Part 18

A Jakab kocsmája előtt volt a megállapodás: az volt a fehér zászlósok tanyája.

No hiszen nem fogadták itt Alienort üdvözlő szónoklattal; hanem a mint a Jakab meglátta azt a fehér zászlót a bakon, jajt kiáltott ijedtében, s maga felfutott a padlásra, a felesége meg le a pinczébe. Csakugyan igaz volt, a mit a Száli mondott. Jakab feje be volt kötve, s az ablakai mind beverve. A tanyára betérő urak csak nagy könyörgéssel birták előcsalni a pinczéből az ifjaszszonyt, hogy adjon nekik egy kis vizet – megmosdani.

Szívszakgató volt az érdemes hölgy panaszát hallani, kivált midőn az összetört üvegek rémes recsegését elmondta. A rémület ékesen szólását toll nem képes visszaadni. Itt ismét kitünt az a bizonyos varázserő, melyet Leon gyakorolt a vele érintkező emberekre, s melyről nem tudni, a szemeiben, vagy hangjának érczében rejlik, vagy delejes fascinatiónak nevezendő-e? de annyi bizonyos, hogy a mint azt mondta a halálra rémült asszonynak, hogy az eddigi szenvedések ötszáz forinttal kárpótoltatni fognak, hogy ezentúl Dumka úr számlájára éjjel-nappal mindenkinek, a ki érte jön, a székben marhahús és juhhús méretik ingyen, a söntésben pedig idei nyolcz krajczáros, a mennyi csak elakar fogyni szintén ingyen: az ideges reszketés egyszerre mintha el lett volna fujva az asszonyság tagjairól, keze nem reszketett, feje nem vaczogott többé, a hangja is megjött egyszerre, sőt gyógyulása még a padláson levő férjére is elragadt, annak is csodamódon begyógyultak egyszerre a fején ütött veszedelmes sebek, a mint a lépcsőn alá sietett e szóra.

– Te Leon, elmehetnél nyavalyatörősöket és betört fejüeket gyógyítani a világba, monda Alienor, ki egy perczre elfeledte, hogy maga is a betegek sorába tartozik.

A népség ezalatt felgyülekezett a térre, mely a korcsma előtt volt. A korcsmával szemben a község háza.

Közepén volt a kút: annak a kámváját ez alkalommal befedték egy keresztbe tett pinczeajtóval, elmés találékonysággal rögtönözve abból szószéknek való emelvényt. Az ajtó jó vastag volt, a szónoknak nem kellett attól tartani, hogy keresztül esik rajta, s megfürdik a kútban; míg jó volt neki tudni, hogy alatta víz van; ha rosszul beszél, beledobják.

De ki beszélne ilyen helyen rosszul? Beteg ember és képviselőjelőlt mind igen szépen szokott beszélni.

A Jakab korcsmájában levő uraságok nem sokára, lelkes éljenzések szünni nem akaró vihara közepett látták megjelenni ellenjelöltjük személyét, a nép vállain emelt Karakán urat.

Dehogy «urat!» Geniális gondolat volt tőle egészen parasztnak öltözni, lobogós borjuszájú ingben, meg abban a másik öltönydarabban, a mi a németnek nincsen; pitykés mellénye volt, turi süveg a fején, meg tulipános szűr a nyakában. Soha sem mondta volna senki, hogy nem most szalajtották el a Bakonyból a disznókonda mellől.

A lelkes szónoklat is egészen abból a szűrkelméből volt szabva.

«Szeretett testvéreim. Látjátok, hogy én nem vagyok úr. Szegény paraszt vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásuak voltak: magam is tenyerem törésével keresem hazánk véráztatta földéből verítékkel sózott kenyeremet».

– Soha sem volt kártyán kívül más szántóvető eszköz a kezében, jegyzé meg rá Leon, közbevetőleg.

«De hát miért kell minekünk, ti nektek a népnek, hazánk véráztatta földét verítékünkkel kövérítenünk? Azért, hogy az urakat hizlaljuk, a kik bennünket kirabolnak, lenéznek, kicsufolnak, eladnak, mészárszékre hordanak».

A többit elnyomta a tetszésnyilvánítás.

Alienort kezdte a hideg lelni. A fogai vaczogtak össze.

A szónok azután áttért egyenesen az ide most megérkezett urakra. Azokat ugyan szépen learczképezte. Az egyik: a számtartó, az nem más, mint Faraónak a tiszttartója, a ki a szegény néppel téglát vettet, s még polyvát sem ad hozzá; a sarczoló, commassáló, szegény zselléreket telkeikből kibecsülő vén gonosztevő, kinek több a bűne, mint fején a haja szála. (No nekem kijutott szépen; monda Dumka ur) A másik, az ifju óriás, az a Napoleon: no hisz ezt ismerheti Gezetlen, mint hajdani kegyetlen adóexequáló, ujonczbehajtó, tömlöczbecsukató, közmunkára elhajtó istentelen törvényszolgát, ki most ifjú és férfi létére nem szégyenelte eladni magát, beállani rabszolgának, a papok és főurak zsoldjába, tányérnyaló kutyának.

– Hüh! szörnyedt fel Alienor.

– Hahaha, kaczagott fel Leon.

A szónok folytatá: ime most pedig, hogy gyalázatosságait megkoronázza, még beáll majommutogató komédiásnak, s idehoz közétek egy orángutángot, hogy válaszszátok meg képviselőnek.

Ekkor aztán következett Alienor.

No ha tegnap nagyon megcsömörlött a magasztalásoktól, hát ma megkapta mindannak az antidotumát. Borzasztó csodaszörny volt, a minek most leírták, párosulva benne az irtózatos a nevetségessel.

Alienornak most már melege volt: még izzadt is. Soha sem hitte volna, hogy jöhessen egy olyan helyzet, a melyben ilyen dolgokat mondhasson el valaki füle hallatára.

Nem jutott azonban eszébe a harag; hanem a félelem.

A hallgatóság fenyegető helyesléskiáltása megrémíté.

– De hát nincsen itt katonaság, fináncz vagy pandur, a ki az ember életét megvédelmezze? Hisz ez felakasztat itt bennünket sorba.

– Csigavér! csitítá Leon. Félóra mulva mind megváltozik az, csak hagyd te azt én rám. Vagyok én olyan legény, mint Karakán. Két vége van a botnak.

Miután ellenfeleit olyan szépen helyben hagyta, áttért Karakán barátunk saját becses személyére, hogy ki ő, és minő alapelvek nyomán szándékozik Gezetlent a paradicsom központjává varázsolni, ha megválasztatik.

Az adó természetesen leszállíttatik, s azt is csak akkor fizeti az ember, mikor már kiszakad a tarisznyája a sok pénztől, az adóexecutió neve még a szótárból is kitörültetik. (Lelkesült éljenzés.)

A katonáskodás megszüntettetik: minden ember nemzetőr lesz, a ki az ellenséget puszta megjelenésével elkergeti. (Zajos taps, tetszéshangok, különösen a hölgyközönség részéről.)

Dohányt termelni szabad lesz mindenkinek, a trafika eltörültetik. (Általános helyeslés.)

Az államadósságokra egyszerűen kimondatik, hogy azokat nem fogadjuk el. (Zajos tetszés.)

(«Mi van még?» szólt alá a szószékről a szónok. Kétfelől ott álltak mellette pártvezérei, Tukmányi és Tarifás a rektor.)

(A vasut) sugá neki Tukmányi.

«Igen is. A potyománd-gezetleni vasút országos kamatbiztosítás melletti létrehozatala első feladatunk legyen.» (Lármás helyeslés.)

(Nevelésügy) sugá Tarifás uram.

«Igen. Fősúlyt kell fektetnünk a népnevelésre, különösen az ütenyrendszernek az iskolába behozatalára, (Erről sokat beszélt neki a rektor, annálfogva nem tudta tisztán, hogy mi az?) és a felnőttek oktatására. (Mit felejtettem még el?)

(Egyházi javak) sugá Tukmányi úr.

«Igazság! Semmi sem olyan méltányos, mint hogy a papok jószágát vegye el az állam, annak több szüksége van rá. A papok dolgozzanak, a hogy mi dolgozunk. Az apostolok is dolgoztak. Ki vámszedő volt, ki halászott. (Ez is tetszett nagyon.)

(No még mi van?)

(A nemzeti bank.)

«Épen a nyelvemen volt. Nem kell nekünk német bankó: csináljunk magunk nemzeti bankot; nem kell annak semmi ezüstalap; ha nem fogadja el a külföld, legalább magunknak marad, annál több pénzünk lesz. (Ezt már csak gyöngén éljenezték meg: ebben az egy kérdésben megszünik a kedélyesség.)

(Mi a végszó?)

(A polgári házasság.)

«Igen is. A polgári házasság. E nélkül hazánk alkotmánya nem tökéletes. E nélkül nincs meg a polgárok közötti tökéletes egyenlőség. A polgári házasság okvetlenül behozandó.» (Erre már csak sporadice éljeneztek. Bánták is azt!)

Éljenzés nélkül végezni pedig a beszédet öreg hiba volna egy jelölttől. Vette azt észre Karakán, s annálfogva még egyszer rágyújtott arra a lelkesítő thémára, hogy minden bajainknak az okozói az urak, ezek nyúztak bennünket századok óta: elkezdve II. Ulászló alatt, a mikor Dózsa Györgyöt tüzes vastrónusban süttette meg Szapolyai János.

Erre aztán megéljenezték a szónokot is, Dózsa Györgyöt is, meg Szapolyai Jánost is.

Végezte. Nagy munka volt. Bele is izzadt erősen. Meg is törlé a homlokát a lobogós ing ujjával, igaz parasztlegény módjára: a miért újra megéljenezték.

(– Mind agyon vernek ma bennünket; szurkolt Alienor, ki mindezt a korcsmaablakból hallgatta és nézte.)

És most következett a szónokok másodika: Tukmányi úr. Ő mászott fel az emelvényre.

Neki nem kellett arra hivatkozni, hogy ő kinek az embere? Látták. Rongyos volt. Azzal bizonyította be a szegény emberek iránti szeretetét.

Hangja rekedt és recsegős volt, s előadása nem kellemetes.

Hanem, hogy mára való esze több volt, mint a tisztelt jelöltnek, az bizonyos.

Sietett megmagyarázni az egybegyülteknek, hogy miután meghallották a jelölt remek programmbeszédét, annak buzditó szavait ne akként vegyék ám, mintha már most itt volna az ideje az urakat tettlegesen eldöngetni; mert ennek rossz következései lennének. A képviselőjelöltek és kisérőik személye szent és sérthetetlen, a ki azoknak a fejét beveri, a szolgabiróval meg a csendbiztossal jön barátságtalan érintkezésbe; katonaságot küldenek érte, az ellenállókat megszurkálják, s a vezéreket becsukják egy pár esztendőre: mert most a zsarnokoké a hatalom. Annálfogva az a lelkes szózat, mit a jelölt úr hallatott, hogy «fenynyen villogtassuk ellenségeink feje fölött fegyvereinket» csak mint bibliai mondás értendő. Csupán alkotmányos fegyvereinkről van szó: szavazatainkról; azokat villogtassuk. Méltó haragunkat pedig temessük keblünkbe és most hallgassuk ki az ellenpárt szónokait, igazságunk bevehetetlen várának sánczaira könyökölve, s nagyokat köpve azoknak ostromlóira, kik nem érdemesek arra, hogy botjaink végét beszenyezzük az ő megérintésükkel.

– Ez derék, okos, becsületes ember: rebegé Alienor könnyebbült szívvel. Ebben van keresztyéni érzés.

– No én bennem nem lesz annyi keresztyéni felebaráti szeretet; mondá Leon, mert én megdögönyöztetem a két kedves barátomat, most mindjárt a saját népe által.

– Tehát csakugyan ki akarsz hozzájuk menni?

– Veled együtt.

– Ilyen úri ruhában? mikor fel vannak bőszítve a fekete kabát ellen.

– Ezt le is vetjük. Hoztam magammal más costumeöt is. Te felveszed a rókavadász piros frakkot, én meg a franczia zuáv egyenruhát a mult jelmezbálról.

– Csak nem bolondultál meg?

– Sőt egészen megokosodtam. A fekete kabátot gyülölik; de az egyenruha imponál nekik. Meg lesznek lepve. Én csak kiosztom a szerepet. Te angol vagy, én franczia. A többit bizd rám. Most siess öltözködni. A közönség már türelmetlenkedik. Siess. A szinpadon vagy. Nincs hová menekülnöd, mint a sugólyukhoz. A fejed épsége, az életed függ tőle, hogy jól játszál. Ha most innen elfutunk, utánunk szaladnak, s kékre-zöldre páholnak. Közéjük kell rontanunk merészen, mint egy operette libretto eszeveszett hőseinek, s azon lennünk, hogy mi veressük meg velük az ő vezéreiket. Tertium non datur; itt más választás nincs.

Alienor ráadta fejét a veszedelmes komédiára. Nem mert Leonnal ellenkezni. Ez volt egyedüli védelmezője a savannák indiánjainak wigwámjai között. Csak felvette a veres frakkot, a mint látta, hogy Leon egy fütty alatt felrántja a zuáv kantust, a veres bugyogóval. Leon még koszperdrül is gondoskodott a számára, s a kiegészítő háromárboczos kalapról, s hogy tökéletes legyen a costume, feltűzött a mellére egy nagy ezüst cotillonrendcsillagot. Aztán maga is felkötötte a kardját. No már most «all right» – «vogue la galére?»

Künn rettentően halljukozott már a kiváncsian türelmetlen sokaság.

Az idegen, felötlő egyenruhák láttára rögtön a bámuló meglepetés hallgatásába halt el az eddigi zaj; útat nyitottak előttük, s a legközelebb állók még kalapot is emeltek nekik, a míg a kútig eljutottak. Itt Leon felsegíté előbb Alienort, s maga egy erélyes szökéssel melléje ugrott, s rögtön kezdé a megszólítást.

«Felséges nép!»

(Felséges! Nem: «hallják kentek!» nem: «ti barátim!», hanem «felséges!»)

«Mert ez a czím illeti meg a suverain népet, kinek szine előtt szabad legyen néhány szót szólanom.»

«Nem szükség magamat bemutatnom a népnek, ismer engem a nép: tudja mindenki, hogy én vagyok Napoleonnak öcscse.»

Erre kellemetes morgás támadt, hiszen az egész világ úgy ismerte, hogy «Napoleon öcsém».

(Még csak nem is lehet megczáfolni! dörmögött Tukmányi úr).

«Annak a dicső nagy Napoleonnak, a ki Solferinónál legyőzte az osztrákot s a kinek köszönhetjük, hogy nem ül többé nyakunkon a cseh zsandár és mindnyájunkat be nem csuktak Olmüczbe, Józsefstadtba, hanem szabadon megválaszthatjuk képviselőinket. Éljen a hős franczia nemzet! Éljen az én dicső bátyám és druszám Napoleon!»

Ezt az éljent lehetetlen volt megtagadni.

No már egy éljent kicsikart a hallgatóságból.

«Ez az én tisztelt barátom pedig, kit ime önöknek bemutatok, a nagy nevű princz Alienor, uralkodó fejedelmi sarj, fia annak a hatalmas Angliának, mely a magyar menekülteket vendégszeretően fogadta, melynek hatalmas hajóhada előtt reszket az egész világ; azon hatalmas Angliának, mely minden elnyomott népnek leghívebb barátja, mely Lengyelországot már felszabadította, s most meg Magyarországot fogja felszabadítani a járom alól.»

(Te! Ezért meg a kormány akasztat fel, szepegett Alienor.)

(English spoken mylord! dörmögött rá a szakálla közül Leon s folytatá:)

«Igen, a dicső Angliának küldötte ő: az angol hajóhad commodorei egyenruhájában, mellén a Viktoria regia érdemrendével.»

(Hisz az vizi virág! kiálta fel tudákosan Tarifás rektor úr.)

«Az ám; mert ha borvirág volna, akkor ő is az orrán hordaná azt, mint Tarifás uram.»

Tarifás úrnak igaz, hogy nagyon veres orra volt, annálfogva a hallgatóság nagyszerű röhejben tört ki a találó visszavágására a szónoknak.

Már meg is nevettette őket. Ez a második bevett sáncz.

(Mondtam, hogy ne engedjük ezt az embert szóhoz jutni! dörmögé Tarifás úr.)

«De hát mit keres egy ánglus a magyar országgyülésen? Azt kérdi tőlem a felséges nép. Megfelelek rá. – Nagyon helyesen mondá az előttem szólott igen tisztelt képviselőjelölt, kinek tehetségei és hazafiúsága előtt én mindenkor meghajlom, hogy az adófizetést végképen meg kell szüntetni. Én is egy véleményen vagyok vele. De nem mondta el az én tisztelt barátom, hogy mi módon hiszi megszüntethetőnek az adófizetést hazánkban: pedig ez a nyele a dolognak. No majd megmondja ez az ánglus. Mert tudd meg, óh én népem, hogy mikor dicső nagybátyámat, azt az első Napoleont, a többi potentátok leverték 1816-ban, akkor nagyszerű hadikárpótlást csikartak ki tőle, a melyből Magyarországra is jutott nyolczszáz millió. Ezt a pénzt azonban, a helyett, hogy akkor kiosztották volna a nép között, a hogy illett, inkább megtartották és betették az angol bankba. Ez most is ott van. Ez az ország pénze. Ez azóta kamataival együtt felmegy két ezer millióra. Ezt a két ezer milliót kipörölni az angol bankból és nekünk juttatni, leend feladata az általam bemutatott képviselőjelöltnek.

(Hüh, hisz ez felségsértés, a mit te itt beszélsz. Én elszaladok innen, monda Alienor.)

«Nye krics, ha angol vagy», dörmögött rá mérgesen Leon; el pedig nem szaladhatott, mert fogta a karját.

Ez a felvilágosítás pedig rendkívül tetszett a hallgatóságnak. Lám, ezt Karakán úr vagy nem tudta, vagy elhallgatta előttük.

«S ha azt megkaphatjuk, nem hogy mi fizetnénk az államnak, hanem az állam fizet nekünk. Mert legelőször is hadsereget nem fogunk tartani. Ebben én is egyetértek tisztelt barátommal, Karakán úrral. De semmiképen nem helyeselhetem azt a módszert, a mit ő nekünk a helyett ajánl. A nemzetőrség! Nem kell a nekünk! Itt van Czuppan uram, itt van Dézsás uram, a kik negyvenyolczban nemzetőrhadnagyok voltak, tudják jól, mit tesz nemzetőrnek lenni? Familiás embernek házát, tűzhelyét elhagyni. Kenyéren vizen Nagy-Bányáig gyalogolni, szűr nélkül, kalap nélkül hazaérkezni; itthon a feleségnek hült helyét találni. Nem hiszem, hogy még egyszer kedvük legyen a «bőrseregbe» beállani.

(«De nem bizony! De kell biz a kányának!» kiáltozának minden oldalról a hallgatóság öregebb férfiai.

A nemzetörség tehát formaszerint megbukott.

«A mi jelöltünk azonban majd megtanítja az országgyülést arra, hogyan lehet a mind a katonáskodást megszüntetni, mind a nemzetőrséget fel nem állítani. Ezt úgy híják, hogy «garantia». Ha Francziaország meg tudja védelmezni Algirt, pedig az pogány nép, Anglia pedig Kelet-Indiát, a ki csupa czigány: ketten együttvéve hogy ne védelmezhetnék Magyarországot is, s akkor nem magunknak kell fáradni vele; a mi igazság is: mi háromszáz esztendeig védtük egész Európát; most védjen bennünket Európa. Mi majd csak nézzük.

Ez igen érthető és természetes megoldása volt a védelmi rendszernek.

«A mi az államadósságok kérdését illeti, arra nézve a tisztelt előttem szólott barátom nézetei ellen semmi kifogásom nincsen, csupán azt szeretném hozzátétetni, hogy minekelőtte kimondanók, hogy az államadósságot nem kell fizetni: fölöttébb szükséges volna, hogy az állam minden egyes polgárának a a magánadósságát vállalná el magára, s abból is lenne államadósság. Így legalább addig is, míg azok eltörültetnének, nem csak mi szegény adósok nem fizetnők a keserves uzsorát az adósságainktól; hanem a czudar hitelezők maguk is fizetnék a saját követeléseikért járó kamatokat.

Ez meg már oly világos pénzügyi projectum volt, hogy azt lehetetlen egy hallásra meg nem érteni akárkinek; hangzottak is sürűn a fölkiáltások: «De jól beszél! Nagyon jól beszél! Halljuk, halljuk!»

(Te Leon! Ne bolondítsd a népet ily infámis módon! zsörtölt rá fel a vad palatinus.)

(Ha ilyen százmázsás bolondságok alatt le nem szakad ez az ajtó, a min állunk, hát akkor sokat megbír, mormogá Alienor.)

«Halljuk! halljuk!»

«A mit a dohánytermesztésről mondott a nagyon tisztelt előttem szóló: azt az eszmét sem találom egészen tökéletesnek. Mert hogy mi szabadon termeszthessünk dohányt, az nagyon helyes kivánság; hanem, hogy minden ember termeszthessen dohányt, az már csak istentelenség volna. Hát akkor ki veszi meg a mi dohányunkat, a mit magunk el nem pipálunk? A mi jelöltünk oly törvényjavaslatot fog behozni a képviselőházban, mely szerint dohányt csak a kisbirtokosoknak szabad termeszteni, a nagybirtokos vessen zabot, abból is megél. A kormány pedig ezentúl is vegye meg a dohányt. Tehát legyen szabad dohány, ne legyen fináncz, de maradjon meg a trafika.»

Rémséges éljenkiáltás fogadta ezt a törvényjavaslatot.

(No bizony még elbolondítja a népet a kezünkről, aggodalmaskodék Tukmányi úr. Elég már a pletykából Napoleon!)

«Mi van még? szólt hozzáfordulva Leon. Úgy! A potyománd-gezetleni vasút. Hát hiszen, felséges polgártársaim, ha csak vasút kell, az olyan könnyű dolog, hogy azt minden képviselő rázhat ki a kabátja újjából a maga választóinak. De az a kérdés, hogy kell-e nekik? Hát mi a haszna a népnek a vasútból? Az, hogy a buzának az ára felmegy, s a szegény nép drágábban veszi; a talián napszámosokat behozzák, s azoktól az itthoni munkás nem jut keresethez. (Igaz a!) Százötven derék becsületes polgártárs van Gezetlenben, a ki azzal tartja a családját, hogy fuvarba jár; a mint ide vasút jön, agyoncsaphatja a lovát, s beállhat vasúti bakternek: vége a keresetének. De legfőbb az, hogy ki nem tudná, mikor tavaszszal megáradnak az erek, ha azoknak a lefolyását egy hosszú vasúti töltéssel elzárják, minden kertészgazda ki lesz öntve a házából, mint az ürge. Hát ezért kell Gezetlennek a vasút, hogy békát termeszszünk káposztás-kertjeinkben.»

(«Nem kell! Nem kell! Veszszen meg a vasútja! Igazsága van neki!» hangzott fel a tömeg közül.)

(Te asszony, ördög bujjék a sarkadba; nyájaskodék Tukmányi úr gyöngéd élete párjával: minek szóltál a mellett, hogy ezt ide beereszszük? Tudtam én, hogy ez nagyobb akasztófáravaló, mint mi vagyunk. Kiliczitál bennünket a helyünkből. Már most eredj, tedd jóvá a dolgot. Eredj, csinálj valamit a kölykekkel.)

Az a valami abból állott, hogy a gyöngéd élettárs felbiztatott egy csoport vásott iskolakerülő suhanczot, hogy csináljanak sárból galacsinokat, hozzávaló anyag van az árokszélen elég: jó szikkadó fekete agyag; azzal aztán, mikor legjobban beszél a szónok, teremtsenek oda a füle közé.

Leon ezalatt folytatá a hátralevő themát:

«Helyeslem nagyon, hogy a papok jószágai elvétessenek; de nem az állam által, a hogy tisztelt előttem szólott kifejezé, hanem mi általunk, nekünk több szükségünk van arra.

(Hisz ezért meg excommunicálnak bennünket! hüledezett Alienor.)

Igyekeztek itt-amott Leonnak közbe kiabálni az ellenpárt kortesvezérei; kik vették észre a romboló hatást, a mit beszéde költött, de nem bírtak vele, olyan hangja volt, mint a jerichói kürtnek; dűlt előtte a fal.

Még csak a bankkérdést igyekezett megoldani: felvilágosítva a tisztelt előtte szólottnak azt a tévedését, mintha a magyar nemzeti banknak nem kellene ezüst alap; de nagyon is kell, sőt inkább az kell; de hát mire való a quóta? Ha az osztrák adósságnak harminczas quótáját hátunkra nyomták, akkor az osztrák bank ezüstjének harminczas quótája is minket illet, úgyis a mi bányáinkból került az ki. Ez ismét igen elfogadható propositió.

(Te, hisz ez meg épen communismus! szörnyűködék Alienor.)

E közben vette észre Leon azt a szép törekvést, hogy a kis polgártársak hogy furakodnak a kút közelébe, nyomogatva a markaik közé gömbölyű sárgombóczokat, s sejtette a strategémát. Várt, míg egészen közel jönnek, akkor rátért a nevelésügyre.

«De tisztelt felséges polgártársaim; merőben kénytelen vagyok ellentmondani egyben a tisztelt előttem szólónak s ez az, hogy ő a népiskolába be akarja hozatni az ütenyrendszert. Tehát üttetni, botoztatni akarja a mi gyermekeinket? Ezt a gyönyörű sarjadékot, melyre örömmel tekintünk, e kedves magzatokat, a haza reményeit ismét mogyorófával, virgácscsal akarja, mint a barmot üttetni. Mit? hogy nem igaz? Hát nem világosan kimondá-e az ütenyrendszer behozatalának szükségét a népiskolába? Oh ti ártatlan gyermekek, hát azért ujjongtok-e ti, hogy ezentúl mindennap tizenkettőig vágjon benneteket a rektor? Ez a ti nyereségtek a követválasztásból? Hej te Pista Marczi, Gyurka! tapogathatod a helyét előre is.

A gyerekhad felzendült!

Karakán sem vette tréfára a dolgot.

– Tiltakozom szavaim elferdítése ellen! rikácsolá, fel akarván kapaszkodni harmadiknak a két szónokhoz az emelvényre; de abban a perczben Pista, Marczi, Gyurka úgy teremtették nyakon, pofon az agyaglövegekkel, hogy egyszerre látást-hallást vesztett, s visszaesett a párkányról.

(«Nesze üteny!» sivalkodék a fiatal «krethi és plethi.» A rektornak is jutott belőle vagy kettő, sőt Tukmányiné asszonynak is letrafálta egy löveg fejéről a piros rózsát.)

Leon úgy tett, mintha nem is tudná, mi történik oda alant, biztos volt róla, hogy őtet meg nem dobják.

«Nagyon sajnálom, folytatá a szónoklatot, hogy az érdemes ellenjelölt urat kénytelen vagyok nézeteiben megtámadni, mert én a legnagyobb tisztelői közé tartozom, s teljesen meghajlom előtte, nem tekintve azt, hogy ő csak egy zsidó gyerek.

Ez volt a legnagyobb petárda.

Azt mondani az ellenjelöltről, hogy zsidó! Ez kegyetlenkedés.

Lám Karakán olyan emberséges volt, hogy az ellenjelöltről nem mondott mást, csak azt, hogy az német, sehonnai, tolvaj, majom és szamár, s ezek elég irgalmatlanok a végsőre vetemedni, s azt fogni rá, hogy ő «zsidó»!

Már most, hogy czáfolja azt meg?

Az ellenfél pedig felülkerült.

– Igenis, az! hát mi tagadni való van rajta? A zsidók is derék emberek. Ismertem az apját is, becsületes pipakupakoló volt Gyertyámosban; a Jakab szomszéd is mindjárt ráismert, a mint meglátta. (No a szegény Jakab erre a mondásra rögtön elbújt egy üres kád alá, hogy meg ne kapják.)

– Nem igaz! Hazugság! Gyalázatos, szemtelen hazugság! Le vele! kiáltozának Karakán főemberei.

(No most már végünk van! sóhajta fel Alienor.)

– Hazugság? rivallt éles hangon Leon. No hát majd én bebizonyítom, hogy ő zsidó. Én bebizonyítom a saját beszédéből.

Erre mégis kiváncsiak voltak még Tukmányiék is.

«Hát nem hallotta-e az egész közönség, hogy mit mondott utoljára? A polgári házasság okvetlenül behozandó. Hát mit tesz ez? Azt, hogy a ki már megunta a feleségét, az odamehet a jegyzőhöz, leteszi az öt forintot s az rögtön elválasztja tőle; s akkor aztán másik öt forintért összeesketi valami szép zsidó lánynyal: a kapufélfa lesz az oltár. Ez az a polgári házasság.»