Part 19

Meggondolandó, hogy a hallgatóság vegyítve volt feles számú asszonyokkal, minden korosztályból.

«Ezt éljenezték meg az urak ő kegyelmeik olyan nagy lelkesedéssel! folytatá Leon. Jó volna úgy-e a maga öregét oly könnyű szerrel kifirunczvanczigolni kinek-kinek a házból, aztán új menyecskét haza hozni? Bezzeg Tukmányi uram is ugyancsak tapsolt két első lábával a polgári házasságnak. Tetszenék úgy-e, a hűséges jámbor hitestárs helyébe a vadaskerti csapláros Rákhelét a házhoz szólítani a polgári házasság útján?

Tukmányi úr e nem várt orvtámadás ellen gyors és erélyes védelemre készült, de nem volt ideje rá: mert a hűséges hitvestárs ott volt a háta mögött, s az, a mint Leon eltalálta azt a kulcsot, melylyel szivéhez lehetett férni: se kérdett, se hallott többet, hanem marokra fogta a tökmagos ridikült s olyat húzott vele Tukmányi úr fejére, hogy az a nyelvébe harapott tőle; s aztán nemcsak egyet, hanem igen sokat azzal a ridiküllel; az pedig nehéz volt mindenféle sok czók-móktól és a zenéhez a recitativot is hangoztatá.

– Hah, te vén akasztófáravaló! Hát Rákhel kell neked! Polgári házasság kell neked! Nesze Rákhel! Nesze polgári házasság! (Az pedig mind egy-egy ütés volt a fejére, a hátára.)

S a jó példa nem maradt követetlen. Egy féltékeny asszony százat csinál. Ez a nyavalya a legragályosabb a világon. A sok ifjú és vén menyecske rohant a hallgatóság közé, kiszemelni a maga életpárját, mintha félne, hogy már viszik is polgárházasodni, s húzta-vonta ki onnan, ha megtalálta. És a míg a bőszült zűr-zavarban Alienor utolsó óráját hitte már elérkezettnek, addig Leon pokoli gyönyörűségét találta benne, hogy még olajat töltögessen a tűzre, s a dühbe jött asszonyokat még névszerint is heczczelje az uraikra.

– Ugy-e Siskáné asszonyom, úgy-e Bendekné asszonyom; nem kell már a parasztházasság, polgári házasság lesz már ezután! Majd lesz itt farsang egész esztendőn át!

Azok aztán mentek a jussukat keresni tíz körömmel.

De senki sem járt olyan gonoszul, mint maga a legelől szólott nagyon tisztelt képviselőjelölt, a ki a herczehurczából kifelé menekülvén, épen egy csoport hajlottkorú matróna keze közé került. E haragos amazonok bosszúálló tenyerei közül csupán tulipános szűrének hátrahagyásával bírt a biróház ajtaján bemenekülni, még ott is üldöztetvén a jogaikra féltékeny legitim házastársak felzúdult cohorsai által.

Leon diadala ezuttal tökéletes volt. Ellenfelét sikerült nemcsak kiverni a sakktábláról egészen, de meg is veretni saját emberei, s mi még rosszabb, saját asszonyai által.

S hogy győzelmét, jó hadvezérként, még teljesen fel is használja: a mint a helyzetnek kizárólagos ura maradt, ismét felhangoztatá az emberzajt túlkiáltó hangját.

– Felséges nép! Halljad tovább beszédemet.

Olyan nagy volt már varázshatalma a sokaság felett, hogy csend lett szavaira: abbahagyták a veszekedést szépen.

– Én elmondám mondandómat, s hálát rebegek érte a felséges népnek, hogy azt kihallgatni kegyeskedett. Most azonban, uraim és úrnőim, hallgassák meg azon szavakat, melyeket tisztelt jelöltünk fog önök előtt elmondani.

Most rettent csak meg Alienor.

(Csak nem bomlottál meg, hogy velem is akarj beszéltetni?)

– Ő herczegsége angolul fog szónokolni! melyet kegyes engedelmükkel én bátorkodandom zengzetes hazai nyelvünkön tolmácsolni.

(Eredj a gutába! Nem tudok én semmit angolul könyv nélkül egyebet, mint Hamlet monologját Shakespeareból.)

(No hát elmondod azt; de csak hamar, itt nem lehet sokat teketóriázni.)

S Alienornak nem volt más menekülése, mint előállani, neki köszörülni a torkát s elmondani a gezetleni kút tetején azt a szép philosophi beszédet «Hamlet»-ből: «to be, or not to be, that is the question».

Nem sült bele. Elmondta végig; a hallgatóság áhitatos figyelme mellett.

Akkor aztán előállt Leon és megmagyarázta a beszéd tartalmát, melyet a Shakespeare-commentatorok mind e mai napig hasztalan törekedtek tökéletesen felfogni.

– Uraim és úrhölgyeim. Az elmondott szavakban dicső jelöltünk szentül megfogadta azt, hogy mindazon programmtételeket, melyeket én szerencsés voltam önök előtt bemutathatni, az utolsó betűig beváltani kötelességének tartandja. A három nyári hónapot, mikor nincsen országgyülés, mindig Gezetlenben fogja tölteni, s akkor mindenkit szivesen lát úri asztalánál. Vesztegetni a mi jelöltünk nem kiván; az nem is szép s Angliában nem is szokás; de ha valakinek valami titkos kivánsága volna a mi uri barátaink közül, azt Dumka úrnak elmondhatja, a ki két szóból is ért, olyan ember. A mi jelöltünk maga is nagy gazda, ő küldeni fog olyan egyptomi mumiabuzát, a mi százhatvan magot ad, olyan jerseyi káposztamagot, a minek a feje egy lépés, olyan yorkshirei emsét, a ki hat mázsára meghízik s olyan aargaui tehenet, a ki negyven itcze tejet ád; a hölgyeknek pedig olyan brahmaputra tyukokat, miknek strucztolluk van, minden nap kétszer tojnak s kakasuk nem kukorikol, hanem énekel: hogy megemlegessék róla. A reményteljes fiatalságnak pedig, míg csak a mandátum le nem telik, kijár minden napra Ábrahám boltjában a medveczukor.

(Ez mind benne van Hamlet monologjában.)

– Egyébiránt áldást, békességet kiván mind közönségesen s élete legfelejthetetlenebb napjai közé fogja számítani ezt a mai szent csütörtököt.

Az általános éljenzés elnyelte a többit, a két ifjú hőst vállaikra emelték a férfiak s úgy vitték a fehér zászlós tanyáig vissza.

– No te Leon, monda Alienor, ha minket ezért a sok veszett bolondért, a mit te itt most elmondtál, rögtön perbe nem fog s be nem csukat az államügyész, akkor ugyan hiába eszi a kormány kenyerét.

– Soh’ se búsulj. Azért, a mit a képviselőjelölt és kortesei beszélnek a piaczon, ép oly kevéssé szokták perbe fogni, mint Macbeth személyesítőjét, a miért Duncan királyt megölte.

– No de már most iramodjunk innen, a hogy csak a lovaink visznek!

– De gutát iramodunk! Most jön még a feladat gyakorlati része. Ha elfoglaltuk a csatatért, azután kell néznünk, hogy hadizsákmányt is ejtsünk.

– Hadizsákmányt?

– Igen bizony. Szavazatokat kell gyüjtenünk most hevenyében, a míg melegek az embereink; azért jöttünk ide, nem pedig a te angol szavalatodat meghallgatni, a mit a concert spirituellben is hallottam én már tőled. Aztán meg ember az ember. Én legalább annak érzem magamat. Nem tudom, te mi véleményen vagy? Én megéheztem. Most harangozzák épen a delet. S a legközelebbi falu fél napi járásra van. Én odáig ki nem állom.

– Hát majd ád valami ebédet Jakab.

– No nézd! Ez bizony azt hiszi, hogy én neki kortese vagyok s Jakabbal akar megtraktáltatni. Kell ez nekem! Menjen csak Csajkos uram Nagy János uramhoz: ismeri úgy-e? biróviselt ember; jelentse be az asszonynál, hogy odamegyünk hozzájuk ebédre: négyen leszünk. Mi meg addig vessük le ezt a jelmezt, öltözzünk vissza tisztességes embereknek; mert Nagy János uram nem szereti a tréfát.

– Hát ez nem látott így bennünket?

– Dehogy jön olyan ember, mint Nagy János uram, ilyen helyre!

NAGY JÁNOS.

– Hát az a Nagy János megint miféle Isten teremtése?

– Ez, barátom, egy közönséges paraszt ember, a kinek van húsz, jó években harminczezer forint évi jövedelme, s ki a mellett télen-nyáron maga lát a gazdasága után, sehova nem megy, a hova nem kénytelen, s nem beszél, a míg nem kérdezik; de ha aztán menni kell valahová, onnan el nem marad, s a mit kérdeznek tőle, arra megfelel.

– Ugy látszik, hogy az nem tartozik a mulatságos genreek közé.

– Épen nem. Hozzá csak azért viszlek, hogy ott kipihend magad. Kapsz nála igen jó ebédet. Ne félj semmit a tegnapi vitriolban főtt csörgő kigyóhustól: jó konyhát tart. Még toaszttal sem kell lefizetni az ebéd árát. Ebéd után pedig minden szégyenkedés nélkül lefekhetel. Ne félj addig, a míg ti hárman, Dumka úrral és Csajkos polgártárssal, ki ide, ki amoda el nem feküsztök, akár szavát se halld. Én előttem néha-néha megszólal, ha jó kedvében találom.

– Furcsa bagoly!

A hetes jött is már Nagy Jánoséktól, hogy szivesen látják az uraságokat: tessék odaköltözni kocsistól, lovastól, podgyászostól.

– Tehát nem a kutyák iszszák meg a vérünket?

Nagy János egyedül lakott tágas kőházában a feleségével. Harmadik asszony volt már és három-négy esztendős kis gyerekek játszottak a folyosón. Ezek a legkisebbek, vannak nagyobbak is. Maga életerős hatvanas férfi, felesége szelid, kellemes modorú, csinos menyecske, élete javában.

Nagy János uram nem igen nyujtogatta a más keze után a magáét szorongatás végett, hanem a ki meg akarta az övét fogni, azét visszaszorította.

Lakásában otthonias kényelem volt, minden paraszt pompa nélkül. Semmi sem volt kirakva tüntető szemlére: se cziczoma, se könyv. Nem szokott ő sem azzal dicsekedni, a mije van, sem azzal, a mit tud.

A vendégeket olyan traktára várták, hogy leülhetett mellé a chinai császár! S ez az első vendégség volt útközben, a hol a tisztelt jelölt a szives házigazdának semmivel sem fizette meg az ebéd árát.

(Az etelvárit sem véve ki: ott a fejedelmi koronája volt a díj.)

És talált Alienor valamit, a mit ha megtudott volna érteni, emlékezete igaz gyöngyei közé foglalta volna: igaz szeretetet.

A ház asszonya úgy fogadta őt, mintha édes gyermeke lett volna. Az anyja nem kényeztette jobban: pedig az már ugyancsak elkényeztette. Felhordott elé mindent, a miről gondolta, hogy izleni fog neki, s olyan mézesen tudott kinálkozni mellé, hogy a kinálás maga fűszerezte az étkeket. Aztán olyan szívesen el tudott sopánkodni a princz által kiállott nagy veszedelmeken. Micsoda nagy porban kellett utaznia, milyen rekkenő melegben! Hogy le is fordult a töltésről a hintóval, de a jó Isten őrizte drága életét, áldassék érte szent neve! Hát még ezek közé a gyilkosok közé bejönni! Milyen gonosz nép! Óh, hogy merte koczkáztatni kedves szép fejét: ha ezt szülői tudnák!

S annál a szónál köny ragyogott a szemében. Drága gyöngy.

De Alienornak nem volt szive hozzá, hogy az ilyen drága gyöngy értékét meg tudja becsülni. Látta ő ezt a könyet tulajdon édes anyja szemében is ragyogni. Ott sem értette meg, hogy mi az? Önző volt, a mióta csak eszmélt.

– No de legyőztük az ellenségeinket! mondá, a házigazda szemébe tekintve.

Nagy János nem felelt, csak a fejét ingatta csendesen, ez azt jelenté, hogy «nem». Le is sütötte a szemeit tányérjára: ő szégyenlette magát a kérdező helyett.

– Ön nem volt ott a népgyűlésen? Folytatá Alienor. (Olyankor bátor volt, mikor magánál félénkebb emberre talált s Nagy Jánost annak nézte.)

– De hallgattam azt egy házból.

– S miért nem jött ki a nép közé?

– Nem nekem való hely az.

– Ön úgy látszik, hogy aristokrata.

Nagy János nem felelt, csak a vállát vonogatta.

Alienor azt hitte, hogy nem értette meg az idegen szót.

– Hogy ön: gazdag ember?

– Igen, az vagyok: van hat fiam és három vőm, s mind a maga emberségéből keresi a kenyerét.

– Nem úgy értettem, hanem hogy büszke ember?

– Felfogtam a szót, kegyelmes princz. Nem vagyok büszke, csak válogatós. Mint maga a törvény, mely cenzust szab meg, s a szerint nevezi az embereket egyeseknek és nulláknak, a hogy azon felül, vagy azon alul esnek: csakhogy az én censusom más, mint a milyet a törvény állít fel.

– S milyen az az ön censusa?

– Minthogy parancsolt velem a kegyelmes princz, tehát megmondom. Annak a gyülekezetnek, mely előtt kegyelmességtek szónokoltak, fele asszony és gyerek nép volt; tehát szavazatnélküli szájak. A másik felének fele összecsődített napszámos nép, szolgalegények, az adóalapot eltagadott mesteremberek, lakhely nélküli fuvarosok, czigányok: tehát nem választóképes egyének. A megmaradt rész, mely valóban szavazattal bír, állt azokból a kertészekből, zsellérekből, kik egy viskóval birnak, melyben két lakrész van, a mit az adókivetők elől nem lehet eltagadni s annálfogva emberszámba mennek a szavazás alkalmával s a kiket mi, a hogy tetszett mondani, «aristocraták», egyszerűen «gányók»-nak és «duhaj»-oknak szoktunk nevezni, és igaz, hogy a társaságukba nem kivánkozunk. Azon a népgyülésen nem láttak kegyelmességtek egyetlenegy telkes gazdát sem. De azért itt nincs aristocrátia, mert ez azt jelenti, hogy a «jók uralkodása». Itt a duhajok uralkodnak. Választások alkalmával az ő akaratuk teljesül, ők jelölnek s nekünk nincs mit tennünk, mint vagy arra szavaznunk, vagy itthon maradnunk. Mert sem a fejét, sem az ablakát senki közülünk beveretni nem akarja; sem attól nem akar reszketni egész éven át, hogy a pajtaját felgyujtják, a lova füleit levagdalják, a vetését lelegeltetik, az ujságba kiiratják a nevét s legyalázzák, hát inkább félrehuzza magát és hagyja őket ilyenkor uralkodni. Ez a duhaj nép az én rétemen legelteti a marháját, az én szénámon telelteti ki a lovát; az én szőlőmet szedi meg, s azt hordja be a heti vásárba; ha fuvarba fogadom, megdézsmálja a gabonámat; ha munkaidő van, olyan napszámot követel, mint egy kiküldött hivatalnok, ha munkát nem ad neki más, maga nem keres, hanem éjjeli munka után lát; ha pénze van, azt mentül előbb megiszsza, ha nincs, hét rétbe gyüri a gyomrát s inkább koplal, mint hogy kosarat fonna, vagy töltést csinálna napszámba. Ezekkel nem hogy magamfajta ember keverednék egy társaságba, de még a béreseim is kizárnák maguk közül azt, a melyik olyan korcsmába belépne, a hol a duhajok isznak. És énnekem nem fér össze a természetemmel, hogy a kikkel egész esztendőn át éreztettem, hogy tőlük őrizkedem, a választások alatt odamenjek közéjök, velük együtt inni, csókolózni, ölelkezni. S a mi a legfőbb: hallgatni azt, a mit ők beszélnek. Hogy én hallgassam azt, mikor nekem a duhaj elkezd hazafiui erényekről beszélni! ő, a duhaj! a ki az adófizetést csak a nemteljesítésből ismeri s a katonáskodás elől vagy megszökik, vagy nyomoréknak teszi magát, lúdtalpúvá neveli a gyermekeit, hogy be ne váljanak! és nekem! ki minden negyedben ott vagyok az adóhivatalban tartozásomat leróni, s soha az államot egy font csempészett dohánynyal meg nem csaltam; a ki magam a szabadságharcz alatt az utolsó fegyverletételig harczoltam a hazáért; mind a hat fiammal sorba leszolgáltattam a katonáskodást; a kinek a hozzájárulását megtalálják minden adakozásnál, a hol emberiség, közművelődés, nemzeti intézet követeli az önkénytes áldozatot! Ez az én censusom, kegyelmes princz. A ki ezen felül esik, az az egyes, a ki alul esik, az a nulla. S már most aztán menjek én oda közéjük s nézzem el és hallgassam el, hogy nekem ott álljon fel az asztalra egy Tukmányi s beszéljen előttem nemzetgazdaságról, az ország felvirágoztatásáról! ő! a kinek kidül a háza oldala; nekem! a ki a magam keze keresményéből építettem fel az új iskolaházat. Vagy hogy elém álljon a részeges rektor, a kit tegnap hordtam le keményül, mint egyházgondnok, a miért a gyermekeknek az algebrát és a hazai történetet hitványul tanítja, s ma meg engemet tanítson ugyanaz legmagasabb pénzügyi tervezetekre s Európa nagy történelmére, s végül mind a ketten toljanak fel elém egy követjelöltet, mint Karakán, s az mondjon nekem egy programmot, józan, ép öt érzékkel biró, írni-olvasni tudó embernek: ő! a kinek az úr Isten csak egyet felejtett el megadni a tökéletességei kiegészítéseül: egy pár czímeres nagy szarvat.

Általános hahota tört ki, miközben Alienor azt mondá Leonnak:

– Egy «drole de corps» ez a mi gazdánk.

Ő nem talált benne mást, csak furcsaságot, hogy ezek a parasztok egymás között épen olyan chinai falat tartanak, mint a nagyságos, méltóságos, kegyelmes és fenséges urak odafönn: holott egyforma sáros csizmájú ficzkó valamennyi.

– De aztán a mi beszédünkkel meg volt ön elégedve, Nagy János uram? szólt, bátorságot véve mókázni a házi gazdával, a ki elárulta magáról, hogy vele mindent szabad elkövetni.

– Tökéletesen. A mit princzséged szavalt, azt ugyan nem értettem, mert angolul nem tudok: de annyit kivettem belőle, mert skándálva mondta el, hogy jámbusokban volt írva: tehát vers volt.

– Ah! Észrevette, hogy skandáltam? No de Napoleon beszéde csak jó volt?

– Nagyon jó volt. Egészen hozzá illett a közönségéhez. Én megértettem azt. A ki maga félbolond akar lenni, abból egész bolondot csinálni virtus. Arra az «adjon Isten»-re, a mit Karakán mondott, jobb «fogadj Isten»-nel nem lehetett volna válaszolni. De énnekem az arczom égett volna ki a szégyentől, ha engemet látott volna valaki, a mikor azt a beszédet hallgattam. Egyik vőm házából hallgattam azt, a leeresztett ablakfüggönyök mögül. Oda sem a kiváncsiság vitt, hanem valami más. Nem szeretem a gyalázatoskodást. Megmondtam Tukmányinak a népgyülés kezdete előtt: «Hallja az úr: feleljen érte, hogy minden szép rendben menjen végbe, és az ellenjelöltnek és kisérőinek valami goromba tettel megbántásuk ne történjék; mert itt leszek én, meg a hat fiam és három vőm.» No én nem vagyok valami termetes ember (csak hat láb magas volt, egy rőfnyi széles vállakkal), hanem a fiaimat tetszenék látni! «Aztán ha valami tettlegességet találnának kezdeni az ellenjelölttel a duhajok, akarom mondani, a tisztelt polgártársak, a mi a községnek szégyenére válnék, hát akkor előjövünk ám mind a tizen a petrenczerudakkal, aztán öt percz mulva nem lesz ám egy csepp népgyülés se a vásártéren.» Mondok.

– Az Isten áldja meg érte, mondá Leon.

– Én csak a község becsületét őrzöm; úgyis elég rossz hírben állunk. Nem kivánok én a követjelöltektől semmit, csak azt, hogy hozzanak olyan jó törvényeket, a mik mellett az ország boldogulhat. Azért szégyenlek oda menni, a hol szónokolnak; mert úgy beszélnek hozzánk, mintha éhen halók volnánk s ők ráznák le a mannát az égből, s olyan ostobák volnánk, a kik mindent elhisznek. Mikor idejönnek, össze-vissza csókolnak, ölelnek, kedves János bácsinak neveznek, s a mint a választási oklevelet megkapták, s betették a sarkukkal maguk után az ajtót, soha többet felénk se jönnek; s ha mi megyünk fel hozzájuk, ránk sem ismernek. De hagyján! a magunk apró bajai! De hát azok a szép programmok, a mikben országos nagy dolgok vannak igérve. Nem mondom, hogy azokat teljesítenék; de csak legalább ne olvasnók a neveiket szavazások alkalmával a távollevők között.

Ez unalmas beszéd alatt legalább hatot ásított Alienor, minden tartózkodás nélkül.

– Jobbat mondok én: szólt bele a háziasszony. A mi kedves vendégeink el vannak törődve. A mult éjjel bizonyosan nem is aludtak. Engedjük őket lefeküdni és kipihenni magukat. Tudom én, hogy szeretik az urak a délutáni álmot. Paraszt ember is szereti, hát még a ki ezt a törődést nem szokta.

Ezért az indítványért még Alienor is hálás köszönetét nyilvánította a házi asszonynak, őszintén megvallva, hogy ő minden porczikáját úgy érzi, mintha másoktól kapta volna kölcsön s azok most mind visszakérnék.

– Bizonyosan meg is csömörlött a lelkem drága princz, attól a sok zsiros ételektől. No ez ellen meg épen jó lesz egy kis megkenés.

Alienor soha hírét sem hallotta e falusi prophylactikus gyógymódnak, s azt hitte, mikor ágyba fektették szépen levetkőztetve, s aztán a berendelt béresné elkezdte a hátát izmos tenyereivel megdömöczkölni, a karját, csuklóit megropogtatni, hogy szétmegy minden csontja izeiből, a kenő asszony azonban nagy műértelemmel kidagasztotta a hátából a csömört s utána úgy elaludt a princz, mint egy ürge.

Dumka urat is lehúzta a feje a kanapéra s rögtön elkezdett a szinhelyén horkolni, míg Csajkos uram kiment a méhesbe, átadni a testét a délesti nyugalomnak. Csak Leon maradt ott Nagy János urammal az asztalnál, melyről mindent eltakarítottak, csak a boros üvegeket és a poharakat hagyták ottan. A két férfi még kvaterkázott tovább és hallgatta a másik kettő horkolását.

– Biz úgy van az kedves János bátyám, kezdé rá egyszer Leon, odakoczintva poharát a házigazdáéhoz.

– Hát hiszen én mindent megértenék és mindenben megnyugodnám. Még abban is, hogy mikor arról van szó, hogy Etelvár kerületének szószólót kell küldeni az országgyülésbe, akkor ilyen ember, mint ön, jön ide ajánlani képviselőül olyan embert, mint ez a herczeg. Az urak odafenn jobban értik, mint mi, hogy ennek miért kell így történni? Hanem egy dolgot még sem tudok magamnak megmagyarázni. Azt beszélik, én nem tudom: igaz-e? hogy ez az úr itt, Dumka úr, a választóknak négy faluban már fél bankjegyeket, ötveneseket osztogatott, szavazataikra foglalóul.

– Igaz.

– És hogy azok a lefoglalózott választók azt a biztatást nyerték, hogy a választás napján bankjegyeik kiegészítő felét az ön kezéből fogják megkapni. Igy hallottam.

– Az is igaz.

– No már most ez az, a mit nem értek. Hogy ön tréfát űz a választókból, azt értem; a ki tánczolni akar, annak dudás kell, a ki muzsikál, nem pap, a ki prédikál. Hogy ön angol princznek mutatja be a jelöltjét, azt is értem; ezeknek itt vagy zsíros süveg kell, vagy koronás csalma, vagy közülök való paraszt, vagy idegen potentát. De hogy ön: Zárkány Napoleon, a ki szolgabiró korában börtönbe csukatta azt a peres félt, a ki önt meg akarta vesztegetni, s a ki semmi ajándéknak hozzájárulható nem volt, hogy ön most magára vállaljon olyan megbizatást, mely nem egyéb, mint pénzzel való megvesztegetése a népnek, a midőn az mint biró itél az ország politikai vezetői felett! hogy ezt ön elvállalhatta: ez az, a mit nem tudok megérteni.

Napoleon öcsém most kelepczébe volt szorítva. Ezek a paraszt emberek veszedelmes őszinteséggel tudják a becsületbe vágó kérdéseket föltenni, úrféle ezt hallatlanná tenné s csak a háta mögött szólná meg érte.

Leon odanyujtá jobbját Nagy János elé, az asztalra fektetve, tenyerével fölfelé. De Nagy János nem tette bele a magáét.

– Fog ön hinni a szavamnak?

– Attól függ, hogy mint lesz mondva?

– A félbankjegyeket nem én osztottam ki, az tehát nem az én bűnöm.

– De a másik felét ön fogja kiosztani a szavazóknak.

– No hát én erre adom önnek szavamat, hogy a nálam levő félbankjegyekért senki, de senki nem fogja jelenteni magát: visszakapja egy csomagban az, a kinek sajátja.

– No akkor a csodák világa következik be!

– Kételkedik ön abban, a mit mondtam?

– Uram! Én nem ismerek Bátokon, Csiván, Kopronon és Máron olyan embert, a ki egy fél ötvenesnek a másik felét otthagyná, mikor elveheti.

– És én mégis azt mondom, hogy sem én, sem senki más a nálam levő bankjegyeket a választók megvesztegetésére kiosztani nem fogja és hogy azt azok maguk sem fogják kivánni. Erre becsületemet kötöm le.

Rögtön beletette a kezét Nagy János uram Leon tenyerébe.

– Ez a legnagyobb szó, a mi után csak az elhivés következik: ámbátor megvallom, hogy ezt épen olyan vakon kell hinnem, mint a feltámadást; a mi szintén nehezen fog menni, de azért szent, hogy meglesz. Tehát tudni most sem tudok semmit, de hinni: hiszek.

– Én pedig tudok is, hiszek is.

– S ez épen az elsőbbsége az úrnak a paraszt fölött.

A beszélgetést egyszerre nagy hangos beszéd szakította félbe: valaki a folyosón künn a házi asszonytól tudakozta lármásan, hogy megebédeltek-e már az urak? be lehet-e hozzájuk menni? mire a házi asszony azt felelé, biz azok most nagyobbrészt alusznak, de Zárkány úr, meg a gazda ott ülnek még az asztalnál.

Azt a nyers, ráspolyzengésű hangot a bennlevők is felismerték, s bámulva mondák egymásnak egyszerre:

– Tukmányi!

– A vad palatinus!

Már akkor nyitott be rájuk, előre tolva a hosszúszárú pipáját, a mit az agyarai közt tartott.

Egy karmolással több volt az orrán, mint reggel; egyéb változás nem történt az arczán. Csak úgy mosolygott, mint máskor, ha jó kedve van, vagy ha haragszik.

– No te gézengúz! kiálta barátságos ökölfenyegetéssel Leonra. Minket ugyan szépen lefőztél! Az ördög se bír többet ezzel a néppel, úgy elrontottad. Most aztán igérjen neki valaki többet! S még az asszonyokat is a nyakunkra huszítottad. Engem a feleségem úgy elvert, mint a szapult ruhát. Soha se veri ki többet senki a fejéből a vadaskerti csapláros Rákhelét. S csak legalább igaz volna. De az a leány rám se néz. Mégis majd kikaparták a szememet érte. De megállj, tüzes béka bujjék beléd. Ezt nem viszed el szárazon. Ezért rettentő boszút fogok állni rajtad. Meg azon az ánglus herczegen, a ki Árpádtól származott! Milyeneket tudtál kigondolni! s csak úgy hevenyében! – Az Isten éltesse Nagy János uramat! hát úgy-e, hogy jól viseltük magunkat? úgy-e, hogy szavamnak álltam?

Ezzel odalépett az asztalhoz s felvett egy boros poharat.

Leon megfogta a kezét:

– Ugyan ne igyál már többet, hisz most is tele vagy.