Part 14

– Csak lassan! Már meg is történt. Már ki is van nyomtatva. Itt a zsebemben a correcturaív a holnapi «Kürt»-ből, a hol le van írva, milyen szépen beszélt főtisztelendőséged a princznek, s mily dicső szavakat hangoztatott ő vissza a meghivásra, mely után harmincz terítékű lakoma következett a Grand hotel Hungariában.

– S mikor történt ez?

– Ma este nyolcz órakor.

– S te nálad már délben két órakor ki is van nyomtatva az, a mi este nyolcz órakor – nem is lesz igaz!

– De igaz lesz; mert nyomtatva lesz; s nem fogja senki meghazudtolni.

Páter Timót mellére ütött tenyerével, s nagyot fujt az orra alá.

– No ezt még nem tanultam a semináriumban.

A meghivott rendúr ismét elfoglalta az elnöki széket, s aztán töredezett hangon, melyen érezhető volt a mély meghatottság, köszöné meg a nagyméltóságú tanácskozmánynak azon elhatározását, melylyel családját megtisztelni kegyeskedett; fogadkozván, hogy a szeretetnek e nyilatkozata által örökre az ország sorsához kötve érzendi maga és egész családja jövendő történelmét.

A HADJÁRAT ELŐKÉSZÜLETEI.

– Drága Pompeia baronesse. Hölgyek ízlése az ilyen dolgokban csalhatatlan. Milyen tolljelvényt tanácsol ön Alienor számára? A jelvény igen nevezetes tényező. Ki fogunk osztani ötezer darabot. Hadd viseljék még a gyerekek is. Jó lesz-e: fehér toll zöld levéllel, arra a név aranynyal nyomtatva, s mellette piros sombogyók? – No nagyon örülök, hogy izlésünk így összetalálkozik. – Azután jön a zászlókérdés. Én azt a szokásos háromszinüt igen mindennapinak találom. – Nem szebb lenne-e tiszta fehér lobogó, piros és zöld szegélylyel körül? Közepén a név arany nyomattal. Ugy-e, hogy ez meglepő fog lenni? Alienor neve a fejedelmi koronával igen jól fog illeni rája. Titokban megsughatom, hogy Etelváry herczegnő (t. i. az anyaherczegnő) sajátkezüleg himezett egy fehér selyemzászlót Alienor számára, melynek közepét az országczimer foglalja el; körüle e szavak aranynyal: «in hoc signo vinces». – Ezzel fogja őt meglepni a választás napján. Oh a hölgyek igen buzgó pártharczosok. S hogy értenek a cselszövéshez! Milyen titoktartók! Gyakran a választás utolsó estéjétől reggelig meg tudják fordítani a harcz kimenetelét. Én a hölgyek pártfogására igen nagy súlyt fektetek. Az ő lelkesedésük ragadja magával a férfiakat. Politikai titkokat csak nők tudnak megőrizni; férfiak azt kifecsegik. Én merném nagysádnak közreműködését fölkérni, drága baronesse.

– Én is zászlót himezzek princz Alienor számára?

– Annál sokkal több az, a mire igénybe veszem. Nézze ezt a kis albumformát. Találja ki, mi van benne?

– Költemények?

– Az ám. Lám milyen egyszerre kitalálta, drága baronesse. Egy hires szerző művei, a kinek neve Meyer.

– «Meyer!» Hisz ilyen név legalább két millió van s egy híres költőt sem ismer közte a világ.

– Ezt különösen nem, mert olyan apró betükkel van írva a neve, hogy csak górcsővel lehet elolvasni. Ez a Meyer az osztrák bank Cassendirektora, a ki azt a költeményt irta ezekre a lapokra, hogy ezeknek mindegyike megér ötven forintot.

– Ah, tehát állambankjegyek.

– Igen is. Ebben a csomagban van ezer darab ötvenforintos állambankjegy.

– S mit kell én nekem megbámulnom ezeken a jegyeken?

– Arra kérem önt, baronesse, hogy tegye meg nekem azt a szivességet, fogjon egy ollót s egyenkint mindenik ujdonat bankjegyet vágja ketté: úgy hogy a metszés épen a kettős sas közepén fusson végig, s azt a darabot, melyen a férfialak van az oroszlánynyal, tegye aztán ebbe az egyik boritékba, a másikat, a nőalakkal ebbe a másikba.

– Mi lesz abból?

– Hát hiszen tudom, hogy akárkit kérnék erre a szivességre, mind ugyanezt a kérdést intézné hozzám: micsoda vad gondolat ezer darab ötven forintos bankjegyet kétfelé vagdalni? s én nem mondhatom el e felvilágosítást másnak, mint egy nőnek, ki oly buzgó hive ügyünknek, mint a baronesse.

– Valóban kiváncsi vagyok rá.

– Tehát ezen a pénzen lelkeket fogunk vásárlani: nem «holt lelkeket», mint Gogol regényhőse, hanem eleveneket. Ez választási «foglaló». Ötven forint egy szavazat ára.

– Ah, már most értem. Nehogy a tisztelt polgártárs zsebre tegye az ötvenest, s aztán elmenjen máshová szavazni: csak a félbankjegyet adják a kezébe a szavazás előtt, s a másik feléért megjelenhet akkor, ha hiven szavazott. Ha elpártol, nem veheti a fél ötvenesének semmi hasznát.

– Kitalálta, baronesse. Az így ketté metszett fél bankjegyek egyik csomagát elküldjük Dumka úrnak Etelvárra, ki az ottani pártunk pénztárnoka. Ő ezeket kiosztja azon polgártársak között, kik hiveink lajstromába beiratják magukat.

– Ezek tehát «választási szelvények», mondá Pompeia.

– A másik csomagot a másik felével a jegyeknek átadjuk Zárkány Napoleonnak. S ez azt csak a választás utáni napon kézbesíti Dumka úrnak. Olyan elővigyázati rendszabály ez, mint mikor a tűzmentes pénzszekrénynek az egyik kulcsa a pénztárnoknál, a másik az igazgatónál áll.

– Nem tiltja a törvény a vesztegetést?

– Jelöltnek igen. Annak az előmunkálatok alatt még alamizsnát sem szabad adni, sem borravalót a pinczérnek, mert azt mind megvesztegetési ténynek nevezhetnék; hanem hogy valaki megjutalmazza azon derék emberek fáradságát, kik nem sajnálják a közügyért félbenhagyni munkájukat, sőt éjszakáikat is feláldozni s reggelig virrasztani a tanyahelyeken, egymást kapaczitálva, néha még ütlegeket is eltürni: ez úgy hiszem, hogy összefér a törvénynyel és igazsággal. Sem Dumka úr, sem Zárkány Napoleon princz Nornensteinnak nem rokona, nem alattvalója; magánemberek, a kik oda szórhatják a pénzüket, a hová nekik tetszik. Valamint a környékbeli korcsmárosok is megtehetik azt, hogy ha nekik tetszik, mérik a bort a vendégek számára itczénként egy krajczárért.

– De hátha mégis eszébe találna jutni valakinek a törvény szigorát komolyan venni? ha a képviselőház vizsgálatot rendelne el, s a kiküldött tag vallatásokhoz folyamodnék, hogy hol vették Dumka és Zárkány e nagy összeg pénzt, nem derülhetne-e ki önök ellen valami kellemetlen tény: az a két úr aligha szokott hamisan esküdni.

– Meggondoltam én azt is, drága szép baronesse. S épen ez hozott arra az ötletre, hogy önnek a közreműködéseért esedezzem. Tudja ön: úgy vagyunk, mint a sorshuzásnál, szükségünk van egy ártatlan kézre, mely a szerencsekerékhez közvetlen hozzányuljon. Ez az, a mit öntől kérek. Ha ön lesz oly kegyes, hogy a bankjegyeket kétfelé vagdalja, akkor, kérem, az egyik csomagot adassa fel postára: Dumka számtartó urnak czímezve Etelvárott, a másik csomagot pedig küldje el hordár által Zárkány Napoleonnak. A borítékra ne legyen más irva, mint ez: «iratok: érték nélkül». Ez összeg egy «fond perdu», senki sem tudja, honnan jött a kezéhez? a czélt, melyre fordítandó, mind a kettő jól ismeri; mennyit fordítson rá belőle? tetszésétől függ: senkit sem fog találni, a kinek számot adjon róla. Önnek éles elméje és tapintata eltalálja már, hogy miért arczátlankodom e kéréssel önnél bárónő. E feladattal csak oly kivételes lényt bizhatok meg, a kinek magas jelleme s elvbaráti hűsége elég biztosíték rám nézve arra, hogy ez összeg rendeltetése czéljához eljut s a ki mégis oly állásban van hozzám, hogy miattam nem compromittálhatja magát, s még hozzá nő, ki megtudja őrizni a titkot. – Nos tehát baronesse: ide kölcsönzi-e nékünk ehhez a sorsjátékhoz ezt a drága szép ártatlan kezet?

Pompeia elmélázott, lesütve kétféle tüzü szemeit és arra gondolt, a míg a rendúr kezét czirógatta: «így jösz te az én kezemet megkérni; de úgy, a hogy én akarnám, nem kéred azt! Arra kell neked ez a szép kezem, hogy segítsen neked abban a sorsjátékban, melyben a nyerőszám dija nem a magyar országház (dehogy ház, csak gunyhó) iskolapadja; hanem a hatalmas Etelváry Rafaela herczegnő keze». És aztán kedve lett volna neki azzal a drága, szép liliomkézzel az egész bankjegycsomagot a főúr szeme közé vágni.

Hanem valami mást gondolt hirtelen.

– Jól van. Magamra vállalom azt.

Octavian fejedelem megcsókolta a kezét a szép hölgynek.

– Bizonyos voltam felőle. De kérem, e titkot még a tábornoknak sem szükség tudni.

– Az természetes.

Octavian fejedelem ezzel bucsút vett a baronessetől, s otthon lehuzta a kocsisának a béréből a farmatring árát, a mit az útközben elvesztett. A rendúr meg tudja becsülni a pénzt, s egy krajczárt sem enged el a cselédnek, ha az kárt tesz.

Mikor eltávozott a rendúr, Pompeia kiteríté asztalára a bankjegyeket, fejét tenyerébe hajtva, gondolkodott sokáig; míg egyszer az arcza elveresedett attól, a mit gondolt – szégyenében.

Tán ilyen gondolatmenete volt:

«Mily tömérdek pénz egy rakáson!… Egy tábornoknak hét esztendeig kell szolgálni, míg ennyi pénzt lát… Ötven hivatalnoknak családostul együtt egész éven át kell ennyiből megélni… S most ezt kidobják az ablakon… Megissza a homok, elröpíti a szél… Senkinek sem lesz hasznára: csupán azt fogja eszközölni, hogy ezer ember egy hónapig a korcsmát járja s nem dolgozik… Eladott lelkek bűndija ez, a miért megválasztanak egy embert képviselőnek, a ki ezzel az országgal nem törődik… Bolondok adják bolondoknak… Senki sem számol róla senkinek… Elveszhet a póstán, útközben: az a két ember összebeszélhet s eldugja felét, akár az egészet… S ha nem teszik azt; hanem becsületesen arra a czélra fordítják, a mire küldve van: akkor követik el a legnagyobb rosszat – az országgal – és két nő szivével… Mert az a nő épen olyan szerencsétlen lesz az által, hogy Alienort megnyeri, mint a másik az által, hogy elveszíti… Ez a pénz elég volna arra, hogy egy vagyontalan katonatiszt árvájának jövője biztosítva legyen vele… Ezen a pénzen mind azt az álgyémántot, hamis gyöngyöt, a mivel egy szegény baronesse a többi úrhölgyek között ragyog, igaz gyöngygyé, valódi gyémánttá lehetne átalakítani…»

Ennél a gondolatnál pirult el önmaga előtt Pompeia. Aztán haragosan tekintett tükrébe, mintha megfeddné önlelkét, hová akart büszkeségéből alásülyedni? Hát nem magasabb-e az ő czélja?

Hirtelen elkezdett nevetni. Jó ötlete támadt.

Elővette ollóját, s elkezdé a bankjegyeket kétfelé vagdalni.

S a közben vidáman énekelt.

Mikor készen volt vele: két csomagot csinált a bankjegyekből, azokat borítékba tette, lepecsételte, czímet irt rájuk.

Azután megállt öltöző-tükre előtt, s saját magára nevetett és hunyorított szemével hamiskásan. Meg volt elégedve magával.

Shawlját, kalapját vette s saját maga sietett a postára, a két csomagot feladni.

Visszatértében egy papirkereskedőnél olyan téntát vásárolt, melylyel az ember saját maga kőnyomda nélkül sokszorozhatja irását.

Vajjon mi cselszövényt gubanczol össze?

A KÉSZÜLŐ ZÁSZLÓ.

– Kedves Leon, parancsodra megtettem, hogy bajuszt eresztettem, s most úgy nézek ki, mint egy faczér vidéki szinész, a ki az alatt, a míg nincs engagementje, nem borotválkozik. Már most még arra is rávetettem a fejemet, azaz a lábamat, hogy rendeletedre pantalon colléet, avec beaucoup des soutaches húzzak fel, s tetejébe még hosszúszárú csizmát, hogy mikor végignézek magamon, azt hiszem, valamennyi gamin mind utánam énekli az 59-iki párisi couplettet: «Il a de bottes, il a de bottes de Bastien! – Pour battre les Autrichiens!» parancsolsz-e még valamit?

– Ez még csak a costume.

– S mi van még hátra?

– Egy egész népszinmű.

– Szerencsére te énekled benne a főszerepet, én csak némajátékos vagyok.

– De azért neked is kell mondanod valamit; nehogy azt higyjék, hogy torokgyíkban szenvedsz; mikor felköszönt egy-egy küldöttség (minden faluvégén várnak rád), akkor mondani fogod: «nagyon örvendek a kitüntető megtiszteltetésnek», – másutt megint: «át vagyok hatva a hála legmélyebb érzetétől», «szivemből üdvözlöm önöket, szeretett polgártársaim». – «Igérem, hogy éjjel-nappal az önök javán fogok munkálkodni».

– Te, én azt nem állom meg nevetés nélkül.

– Ha olyan faluba jövünk, hol tótok laknak, a felköszöntésre ezt feleled: «Za zwlaštni štesti si držim, wám slaužiti moči».

– Te! Valami olyast ne mondass velem, a miért megdobálnak.

– Ne félj. Ez annyit tesz, hogy «különös szerencsémnek tartom önöknek szolgálatára lehetni». A kerület végén pedig van egy oláh falu, ott románul felelelsz az üdvözlésre; «primesce multiemera mea cea mai ferbinte, din launtru pentru acea». Ez annyit tesz, hogy «fogadja ön legforróbb, legbensőbb köszönetemet».

– Lelked rajta! én elmondom.

– Az etelvári állomásnál azonban kissé össze kell szedned magadat, s ezt a tíz sorból álló választ szóról-szóra betanulnod, a mit itt leirtam, mert ott vár az összes kerületi intelligenczia.

– De már hogy tanuljak én be egy választ egy olyan megszólításra, a minek a tartalmát senki sem ismeri!

– Én ismerem. A szónok Dumka ur lesz, a pártvezér. Ő köszöntötte fel már két választás alkalmával a párt jelöltjét, mindkétszer ugyanazzal a beszéddel, a te kedvedért sem fog újat betanulni; beszéde így fog kezdődni: «Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat», s végződni fog ekként: «melyet is (tudniillik sorsodnak az élet dagadó hullámaitól hányt-vetett gályáját), hogy kedvező szellők biztos kikötőbe repítsenek, az mindnyájunknak a legforróbb óhajtása».

– S nekem ez alatt egy vonást sem szabad félrehuznom az arczomon?

– Nem ám, hanem szép alázatosan le kell hajtanod a fejedet és a csizmád orrára nézned mozdulatlanul.

– S meddig fog ez a mulatság tartani?

– Ha mindenütt pontosan órára megjelenhetünk, akkor három napig, különben négyig. Etelvár a kiindulási pont, onnan bejárjuk a hű községeket. Azoknak a lelkesedését magunkhoz csatolva, elindulunk meghódítani a hűtlenkedőket, akkor beveszszük általános rohammal a központot s végül ismét visszatérünk diadallal Etelvárra.

Az elindulás előtti éjjel Leon ott hált Alienornál, hogy el ne mulaszsza az idején fölkelést. Ő maga segített neki azután a nemzeti öltözetet fölvenni, a mihez a komornyik nem értett. Ezt itthon is hagyták. A kortesvezér még a komornyikot is pótolja útközben.

Alienor nagyon megnyugtatva érezte magát az által, hogy ilyen korán indulnak, a mikor még nem járnak emberek az utczán, a kik kicsufolhatnák a darutollas kalapjáért.

Leon figyelmezteté őt ugyan jó eleve, hogy az előkészületekről sehol semmit ki ne fecsegjen; de Alienornál nem állt meg a titok; ő ezt a tréfát napok előtt sietett elmondani mindenkinek a casinóban, a salonokban, a boudoireokban, a klubban, a turfon, a minek az lett a következése, hogy a mint a hintóból leszálltak a vasuti indóháznál, s szokás szerint a trafiknál útravaló hirlapokkal látták el magukat, a legelső lap, a mely gyönyörködtetésükre vállalkozott, az ellenpárt élczlapja volt; mindkettőjük fertelmes torzképével.

A torzkép még hagyján; de a hozzáváló szöveg! Az meg épen egy méregpohár volt, melyből pókok isznak s varangyok másznak elő.

Alienor elszörnyedt az infamis persifflage olvastára.

– Mit fogunk ez ellen tenni?

– Ez ellen? Már volt rá gondom. Én meg a mi élczlapunkban torzképeztettem le az ő jelöltjüket, s most viszszük ezt magunkkal számos példányokban szétosztás végett.

– Hát ez elégtétel? Hisz ezek az embernek a becsületében gázolnak.

– Becsület? Hja, ez most nincs. A választási előmozgalmak alatt minden becsületről való fogalom és szabály fel van függesztve. Minden neme a dehonestatiónak felszabadíttatik, s a rágalom három heti moratoriumot kap. Ez alatt szabad és szokásos a jelöltekre s azoknak a hozzátartozandóira minden kigondolható nemét a bűnnek és gonoszságnak ráfogni, s a megtámadottnak azért megharagudni nem szabad. Ez alatt nincs se párbaj, se törvényszék. Ha te rólad azt mondják, hogy apád Raubritter; te magad zsebmetsző vagy: neked azt kell állítanod, hogy ellenfeled veremfeltörésért, váltóhamisításért van kurrentálva. Az sem fogja magát megbántva érezni. Most a választásokig mind gazemberek vagyunk. A választás után megint mind becsületes emberek leszünk. Ki ijedezne a sártól, mikor rókavadászat van?

– Én annak se nagy barátja vagyok.

– Pedig én a rókavadászjelmezedet is bepakoltattam.

– Csak nem akarsz tán veres frakkban bemutatni a választóközönségnek?

– Ki tudja?

Alienor aztán kibékült azzal a gondolattal, hogy e mozgalmas időben a jó mulatságok közé tartozik: az embernek azt olvasni, hogy mint szidják és élczelik becses személyét.

– De neked még is jobban kijutott, mint nekem.

– Látod, te azon mulatsz, hogy engem gúnyolnak, én meg azon, hogy téged; s a közönség mulat mind a kettőnkön. Ezt a lapot visszatérett ott fogod találni minden ismerős úrhölgynek az asztalán.

– Én még jól jártam: engem csak majomnak rajzoltak, de téged medvének.

– Ezért mi visszatorlásul az ellenjelöltet mint oroszlánbőrbe öltözött füles barmot fogjuk bemutatni.

– Abominable párbaj!

A vasuti állomásnál, mely Etelvárhoz legközelebb esett, már nagy sereg küldöttség várta az érkező argonautákat, zászlókkal és czigányzenekarral. Leszálláskor lelkesült éljenzés fogadta hőseinket.

Princz Alienor csak akkor kezdett valami nyugtalanságot érezni, mikor a gyorsvonat odábbrohant, részvétlen közönyösséget tanusítva a nagy nap mozgalmai iránt s ő ott találta magát egyedül, hatvan ismeretlen arcztól megbámulva s köröskörül fogva; a kik közül egy eléje lépett, egy széles vállú, kurta nyakú hazafi s azon kezdé, hogy hatalmas tenyerét eléje nyujtá és bikányi hangon rádördíté: «légy üdvözölt dicső princz Alienor!»

Alienor úgy tudta, hogy illendő lesz a nyujtott tenyérbe a saját kezét bele tenni, mire ez aztán ott is maradt; mert a szónoknak az a szokása volt, hogy ha a megszólított kezét megkaphatta, azt azután az ökléből ki nem eresztette, hanem ott tartotta a beszéd végeig s minden mondatnál egyet rántott rajta, hogy a felköszöntöttnek ropogtak bele a csontjai, csak úgy emelgette a lábait sziszegve; mikor pedig eleresztette a szónok, akkor nyomott neki az arczára egy akkora csókot, mint egy papucs.

– No nekem mind szétment a keztyűm ettől a kézszorítástól, sopánkodék Alienor Leonhoz, mikor felültek a rájuk váró ötlovas hintóba.

– Jobb is, ha lehuzod máskor a keztyüt, mikor kezet szorítasz, mert a polgártársak kevélységnek tartják, ha valaki keztyüs kézzel csap a tenyerökbe.

– Csak legalább megmosdanának elébb! – Nyafogott princz Alienor.

– Jegyezd meg, hogy két dolog nem jó megmosva: a szőlő, s a szerető kéz szorítása.

A mint fennültek a hintóban, újra felharsant az éljenriadal, a czigányok rázendíték a Klapka-indulót s megindult a díszmenet. Elől negyven lovasból álló banderium. Por pedig nagy volt az úton s azt mind a megtisztelt uraknak kellett elnyelni odahátul.

– Jobb szeretném, ha hátul kisérnének bennünket ezek a lovasok, nem elől, kényeskedék Alienor. Megfuladunk a porban. Nem lehetne őket megállítni s hátra parancsolni?

Leon megkisérté utánuk kiáltani a lovasoknak, a mire azok még jobban elkezdtek vágtatni: az ember a felvert por miatt se eget, se földet nem látott.

– Mire megérkezünk, olyan leszek, mint a vályogvető czigány, lamentált Alienor s oldaltáskájából előkeresett egy selyem fátyolt, azt köté fel a kalapjára, hogy arczszinét megvédje a kegyetlen fekete portól.

(«No ez szép parádé lesz! mondá magában Leon: egy képviselőjelölt, a ki lefátyolozott arczczal jelenik meg a választók előtt, mint valami gyanús magaviseletű dáma.»)

Csak azt várta, hogy egyszer egy nagy tócsa elé érkezzenek, a milyen volt ott az út mellett elég. «Várj csak! a fátyolod le akar oldódni a kalapodról.» Aztán segített rajta: egészen leoldozta; a fátyolt belevitte a szél a pocsétába.

Alienor jajgatott a fátyoláért; de miután az nem volt kihalászható többé, előrántotta az en tous cast, s felfeszítve azt, ily módon védte meg por és napsugár ellen érzékeny arczszinét: a mi ismét igen compromittáló első benyomás a jelöltjét váró publicumra. Parazolt tartani a nap ellen egy képviselő-jelöltnek, a kinek a jégesőt is begyűrt kalappal kell fogadni!

De biz arról Alienor nem hagyta magát lebeszélni: ő czigánynyá nem bronziroztatja magát a magyar alkotmány kedveért s megtette azt a parádét, hogy kifeszített napernyővel vonult be Etelvár helységébe, s mikor a diadalkapu mellé felállított hófehér szűzek kereszttűzbe vették koszorú- és bokrétalövegekkel, vállig rántotta magára a napernyőt, hogy képen ne találja valamelyik a kassairózsa-bombával.

A helység-ház kapuja előtt várta őt a párt intelligentiája, élén Dumka urral.

Dumka úrnak asztrakán-prémes panyóka volt a nyakában s nyusztkalpag a fején, oldalán széles ezüstös pallos, a mihez két ember kellett, ha ki akarták húzni. De nem is arra való volt. Keztyű is volt a kezén, a minek az ujjai még túlcsüngtek a bőrhüvelyét nem egészen betöltő kéz ujjain, a mi nem kevéssé emelte a jelenet ünnepélyességét. A többi honoratiorok is mind ünnepiesen voltak öltözve.

S ezekkel szemben az üdvözölt nagy férfiú úgy lépett fel, hogy az egyik kezét a zsebébe dugta, a másikkal pedig feltartá a napernyőt. Félt már, hogy ez is elkapja a kezét s duettben deklamál vele.

Dumka úr elkezdé áhítattal az üdvözlő szózatot.

«Te, ki kora zsenge ifjuságodtól fogva folyton a haza ügyeinek szentelted napjaidat.» (És így tovább ugyanazt a szónoklatot, a mit Leon szóról-szóra elmondott Alienornak.)

Alienor majd a bőréből bújt ki a nevetésvágy miatt, s hogy meg ne sértse a derék becsületes hazafit, eltakarta az arczát a napernyővel, mint egy paizszsal s csak egy hatalmas lábára taposása valamelyik fontos talpú honoratiornak birta annyira ellensúlyozni jó kedvét, hogy az teljes hahotában ne törjön ki, mikor ama bizonyos «dagadó hullámoktól hánytvetett gályára» került a sor. Képtelen volt azonban a választ elmondani a lelkes üdvözletre. Aztán Leon állt elő helyette, körmönfont viszonüdvözletet rögtönözve a gyülekezethez, melyből senki se értett semmit; a felharsogó éljenriadal alatt pedig odalépett a megtisztelthez a környék legmagasabb papja. (Nem a rangját értve, hanem a termetét.) A tisztelendő úr kinyujtá hosszú karját széles tenyerével, hogy megáldja a mi választottunkat s miután annak a fejéhez nem férhetett hozzá a parazoltól, arra tette rá a kezét s megáldotta őt napernyőstől együtt.

Akkor aztán Dumka úr bemutogatta egyenkint a választókerület párthű honoratiorait: biró úr, jegyző úr, tisztelendő úr, kántor úr, ispán úr, kurátor úr, catasteri becslő-biztos úr, postamester úr, utbiztos úr, – juliuscæsari emlékező tehetséggel sorolva fel mind a hatvannak vezeték- és keresztneveit. Mindazokkal Alienor kezet szorított és nagyon örvendett, hogy őket megismerheti.

Innen elvitték a helység casinójába, a hol díszlakoma volt rendezve a tiszteletére, melyen az említett honoratiorokon kívül az eddigi kiséret tagjai is részt vettek, s melynél a nagy lelkesültséget aligha lehetne mással kifejezni, mint azzal, hogy az ember, a míg a villáját egyszer a szájához vihette a rászúrt falattal, addig háromszor kellett a ráköszöntött toasztot viszonoznia.

Mikor aztán végre princz Alienor mindenkivel per tu lett, akkor megfogták innen is, túl is, s minden ember elkezdte neki a maga panaszát az egyik az egyik fülébe, a másik a másikba kimagyarázni, kivánva tőle egymással ellentétben levő dolgokat, lehetetlenséggel határos dolgokat, szövevényesen összebonyolult dolgokat, soha senki által meg nem érthető dolgokat, a miknek kedvező elintézésétől függ a választó kerület jó indulata. Leon ez alatt nem mozdult a háta mögül s felelt helyette mindenkinek, s mikor már nagyon szorították, véget vetett a a dicsőségnek e vezényszóval:

«Urak! Kocsira, lóra mindannyian! még ma nagy utat kell tennünk. A herczegnő vár bennünket ebédre; s éjjelre még Bátokra kell eljutnunk.»

A jelszó engedelmes fülekre talált. Alienor sietett a napernyőjét megkaphatni, s első volt, a ki a kocsiba felült. Nagyon örült, hogy ennek a lakomának már vége van.

A nagy áldomásozásnak azonban az a csodálatos hatása van, hogy a szilaj kedv még a lovakra is elragad. A tovább robogó alkotmányos karaván, melynek szekerei eddigelé szépen sorjában követték egymást, most egyszerre hármasával, négyesével nyomakodott előre; a szekerek leszorították a lovasokat az országútról a kaszállóra, a csősz az apja lelkét szidta a megtiszteltnek s a jelöltet vivő kocsis maga is azon kedélyállapotban volt, a melyben annál jobban hajt az ember, mennél jobban kérik, hogy ne hajtson.