Part 15

Mikor a diadalmenet már a herczegnő kastélyának láttávolába ért, egy töltésen kellett végig mennie, melynek két oldalán szikkadó félben levő mocsár volt. Ezen a töltésen haladt előttük végig egy oláh szekér, a melyiken egy félfenekü üres hordó volt, a nyitott részével hátrafelé fordulva. Leon előrelátta a veszedelmet.

– János, mondá a kocsisnak; jó lesz megvárni, míg a szekér letér arra Pityód felé, mert az az ostorhegyes nem megy neki annak a hordónak: azt hiszi, hogy ágyú.

De iszen beszélhetett valaki Jánosnak! Csak azért is kieresztette az ostort s odacserdített az első lovak közé.

– No most mindjárt megtudjuk, hogy fogott-e az áldás a napernyődön? mondá Leon, kiszabadítva a lábát a köpenyeg közül s ugrásra tartva magát készen.

E perczben a kastély előtti dombon elsütöttek egy mozsarat. A lovak azt gondolták, a hordó lőtt olyan nagyot; azzal félrekaptak, le a töltésről, mind hintóstul együtt bele a mocsárba.

Leon előre kiugrott s vele nem történt más viszontagság, mint hogy térdig esett a puha iszapba; de Alienor úgy nyakkant bele a lágy agyagba, hogy ott maradt az egész megfordított basreliefje, mint egy szobrász-minta.

Baj nem történt semmi: a megijedt lovak az elszakított hámfával együtt előre elnyargaltak hintó nélkűl haza a kastélyba, s a szárazra kimentett képviselőjelöltről a hivei bicsakkal lefaragták a rátapadt agyagot, mint egy Pompejiból kiásott antik szoborról; hanem a napernyő csakugyan izzé-porrá törött.

– No, most így nem mehetünk a herczegnőhöz látogatóba; mondá Alienor tönkrejutott magyar costumejára mutatva, a mint nyugalmát ismét visszanyerte.

– Sőt épen így leszünk érdekesebbek, vigasztalá őt Leon. Látod ez kedvező omen; nem is választás, a hol a jelöltet fel nem borítják, s az a criteriuma a jó szerencsének, ha a felborulás után épkézláb marad. A sárpróbát már kiálltuk. E salto mortaléval száz perczentet emelkedtek a chancaid. A hölgyek oda lesznek rémületükben miattad, s a választók imádni fognak, a mért így besároztad magadat. Ennek a kocsisnak adunk jutalmul egy fél ötvenest.

– Igen: huszonötöt.

(Ad vocem «fél ötvenes» sugá Dumka úr Leon fülébe. A félbankjegyek erősen megteszik a hatásukat: tudja ön?)

– Tudom, sugá vissza Leon, a másik féljegyek nekem küldettek meg. Nem értem, miért nem önnek egyenesen?

– Annak jó oka van. Én a választásnál egyik «bizalmi férfi» leszek, a kinek ott kell ülni a bizottságban az egész szavazás alatt, s ott csak nem oszthatom a szavazóknak a bankók másik felét; úgy vannak már utasítva, hogy önhöz menjenek érte, a kinek itt semmi hivatalos minősége nincsen.

– Hány fogyott már el?

– Nyolczszáznak akadt gazdája, a ki a nevét beiratta a mi lajstromainkba. E szerint még legalább százhatvanat kell kiszorítanunk.

– Dolgozni fogunk, a míg csak Dumka úr azt nem mondja, hogy «üres a tok!»

Ez alatt a szives választók letisztogatták valahogy princz Alienorról a sarat, késsel, lókefével, a hogy lehetett s felültették a két hőst Dumka úr kocsijába, s attólfogva aztán szép rendben, csendesen történt meg a felvonulás a kastélyig: a mozsarasoknak is megizentetett lovas nyargonczok által, hogy ne ágyuzzanak többet.

A herczegasszony kastélyában csoda történt! Délben tizenkét órakor talpon volt minden ember, nyitva minden ablak. A mit sok év óta senki kedvéért meg nem tett a herczegasszony, az alkotmányos izgalom rábirta arra, hogy az ébrenlét óráit az éjszakáról áttegye a nappalra. Az agyrémeket, a szeszélyeket, a mik jobban uralkodnak az emberi sziven, mint a hit és meggyőződés, le tudta győzni erre a napra, tömlöczbe zárta képzelődését s kijött a napvilágra.

A leglármásabb, zajosabb, izgatottabb napot választotta hozzá; a mikor száz meg száz alak jön és megy, a kinek örül az ember, mikor jön s örül, mikor elmegy.

A termekben, a tágas corridorokon hosszú asztalok voltak megterítve vendégek számára.

A herczegasszony maga divatos öltönyt viselt, a gyűlöletes corsettel, a mivel a legnagyobb kitüntetést fejezte ki várt vendége iránt.

Ott voltak nála ez alkalommal Rafaela herczegnő, madame Corysande és Livia. S a herczegnő ezuttal nem gyötrötte őket anatomiai muzeumával. Ellenkezőleg, épen női kezek számára való munkát adott nekik: azt a selyem zászlót hímezték.

Mind a négyen dolgoztak rajta a himző ráma négy oldalán, hogy gyorsan elkészüljön: csak napok vannak még hátra a választásig. A czímer már kész, selyemmel és aranynyal hímezve, körüle a jelszó ezüsttel áttört arany betükből, most még csak a szegély van hátra, melyet zöld babérfolyóka képez, piros bogyókkal; azzal sietnek mind a négyen.

A mozsárlövés tudatja velük, hogy vendégeik közelednek, arra félbehagyják a munkát, letisztogatják öltönyeikről az odaragadt selyemszálakat, hogy senki észre ne vegye mit dolgoztak? Nehány percz mulva azonban szalad be a komornyik, ki a donjon tornyában kémszemlészett, elhült arczczal, s rémülten jelenti, hogy az «urak» lefordultak a töltésről az árokba! s nem sokára hangzik a pariparobaj, a mint a három első ló, az elszabadított hámfával, bevágtat az udvarra.

A hölgyek mind lefutnak az előcsarnokba: s közöttük van egy, a kinek arcza nagyon elhalaványult.

Ámde nyomban ott terem egy vágtató lovas banderista, ki siet a megnyugtató izenettel.

– Ne tessék megijedni, kegyelmes asszonyom. Semmi baj sem történt.

– Ki küldte önt? kérdi a herczegasszony.

– A Napoleon úr.

Arra a halvány arczra ismét visszatért az élet szine.

A herczegasszony a két fiatal leányt felküldte szobáikba. Az érkező vendégek olyan állapotban lesznek, a mikor nem lesz előttük kellemes fiatal hölgyekkel találkozni.

– Madame Corysande gondoskodni fog róluk.

Óh madame Corysande azt megteszi a legnagyobb örömmel. Szenvedőket ápolni: ha tán valamelyiknek a homlokán daganat van, azt késfokkal lenyomkodni, jeges borítékot a zúzott karra kötözgetni, ez neki a kiváló kedves foglalatosságai közé tartozik.

Nagyon meg kellett volna azonban változni az emberi természetnek, ha a két fiatal leány onnan felülről a lecsukott redőnyök közül nem leste volna a szerencsésen bukfenczezett argonautákat, kik nehány percz mulva minden éljenzés és muzsikaszó nélkül érkeztek meg a kastély udvarára.

Nem volt rajtuk semmi eleganczia. Sáros volt mind a kettő fülig. Hanem épen az ilyen állapotban tünik ki az igazi ember. Alienorra alig lehetett ráismerni. Őt mindig liliom- és rózsaarczczal szokta az ember látni; most a szép fekete pomádétól összefenve, csakugyan elmehetett volna a vályogvető czigányok közé. A mellett boszus is volt, tenyerét a félderekán tartotta jajgatva; s úgy látszott, mikor a kocsiból leemelték, mintha sajnálná a jobb lábát. Pitoyable figura volt. Leon ellenben, ki annyiban még sárosabb volt, hogy őt le sem kefélték, ruganyos erélylyel szökött le a hintóból s a mint derült arczczal sietett a lenn maradt két hölgy elé, a sáron piszkon keresztül is kitünt belőle az igazi lovag.

– Semmi bajunk se történt, kegyelmes asszonyom! A kocsis nem hibás, magam voltam az oka a balesetnek.

– Menjenek önök szobáikba átöltözködni. Kérem madame Corysande, gondoskodjék a vendégeinkről. Dumka úr lesz szives elhelyezni a többi társaságot.

(– Még most is az a legelső gondja, hogy a hibás cselédet kimentse, nehogy megbüntessék: sugá madame Corysande a herczegasszonynak.)

– Nem szoríthatok kezet, kedves madame Corysande, a míg meg nem mosdom, tréfálkozék Leon.

Madame Corysande, a herczegasszony visszavonulása után, teljhatalmulag rendelkezett, hogy a komornyik segítsen a princznek az átöltözésnél, a hajdu pedig Leonnak.

– Csak bizzon bennünket sorsunkra, drága jó madame Corysande. Engemet, tudja, hogy soha nem öltöztetett hajdu életemben, a követjelöltnek, a míg együttjárunk, én vagyok a komornyikja, azt én öltöztetem, mosdatom, fésülöm, költöm és fektetem. Ez már a kortesvezér kötelessége és kiváltsága.

És csakugyan nem is engedte magát ez előjogától megfosztani.

Princz Alienorrról pedig úgy kellett késsel lenyesni az átázott szűk öltönydarabokat.

– No legalább megszabadultam ez átkozott costumetől, szólt megkönnyebbülten Alienor.

– Jaj, dehogy szabadultál meg; szegény szánalomra méltó áldozata az alkotmányos joggyakorlatnak Magyarországon, te! Itt van a bőröndben még az «Attila». A mit most lehántottam rólad, az csak a «Zrinyi» volt, s ha ezt is elviseled, hátra van még a «Kazinczy», sőt még egy «Victoria» is ólompitykékkel, a mit népies látogatások alkalmával fogsz felvenni. Rám bízta az apád a bevásárlást.

– Minden szentekre! Te egy egész theatregarderobeot hoztál el számomra!

– Nemhogy megköszönnéd.

Alienornak újból fel kellett öltözni magyar lovaggá. Leon még a bajuszát is kipödrötte neki hegyesre.

– No nézd meg magadat a tükörben, nem különb legény vagy-e, mint otthon? Ez az egynapi út is egész életszint adott az arczodnak. Mire hazaérsz, rád sem ismernek, annyira emberi képed lesz.

– S még tűrnöm kell a gorombaságait, mert kezében vagyok kényre-kegyre!

– Minden hölgyszivet meghódítasz ma.

Leon úgy kicsípte magát védenczével együtt, hogy megakadhatott rajtuk akárkinek a szeme.

A fatal accidentből maradt még némi ború Alienor arczán, hanem azt is sikerült Leonnak eloszlatni, a mint Dumka úr bekoczogtatott hozzájuk nyájasan, édes arczczal, hogymintlétük után tudakozódva.

Kész préda Leonnak!

– Ugyan édes Dumka úr. Egy nagy szivességre kérném. Megakarom irni a «Kürt»-nek a mai dicső nap eseményeit; a nagy sietségben nem értem rá lefotografiázni azt a remek szép beszédet, a mivel jelöltünket fogadni méltóztatott, nem szíveskednék nekem azt lediktálni?

Dumka úr pontosan a lépre ragadt.

– Nagyon szivesen! s azzal mindjárt hozzá kezdett a demosthenesi remekmű megörökítéséhez, mondatról mondatra morzsolva azt Leon elé, ki egész élvezettel gyorsirta ezt jegyzőkönyvébe, utána mondva minden szót: «te, ki kora zsenge ifjuságodtól… fogva folyton a haza…» stb.

Alienor csak tűrte egy ideig, hol a zsebkendőjét, hol a keztyüjét dugva a szájába; majd a kalapja karimáját kezdte el harapdálni; Leon csak szótagolta tovább a remekművet: «a sors dagadó… hullámain hintáló… gályádat duzzadó…» Alienor nem állhatta tovább: puff! úgy vágta Leont hátba, hogy kiesett a plajbász a kezéből; azzal kirohant az ajtón, az épen szemközt jövő komornyiknak nyakába esett, annak a keblén kaczagta ki elfojtott érzelmeit, a ki megint bámulatában azt is elfelejtette, hogy miért jött?

Dumka úr a fejét rázta: azt kezdte hinni, hogy jelöltjüknek a nagy eséstől alkalmasint megzavarodott az agyveleje. El nem bírta gondolni, hogy mi nevetni való van azon, hogy «életed gályáját kedvező szelek biztos kikötőbe fuvallják»; mikor ezen két más jelölt antistes könnyekig elérzékenyült egykoron.

(– De ugyan minek kényszerítettél engemet ennek a derék becsületes embernek a rovására nevetni? pörölt négyszemközt Alienor Leonra.)

(– Hát azért, hogy ne csinálj majd a hölgyek előtt olyan kámficsorodott képet.)

A hajdu ebédre hítta az urakat. A nagy czímerteremben harmincz vendég számára volt terítve, a többieknek a hosszú corridor szolgált étkezési helyül, a honnan nemsokára felhangzott a jelöltért mondott áldomások lelkesült zsivaja. A teremben is fesztelen, jó kedv honosult meg, miután a magas vendéglátókat megnyugtatá Leon az iránt, hogy semmi nevezetes baj nem történt, csupán csak a követjelölt «ismerkedett meg» egy kissé közvetlen érintkezés által a választókerületével s annak kétségtelen ragaszkodása tanujeleit elhozta magával.

Dumka úr sorba megsugta minden vendégnek, hogy a herczegnő nem szereti, ha az asztalnál toasztot mondanak. Ezzel saját magát védte meg azon vád ellen, hogy a jelöltre poharat emelni elmulasztá. Ezt nem vétkes gondatlanság, de magasabb tekintet okozta.

A fényes úri lakoma végeztével a herczegnő megszólítá Leont.

– Jőjjön velem, mutatok önnek valamit. Princz Alienor maradjon itt a hölgyekkel. Neki nem szabad azt még látni: mert rá nézve ez meglepetésnek készül.

Azzal bevezette őt a hölgyek dolgozó szobájába s feltakarta előtte a készülő zászlót. Aztán elmondta neki, hogy az milyen rövid idő alatt készült, mind a négy hölgy dolgozott rajta; Rafaela ezt a részt készíté, Livia amazt; minden betűt elmondott, hogy melyik hölgynek műve, s elégült mosolylyal fogadta Leon bámulatteljes magasztalásait.

– Ez a győztes diadaljelvénye lesz, ha visszatérnek.

– Mindent el fogunk követni a diadalért, herczegnő.

Azonban bucsút kellett venni. A nap már alkonyatra járt, s még estére Bátokra kellett eljutni, a hol a hű párt zöme van; ott a jelöltet nagy dáridóra várják. Sok mindenféle hajczéczú lesz. Kiki sietett magát ajánlani és megtalálni a szekerét, meg az utitársát. Alienorék számára ezúttal a herczegasszony legszelídebb fogata állt készen.

Mielőtt eltávoztak, Livia azt sugá Leonnak: «vigyázzon magára».

Leon visszasugott: «van, a ki én értem imádkozik».

Mikor a kocsiba ültek, Alienor azt mondá Leonnak:

– Te! Ez a Livia kedves egy gyermek. Rafaela értékét nagyon növeli az a körülmény, hogy ők «elválhatatlanok».

Leon ránézett a szemöldéig nyomott kalapkarimája alul s ebben a nézésben az volt mondva: «te! ha egyszer én fordítalak föl, akkor kitörik a nyakad».

A díszmenet százhúsz kocsival, ötven lovassal tova robogott az országúton. Minden szekéren volt egy zászló, minden lovasnál a csizmaszárba dugva egy lobogó, a jelöltet szállító kocsi koszorúkkal körülfonva. Minden kalap mellett fehér toll, az ő nevével.

Milyen szép az a dicsőség!

* * *

A honnmaradt hölgyek a lármás vendégsereg tova vonultával a dolgozó szobát keresték fel. Sürgős volt a munka. A babérguirland sok pepecseléssel jön létre; nem lehet az időt tékozolni. Alig hordta el a szél az eltávozók porfellegét, ők már a hímzőkeret mellett ültek s járt ujjaik közt a hímzőtű szorgalmasan.

– Milyen jó színben volt ma a princz, kezdé el Livia.

– Valóban használt neki, hogy megsütötte a nap s kifútta a szél: szépsége férfias kifejezést nyert vele, folytatá madame Corysande.

– A változás modorára és jellemére volt legtöbb hatással; mondá a herczegasszony. Ki van ragadva eddigi tespedéséből: kezd érdeklődni országos ügyekért; tettvágyra van hangolva. Ember lesz belőle.

– Oh, bizonyosan igen derék ember: oly nyájas és szelíd. Mondá Livia.

– Egészen az én ideálom egy férfiban, tódítá madame Corysande. Én nekem az ilyen férfiak tetszenek legjobban, a kik szelídek, odaengedők; követelés, uralkodásvágy nélkül.

– S van jó humora és éles itélőtehetsége, mondá a herczegasszony.

Rafaela nem szólt semmit. Csak Liviára nézett néha, mikor az princz Alienort úgy magasztalta előtte, mintha kiakarná belőle nézni, hogy mit gondol?

– Oh én bizonyos vagyok győzelme felől, heveskedék Livia.

Ekkor megszólalt Rafaela herczegnő.

– Azt igen rosszul teszi princz Alienor, hogy Zárkány Napoleont hordja magával beájánlóul.

– Miért? szólt az anyaherczegnő. Az a legalkalmasabb ily szerepre. Nagy szónok. Ismeri a népet. Találékony, ügyes, rettenthetlen. Buzgó és kifáradhatlan. Képes akárkit megnyerni.

– Annál rosszabb princz Alienorra nézve, mondá Rafaela herczegnő.

Erre mind a három hölgy beleszúrta a hímzőtűt a kelmébe és rábámult.

– Hogy érted azt? szólt vállait csodálkozóan vonogatva a herczegasszony.

– Azért ne álljatok meg a munkával; himezve is beszélhetünk. Adj kölcsön a selyemedből egy szálat, Livia. No nézd, hogy összeszorítottad a markodat: mintha nem tudom, mit kérnék tőled kölcsön? – Hát ugyan mondjátok csak, ha a nők is bírnának szavazatjoggal, Nornenstein Alienor princz és Zárkány Leon közül melyik vinné haza az etelvári kerület képviselői mandátumát?

– Ah! Hah! szörnyűködék fel egyszerre a herczegasszony, valamint madame Corysande. Ez sok! Ez sok!

Livia tűjéből pedig kiszaladt a selyem. Ijedten bámult Rafaelára.

(«Te is?»)

Rafaela mosolygó fölénynyel tekinte hol anyjára, hol madame Corysandera.

– No hát jól van. Tegyünk egy próbát. Itt most négyen vagyunk asszonyok. Csináljunk próbaszavazást. De titokban.

– Hogyan?

– Itt vannak e tányérkán czukor- és csokolád-bonbonok, fehérek és feketék. Ballotáljunk velük. Mindegyikünk kivesz egy fehéret és egy feketét a markába. Az egyiket a szájába teszi, a másikat bedugja ide a hímzőkosárba. A fehér Zárkány Leoné, a fekete princz Alienoré. Aztán majd meglássuk, hogy hány fehér lesz a kosárban?

– Egy sem lesz! Egyetlen egy sem, heveskedék madame Corysande. Még csak gondolatnak is, képzeletnek is képtelenség ez.

– No hát tessék a bonbonokhoz nyulni. Mama megengeded? Járulj te is a tréfához.

A herczegasszony derült kedélyben volt.

– Ah, akkor négyen leszünk s a szavazatok egyformán üthetnek ki.

– De nem, nem! bizonyozott madame Corysande. Egy fehér sem lesz közte!

– Kérlek, szólt Rafaela anyjához; játszál velünk alkotmányos szavazást.

– Jól van, mondá a herczegasszony s első volt, a ki a bonbonok közé nyult.

– Szavazzunk keresztneveink alfabeti rendje szerint. Indítványozá Rafaela.

– Akkor madame Corysande az első. Ismétlem, hogy a fehér Napoleon, a fekete Alienor.

Madame Corysande szenvelgő ízetlenkedéssel kelt föl a hímzőkeret mellől s járult az asztalhoz, melyen a szavazatszedő urna: a hímzőkosárka állt. Egyik bonbon belehullott, a másik madame Corysande ajkai közt szétmajszoltatott.

– Következik Livia.

A leánykának láthatólag reszketett a keze, mikor szavazatát a kosárba rejté.

– Azután jövök én, mondá a herczegnő. Az ő neve Madeleine volt. És végül te Rafaela.

A ballotozás bevégeztetett. A szavazatgolyókat kiönték az asztalra – és íme – oh csodák csodája: három fehér és csak egy fekete bonbon hullott ki belőle.

Három szavazat Napoleonra és csak egy Alienor mellett!

Három áruló négy közül!

Ez mégis hallatlan valami.

A négy hölgy egymásra bámult.

Az az egy, a melyik a fekete golyót vetette be, az tisztában lehetett a másik hárommal. De vajjon, melyik volt az az egy?

Rafaela felkaczagott.

– No, úgy-e megmondtam!

Azzal mindnégyen hozzá fogtak – tovább hímezni azt a zászlót.

HARMADIK RÉSZ. ALKOTMÁNYOS HARCZ.

A HÍVEK TÁBORA.

Barátom Leon, mondá Alienor, mikor a kocsiban fennültek, lesz-e még ma valami ivás? mert én ma már annyit ittam, szokásom ellenére, hogy úgy emelem már a fejemet, mint Atlas a földglobust. Többet ki nem birok.

– Ne félj semmit, az eddigit kirázza belőled Bátokig a kocsi, s kifujja a szél, még meg is szomjazol. A korteskedés jó étvágyat csinál, s kimíveli a torok képességeit. Ma pedig még szörnyű nagy eszemiszomság vár ránk. Bátokon lesz csak az igazi választási lakzi, s abból úgy sem maradhatsz ki, mint a menyasszony a lakodalomból. Hanem tanítalak egy praktikus fogásra. Ha nem vagy erős ivó, s tartasz tőle, hogy egy–két–tizenkét pohár levág, akkor adass magadnak veres bort, tölts a poharadba vizet s a borbúl csak annyit, hogy mikor iszod, lássék, hogy színe van; azután minden pohár-koczintásnál arra legyen gondod, hogy a poharad tartalmának felét a kettőtök közé eső hazafiak nyakába locscsantsd, így aztán kevesebb felhajtani valód marad. Hanem inni kell: ez már regula. Ha vízbe ugrol, vizet kell innod; ha borba ugrottál, bort kell innod.

Alienor megköszönte szépen a jó tanácsot, s köpönyegébe takarózva, oldalt vetette magát, s aludt volna, ha minden öt perczben el nem rikkantja magát egy-egy banderista a fülébe: «éljen a lion úr!» s arra aztán minden lovas legény rákezdi «a lión úr» (Alienor népies neve) nótáját: a szokott dallamra.

«A lion úr azt izente, Hogy nincs elég regementje, Ha még egyszer azt izeni, Mindnyájan el fogunk menni, Éljen a pirincz!»

A szomszéd márfalusi lovas legények svábok voltak, azok ugyanezt a szöveget németül énekelték, a mi igen szépen hangzik:

«Herr Aljonur liesz uns sagen: Er hat nicht genug Soldaten. Wenn ers nochmals läszt verkünden: Werden alle uns einfinden. Es lebe der Princz.»

Azután meg a folytatását az ellenjelöltre vonatkozó szöveggel:

«Karakánnak nem kell hinni, Mert az jégre akar vinni. Nincs itt annak semmi jussa: Üres a bugyellárussa. Éljen a pirincz.»

A márfalusi banderisták műfordítása még sokkal erőteljesebben hangzott:

«Dem Garakan sollst nit trauen. A schlechtes Bier thut er brauen. Leer ist immer sein Geldbeutel: Hol’ ihm der krumpete Teufel. Es lebe der Princz!»

Alienor azon aggodalmát fejezte ki Leon előtt, hogy vajjon Karakán nem fogja-e magát sértve érezni, ha ezt meghallja?

– Csak te aludjál békével: vigasztalá meg Leon. Azt aztán meg is fogadta Alienor s minden kocsirázás, éneklés, éljenzés mellett átadta magát a keserves kocsin alvásnak, a mitől az ember tudvalevőleg jobban elfárad, mint ha gyalogolt volna.

Egyszer aztán rettentő harczi zajra ébred fel. Lövöldöznek mozsárból, puskából, pisztolyból rettentő módon, s a világra ébredő ott találja magát az ütközet kellő közepén. Egy dombtetőről mozsarak durrognak, a szekeret tomboló lovasok veszik körül, a kik veszedelmesen pisztolyoznak fel a levegőbe, keresztülkasul a hintóban ülők feje fölött, le a lovaik hasa alá, a garád mögül korpával csőszájig töltött puskák sortüzelése ropog; dob pörög, trombitahang rivall, s ezernyi száj kiált torkaszakadtából valami harczi jelszót.

– No Alienor, itt vannak a mi bátoki híveink!

Nem ütközet az, csak egy kis üdvözlő felköszöntés a lelkesült párthívek táborából.

Az álmából felriadó jelölt maga előtt látja a tiszteletére emelt diadalkaput, a mi díszesen ki van világítva sárgatök héjából készült lampionokkal. (A mi geniális ötlet, akárki fejében termett!) Este lévén t. i. mintha emberkoponyák lógnának ott, fogaik közül mécsvilágot derengetve.

Az «éljen» harsogtató sokaság közül kiválik az üdvözlő szónok alakja, kinek a lovak lábai közt valahogy helyet csinálnak, hogy a hintóhoz furakodhassék, mivelhogy a jelölt rá nem bírható, hogy a kocsiról leszálljon.

Hanem az nem akadályozza a buzgó párthíveket, hogy a megállapodott hintóra minden oldalról fel ne kapaszkodjanak, a bakra, a felhágóra, a kerekekre, s onnan ne harsogtassák Alienornak a fülébe a saját nevét, hogy el ne felejtse, míg a diadalkapu magaslatán álló szűzek georgina, kassai rózsa, pulykaorr, kenyérbélvirág, égő szerelem, pézsma, boldogasszonytenyere koszorúkkal, s a mi egyébbel az Isten megáldotta, igyekeznek kocsiját telehajigálni.

Egy nagyszájú kortes onnan a bakról aztán csendet kiabál a többieknek; «halljuk a szolnokot!»

A «szólnok» egy vén, fogatlan tisztelendő úr, a kit nagyon megviseltek már az idők. Csak minden harmadik szavát lehet már hallani, s azt is oly keservesen mondja, hogy az üdvözlő beszéd hasonlít egy halotti bucsúztatóhoz, melyet egy reményteljes ifjú sírja fölött elzokognak.

– Nagyon be van már «káfolva» az öreg ilyenkor este felé, magyarázza a nagyszájú kortes a bakról. Kiáltsatok éljent, fiúk, mert külömben nem lesz ám ennek vége soha! – Aztán Alienorhoz fordult. – Nem hallja ám ezt az öreg: süket ez, mint a föld.

Csakugyan az is lett a vége, hogy a siralmas üdvözlet végét agyonéljenezte a türelmetlen publikum, a szónokot pedig felkapta két ember a vállára, úgy szabadította ki az oratiója hinárjából, s azzal tódult a sokaság be a faluba, a jelölt hintaján elől-hátúl annyi ember, a hány ráfér, fél lábbal kapaszkodva. Az éljenriadalt puskalövések élénkíték, s a kísérő zenekar igyekezett bele még nagyobb zajt keverni.

A hívek arczán meglátszott, hogy ez az este már egy tettdús napnak a befejezése, s azok az üres hordók nem ok nélkül vannak a tanya udvarára kihengerítve. A jelölt kisérői, kik mai napság már két díszlakoma feladataival küzdöttek meg, a harmadik küszöbén épen semmi előnyben sem látszottak lenni a rájuk vártak fölött.

Bátok nem olyan helység, a hol előkelő uraságok laknak; itt nagy vendéglő, tánczterem nincsen, hanem van egy nagy hajdani urasági dohányszárító pajta, a mi azóta, hogy a hajdani úrbéresek az úri szolgalom alól felszabadultak s a legelőelkülönítés megesett, a községnek jutván, üresen áll; váltig törik rajta a fejüket az előljárók, hogy mit csináljanak egy olyan épületből, a minek harmincz öl a hossza, s hat öl a szélessége? Dohányt meg már nem termesztenek.

Hát most ezt az épületet szerelték fel a díszlakoma helyiségeűl. Elfér benne ötszáz vendég kényelmesen, három hosszú asztal mellett. A falak zöld galyakkal és lobogókkal, a gerendázat virágfüzérekkel van festőileg feldiszítve.