Part 17

– Kétezer polgártársnak a tenyere… dörmögé felhangon… Kétszáz vaskos delnőnek a csókja… Minő tenyerek! Minő csókok!

Csak azután tudott lefeküdni, hogy azoknak az emlékeit selyembőréről lemosogatta.

Azután levetette magát az ágyba. Azt hitte, rögtön el fog aludni.

Az pedig olyankor megy legnehezebben, mikor az ember nagyon ki van fáradva. Zúgott, forrott a fejében a mai nap zűrzavaros képe: zeneszó, űdvkiáltás, lövöldözés most engedett mind ki a füléből, mint báró Demanx vadászkürtjéből a belefagyott hang; Leon már rég horkolt a másik szobában, ő még egyre forgott az izzó kínveremben, a minek pelyhes ágy a neve, s mikor már azt hitte, hogy végre mégis kibékülnek az agyában összeveszett tömeges rémalakok egymással s a bódulás álomba megy át, akkor egyszerre megharsan az ablaka alatt valami rémületes hang, hasonlatos ahhoz, a mit Cooper Fennimor világhirű amerikai regényeiben leír: mikor a rettentő oneida indiánok éjjeli orvtámadással megrohanják az álomtól elnyomott utasok tanyáját, s egyszerre rázendítik ötven torokból vérszomjas riadójukat.

Alienor rémülten ugrott ki az ágyából… Első dolga volt a gyertyát elfujni. (Asszonymódra mindig gyertyát égetett, mikor aludt.) Azután a sötétben átrohant Leo szobájába, ott feldöntötte az éji szekrényt gyertyatartóstul, órástúl, poharastúl.

– Mit keressz itt? rivalt rá Leon.

– A revolveremet! Nem hallod? Az ellenség megrohanta a házat.

– Eredj aludni szépen. Mi jut eszedbe? Hisz ez a helybeli dalárda. Neked énekelnek most itten notturnót. Nem hallod?

Csakugyan «notturno» volt. Valami szárazföldi barcarole.

«Szunnyadjál csendesen… Csak csendesen… Csak csendesen…

Pianissimo… csend… des… sen…

S azután fortissimo fel a hetedik égig:… aludjál csendesen!!! hogy attól még a mákonyrészegnek is fel kellett volna ébredni.

– Mégis jó volna a revolverrel egy párszor kilőni az ablakon, attól talán elszaladnának ezek a mi tisztelőink, mondá Alienor.

Leon megszánta, kiszólt az ablakon a tisztelt dalárdának.

– Nemes barátim. Nem ebben a szobában alszik a képviselőjelölt, hanem a kertre nyilóban, oda lebegjenek el zengedezni.

De a dalárdának is van ám esze. Nevetnek ők ezen az állításon. Tudják jól, hogy a kerti szobában Rebék asszony alszik, a gazdasszony, az pedig minden gyanun felül áll. Van hatvan esztendős. Azért csak ott maradnak s az első dal végeztével újra összhangolni kezdenek: «cis, e, d, gis»!

– Hallod-e Alienor! ezek nem egyhamar hagyják abba. Ismerem a repertoirjukat. Egyszer már nekem is végigénekelték szolgabiró koromban. Most következik a «Jer vidám csónakos, jer Fidelim»! Azután a «Múlik, mint az árnyék, ez az élet» s ha még el nem felejtették, a «Mars műhelyén, vér mezején»! szép dalt. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, hogy legutolsó az a gyönyörű «éji őr dal» lesz: «Midőn minden állatsereg. S az emberek nyugosznak: Csak a kisértet ténfereg. Csak a rossz lelkek kullognak: Én lándzsám kezembe ragadom. A várost bebarangolom. Hu – hu – hu – hu! – Huhuhu – hu! Kiáltom! Huhuhu!»

Alienor megsemmisülve rogyott Leon ágyára, mint egy agyonvert ember. Ott még sem kapta olyan közvetlen első kézből a megtiszteltetést, mint a saját ágyában.

– Mondok neked valamit, szólt Leon: gyújtsunk gyertyát. Ennek az éji szekrénynek a fiókjában bizonyosan lesz kártya; (hiszen papnál vagyunk) pikétezzünk addig, a míg ebben tart.

Alienor azt mondta, nem bánja. Gyertyát gyujtottak; csakugyan megtalálták a kártyát, s aztán egy ágyban fekve, egyik innen, másik onnan elkezdtek a paplan fölött kártyázni. Csakugyan kijátszottak hat játszmát, mire az utolsó dalra került a sor.

De már a végső «huhuhu» biztató cadentiájánál csakugyan elnyomta az álom Alienort s ott, Leonnak lábtól fekve, elaludt; a másik perczben elaludt Leon, a harmadikban a gyertya, s ott aludtak egy Munkácsy ecsetére méltó genrekép: két korhely, egymáson keresztül hajigált lábakkal, betakarva elszórt kártyákkal, s megvilágítva a tartójába beégett, fel-fellobbanó, füstölgő gyertya kanócza által.

Ha ezt Octavián fejedelem láthatná!

Princz Alienor aztán aludt édesdeden (pedig vánkos sem volt a feje alatt; ez mind Leonnak maradt) és álmodott csodadolgokat, összeállítva bőszült fantázia által a lefolyt nap tarka eseményeiből. Vágtatott megszilajult gőzkocsikkal, s beleesett egy bortengerbe: segítség kiáltásaira népsereg jelent meg, mely leitta róla a bortócsát, úgy szabadult meg. Megmentőinek a neveit mind meg kellett tanulnia, s azokkal mind kezet szorítani és a sornak nem akart vége szakadni. Dumka úr tánczolt előtte és szónokolt egyszerre, s arra ő neki kézen fogva, mint a menuetteben vissza kellett tánczolni és szónokolni. Aztán minden ember tánczolt, ott volt a herczegnő is, az öreg; mintha az akart volna vele minden áron tánczolni. Félt tőle. Felmenekült Leon nyakába, akkor Leon tánczolt vele, mint a medve. Akkor Leonnak vis-a-vis-je támadt Csajkos uramban. Az meg a feleségét vette fel a nyakába, úgy tánczolt. Neki egy vakmerő gondolata támadt. Hirtelen megragadta a deli amazont, lekapta férje nyakából, saját vállaira emelte, s azzal kétezer fáklyás ember sorfala között veszszőt futva, a kik mind azt énekelték neki, «aludj csendesen»! elrohant a két mázsás eszményképpel a vállain, haza rohant Octavian fejedelemhez, betört az ajtaján: «itt van! méltó pendantja a bajrámünnepi kegyencznőnek: ez az én menyasszonyom: áldj meg bennünket». A fejedelem erre dühbe jön, puskát ragad; ő elől, a megrabolt férj hátul keresztül lövik őt; de nem érnek vele semmit: a bőre olyan vastag már, mint a krokodilusé. Most az üldöző férj egy fakanál paprikás pörköltet tart feléje, azzal akarja megmérgezni, míg az a rettenetes káposztás rétes, mint eleven anakonda fonódik lábszárai és dereka körül, s megfojtással fenyegeti.

Valódi jótétemény volt ránézve az a duplapuskaropogás, a mivel az álmát elriaszták összeszorult kebléről.

Ez volt ugyanis a kissé drasticus jeladás a rendezőség részéről a fölébredésre.

AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN.

Alienor úgy érezte magát, mint a kit gyöngén kerékbe törtek.

– Te Leon, panaszkodék egyik tagját a másik után próbálgatva, hogy az övé-e még, bajtársának, ki a mint ébredt, egyszerre ugrott is ki az ágyból, s első dolga volt a hidegvíznek menni és kegyetlenül megmosakodni. Te Leon! Mindennap így fog ez menni?

– Óh nem. Most egy kis változatosság áll be a dologba. Ma az ellenpárt vidékét fogjuk meglátogatni. Ott minden egyéb lesz, csak fáklyászene nem.

– No hála a magas égnek! Csakhogy már a jó barátok közül kiszabadulunk. Vágyom már az ellenségek után.

Alienor azt hitte, hogy a tegnapi nagy dáridó után a csatatért rakva találja csatában elesettekkel; hogy úton útfélen fognak heverni, a kiket a bor lábaikról levert. Nem ismerte a kortes természetét. «A gárda iszik, de meg nem adja magát»! Évkönyveinkben nincs följegyezve olyan eset, hogy egy kortes egy nap annyit ivott volna, hogy másnap újra ne tudta volna kezdeni.

Mire a két hős kilépett a paplakból, már szekéren, lovon találta tegnapi kisérő seregét, mely harsány üdvriadallal fogadta ünnepeltjeit.

A tisztelendő úr még egy bucsuztatót zokogott az eltávozók fejére, azzal hintóikba ültek s vágtattak seregestül, és énekelték Alion úr nótáját és közben lövöldöztek, a mint illett. Nehány ember ingadozott; de a lováról le nem esett senki.

– Szeretném én ezt a tábort valahogy elveszteni magamtól, mondá Alienor nyilt bizalmassággal Leonnak.

– Ne busulj, mindjárt elmaradnak.

A mint kikaptak a gyepre s elértek a hármas halomhoz, a honnan meglátszott a legközelebbi falu tornya, ott egyszerre, a mint kétfelé válik az út, a domb előtt felállt a lovas bandérium szép katonás rendben. Itt aztán a szekerek is megállapodtak, s kiki leszállt a kocsijáról.

– Itt bucsut veszünk a hiveinktől; mondá Leon Alienornak, a ki aztán odament a lovasokhoz, megdicsérte lovaikat; megkérdezte tőlük, hogy nem fáj-e valamijök így szőrin ülni a lovat? S még egyszer kezet szorított a notabilitásokkal. A kisérettel asszonyok is jöttek: azok fenmaradtak a szekéren; ott volt a darázsdereku menyecske is.

– No Alienor, biztatá Leon védenczét, nem adsz egy bucsúcsókot a szép tánczosnénak?

De köszönte az szépen a ráadást, s örült nagyon, mikor már fennülhetett a hintóban, s egészen megkönnyebbült a lelke, mikor azt látta, hogy elmarad és visszafordul az egész szekérvár. S nem verik már a port a szemébe, s nem kiáltják a fülébe a keresztnevét.

Egy kocsi sem kisérte már. Még Dumka úr is hazaküldte a magáét a díszköntössel és az ezüstös karddal együtt, egészen czivilbe öltözött, s átült a jelölt úr hintójába a szemközti ülésre. Még aztán Csajkos uram csatlakozott hozzájuk a nagy nemzetiszin szegélyű fehér zászlóval: a kocsis mellé ült fel. Többen nem voltak.

Mikor mind fennültek, akkor azt a kérdést intézé a kocsis Leonhoz, hogy melyik úton induljanak el?

– Hát csak arra, a hol az a falu tornya ragyog.

– Az ott «Gezetlen!» mondá a kocsis, aggodalomteljesen mutatva ostorával arra felé.

– Az ott Gezetlen! ismétlé Csajkos uram a bakról és Dumka úr a szemközti ülésből duettben.

– Hát hiszen tudom, hogy Gezetlen, elégszer voltam benne adót exequálni. Szeretnek ott engem nagyon. Épen azért megyünk belé, mert ő Gezetlen.

A három polgártárs nagyon csóválta a fejét, még a lovak is csóválták a fejüket, azonban csak neki indultak Gezetlennek.

Nagyon csendesek lettek azonban valamennyien.

Leon biztatni kezdte őket:

– No Csajkos uram; most danoljuk már a nótánkat: magunk vagyunk hozzá; – s ő maga kezdte rá: «Fürge legény a Karakán! Kendermadzag van a nyakán!» – De csak nem akart neki senki kontrázni. – Nagyon szolid életet kezdtek el folytatni. – Aztán meg Dumka úrba kötött bele: «No kedves urambátyám, Gezetlenben vannak ám még szép menyecskék, azokkal tánczolunk ám még nagyot;» a mire Dumka úr nagy mogorván azt felelte, hogy a Luczifer tánczoljon az egész Gezetlennel!

Fele útján Gezetlennek, mikor a nagy tábla kukoriczaföldek közé jutottak, jött rájuk szemközt valami egylovas szekér, az az egy ló az első lábára sántított, s a hátulsóra meg volt merevedve; egy ökölnyi kis gyerek hajtotta, a hányat ütött rá az ostorral, annyit rántott a száján a gyeplővel, s így igen jó taktusban tartotta. A hátulsó ülésben pedig egy növendék leány ült bekötött fejjel.

A mint az uraságokat megpillantá a szekéren ülő leány, megállíttatá a lovat, mely kivánatnak az sokkal könnyebben tett eleget, mint a szekér, mely szeretett volna még a lejtőn egy kicsit odábbmenni.

– Álljanak meg! Álljanak meg!

Az urak is megálltak aztán.

– Ez a Jakab korcsmáros leánya, mondá Csajkos uram. A Száli.

– A biz a Száli! bizonyítá Dumka ur.

– Csakugyan a Száli! erősíté a kocsis.

– No mi baj Száli? kiálta rá Leon.

– Jaj, rettenetes nagy baj van, tekintetes, nagyságos uraim; jajveszékelt a Száli, mindjárt a siráson kezdve. Bele ne menjenek ma Gezetlenbe az Isten szent szerelmiért; tele van a falu gyilkosokkal, haramiákkal. A mint tegnap este a tátele kitüzte az odaküldött fehér zászlót a ház-hiuba, egyszerre odarohantak, voltak legalább ezeren, késsel, baltával, fokossal; csunyául káromkodtak, az Istent szidták; minden ablakot bevertek; az ajtót bedöntötték, minden itczés poharat összetörtek, rontottak; a tátelének a fejét három helyen beszakították; most megyek be a tilógusért Sipotára, hogy jöjjön ki visum repertumot, meg flastrumot adni a szegény tátelének. Van legalább ötszáz forint ára kárunk. Ki tudja, ki fizeti meg? Ha ma éjjel mind meg nem ölnek bennünket, hát soha se érjem a holnapi napot. Be ne menjenek ma Gezetlenbe tekintetes, nagyságos uraim; a gyilkosok ott állnak a falu végén, s mind valamennyit gulyáshúsnak felaprítják!

A megszeppenés nagy volt. Csak Leont nem hagyta el a jó kedve.

– Hahhó hugám! Korábban kelj fel, ha engem bolonddá akarsz tenni. Rá se hallgassunk uraim. Ismerem már ezt a fogást. Régi kortestempó: eleibe küldenek a közeledő jelöltnek egy ijesztő postát vérengző rémhirekkel, s ha aztán a gyönge szivű visszafordul, megszalad: nagyot nevetnek rajta. Mondd meg nekik hugám, a kik elejbénk küldtek ezzel a hirrel, hogy nem veszek belőle: magam is azzal kereskedem. Hajtson kocsis!

A Száli még ezután is esküdött mennyre, földre, hogy de biz a tátele fejét nem proforma szakasztották be három helyen; de már arra nem hallgatott senki; az urak a jelölttel robogtak tovább Gezetlen felé.

Az a biztos derült kedv, a mivel Leon ezt a hírt fogadta, egészen megnyugtatá Alienort, kinek számtalan hasonló fogást mesélt el a a kortesvilágból, a mikor a küzdő ellenfelek egymást rászedni törekesznek.

Ő maga ugyan meg volt győződve róla, hogy a mit Száli elbeszélt, az mind egy szálig igaz; de nem akarta elrémíteni embereit; attól tartott, fele úton visszafordulnak. Igy pedig még ők nevettek nagyobbat.

Csak akkor győződtek aztán meg a valóságról, mikor egy nyárfaerdőből kibukkanva, maguk előtt látták Gezetlent.

Gezetlen «kulcsos» város volt: a mennyiben köröskörül levén szőlőskertekkel befoglalva, abba akárhol csak az egyenes úton lehetett bejutni, mint egy avar körsánczba. Dülő úton, «kertek alól» megkerülni sehol nem volt rá mód.

Az az egyenes bejárás ugyancsak meg volt szállva az ellenségtől.

Roppant népcsoport, asszony, férfi, gyerek hemzsegett a két szőlő-garád között, s hogy minő szándékkal? ezt tanusíták a botok, csákányok, miket a levegőbe emeltek, midőn a kibukkanó hintót a fehér zászlóval a bakon megpillanták, valamint az üvöltő riadal felzendülése, a minek magja is volt egy hatalmas kőzáporban, mely nem érte ugyan el a hintót, de a jó szándékot legalább kimutatta.

– Jó lesz visszafordulni, véleményezé a kocsis.

– Jó lett volna becsavarni a zászlót, s nem mutogatni messziről.

– Csendes vér, urak; mondá Leon, széttekintve a csatamező területén. Nem eszik a levest olyan forrón, a hogy főzik.

– De én nem akarom magamat a magyar alkotmányért skalpoztatni, tiltakozék Alienor.

– Ne félj semmit, míg engem látsz.

– Én visszafordulok.

– Nem fordulsz vissza. Én vagyok a kortesvezéred. A vezérnek engedelmeskedik minden ember. Most én kommandirozok. Nem vagyok én vándorsáska, hogy engem nagy lármával el lehessen kergetni. Másforma peteket is láttam én már! Mi az egy határigazítási per itéletének végrehajtásához képest? ott igazán csatát kell vívni. Ezek mostan jó emberek, jó kedvük van. Odamegyek, s ha beszélek velük, lebeszélem a szűrt a nyakukból.

– Az Isten szerelméért, oda ne menjen ön, kiáltá Dumka úr.

– Leon, én nem bocsátlak; heveskedék Alienor.

De már akkor ő le is ugrott a kocsiról, s a kocsisnak azt parancsolta, hogy álljon félre addig a lovakkal a nyárfa árnyékába, míg ő visszakerül.

Hogy pedig semmi kétség ne legyen az útat elálló népcsoport szándéka iránt, az úton fölfelé egy lovas legény jött száguldva, a ki a mint hangtávolba jutott, fokosát megrázva a levegőben, ezt az izenetet adá tudtul:

«Be ne próbáljatok jönni, a ki rézangyalatok van! mert a kutyák iszszák meg a véreteket!

– Ejnye de szép kanczád van Bandi; szólt Leon, odalépve a legényhez; meg sem ismernéd a lóhátról a szegény embert.

A lovas herold abbahagyta addig egy kicsit a káromkodást.

– Hát addig, a míg a kutyák meginnák a vérünket, nem adnál egy kortyot abból a kulacsból? szörnyű meleg van ám ma.

A szilaj legény csak leakasztotta a kulacsot a nyakából s odanyujtotta Leonnak. Az jót huzott belőle.

– Magad bora van ebben úgy-e Bandi? Érzik rajta, hogy nem a Jakab mérte. Hát termett-e sok?

Ezzel aztán belekeveredtek a discursusba. A lovas legény szép csendesen léptetett Leon mellett; az kikérdezte minden otthon levő pereputyjának állapotát, katonaviseltségét, vőlegénységét, azt a szép bokrétát kitől kapta a süvege mellé? s az a nyeresége volt belőle, hogy a kölykek nem hajigálhatták meg a szőlőgarád melől, a kisérő lovas legény miatt.

– Hát ki a pártvezér? Kérdé végre Leon. Ugy-e bár Tukmányi úr?

– Az: a vad palatinus! Disznó turja ki a töviből!

– Szeretitek úgy-e?

– Mint az ördög a malaczot.

Leonnak nem nagyon kellett tudakozódni a pártvezér holléte iránt; mert a mint odaért a népcsoport zöméhez, hol egy pár trikolor zászló is diszelgett, ő maga jött eléje.

Azaz, hogy nem egyedül maga, hanem feleségestől együtt.

Igenis; az alkotmányos izgalom csodákat képes előidézni. Etelvárott kényszeríté az éjjel élő herczegnőt a fényes nappal előtt is kinyitni ablaktábláit s a parlagi házban kibékíté a férjet és feleséget: most együtt járnak korteskedni, s ha a férj kifogy a szónoklatból, az asszony soha.

Most is karöltve jönnek Leon elé. A barlanglakón csak az a különbség van azóta, a mikor legutoljára láttuk, hogy jól kiette, itta magát a faluzásban, s tökéletes kiegészítő részére talált visszakerült élete párjában. Még a vonásaik is hasonlítanak egymáshoz; két veszekedő élettárs arczkifejezése rendesen egymáshoz idomul. A delnő öltözete ép oly piszkos volt és sasoktól tépett, mint a férjeé, lábain két felemás czipő, fején horgacsolt főkötő volt, de abból mint szeg a zsákból, törtek elő minden lyukon a fésületlen fakó hajpamatok; hanem aztán mindent jóvá tett egy irgalmatlan nagy veres haraszból készített rózsa, a mi a feje búbjára volt feltűzve. A karján hosszú szalaghurokra akasztott ridikült hordozott, mely gyöngy helyett tökmagokból volt hímezve, s tartalma súlyos lehetett.

– Szervus, kedves czimborám, Palkó! üdvözlé a nagy férfiut Leon, tenyerébe csapva kordiálisan. De megnőttél, a mióta nem láttalak. Üdvözlöm szép nagysádat, tekintetes asszony. Ejnye, de jól néz ki! Csókolom a kezét.

S meg is tette, a mit mondott. Kezet csókolt a vad palatinusnénak. A mivel azt rögtön annyira lefőzte, hogy a mint egy pákosz kölyök Leonra a nyelvét öltögette, azt a derék amazon úgy becsületre tanította, hogy rögtön eleredt az orra vére.

– Hát miért nem akartok minket beereszteni, kedves czimborám? enyelgett Leon a félelmes ellenségi főnökkel. Ugy megijesztitek az embert, még a vére is meghül.

– Hát mit kerestek itten! förmedt rá Leonra a vezér, kirángatva a kezét annak a markából.

Erre aztán Leon a karja alá ölté a kezét, s hamiskodó arczkifejezéssel sugott oda neki.

– Te, pajtás, hát olyan sok pénzetek van, hogy magatok kibirjátok a választást? nem kell ellenjelölt?

– Van az ördögnek! a zászlókat is úgy kértük össze az asszonyoktól; egyik a fehér szoknyáját adta ide, másik a vöröset, a harmadik a zöldet: abból csináltunk trikolort.

– Hát akkor mi a patvarnak akadályozzátok meg, hogy az ellenjelölt bejöjjön a faluba, a ki pénzt hoz, meg enni, inni valót? Hát szárazon akarjátok dicsérni az urat? Azt gondolod, hogy én ezt a majmot azért hordom a hátamon, hogy megválasztassam képviselőnek? Van eszemben! de hát hadd költse a pénzét a bolond: úgyis annyi van az apjának, hogy felveti, mint nagypéntek estén az elásott pénzt. Aztán tudod, nekem is csak marad belőle egy kis «psóres». Az ilyen szegény legénynek, mint magam, tíz-húsz ezer forint is jól esik. De bolond volnék, ha el nem venném. Hahaha.

– Hehehe! már ennek a troglodyth is nevetett.

– Ugy-e Palkó, hiszen emlékezel rá, hogy még eddigelé minden választásnál megtette Gezetlen azt a tréfát, hogy engedte az ellenjelöltnek megnyittatni a tanyáját, kitüzetni a zászlóját, eljárt oda meginni a borát, hazahozta a mészárszékből az ingyen vágott húst, tánczolt neki, ivott neki a választás napjáig; akkor meg aztán ellene szavazott mind egy lábig; de csak irmagnak se kapott az egy votumot soha. No, nem úgy volt?

– A biz úgy volt.

– Hát mit akarsz mostan, új rendet csinálni? mit állod el a bornak az útját, a mi a szomjasokat enyhíteni jön? Csak nem hiszed tán, hogy ha behozom hozzátok azt a fancsali feszületet, az egész táborod mind hozzá áll, s pápistává lesz a kedveért?

– No már attól nem félek; hehehe! A viaszbábtól nem szoktam félni. Olyan mézeskalácshuszártól nem ijedek meg.

– Hát akkor szépen beeresztesz benünket a faluba.

– Tudod, nem félek, az ördögtől sem félek. A pénzetektől sem félek. Hozzátok ide, nem vesztek meg rajta senkit. Hanem te tőled magadtól még is félek. Te átkozott calefactor vagy! Ha téged beszélni hagyunk, befűtesz nekünk, attól félek.

– Palkó! ugyan legyen eszed! Hisz ismered a programmunkat. Lehet azzel valakit Gezetlenben eltántorítani? A «Jerichoi Kürt» elveivel meglehet ingatni valakit Gezetlenben? Meg biz a botot! De olyan bolond sem leszek ám, hogy azt én itt elprédikáljam a piaczon, s beveressem a fejemet. Hanem mindössze is annyit fogok mondani, hogy édes atyámfiai! itt hozok nektek hat tulkot.

– A hetedik a jelölt.

– No ne gorombáskodjál! Mert hátba váglak itt a táborod közepén! Csókolom a kezét, kedves nagysád, hogy megadta neki a hátbavágást helyettem. Ugyan szedje ránczba kérem, ezt a rakonczátlan kópét! – Hát az lesz az egész, hogy itt a csapszék, itt a mészárszék; a hol a zászlónk kitűzve, minden embernek ingyen mérnek a választási szent napig. Adja Isten egészségetekre szeretett polgártársaim! S azzal «ámen!» Ha pedig valami veszedelmes dolgot találnék mondani, a mi ellenetekre volna, hát hiszen ott leszesz te; ott lesz Tarifás rektor uram (már akkorra az is odafurakodott, s a két beszélő közé dugta a veres orrát) majd megczáfoltok rendén. Hát hiszen intelligens emberek előtt beszélünk, a kiket nem lehet elbolondítani. Először szóltok ti; kifejtitek programmotokat; azután szólunk mi, s végül megint a tietek az utolsó szó. – Te! hiszen az valami gyönyörű komédia lesz, mikor ez a német el kezd magyarul beszélni, a ki nem tudja az «r»-et kimondani, aztán az orrán át nyekeg; – hogy akarod ettől a mulatságtól megfosztani a publikumot?

A vad palatinus már nevetett; de Tarifás a rektor keményen tartotta magát.

– No, én csak félek az urakat beereszteni a városunkba.

– Micsoda? Kiáltá fel Leon; hát magyarok vagytok ti? Háromszázan vagytok s féltek egy szál némettől? Még csak közel sem meritek magatokhoz ereszteni?

– No hát nem félünk, azért sem félünk! kiáltott közbe türelme hagyottan Tukmányiné nagyasszony, karjára gyűrve a füzős oldaltáskát. – Jöjjenek elejbénk! Nézzenek a szemünkbe. Halljuk a szép szót. Itt is van ész elég. Nem félünk a nagy uraktól. No hát tessék besétálni.

– Köszönöm, óh tisztelt honleány, tekintetes asszony! kegyes pártfogását. Bátor leszek további kegyességét magam és társaim számára kikérni.

Az asszonyság aztán megtette érette azt a barátságot, hogy a gyermekeknek megparancsolta, hogy ne merjenek az eltávozó után hajigálni; úgy látszik, ennek a phalanxnak ő volt a commendánsa.

A kocsin maradtaknak nagy volt az elbámulásuk, hogy Leont épkézláb visszatérni látták; de még nagyobb lett, mikor elmondta alkudozásai eredményét; hogy nemcsak akadálytalanul bemehetnek Gezetlenbe, sőt a zászlójukat is kitüzhetik a tanya fölé, s azt onnan senki le nem fogja tépni. Sőt mindezek fölött még az is megengedtetik nekik, hogy programmjukat a népgyülés előtt a vásártér közepén elmondják.

– Ön ezermester! nyilatkozék Dumka úr.

– Valami spiritussa van: véleményezé Csajkos uram, megint kibontva a zászló lobogóját.

– Utoljára mégis csak az lesz a vége, hogy itt agyonvernek bennünket, sóhajtá Alienor.

– Te pedig legkevésbé sóhajtozzál. Te mondtad, hogy bár csak már ellenséget látnál. Hát itt van.

– Ellenséget látni! igen; de nem verést kapni.

– Mais c’est le guerre, monsieur.

A hintó tehát megindult a helység felé. Az ellenfél tábora szépen két oldalra sorakozott előtte, nagyszerű gúnyhahotával fogadva a közbül elhaladókat.

Bezzeg hallott most már Alienor egyebet is, mint hizelkedést! Egy csoport a gúnydalt énekelte rá: «nincs a németnek…» (bizonyos öltönydarabja), másutt meg a póznára akasztva mutogatták fel az élczlapban megjelent torzképét, s egy siheder óriási kulacsot vitt a hintaja előtt, nagy meszelőrudra tűzve, arra volt irva: «in hoc signo vinces». S a vexillifer egyre süvöltözé: «éljen Alienor, zászlónk vezére!» (Ez a rektor ötlete volt.) Mire száz meg száz torok bömbölte rivallva: «éljen Karakán Absolon!» Egy suhancz bele kapaszkodott a jelölt hintaja kocsifogantyujába, úgy szaladt mellette, visítva: éljen Karakán! a tulsó oldalon pedig egy czigányasszony futott vele versenyt, egyik kezében egy visító malaczczal, a másikban egy ökörkolomppal. Valahonnan egy bógácsból összeragasztott koszorút dobtak a hintajába. Szép változatosság a tegnapi diadalúthoz.