Mit csinál Csajkos uram?

– Mindjárt, mindjárt. Csak a torkomba dugom az újjamat, aztán egy kicsit a fal felé fordulok. Hát hogy is mondja csak az a levél? «Mozsdatlan vadállatok». – «Méregkeverő szakács.» (Ez én vagyok!) «Kemencze-vastag boszorkányok!» (Tyhü, ha azt a feleségem meghallja!) «Pecsenyégek és kalmukok.» (Ezek meg valamennyien vagyunk) s még «rongyos képviselőség!» No megállj princz! Ha rongyos, nem veszed rád. – Hüj! csak azok a félbankók ne volnának! – Uram! Szabad nekem ezt a levelet elvinnem? («Önnek is szól.») Megyek haza! Megmutatom a híveknek. Csak akad ember, a ki nem fogad el ötven forintot úgy, hogy jobbról-balról pofoncsapják vele. «Vegyenek meg annyi gazembert, a hány csak eladó!» Eladó van, de nem gazember; gazember van, de nem eladó.

– Mit csinál Csajkos uram? Csak nem akar a falra fölmászni?

– De biz oda akarok. – S addig nem is nyugodott, míg le nem tépte a falról azt a plakátot, a mi azt hirdette, hogy «Éljen Nornenstein Alienor képviselőjelölt.» Azt tizenhat felé tépte s elszórta a szélbe.

– De hát aztán mi lesz ebből Csajkos uram?

– Hogy mi lesz? Várjon csak, hadd szaladok előre egy kicsit.

Mikor aztán már akkora egérútat vett Csajkos uram, a honnan gondolta, hogy Leon nem éri utól: akkor elordítá magát.

«Éljen Zárkány Napoleon, etelvári képviselőjelölt!» s azzal, a hogy csak a lábai bírták, nyargalt végig az utczán, minden alvót felordítva az álmából a fentebbi csatajelszóval.

Leon nem szaladt utána, hogy a száját befogja, hanem felment a szállására, a hol most már egyedül maradt.

Előkereste bőröndjéből azt a csomagot, mely a félbankjegyeket tartalmazza.

E bankjegyekhez egy vegytani tintával sokszorozott levél volt mellékelve.

«Polgártársaim. Azokkal a félbankjegyekkel, a miket önöknek a választás czéljából kiosztattak, az urak önöket rá akarják szedni. A szavazás után meg fogják önöknek mondani, hogy minden fél bankjegynek a másik fele ott van a szomszéd faluban. Ha a «vitéz»-es rész Bátokban van kiosztva, akkor a «leány»-os rész Máron: két ember ragaszsza össze a magáét, s úgy lesz belőle egész. Erről meggyőződhetnek, ha a szomszéd helységek összehasonlítják a fél jegyeiket: a mit jó lesz előre tudni.»

Az, a kire bízva volt a bankjegymanipulatio, el is végezte azt híven, csak azt a perfidiát követte el, hogy mind a két csomagnak megcserélte a felét. Ezt nem is volt eszében Dumka úrnak vizsgálat alá venni. Látta, hogy félbankjegyek s kiosztotta azokat. Először Bátokon, Kopronon, majd Csiván és Máron; az első két falu kapta a vitézes feleket, a másik kettő a leányosokat.

Ezt tudva, fogadta el a másik csomagot Leon. Biztos lehetett felőle, hogy a mint a polgártársak figyelmeztető anonym levelek által értesülve lesznek, kiegyenlítik maguk között a dolgot s haragjukban fel sem jönnek Sipotára, azt hiszik, hogy félig meg vannak csalva, beérik a nyereség felével, s a másik feléért visszacsalják ők a lélekvásárlót egészen.

A végkatastrophára is bizton lehetett számítani. Hogy Alienor nem várja be az utolsó stádiumot, arra mérget lehetett venni.

És így ezer szavazat otthon fog maradni.

Leon tehát megtette azt a barátságot Pompeia bárónőnek, hogy Alienort megszabadította az etelvári képviselőségtől, s ezzel a szép Rafæla herczegnő jegygyűrűjétől is.

És Pompeia bárónő elveszíttetett Nornenstein fejedelemmel ötvenezer frtot azért, hogy el ne veszítse – Alienort.

Leon elgondolkodott rajta.

… Milyen nagy a nők szerelme!

… Milyen nagy a nők csalfasága!

A VÁRATLAN ELLENSÉG.

Még javában aludt Leon, mikor már látogatója jött.

Ama félelmes ember volt, a ki elől tegnap az utczán elszökött. Potyási úr!

Ez a rettenetes egyéniség, a kinek egy kézszorítása ötezer forint.

Leon összeborzadt és eldugta mind a két kezét a paplan alá, egész a füléig húzta a takarót.

Az a veszedelmes ember pedig odalépett hozzá és leült az ágya szélére, rámeresztve azokat a kalapácshalforma kiülő szemeit.

– Jó reggelt kedves Leonkám; jó reggelt.

Leon összevaczogtatta a fogait.

– Jaj, ne bánts. A hideg lel.

– No majd mindjárt mondok én neked valamit, a mitől rögtön meggyógyulsz. Most kaptam ezt a levelet, a mi Bátokon volt kiragasztva a községház kapujára. Olvasd.

– Jaj, nem dughatom ki a kezemet, mert fázom.

– No hát majd elolvasom én neked.

Azzal elolvasta neki ugyanazt a levelet a polgártársakhoz a félbankjegyek ügyében, a mit Leon már régen ismert.

– Nos, mit szólsz hozzá?

– Nagyon fáj a fejem; nem értek belőle semmit.

– Hát én majd megmagyarázom neked. Alienor hű községei megtudták, hogy a kiosztott bankjegyek két összeillő félt képeznek; szépen kiegészítették azokat; azt mondták: megcsalt a német; megharagudtak a jelöltjükre, s el sem jönnek a választásra. Nagybaróthy fel sem akar lépni, Karakán megfutott; a gezetleniek téged kiáltottak ki jelöltnek. Most te vagy az egyedüli jelölt az etelvári kerületben. Megválasztatásod bizonyos.

– Jaj, nem bánnám én, csak a gyomrom ne émelyegne.

– De annyira bizonyos, hogy «zikher».

Leon csak didergett.

– No már most. Tudod: semmi nincs hátra, mint egy kis alkotmányos előkészületet tenni a megválasztás alkotmányos megünneplésére. Hiszen tudod te ezt. Bankett, fáklyászene, tollak, lobogók, etcætera. Ez mindig az én gondom szokott lenni. Már ehhez én értek legjobban. Más ember kétannyiba keríttetné. De én kiteremtem félannyiból. A mult választáskor Nagybaróthy idenyomott a kezembe háromezer forintot, aztán belekerült a czókmók meg a dinom-dánom ötezer forintba. No ez nem is sok; ötezer forint egy alkotmányos actusnál. Ez a nulla. Ezen felül kezdődik az egyes.

(Mondta ezt Leon már tegnap.)

– Tehát marad fenn a mult választásról kétezer forint lebegő adósság. Ezt az új képviselőnek kell elvállalni. Ez már alkotmányos usus, jól tudod. A képviselő a kerületét cum beneficio inventarii kapja meg. Ez az adósság be van táblázva az ő kerületére. Jó hypotheca. Okos ember kevés szóból ért. Én tudom, hogy te nem vagy gazdag ember: nem akarlak nagyon megtaksálni. A háromezer forint «minus»; az már a tied: ha még kétezer forintot kiszorítasz hozzá, abból én kinyögöm a választási parádét. Nos mit mondasz rá? Ha most nincs pénzed, add meg felét, a többit elküldheted majd a képviselői napidíjakból; elvárok vele, nem zaklatlak érte.

De már ekkor Leont úgy rázta a hideg, hogy egy szót tízfelé harapott a vaczogó fogaival, a míg ki tudta mondani.

– Látom már, hogy doktort kell hívnom hozzád. Megyek, mindjárt hozom Séra urat.

De mire Potyási úr visszajött a doktorral, már akkorra Leon megszökött a szállásáról, s a pinczérnek azt mondta, hogy egész nap oda lesz.

– No megállj! Megbánod te ezt! Mondá a veszedelmes férfiú, végig csapva azzal a korbácscsal csizmája szárán, s ment más vadat keresni.

Délig akárkivel találkozott a városban Leon, mindenki gratulált neki az etelvári képviselőséghez, s kérdezősködött, hogy van-e már intézkedés téve, hogy kitűzzék a zászlaját, s kiragaszszák a kiáltványait? Nincs? Hát miért nincs? Kire van bízva? Senkire! – Akkor aztán minden ember akart lenni az a valaki, a ki ezt elintézni magára vállalja.

Délután azonban már nem gratuláltak neki s nem ajánlkoztak a plakátjait kiragasztani.