Part 2

Madame Corysande szívét még egy gond terhelte nagyon, s az élénk kifejezést nyert ajkainak ama bemélyedő szögletránczaiban. Ez a következő volt. Ha Rafaela herczegnő a mamaherczegnőt meglátogatandja s Livia kisasszonyt is magával viszi, vajjon melyiket ülteti az első ülésbe: a madameot-e, vagy Liviát? Ez casus belli lehet.

Annálfogva nagyon szenvedő hangon és erősen baloldalra hanyatló fejjel kérdezé Liviától:

– Hány órára parancsol velünk a herczegnő, hogy készen legyünk a látogatáshoz?

– Csak egyedül madame Corysande megy vele, én itthon maradok.

E szóra egyszerre egyenesre állt a madame feje s visszatért hangjának erélye.

– Igazán? Csak ketten megyünk? (Oh milyen kedves barátnője lett egyszerre Liviának!) Ön már többször is volt az öreg herczegnőnél látogatóban, úgy-e?

– A kérdésre pedig azt a felvilágosítást adhatom madame Corysande, hogy esti hét órára kell készen lenni az uti toilette-tel.

– Este? Miért olyan későn indulni utra?

– Mert Etelváry herczegnő nem fogad korábban.

Madame Corysande megkisérlé közelebb vonni a futóárkot az ostromlott várhoz.

– A herczegnő különös nőnek látszik.

– Honnan gondolja ön?

– Combinatióim eredményéből. Féléve, hogy ide kerültem a herczegnő mellé társalkodónőnek, mely minőséget Rafæla herczegnő jósága és finom gyöngéd tapintata egész a repræsentansnői qualificatióig emelte. És mind ez idő alatt nem tudtam rávenni, hogy a herczegnő engemet édes anyjához elvigyen, és neki mint házához tartozót bemutasson. Pedig nincs közöttük feszült viszony. Rafaela herczegnő minden hétfőn, szerdán, szombaton ír anyjának levelet s az viszont minden kedden, csütörtökön, vasárnap küld neki egyet: csak a pénteket hagyják ki; tehát szeretik egymást. Etelváry herczeg az idő alatt többször meglátogatta nejét, tehát elválva nincsenek. Mi oka mégis, hogy engem félévig el nem vitt az anyaherczegnőhöz Rafaela herczegnő?

– Azt ön az első látogatásnál meg fogja tudni.

– Tán valami kedélybaja van?

– Madame Corysande! ha tetszésére lesz, én önnek mindent elmondok az öreg herczegnőről, a mit tudok.

E szóért kebléhez ölelte madame Corysande Liviát, ideges, csiklandós gyönyörrel.

– De véghetetlenül boldoggá tesz bizalmas nyiltságával.

– Ha kérdezte volna ön, korábban is megmondtam volna; mert hiszen nincs benne titkolni való. Etelváry herczegnő nem elmeháborult, de oly idegbetegségtől van megtámadva, mely eltávolítja a világtól. Ezelőtt tizennégy évvel az a szerencsétlenség érte, hogy fiat szült, de halva s a balesetnek saját maga volt az oka: nem ügyelt az életrendre, melyet ily állapotban a nőknek szigorúan meg kell tartani.

– Én nem tudom mi az? Kérem, ne beszéljen róla. Tiltakozék szemérmes pruderievel madame Corysande. (Ő még leányka volt.)

Livia csendes mosolyt engedett arczán végig enyészni. Majd megtudjuk, hogy mi oka volt mosolyogni.

– E balesetnek az a szomorú következése lett, hogy a herczegnő idegrendszere egészen fel lett dulva. Annak a tudatától, hogy saját gondatlansága okozta gyermeke halvaszületését, az az önvád nőtt fel lelkében, hogy ő gyermekgyilkos. Szüntelen meghalt gyermeke lelkétől látta magát üldöztetve. E rémlátás üldözte minden éjjel, úgy hogy minden éjjelre más szobában vettetett magának ágyat, hogy a kisértet rá ne találjon. A herczegre nézve pedig megszünt azontul nő lenni.

– Ezt nem értem. Menjünk tovább.

– Utoljára aztán annyira ment az idegessége, hogy nem birt egy házban megférni az őt környező világgal; s a herczeget arra kérte, rendeztesse be számára ide egy órajárásnyira fekvő ősi lovagkastélyát, hadd lakjék ott saját cselédjeivel egyedül. Ez Etelvár. Köröskörül gyönyörű ezüstlevelű hársak takarják el a kastélyt.

– Ah az nagyon regényes élet lehet.

– Igen regényes. Reggel öt órakor, mikor a nap felkel, becsukják a kastélynak minden ablaktábláját, a függönyöket leeresztik; a kapukat elzárják; a kutyákat eleresztik lánczaikról s megy minden ember aludni. Éjszaka van. S hogy annál nagyobb legyen a csalódás: az éji őrnek a távolban minden órát meg kell kiáltani s inteni a jámbor keresztyén embereket délelőtti tíz-tizenegy órakor, hogy tűzre-vízre vigyázzanak, s menjenek nyugodalomra. A déli tizenkét óra az éjfél. Ilyenkor kisértetek nem járnak. Ki vannak játszva tökéletesen. Mikor aztán az éji őr délutáni három órakor azt kiáltja, hogy «éjfélután óra három!» akkor felhangzik a matutina harangszó. Hajnalodik. Az ablaktáblákat félig kinyítogatják a kastélyban. A herczegnő szeret korán kelni. Már négy órakor felöltözik délután. Akkor kisétál a parkba, élvezni a szép reggeli levegőt; télen, vagy ha rossz idő van, téli kertjében teszi meg sétáját. Kocsira, lóra soha nem ül. Este hét órakor kész a reggeli, azt, ha vendégei vannak, azokkal együtt költi el, s igen eleven társalgó. Ekkor meggyujtják a lámpákat minden szobában és folyosón, s kezdődik a nappal. Tíz órakor mise van a kápolnában. Az alatt, míg úr és vendég ájtatoskodik, a cselédek takarítanak, söpörnek, szellőztetnek, mintha reggel volna. Pontban éjfélkor jelenti a komornok, hogy kész az ebéd. A kisértetek órája a dél. Ebéd után, ha nyár van, következik a délutáni séta az angol kertben; vagy holdvilágnál, vagy lámpafény mellett. Meleg nyári éjszakán a halastóban horgásznak s a mindig éber hattyúkat etetik. Lámpa- vagy holdfénynél megnézik a remontans rózsákat s beszélnek róluk, hogy melyik szebb? Séta után reggeli három óra tájon elkészítik a kártyázó asztalokat s azután whisztesznek mintegy óra hosszant. Következik az esteli thea reggel négy óra felé. Van hozzá hideg sült és sütemények. Mikor aztán a reggeli öt órát harangozzák, akkor minden ember felkel, jó éjszakát kiván egymásnak és megy aludni. A herczegnő addig nem bocsát el senkit. S ez így megy napról-napra, évről-évre következtesen.

– De hisz ez még mind kedélyes dolog. A herczegnő tehát szereti a társalgást.

– Nagyon szereti. Beszéde szellemdús, társalgása kedélyes, roppant sok ismeretekkel bír és emlékező tehetsége bámulatos; tud beszélni egyszerre négy emberhez, folyvást négy különböző nyelven, angolul, francziául, németül, magyarul, átszökve az egyikből a másikba, intéz egymás után tíz kérdést az emberhez, s követeli a feleletet, de az alatt, míg a válaszra hallgat, már egy új tárgyról beszél s megkivánja, hogy más is tudjon egyszerre beszélni és ügyelni.

– Ah, hisz a herczegnő nekem nagyon fog tetszeni.

– No már nem tudom. Attól függ, hogy hogyan veszi önt? Úgy veszi-e, mint madameot, vagy úgy, mint mademoisellet?

– Miért?

– Azért, mert egészen más társalgási modort követ asszonyságokkal és mást kisasszonyokkal szemben.

– Mit ért ön azalatt? Minő más modort?

– Én nem tudom. Mert engem soha sem vitt el hozzá Rafaela herczegnő; én csak az ő beszédéből tudom ezt.

– Tehát önt soha sem vitte még el az anyjához a herczegnő? S ön megnyugodott bene?

– Tökéletesen.

Madame Corysande kezdette magát fensőbb lénynek tartani Livia kisasszonynál. A herczegnő toiletteje elárulta, hogy ma nagyon szép akar lenni. Ugyan kinek a kedveért?

Mikor mind a három hölgy együtt volt, a herczeg inasa jött jelenteni, hogy ő excellentiája menti magát, nem jöhet a reggelire, mert elment vadászni az urakkal, csak ebédre jön haza, méltóztassanak la duchesse és mesdames egyedül reggelizni.

A herczegnő kérdé az inastól, hogy kik voltak az urak, a kikkel a herczeg vadászni ment?

Az inas elsorolta őket. (Franczia volt és párisi.)

– Monsieur le Saint Arteaux.

– (Értsd: «Számtartó», magyarázá madame Corysande.)

– Azután monsieur le Jerichó.

– (Azaz Kolompy úr, a «Jerichói trombita» szerkesztője.)

– És monsieur Napoleon öcsém.

Már ennél rendre utasítá őt mme Corysande.

– Ne mondja ön Napoleon öcsém, hanem monsieur de Zárkány.

– Oui madame: monsieur Des-Arcanes.

– Vagy pedig: monsieur szolgabiró.

– Oui madame: monsieur Saule Gaburon.

A herczegnő nevetett. Mindhárman helyet foglaltak az étkező asztal mellett s aztán a magára maradt három leánynak nagy kedve telt abban, hogy oly ételnemeket is ízletesnek találjon, a miket máskor csak a férfiaknak szokás átengedni, s torkoskodjék a paradicsom tiltott gyümölcseiből, sorba kóstolva kaviárt, paprikás szalonnát, s rá egy nyelvhegy megégetésére elég chartreuset. És most szóljuk meg a férfiakat! Hisz egyedül vagyunk. A felszolgáló inas nem számít, mert az nem ért magyarul.

– Micsoda ember ez a Napoleon öcsém? Kérdé Rafæla herczegnő, egyenesen Corysandeot apostrophálva. Mit keres ez mi nálunk?

– Szolgabirája ő excellentiájának a főispánnak.

– Azt tudom. De ezenkívül? Ön ismeri őt jól; én akarom, hogy mondjon el róla mindent.

– Valóban jól ismerem őt, herczegnő; tíz évig voltam boldogult édes anyjának társalkodónője; egész házuknak minden történetébe be vagyok avatva, s különösen Napoleonról sokat tudok beszélni.

– De hát gúnyolják őt Napoleonnak?

– Nem azt, herczegnő. Ez neki valóságos keresztneve. Mert ámbátor mi nálunk augusztus 15-dikén Mária mennybemenetelét ünnepelik, nem pedig annak a nagy embernek a földrejövetelét, a ki e napon a Marsmezőn katonai szemlét tart, mégis támad néha egy-egy magyar úr, ki a Bonaparte-cultusban annyira haladt, hogy újszülött fiát Napoleonnak keresztelteti, s miután e névnek alig akad még egypár druszája az országban, az eként kiemelkedő nagy nevet aztán jobban megismerik, mint magát a családi nevet prædicatumostul: «Zárkány de Sárkányháza». S midőn még azt is hozzá teszik, hogy «öcsém», ezzel egyrészt azon nyájas elismerés van egybekötve, miszerint e névnek viselője kedvelt és társaságba való fiatal ember, másrészt meg jól esik az embernek, ha egy olyan nagy császári névvel ilyen komázást követhet el.

– Napoleon szülői fennhéjázó emberek lehettek, szólt a herczegnő.

– Csak az atyja. Az rendkivüli ember volt. Mindenhez értett, csak a kétszer-kettőhöz nem. Szüntelen nagy vállalatokon törte a fejét, a mikbe belevesztett. Vendégszerető volt, nyílt házat tartott. Jó barátjaitól nem tudta megtagadni a neve aláírását. Magánál nagyobb urakkal szeretett együtt mulatni, s mindennek az lett a vége, hogy mikor meghalt, a fiára egy teljesen szétzilált nagy gazdaságot hagyott, a miből az csak úgy tudott megszabadulni, hogy minden nagyterjedelmű birtokát eladta, ménesen, gulyán tuladott, hogy adósságaitól megmeneküljön; míg magának csak egy kis udvartelket tartott meg, egy régi kastélylyal, akkor aztán nevetve mondá: «most már igazán Napoleon vagyok Szent-Ilona szigetén».

– Könnyű vérrel tudta azt venni.

– Mindent a világon. Legalább úgy mutatja. Tréfát csinál minden bajból. Ha fáj is talán neki valami, azt nem mutatja soha. Ő maga élczel a balesetén legjobban. A hol más ember kérkedik, ott ő ócsárolja magát. S ha valaki részvéttel van iránta, azt kineveti. Ő maga szivességet tesz mindenkivel, a ki rászorul, de azt is oly furcsa modorban teszi, hogy a kit kielégített, azt egyuttal ki is neveti. Még most is megvan a mult évekbeli udvari kanczellárnál az a folyamodás, melyet egy szegény földmíves kérésére készített, ki minden forumon elvesztette a perét s most a kormányhoz akart járulni; ezért kérte fel Napoleont, ki akkor otthon volt az atyjánál, mint fiatal jogász. Ez aztán nem írt, hanem rajzolt neki egy folyamodványt, a miben csupán carricaturákból volt összeállítva az egész perpatvar, a mi a szegény paraszt panaszát képezte. Ezt vitte az fel a kanczellárhoz. És lám a folyamodásnak teljes sikere lett. Ha írva lett volna, elvetették volna a papirkosárba: így minden ember nevetett rajta, a kinek kezébe került; a czifra folyamodás megjárta a legmagasabb köröket is: derültséget idézett elő; a szegény parasztnak az ügyét elővették, megvizsgálták; rájöttek, hogy igaza van s megorvosolták a baját. Az maig is áldja Napoleont nagyhatású instantiájáért.

– Pedig ő csak gúnykeresésből jött erre az ötletre?

– Arra ő minden perczben kész. S bir a színjátszás minden előnyével. A mit játszik, az mindig komoly szerep. Nem látszik belőle az a bárgyú törekvés, hogy mulattasson a bohóskodásával. Csak távol tartja magától az embereket vele. Még külsejét is el tudja tagadni. Fejét lehajtva, vállait előrehúzva, mellét begörbítve jár, renyhe léptekkel, mint a ki el van fáradva, köhécsel is; pedig alakja egy Achillesé, s minden férfias testgyakorlatban versenytárs nélkül áll az egykorú fiatalok közt. Hanem ő azért úgy tesz, mint a ki mindentől fél, és minden embernek kénytelen megengedni, hogy az ő rovására rossz élczeket mondjon. Mindenkinek hizelkedik, s ritka ember, a ki észreveszi, hogy hizelgése ironia. A ki elárulja előtte valami gyöngeségét, az kész zsákmány ránézve. Paródiázó magasztalásával kövérre hizlalja a mások hiúságait. A ki szereti a magasztalás nektárját, azt ő ez itallal lerészegíti. Erős utánzási tehetséggel bír s kiváló egyéniségek modorát, szokásait, ferdeségeit remekül tudja visszaadni; a mivel társaságokban, nyilvános gyülésekben közderültséget idéz elő. Felel az előtte speechelt szónokoknak, mindeniket paródiázva: a ki applombbal lép föl, a ki eredetiskedik, a ki mokányul hánykódik, a ki kenettel perorál, azt ő mind túlhajtja utánzásával. Másoktól elmondott balgaságokat, mint bölcs feljegyzésre méltó reminiscentiákat, auctoritás gyanánt idézget. A megyebizottmányi üléseken szokott egy tudálékos szónok szerepelni, (abból a categoriából, a melyet «unius libri» – egykönyvűek czímmel szoktak megtisztelni) ki egy alkalmat sem szalaszt el, hogy beszédébe be ne fonja Stuart Millt s ne idézzen belőle nézeteit támogató érveket eredeti angol szöveggel. Rendesen Napoleon felel meg neki, hasonló kathedrai pedans bölcseséggel s idéz ellenérveket, a mik szintén Stuart Millnél vannak megírva, szintén angolul. A tudós szónok az ellenészrevétel által igen megtisztelve érzi magát és bámul: először az ifjú ember olvasottságán, másodszor pedig a publikum bornirtságán, mely Napoleon beszédét élénk kaczajjal követi s nem jön rá magától, hogy mindaz, a mivel őt Napoleon megczáfolta, először is sehol sincs meg Stuart Millben, másodszor pedig épen nincsen angolul.

– Ez egy haszon nélküli genialitás, jegyzé meg rá a herczegnő.

– De tudja ezt Napoleon haszonra is fordítani. Egyszer például az atyja halála után, mikor már vagyoni állása felől egészen tisztában volt s épen a követelések és tartozások kiegyenlítésének sakkfeladványán törte a fejét, betoppan hozzá egy pénzügyi biztos, megfelelő kisérettel, s tudatja vele, hogy ő atyja után még a kincstárnak is tartozik ezer és sok száz forinttal, a mihez az öreg úgy jutott, hogy nagy kertész levén, mindenféle külföldi virágmagokat hozatott magának, s azokat elvetette. Azok között volt egy, a mit Cacalia speciosa czím alatt árult a kertész. A rászák nőttek embermagasra; az öreg csak várta, hogy milyen virág lesz belőlük? Egyszer aztán megverte egy kertészlegényét, s akkor mindjárt megtudta, hogy milyen virág az amerikai Cacalia speciosa. Másnap nyakán volt a fináncz, megmondta neki, hogy ez az ismeretlen molyhos lapú nem díszvirág, hanem dohány; a rászáit kihúzgálták a földből, megmázsálták nyersen s csempészett dohánynak véve, elítélték az öreget horticulturai kisérleteért roppant nagy összegre. Most azt jött behajtani a biztos. Hogy hívják önt? kérdi Napoleon. «Zubka». – «Hja, akkor önre csak az alfabét végén kerül a sor.» Hanem a pénzügyi biztos nem engedte tréfákkal elüttetni a dolgot; azt mondta, hogy a kincstár követelése az első, azt ki kell az úrfinak fizetni, ha a pokolból veszi is elő a pénzt. «Tehát megengedi ön, hogy a pokolból vegyem elő a pénzt? jó, meglesz.» Azzal ott marasztá vendégül a végrehajtót, leveleket írt, s estefelé jól megvacsorálván vele, felszólítá, hogy nem volna-e kedve kimenni vele a pagonyba, szalonkára lesni? A biztos szenvedélyes vadász volt, ráállt, vették a puskáikat, felálltak az út mellé, a honnan a szalonkákat kapóra lehet várni: szalonka ugyan nem jött, mert már vége volt az idejének, hanem jött a helyett egy szekér végig az úton, s azon egy bundás ember; külsejére nézve tehetős bérlő, vagy pálinkagyáros. A biztos látta őt maga előtt elhaladni, s még köszönt is neki és tüzet kért tőle, mert tűzszerszámát otthon feledte. Az utas tovább ment; s a mint Napoleon leshelye elé ért, az kiugrott eléje neki szegzett puskával s a pénzét követelte. Az utas előadta tárczáját s aztán menekült lóhalálában.

– Ah, rabolt volna!

– Dehogy rabolt! Csak a biztost tréfálta meg. Az utas saját bérlője volt, a kivel a tréfára összebeszélt. Azzal odament a rémültében kővé vált biztoshoz: «No czimbora, van már pénz a pokolból! Kitelik ebből a birság, s a mi fenmarad, azon megosztozunk: minthogy együtt raboltuk; ne bámulj, nem árullak ám el.» A czimbora úgy elszaladt erre, hogy hazáig meg sem állt, otthon referált, hogy a követelés behajthatatlan s azóta rendkívüli nyájassággal van Napoleonhoz, szentül meg lévén győződve, hogy az egy olyan titkát birja, a miért a vesztőhelyre kerülhet; azt hiszi, hogy segített neki egy utast kirabolni.

– Engedjen meg madame Corysande: igaz, hogy ő nagyban szokott veszteni?

– Nem, herczegnő. Nem is kártyázik soha. Versenyparipái soha sem voltak.

– És mégis úgy hallottam, hogy ő nagy dolgokat szokott elveszteni.

Madame Corysandenak erre a szóra az orra és a szemhéjai kezdtek pirosodni. Közel volt hozzá, hogy megharagudjék és elhallgasson.

A herczegnő azonban megelőzte azzal, hogy elnevette magát s jókedvűen ragadta meg mindkét kezével Corysande kezét. Erre aztán annak az arcza is felderült.

– Jól van hát! Azt is elmondom. Tudom, mit akar a herczegnő megtudni. Nem örömest juttatom eszembe, a herczegnő kivánatára megteszem. Hát mikor az anyja is meghalt Napoleonnak: én fölszólítottam őt, hogy most már egészen fölösleges vagyok a háznál, itt nem maradhatok, ajánljon el valami előkelő családhoz nevelő- vagy társalkodónőnek. Ő ezt is csak tréfára vette s azzal biztatott, hogy várjam meg, míg megvénül, akkor majd elvesz. Én kimondtam, hogy nem megyek férjhez s nem várok reá, míg megvénül. Van itt egy derék öreg úr a megyében, a herczegnő is látta többször, Kádártai másodalispán, ennek sok tréfát kellett kiállani Napoleon öcsémtől, ki közel rokona is; egyszer az öreg úr gondolt ki valamit, a mivel őt visszatréfálja, fogadásra került a sor. Napoleon öcsém szabódott, hogy ő pénzbe nem fogadhat, mert az nincs: hanem felteszi a fogadásra anyjának utolsó örökét, legdrágább klenodiumát. A fogadást elvesztette. Akkor aztán könyező szemekkel mondá a nyertes nagybátyának, hogy holnap elküldi hozzá azt az anyjától öröklött utolsó kincset, s kéri, hogy tartsa azt megérdemlett becsben. Az öreg úr elérzékenyülten fogadta, hogy megőrzi a kincset. Másnap Zárkány Napoleon engem szépen felpakolt, átküldött Kadártaihoz egy ajánló levél kiséretében, mely így hangzik: «Ime itt küldöm önnek anyámról öröklött utolsó drágaságomat, madame Corysandet, valódi klenodium. Tartsa őt megérdemlett becsülésben.» Az öreg úr igen nyájasan fogadott, s én a legkedvesebb családba jutottam házánál s csak akkor tudtam meg, mikor már a fogadás híre a herczeghez is eljutott, hogy én hogy lettem elveszítve Napoleon öcsém által fogadásban. Ekkor részesültem aztán abban a szerencsében, hogy a herczeg saját házához hívott meg. Jellemzi az én esetem mind Napoleon öcsémet, mind a herczegnő édes atyját. Napoleon öcsém egészen egyszerűen tehette volna azt, hogy akár az alispánhoz, akár a herczeghez beajánljon, és jót is akart velem tenni. De ezt a jót is úgy akarta tenni, hogy én ezért mégis boszankodjam rá. A herczeg pedig nem tűrhette azt, hogy Napoleon tréfája miatt egy nő helyzete humoristicus világításba kerüljön, s idehozott, hol nem teszek egyebet, mint a herczegnőt untatom.

– Ellenkezőleg. Hát nem jól mulatunk-e most is? Én nagyon szeretem az embereket megismerni s ön, madame Corysande, az emberismereti adatoknak valódi tárháza. A csinált regényeket nem szeretem olvasni, de az olyan regényt, a mi az életben valóban megtörtént, örömest hallgatom. Némelyiknek gondolkozom a folytatásán, mi lesz belőle tovább? Ön azt mondta, madame Corysande, hogy atyám nem tűrhette azt, hogy Napoleon tréfája miatt más szenvedjen, s azt jóvá tenni igyekezett. Mit gondol ön, mi köze van az én atyámnak Napoleonhoz?

– Kétféle viszonya van hozzá, herczegnő. Az egyik az, hogy mikor a Zárkány birtokokat a megyében eladták, azokat a herczeg vette meg s a vételárból az adóssági terhek kiegyenlítését magára vállalta. Ez igen bonyolódott feladat volt.

– És a másik? unszolá a herczegnő türelmetlenül.

Madame Corysande nem jött zavarba.

– A másik pedig az, hogy a herczeg e megyének főispánja, Napoleon öcsém pedig ugyanitt szolgabiró, s így hivatalos kapocs is létezett közöttük: a mi azonban aligha fog már soká tartani.

– Miért?

– Mert Napoleon öcsém nem szolgabirónak való ember. Tréfát űz a hivatalából is és tiszttársait inkább rászedni és mulattatni törekszik, mint nekik segíteni az ügyhalmaz elintézésében. Az a véleménye, hogy ha bírák nem volnának a világon, az emberek nem perlekednének. Az is nagy baj, hogy nem viseltetik a felsőbbjei iránt azzal a devotióval, a mi a társadalmi rendnek fentartója, sőt még az intézményeket is persiflálja. Most legutolsó casusa az volt, hogy a megyegyülés kezdetén ő is felvetődik a székvárosba s ott összetalálkozik a megyei főügyészszel az utczán. Az megszólítja: «mi bajod, kedves barátom?» Napoleon abban a perczben gondol ki a megszólító számára valami tréfát. «Nagy bajom van, mondja neki: képzeld, tegnapelőtt behoztak hozzám két oláhot, a kik lólopással vannak vádolva. Én kivallatom őket, meggyőződöm róla, hogy a vád igaz, s másnap reggel felakasztatom mind a kettőt. Csak később jut eszembe, hogy előbb össze kellett volna hivnom a statárialis biróságot: azt illette meg az itélethozatal. Már most mondd meg, mit tegyek?» «Hja, barátom, ez nagy baj!» szörnyűködik a főügyész. «De majd rajta legyünk, hogy azt valahogy elcsináljuk.» «Kérlek, ne szólj felőle senkinek.» «Dehogy szólok!» Persze, hogy legelső dolga volt a főügyésznek az egész várost beharangozni vele, micsoda szörnyű balfogást követett el Napoleon, a ki ellen másnap a megyegyülésben egész vihar támadt a két felakasztott oláh miatt. Az első vádat maga a kedves jó barátom, a főügyész emelte ellene. Kadártai alispán mély sajnálatát fejezte ki ez eset fölött, a román képviselők nemzetiségi kérdést kalapáltak ki belőle, s a jobboldali ellenzék bűnvádi vizsgálat elrendelését szorgalmazta a hatáskörét áthágott szolgabiró ellen. Napoleon engedte az egész záport fejére zúdulni s csak a vihar végeztével szólalt fel: «hiszen ezt az egész dolgot én csak álmodtam.» A főügyész ekkor dühösen förmedt reá: «de hát minek kérdezte ön akkor tőlem, hogy már most mit tegyek?» «No igen, felelt Napoleon, azt tudakoltam, hogy micsoda számokat tegyek már most a lutriba?» Az erre támadt általános hahota lehetetlenné tette a gyülésnek a tanácskozáshoz megkivántató komoly habitus visszaszerzését. A herczeg főispán azután a gyülés végén maga elé hivatta Napoleon öcsémet, kegyetlenül megmosva a fejét, s tudtára adva, hogy a gyülésterem nem komédiaház. Alkalmasint ez ügyben jár most itt Napoleon öcsém.

– Úgy látszik, hogy semmi szíve nincs ennek az embernek, szólt a herczegnő, egy olajbogyót fenyegetve két ágú villája hegyével, mintha ez egy keresztülszúrandó férfiszív volna.

– Vagy jól el van nála rejtve. Való, hogy ha olyan emberre akad, a ki hozzá ragaszkodik, a ki az eszéhez bízik, azt tréfálja meg legirgalmatlanabbul. A herczegnő is jól szokott mulatni ezen a jámbor számtartón, valahányszor a herczeg itt tartja őt ebédre. Az öreg tisztviselő igen derék ember, s mint oeconom megbecsülhetlen, hanem a világi dolgokban egészen hátra van maradva. Nem olvas egyéb hírlapot, mint a «Jerichói Kürtöt».

– Ennek a «Jerichói Kürt»-nek a szerkesztője is sokszor látható nálunk.

– A lapot a herczeg tartja fenn, több főúr és főpap társaságában. Egyébiránt szükséges közlöny azon nézetek képviselésére, a mik más lapokban nem nyilvánulhatnak.

– De én soha sem láttam, hogy atyám felbontotta volna a számára küldött példányt.