Part 20

– Igen, rossz vinkóval. Annak pedig csak egy orvossága van: az, hogy igyék az ember rá még több bort, de jót: úgy-e bár Nagy János uram?

A gazda azt mondta neki rá, hogy «tessék».

Akkor aztán barátságból mutatott Tukmányi úr egy «Kunststuckot» azzal a pohár borral: a míg azt egy hajtókára felhajtotta egyet sem kortyantott, sőt inkább az ivás alatt énekelve húzta végig ezt a virtuózkiáltást: «paóóóón».

«Bravó! Jól sikerűlt».

– Kaszakő csapjon beléd! mondá aztán, leülve hüségesen Leon mellé, s a pipáját az asztalra felnyujtva. De kikészítettél bennünket. Tudtam, hogy ha tátogni engedünk, hát lehúzod az angyalokat az égből lábaiknál fogva. Milyeneket hazudtál a populénak! Én is csak tudok hozzá egy kicsit, de melletted juhászkutya se lehetek. Ugyan, hogy tudtad kigondolni azt a két ezer milliós hadikárpótlást? Még a gyerekeket is felbőszítetted. A rektornak az ablakát mind bekenték fekete sárral, a felesége meg jól megverte a polgári házasságért; olyat húzott a karjára a sodrófával, hogy most vízzel borogatják. Az egész népet elbolondítottad. De azért boszút állok. Nem is gondolod hogyan? Nagyon furcsa lesz az. Igazi nemezis lesz. A miben vétkeztél, abban bünhődöl. No de én nem haragszom, már kibékültem, no itt a kezem.

– Félek tőle, hogy elsül.

– Már hogy a «disznóláb is elsül?» ezzel azt mondod, hogy az én kezem disznóláb? No jó. Még azt is zsebre kell tennem. Megis pofoztattál: az is az enyém lett. Majd kikapsz te ezért mind egyszerre. – No hát igyunk még egy «páóóóónt», nem a te egészségedre ám, ne gondold azt, hanem a mi kedves házigazdánk, Nagy János uram egészségére, a gezetleni választók jövendő pártelnökére.

– De már az nem leszek uram. Mindent rám mérhet az úr Isten. Megteheti, hogy árestáns legyek Illaván; de hogy pártelnök legyek Gezetlenben, már azt az egy keserű poharat csak el hagyja tőlem múlni.

– Csak nem kell idejekorán tiltakozni. Hiszen nincs már szó Karakánról. Úgy elszaladt az a püfölés elől, hogy lóháton sem lehetett utólérni. Még a szűrét is itt hagyta az asszonyok keze között. Pipogya ember! Kell is nekem többet ilyen nyámnyila követjelölt! Nem tudom, hogy gázolt ki a sömlyékből, ha beletévedt? Kuruttyolhat ott a békáknak! Minek fog olyan dologhoz, a mihez nem ért? mondtam én, hogy nem való medvének a papucs! Többet ide ne tegye a lábát, mert én dobom ki, a nyakánál fogva!

A másik kettő meg volt felőle győződve, hogy Tukmányi olyan részeg, mint a tök.

Akkor pedig nem ismerték az ő természetét.

Ő józanon is volt olyan részeg, mint más ember, mikor már sok borfélét bevett, s a mit ennek a tetejébe ivott, az őtet már egy cseppel sem tette részegebbé, mint a milyen éhomra volt.

Tudta ő most is, hogy mit beszél.

Mind alapos volt a fenyegetés, a mit ő hallatott.

Künn az utczán zeneszó és sürű rivallgás közeledett Nagy János uram háza felé. Nem valami különös tünemény egy ilyen napon.

– Gyerünk csak az ablakhoz, nézzük meg, mi az? mondá Tukmányi. S miután a másik kettő nem fogadott szót a meghivásra, ő maga ment az ablakhoz, kikönyökölve rajta s a hosszúszárú pipát kilógatva az utczára s nem törődve az indecens poziturával, melyet az asztal mellett ülők irányában tanúsított.

A lárma, zenehang, rivallgás egyre közelebb jött, végre az egész népcsoport megállt Nagy János uram háza előtt. Nagy tömeg volt. Ott elcsendesültek. Akkor egy hórihorgas legény felemelve a nemzeti zászlót, elkiáltá magát recsegő hangon:

«Éljen Zárkány Napoleon, képviselőjelöltünk».

Utána valamennyi, ki vékonyan, ki vastagon, egy riadó «éljen»-t! melyre még a pamlagon alvó Dumka úr is felhorkantott, álmában rebegve: «hogy volt? hogy?» Mire aztán Tukmányi odahajolt hozzá és a fülébe kurjantott: «éljen Zárkány Napoleon, etelvári követjelölt!»

(Ne muzsikálj a fülembe, czigány! morgott rá az alvó s tovább horkolt.)

Tukmányi pedig, miután még kétszer ismételteté jeladással a riadó jelszót, most már diadalérzettel dugta a pipát a szájába s győzedelmesen lépegetett Leon elé, minden lépésnél felemelkedve a sarkáról a lába hegyére.

– Nesze! Megkaptad! Ha te elverted az én követjelöltemet: elverem én most a tiedet! Te veled magaddal! Ránk liczitáltad a képviselőséget: már most maradjon rajtad! Te idehoztad a hátadon a princzet: már most vigyen téged haza a hátán a princz! Én megválasztatlak képviselőnek tégedet magadat. És ezzel aztán annak a te húszezer forintodnak is fucscs! Kapsz a princztől ezt ni: fűgét! Ez az én boszúm! Mondtam úgy-e? Pernicies tua ex te Israel! Agyiő húszezer gyönge forintok! Majd megemlegeted te még a vad palatinust! Megválasztatlak, te hétfejű sárkány! Oda nyomom bele a hét fejedet a képviselőházba. Szervusz neked húszezer ártatlan forint!

Azzal kaczagva, röhögve eltántorgott; még az ajtót is nyitva hagyta maga után. Ott künn aztán összeölelkezett a kortesekkel s együtt dalolta velük a frissensült új nótát:

«Napoleon a fiskális! Pöröl az a királylyal is. Kivívja jussunkat Zárkány: Bár rajta üljön a sárkány! Éljen Napoleon!»

A princz és a számtartó még erre sem ébredtek fel.

De felébredt valami más alvó: a gyanú Nagy János uram szivében.

Oda állt Leon elé, olyan közel, hogy a bajuszaik hegyei érintkeztek.

– Mi volt az a húszezer forint, a miről az a részeg ember példálódzott?

Leon elmondta neki az egész dolgot, szórul-szóra, úgy, a hogy történt.

– Tehát semmi igaz sincs az egész húszezer forintból?

– Azt elhiheti ön.

– Csak az ő elbolondítására lett az mondva. S már most ez az ember, abbeli hitében, hogy önt húszezer forinttal megkárosítja, mindent el fog követni, hogy önt megválasztassa s ön maga által buktattassa meg a princzet?

– Kitelik tőle.

– Pedig hát egy szó sem igaz abból az ajánlott pénznyereségből? No jól van. (A gazda még gyanakodott,) Hát mit szól ön hozzá: ne fogadjam el ezek után a pártelnökséget Gezetlenben?

– De kérem, hogy fogadja el: sietett Leon válaszolni.

Nagy János most már megszorítá a kezét ifjú vendégének.

– Jó. Most már nem csak hiszem, a mit hiszek, hanem tudom is, a mit tudok.

(Hogy mit tudott meg e szóból Nagy János uram, az majd kiderül az események további folyásából.)

A KÖZÖNYÖSEK TÁBORA.

Alig lehetett lelket verni a két alvó úri emberbe. A harmadik ott a méhesben szintén elaludta azt a nagy lármát, a mit a polgártársak csaptak a ház előtt. Nem volt semmi tudomásuk arról a nevezetes fordulatról, a mi az alatt történt, a míg ők a túlvilágon voltak. Az egyetlen ember, a ki ezt megmondhatta volna nekik, a herczegnő kocsisa, csak másnap reggel ébredt fel. Annak meg olyan baja volt. Azt is ott hagyták Nagy János uram gondviselése alatt, s innen tovább az ő jó négy lova vitte az urakat, a miket Nagy János uram legifjabb legény fia hajtott.

Alienor egészen felfrissülve érezte magát e pár órai alvás után. Talán a béresné magnetizáló tenyere is járult a fölépüléséhez.

– Mit kellene ennek a mi háziasszonyunknak ajándékba küldeni ezért a szíves ellátásért? kérdezé Alienor Leontól.

– Ha már olyan nagylelkü kedélyállapotban vagy, hát tedd meg azt, hogy vedd fel a karodra a kis háromesztendős leányát, s kérdezd meg tőle, hogy hívják? Ezzel egész életére boldoggá teszed az anyját.

Még útravalóval is telirakták a szekerüket.

A Pista legény kiereszté az ostort, a lovak egyszerre neki rugaszkodtak, s a szekér kirobogott az utczára, a háziak sokáig köszöngettek még utána.

A Jakab korcsmája előtt nagy csoport vigadó ember lézengett. «Jó jel!» mondá Csajkos uram.

Ugyancsak ő figyelmezteté az urakat, mikor a templomon túlhaladtak egy házra: «ez a rektor lakása».

Rá lehetett ismerni a besározott ablakokról.

– No ez kemény darab munka volt; jegyzé meg Alienor. Remélem, hogy ennél nagyobb már nem jön.

– Dehogy nem jön! sóhajta fel Leon. Most jön még az örege.

– Micsoda? megint ellenség?

– Az még csak jó volna.

– Az Istenért! meg ne ijeszsz! Csak nem jó barátok ismét?

– Se nem ellenségek, se nem jó barátok; hanem a legrosszabbak: a közönyösek. Az eddigiekkel gyerekmunka volt elbánni, ahhoz akármelyik koczakortes ért; de a mi most jön: a sipotaiak, azok próbálják meg a mestert, hogy mit tud? Azokat egyenkint kell megmozgatni a helyeikből, s mindegyiknek az ajtajához más kulcs kell, hogy betudjon az ember hozzájuk jutni. Sipota az a félelmes hely a kortesnek, a mi a köd és szélcsend a hajósnak. Abban pedig háromszáz szavazó lakik s dönt, mert választási hely.

Dumka úr szomorúan bólintott rá a fejével: a biz úgy van.

Jó este volt már, mikor megérkeztek Sipotára, a minek a külseje falu, a belseje város, még emeletes házak is vannak a piaczán. Itt lassan kellett hajtani, hogy a döczögős kövezeten el ne harapja az ember a nyelvét.

Nem volt itt sehol semmiféle zászló kitüzve, a min Dumka úr mód nélkül csodálkozott. Hisz ő küldött ötven darab zászlót ide Stipsics úrnak, a ki hajdani hű pártbizományos, s a zászlók kitüzésének specialis nagymestere. Nem kapta volna tán a levelet, hogy hol vegye át a zászlókat?

Kapta biz azt Stipsics úr, de a másik kabátjában felejtette az okuláréját, s mikor hazament, akkor jött a majorosa jelenteni, hogy a tanyán dobkórt kapott két tehén, siessen a troikárral. Akkor aztán megtalálta a kabátját az okúláréval, de otthon felejtette azt a másikat, a melyikben a levél volt; majd a választás után megtalálja s akkor el fogja olvasni.

Itt bizony senki rájuk se hederített.

Nem is várta őket senki, nem is állta el az útjukat senki.

A «nagy» vendéglőben, a hogy az «arany sas»-t nevezték, nem fértek el mind valamennyien, mert csak egy üres szoba volt, a többit elfoglalták a katonatisztek, a kiket gyalog és lovas hadakkal iderendeltek a választás alatti rend és béke fenntartására. Dumka és Csajkos uraknak tehát el kellett menni a régi «fehér lóba», a hol jobban is el lettek látva; hanem azért Dumka úr, a mint átöltözött, visszajött az urakhoz, hogy együtt menjenek a casinóba.

Ez a gyülhelye az intelligentiának épen átellenben van az «arany sas»-sal. Vállalkozó urainknak nem nagy utat kellett tenni odáig. Dumka urat előre küldték a lépcsőn, hogy dörzsgyufák segélyével csináljon világosságot a hátul jövőknek, mert ott sötét van, s a lámpás luxus.

Innen egyenesen a casinóba lehetett bebukni, a szó szerinti értelemben, a folyosó fél lábbal magasabb levén, mint a szoba pádimentoma; úgy, hogy oda az idegen vendég rendesen azzal a szóval szokott beesni «aláz-szolgája» helyett, hogy «utczu kutya, disznó, emez amaz!» kijövet pedig annál nagyobb balletfigurával vehetett bucsút: «a herkópáterét!»

Az ott mindjárt a «szála» volt, a minek a közepét egy tekeasztal foglalta el; annál gyakorolta magát egyes egyedül a karombolpartieban egy rendkívül borzas hajú ifjú úr, a ki a belépő uraságokat, látván, hogy idegenek, rögtön felvilágosította a billiardnak arról a malitiájáról, hogy az kutyául húz, s a golyó minden lökés után még egyet őgyeleg rajta a maga contentumára, mielőtt megállna valahol.

Miután a princz sem ahhoz nem mutatott nagy kedvet, hogy billiárdozni kezdjen, sem a falakra körülakasztott kardforgató tableuxokat nem szándékozott sorba nézni; az olvasószobában pedig mind olyan hirlapok voltak az asztalra felterítve, a miket az ember otthon még tegnapelőtt olvasott: e szerint indikálva lett benézni a kártyázó szobába.

Ott már csakugyan volt négy úr, a ki egy asztalnál ült és paskevicset játszott: mint tudva van, ez az ország nagy hálára van kötelezve e hirhedett hadvezérnek; azért is nevezték el a kedvencz tarokkjátékot az ő nevére.

Az is bizonyos, hogy mikor valaki paskevicset játszik (föltéve, hogy lelkiismeretes ember, érti a dolgot és pénzbe megy a mulatság), akkor arra nézve a külvilág meg van halva, s sokkal könnyebb egy imádkozó törököt feleletre bírni, mint egy paskevicsjátékost. Annálfogva, mikor Leon bemutatá az uraknak a bevezetett vendéget teljes czíme szerint: «Princz Nornenstein Alienor» senki azt se mondta neki rá, hogy «tessék leülni!» s valószínű, hogy ha Leon Dumka urat meg azzal mutatta volna be, hogy ez meg itten IX-ik Pius pápa, egy hajszállal sem eszközölt volna vele nagyobb hatást.

Nem volt mit tenni, mint várni a később érkezőkre.

Ezt nevezik aztán «csallóközi szerencsének!» (T. i. mikor az ember át akar menni a vizen, s épen ott találja a révben a kompot.) A legelső, a ki az ajtón utánuk benyitott, maga Nagybaróthy Sámuel úr volt, az elmult országgyűlésen képviselője a kerületnek.

Nagybaróthy Sámuel úr egyike volt azoknak a meghatározhatatlan kifejezésű arczoknak, a miket, ha az embernek mindennap bemutatnak, mindennap megint elfelejti a tulajdonosának a nevét, a kiről az országház folyosóján, miután jól kidiscurálták vele magukat a collegák, a mint hátat fordít, mindenki azt kérdezi egymástól: hogy híják ezt a mi barátunkat? aztán egyik se tudja megmondani; a kit a gyorsirók és riporterek minduntalan összetévesztenek egy másikkal, meg egy tizenharmadikkal, a kik épen olyan megjegyezhetetlen alakok, mint ő s a kinek folytonos hadjárata van a szerkesztőkkel, kik minduntalan a «jelen nem voltak» lajstromába sorozzák a nevét, holott ő ott volt és szavazott.

Leon sietett egymásnak bemutatni a két celebritást: a volt és a leendő képviselőt. Mind a kettő szerfölött örvendett ennek a különös szerencsének.

Leon azonban mindjárt karon fogta Nagybaróthy urat, s átvitte az olvasó szobába.

– Legelőször is egy kérdést, a mire őszinte feleletet kérek. Akarsz-e újra föllépni képviselőül e kerületben? mert ha akarsz, akkor ebben a városban, a mi egészen a tied, fel se nyitjuk a szánkat; megyünk odább. Igen, vagy nem?

– Igen nagyra becsülöm, hogy ilyen megtisztelő kérdést intézesz hozzám. Ezt vártam is tőled. Én tehát egész határozottan mondhatom neked, hogy nincs a török szultánnak, meg a persa sahnak, meg a nagy mogulnak: együtt a háromnak annyi kincse, a miért én rá hagynám magamat vétetni, hogy még egyszer odaragadjak ahhoz az amerikai bőrhöz, a mivel az országház padjai be vannak húzva. Én kimondtam, hogy visszavonulok, itt sem leszek a választások alatt, megyek feleségestül Koritnyiczára. Én már kiszolgáltam a magamét. Elég volt abból három esztendő. Kínlódjék más is.

– E szerint nem lesz semmi kifogásod az ellen, hogy összehíjam a sipotai választókat, a mi jelöltünk programmbeszédének meghallgatása végett.

– Bátran teheted; csak azt ne kivánd tőlem, hogy én is oda menjek, mert én még a hírétől is irtózom minden dictiózásnak.

– Jól van. Akkor gyere vissza Alienorhoz s mulassátok magatokat együtt, míg én eljárok a nyomdába a meghivó falragaszokat kinyomatni.

Azzal újra visszavitte a kiszolgált államférfiút a præsumptiv utódhoz s rájuk hagyta, hogy keressenek valami olyan közös themát, a mi fölött eldiscurálhassanak: a mi ment, a hogy mehetett. Nagybaróthy úr sokakat ismert Alienor ismerősei közül; csak hogy azok mind nem azok voltak, a kiket Alienor ismert, s végűl kérdezősködött a fivére felől, a ki függőket visel; mire Alienor felvilágosítá, hogy az apjának csak egy fia van, s veheté észre az elbámulásból, hogy ez most azt nézi az arczán, hogy hát most miért nincs kifestve? Aztán hogy ő is mondjon valami kellemetest: hogy milyen sokszor látta őt a képviselőházban nagy tetszés közt szónokolni; a mihez aztán megint Nagybaróthy úr csinált furcsa képet, mivelhogy az ő fényes szónoklatai, a miket három év alatt (igaz, hogy mindig általános nagy tetszés között) tartani szokott, rendesen ez egyetlen szóból állottak: «elállok!» Leon ez alatt futott a nyomdába.

A nyomdász maga nem volt otthon: a mocsári szalonkáknak az ideje volt s ilyenkor ő a lesben szokott ülni. Hanem otthon volt a faktor: a ki egy személyben betűszedő is, meg nyomdász is; ő az egész személyzet, a gőzgépet is személyesítve. Azonkivül olyan siket, hogy mikor jön hozzá valaki, csak nyujtja neki előre a papirtülköt, a minek az egyik nyilását a saját fülére illeszti, míg a másik az izenet elfogadását várja.

Épen betüszedéssel foglalkozott Lapczi úr, mikor Leon berontott hozzá s nagy figyelemmel hallgatá az alagúton keresztül azt a megbizást, hogy Nornenstein Alienor meghivóját ki kellene holnap reggelig nyomatni; három sorból áll az egész.

Az érdemes szakférfiú nagy szomorúan tette le a kezéből a sorozót, a homlokáról a papiros ernyőt, s a szeméről a pápaszemet s fejét búsan megcsóválva, mondá:

– Az lehetetlen.

– Mi rajta a lehetetlen? kurjantott a hangcsőbe Leon.

– Hát ez ni. Most szedem a holnapi szinlapot: «Moor Károly». A felhívás czíme pedig Nornenstein Alienor. Mind a kettő «verzál». – A kettőben együtt fordul elő öt darab O betű. A szekrényben pedig nincs több, csak négy verzál O betű. És így a két szedés egyszerre nem «állhat», egy «formába» sem tehető.

– Hát nyomják ki elébb a színlapot, aztán a plakátot. Kiáltotta fülébe Leon.

Ez meg már oly megvetést keltő kivánság volt, hogy Lapczi úr még csak feleletre sem méltatta azt, hanem letette a hangcsövet, s folytatta tovább a szedést.

És igazsága volt. Mikor ő maga az egész nyomdászszemélyzet. Aztán van a rendelkezésére egy Guttenberg korszakából való fasajtó, a mit neki magának kell háromrét feltakarni, a papirt beleilleszteni, megint háromrét letakarni, azután a hengert a nyomdafesték fölött meggurítgatni, s ismét a szedés fölött végig dömöczkölni; akkor a rámát ráfektetni, s végül a sajtórudat kétszer-háromszor rárántani. A míg így ötven szinlap elkészül, akkorra épen éjfél van s az embernek aludni is kell.

Leon nem tudott máskép segíteni a dolgon, mint hogy felkereste a szinigazgatót a kávéházban (az nap épen nem volt előadás) s rábeszélte, hogy engedje Moor Károly vezeték nevét csak egy O-val nyomatni; a mit sikerült tőle megnyerni, annyival inkább, mert még az iránt is meg kellett alkudniok, hogy holnap délelőttre a vendéglő nagy termét engedje át gyűlésteremnek, ott levén külömben felállitva a szinpad. Két páholy árában letett egy darab százas ratifikálta a szerződést.

Igy aztán sikerült Leonnak megoldani azt a bonyolult kérdést, hogyan lehessen a szinlapot is, meg a meghivót is kinyomatni holnap reggelig?

Alienor pedig az alatt haza is ment, le is feküdt.

De majd megette Leont, mikor az elmondta neki, hogy a gyülést holnaputánra hívta össze.

– Hát miért nem holnapra? Hisz én, ha egy egész napot itt kell ülnöm ebben az átkozott fészekben hiába: hát megzöldülök az unalomtól!

– Csak ne jőjj tűzbe. A harag nem egészséges. A meghivóknak kell egy nap, hogy azokat a közönség meglássa a falon. Te pedig nem fogod magadat megunhatni az alatt. Van gondoskodva felőle. Délelőtt látogatásokat teszünk. Meg kell tisztelnünk a társaság sommitásait, a kiktől a kedvező fogadtatás függ. Már tudtul adtam az irányadó czéheknek és közintézeteknek, hogy azokat is meg fogjuk látogatni. Ez jó hatással lesz. Délután majd deputátiók jönnek hozzád, s a mi üres időd marad, az alatt meg kell tanulnod könyv nélkül azt a rövid kis szónoklatot, a a mit holnapután elmondandó lész a gyűlés szine előtt, este pedig díszelőadás lesz a tiszteletedre, azt végig kell nézned és ugyancsak tapsolnod annak az úrnak, a ki Moor Károlyt és Ferenczet fogja játszani, – egy személyben, – a ki ugyan nem választó, de nagy kortes s sok helyre bejár.

– Hüj! Tyhüj! Atya úr Isten Bajorországban! Szörnyedezett el Alienor. Hiszen Napoleon Lajosnak nem került nagyobb munkájába magát Francziaország császárjává megválasztatni, mint nálatok valakinek magyar képviselővé.

– Az is igaz. – Hagyta rá Leon, s aztán ő is lefeküdt.

Alienort aztán egész éjjel háborgatták mindenféle deputátiók, a mik nem jönnek ugyan fáklyászenével, hanem az embernek a bőrén annál érzékenyebb emlékeit hagyják üdvözlő csókjaiknak.

Másnap reggel azt mondta Leon, hogy most legelső látogatás a csizmadiaczéhnél leend: mert ma heti vásár van, később ki kell menni a mestereknek a piaczra.

Princz Alienort ketten Dumka úrral közre fogták, hátul Csajkos uram kisérte: semerre se szaladhatott el. Kellett neki menni a csizmadia czéhházhoz.

Ott nagy frequentia fogadta; leültették az asztalfőre. Leon tartott az egybegyültekhez egy beszédet, melynek folytán kifejté, hogy ő és jelöltje a magas politikában a Bentham-iskolához tartoznak, melynek alapelve, mint ezt tudni méltóztatik, az, hogy a czéheket fenn kell tartani, s a bécsi susztereknek nem kell megengedni, hogy itt nálunk boltot nyithassanak.

Ez a beszéd nagyon tetszett.

Dumka úr, ki egy kissé hátra maradt az urak eltávozta után, csakhamar utólérte s ragyogó orczával tudósítá őket, hogy ez a látogatás a legjobb eredményeket szülte: itt most bizonyos harmincz szavazatot nyertünk. Be is írta azt a lajtromba.

Innen a fazekas-czéhbe mentek. Ott azt szónokolta Leon, hogy a legközelebbi világtárlaton a sipotai cserépkorsóknak első helyre kell tétetniök.

(– Húsz bizonyos szavazat! rebegé Dumka úr, a jegyzőkönyvébe firkantva.)

Azután meglátogatták Golyhó urat, a legtekintélyesebb fűszerkereskedőt, a ki a boltjában fogadta őket, a pudlin ülve, s onnan beszélt le hozzájuk a lábait lógázva, s odaveregetett Alienornak a vállára, olyan kontemfinter, mintha Sipotán csakúgy henteregnének a princzek, a közben tartott neki értekezéseket a hazai kereskedelem hátramaradásának indokairól, végül biztosította magas pártfogásáról. (Ez tekintélyes ember a városban, súgá Dumka úr: a hova ez szavaz, a kereskedők mind odamennek.)

– De már most, ha a «fehér elefántnál» voltunk, akkor a «fekete kutyához» is elmenjünk; mert ezek rivalizálnak, s ha megtudja, hogy amott voltunk, itt meg nem: ellenségünk lesz.

A «fekete kutya» meg posztókereskedő volt. Az finom, udvarias ember volt. Alienornak még a csizmáját is leporolta; s a legvékonyabb hangon biztosítá az urakat, hogy ennél nagyobb szerencse a házát soha se érte, s kényszeríté őket a boltból a szobába bemenni, bemutatta nekik a két fiát, az egyik rajzolt, a másik hegedült. Alienornak meg kellett nézni a rajzokat, s meg kellett hallgatni egy Chopin-etude-öt, s végül megigérni, hogy mind a két ifjú lángészt becsinálja valami akadémiába odafenn Budapesten.

– Lesz-e még sok ilyen látogatásunk? kérdé Alienor.

– Csak egy helyre megyünk még: Brnyasztevics Tózsó úrhoz. Ez okvetlen meglátogatandó. Itt szerbek is laknak s azoknál mindennap megfordul, nagy szükségünk van a barátságára. De nézd, micsoda szerencse. Épen itt jön az utczán Brnyasztevics úr. Szervusz goszpodine!

Azzal Leon elfogta a szemközt jövőt: beszédbe eredt vele, még pedig ráczul, s a hogy a tősgyökeres szerbek szoktak, egyszerre beszélt mind a kettő, kérdezett is, felelt is, még pedig igen fennhangon, végre Brnyasztevics Tózsó úr úgy látszott meg lett nyerve ez ügynek, mert elváláskor megszorította a kezét Alienornak. Olyan hideg volt a keze, mintha jégbe lett volna hűtve.

– Ki volt ez az úr, a kinek a neve kimondásához két ember kell: egyik a ki prüszszent, a másik, a ki kedves egészségére kivánja.

Ez a város oráculuma.

– S mi programmot mondtál neki a nevemben?

– Ő azt kivánta tőlünk egy lélekzet alatt, hogy szabadítsuk fel Boszniát és Herzegovinát, az oláhoktól vegyük el a templomot s az omladinát törvényczikkelyezzük be, én még mindezek fölé azt is megigértem neki, hogy törvényt fogunk hozni, melyben a szakállviselés megtiltatik. Ennek nagyon megörült s felcsapott rögtön.

– Talán borbély?

– Persze hogy az.

– Ejnye, ha tudtam volna! Megkértem volna, hogy borotváljon meg. Már három napja, hogy nem vagyok megborotválva; csak úgy ég a képem.

Leon nevetett. Gondolta magában: «Szegény princz! ő azt hiszi, hogy nincs megborotválva».

– Hová megyünk még?

– Hát a paphoz. Azt csak nem kerülhetjük el. Szükségünk van az áldására, meg a szavazatára.

S ha már a paphoz elment Alienor, a tanítót hogy kerülhette volna ki? a kit Leon professornak szólított, s nagyon megdicsérte a szép rendet, a mit iskolájában talált.

A polgármestert pedig épen nagyon illendő volt meglátogatni, mert ez igen sokat tehet.

De megbocsáthatlan bűn lett volna elmellőzni Igriczi Lőrincz fiskálist, a kinek legtöbb kliense van, s ő a takarékpénztár ügyvédje: tőle függ, hogy a választó polgárok váltói felmondassanak-e, vagy prolongáltassanak? a mi igen hatályos coëfficiens a választások alkalmával. Ezt tökéletesen lekenyerezte Leon azzal a biztatással, hogy ha Alienort választják meg, Sipota is kap törvényszéket.