Part 6

S amikor az ablak mellől visszatántorogva, félig vakultan, remegő kezére nézett, nem tudta, vajjon az utak pora borítja-e még vagy hanyatló élete veti már reájok a maga szürke ködfátyolát. Szakálas arcának elevensége újra elborult, mintegy kőrétegek alatt valami embertúli rejtélyességben s dús orra, mint egy márványdarab, céltalan nyúlt elő a kancsi szemek közé ékelve a terem homályában, ahol a fáklya, egy sarokba csapva, piros füstökben lobogott. S ami zord komorság hős-zsivány alakját még körüllebegte, mikor jött, néhány percekkel ezelőtt, egy vonagló leánytesttel a vállán, most immár széles hullámzásban áradt körülötte, a fáklya maró füstjével. Mind feléje szállott a füst, feléje szállott s golyófejét bekoszorúzta tragikus koronákkal.

Legott az ősi kardot, a legrégibb kardot, a Schurkenbüttelek hóhéri kardját a rothadó rózsákkal, a megfagyott vér rózsáival lekapta a falról.

Hajdani tömör mészárlások, magányos kivégzések, fölnyársalások és zamatos öldöklések dicső pengéjét rettenetesen megforgatta és szörnyen sujtott maga körül homályos sejtelmek ellen, mint aki még él, még öl s még fog ölni vagy mi, ebadta banditája!

És üvöltött a házőrző alabárdos-kutyákért, a baltásokért, az ijjasokért, a lángveres gazemberért, a kócos daliákért mind s a harci kürtöt oly soká fúvatta, hogy a tülkös lelke majd belefúlt s csak nézte gyönyörködve s szakértelemmel a kidagadt nyakát, a kidülledt szemét, a torz arcát egy rikoltó hang mögött s készen arra, hogy rögtön gyomronszúrja, ha abbahagyná, amíg nem int… És a régi zászlók, régi rongyok, rothadt selyemfoszlányok sorra meglebegtek s köztük fennen lobogott aranynarancs színeiben, gróf Wellensburg hű vazallus, rabot s papot igázó házi lobogója! A fegyverek zúgtak a boltívezet alatt. Zord lépések dobogtak a márványpadozaton. A köves pincék fenekéről, a várodvak mélyéről az egész hadi népség kigurult csörögve, kis lompos lovakon az éjbe, a hegyeken át!

De a Konstancig futó fehér országút veszélyes volt ez éjjelen.

A keletre tartó keresztes áradat, míg a fellegvár csőcseléke vakmerőn belékötött, legott a tó vizének sodorta a gyülevész leventéket s a zajos, fullánkos tumultusban valami jött-ment burgund buzogány, mint a mennykőcsapás ledörrent a Wellensburg fejére.

S rögtön, a rémüldöző zűrzavarban, valami megfoghatatlan bűvös csendnek pillanatnyi varázsán át, a nagy kopasz fej, kigömbölyödve, kimagasodva, mint vérző nap leáldozott s végiggurult a szemhatáron a tág egek bevérzett függönyén, ahol a hajnal bujtatta elő skarlát máglyái fénysorát.

IV.

Akkor, drága kis Marika békén élt a virágos réteken, vadrózsák, jácintok és violák illatában, mert a völgyben kerti virágok nyiltak és már virultak tavaszkor.

S míg őrizte a nagy fehér ludakat, melyek haloványcsőrűek voltak mint a hattyúk s míg csöndesen elballagott mögöttük, néha-néha el is gondolkodott, egy zöldleveles nádszálon harapdálva apró gyöngyfogaival.

Kiengesztelődött emlékezése, zavar nélkül idézte vissza, mint egy távoli álom furcsaságát, egy régi éjszaka zord és fönséges perceit s megborzongva gondolt vissza a várterem sötét falára, ahonnan hajdani sívár betyárok, egy végtelen arcképsorozatban, lenéztek reá a farkasbőr-nyoszolyán, a szemök vörhenyes pislogásával, amint a fáklyaláng feléjök csapódott. S a távoli legenda mélyén és messze e kábító távlatok éjjelében, még mindig ijjesztőn s félelmetesen, de egy csöppet elmosódva is, egy kissé megenyhülve is, a Wellensburg alakja kisértett, elborult kőarca évszázados komorságával, a kancsal szemek rejtélyességével, álmokba meredő keservével, a bús szemöldökök alatt.

Mert itt, a tömérdek virág között, a tavasz derűjében, a békén vándorló ludak mögött fehér nyakukkal a napfényben, mely szinte leringott füvekre s virágra s lebegő aranyporával mindent behintett: a hajdani rabló már-már elhullatta keserű masszivitását s inkább hervadtan tért vissza a multak riadalmából, perzselő nyári illatok őszi fuvallatával, lesujtva és fájdalmasan.

Marika búsan emlékezett.

S finom kis női lelke, noha aggódón s borzongón omlott vissza egész a gróf ajkáig, a csókja harapott sebébe, mégis csak szerette s kivánta az emlékét s kéjesen visszaélte benne egy távoli perc minden irtózatát…

Olykor, hosszan küzködve, sokáig sírt Marika s buzgón imádkozott.

De szapora könyei e gyöngéd fohászok közben, aligha hoztak enyhülést s rajongó elepedését csak hézagosan töltötte be a mennyei megnyugvás érzete. Akaratlan, öntudatlan, kék szemének réveteg tekintete valami nagy rejtélyre tapadt s irgalmas nőisége ösztönében, megrendülve pillantotta meg a saját elhurcolt s megkínzott teste mellett a Wellensburg szívének vergődő szárnycsapását.

– Mit akart? Mit akart? – kérdezte magától, hebegve.

És angyali tekintetével hirtelen belenézett abba a nagyszerű nyomorba, amelyben az ember, leigázva, a maga örök vágyát kergeti. S míg a letünt lovagnak visszatérő árnya ott térdelt előtte s zokogott, Marika még hátrált ugyan, el is húzódott, el is fordult, de azért ő is zokogott.

Egyszer a tó napfényes vizében megpillantotta magát.

– Ki tudja, talán szeretett, – rebegte.

És így pergette le, immár a bánat és a szomorúság húrjain, kicsi életének roppant emlékeit és a zavaros elandalgások percében, a homályos gyötrődések maró unalmában, hirtelen elrepesett hős zsiványa, a nagy Wellensburg felé s remegőn hozzásimult, lehúnyt szemekkel, odaadón.

De az öröme gyötörte, szenvedett. Mint kicsi szűz asszonyka csendesen átjött réteken s mezőkön, a ludak mögött emelgetve apró meztelen lábait s a zöldleveles nádszálon harapdálva, elbúsult merengésben.

Távoli fák lombja zöldelt a földek határán és egy egész raj fecske, alacsony röpüléssel mintegy az örök idők végtelenségét sodorta, rengeteg multakból szédületes jövőkbe.

Holott az ő számára, gondolgatta, mult és jövő le van tarolva már. Remegő odaadása sohasem lehet egyéb fájdalmas emlékezésnél. Az egész szerelme csupa köny.

És a füvek és virágok közül, fehéren kimagasodva, a kéklő várra felpillantott.

Bús magányban állott a vár odafönn, a leőrlött lét néma fönségében. Zord falai körül, a kopár hegycsúcsok kőüllőjén, megrendítőn elzendült volt a végzet, roppant kalapácsütése. És a merengő hegyóriások őrködőn fölcsoportosulva, már csak vadmentha-szakálukat szegezték a térben rohanó időknek, vándor madaraknak, szálló fellegeknek, a vár meséjét zúgva el nyári éjek csillagfényénél: Egyszer Wellensburg szeretett…

– Oh, Uram, irgalmazz! irgalmazz! – könyörgött Marika.

Mert valami szokatlan hév rázta meg szegényt s irtózva, de gyönyörködve is, a lelke végső vágya támadt, a nagy visszakivánkozás. Még küzdött, még küzdött, de már megtörve, legyőzve.

– Mért ne mennék el? – kérdezgette.

És elvált a völgyek derűjétől, a kis füvektől, a vézna kis virágoktól, a jácintoktól s a violáktól, mert itt még minden virult. És elvált a tó nádzúgásától s a fehér ludaktól is elbúcsúzott, mint szomorú anyácska, aki hazatér.

És megfürdött a tóban gyönyörű fehérre. És szelíden elindult.

S már ment az uton, gyors lépdegéléssel csak ment és ment, megadva magát kicsi rejtélyes sorsának, valami távoli hangnak, ami hívta… Mégis, néha elsírta magát, egy apró, éles sikolya csengett rejtélyesen az utakon át. És meg-megállott, szőke fejét hátravetette, a nagy haja kibomlott. Olykor, egynémely vadszederinda, tövises virágfűzér az útját állta, meg is sebezte. Néha megbotlott és megborzongott a fekete ciprusok alatt, ahonnan a bércek tépett éle, mint emberi profil meredt reá, egy egész sereg kis furcsa kő, egy egész erdő vihogó törpe.

De jött tovább, sietve, kihevülve, ijedt tekintettel az útját keresve, habozva egy percig, a homloka verejtékét törölgetve, aztán újra nekilendülve, helyenként kúszva már s lihegve a sziklás rengeteg kősikátorán, de mind bátrabban, szinte kigyúlva az epedés hevében, elváltozott arccal és megkönnyülve a napesti derengés arany párázatában, amelyben ő maga is az utolsó percek zengésébe omlott, ízzó vonzalma szédületén.

És arccal a magaslatoknak, a bástyák alatt, az örvény szélét súrolva riasztó kőszálak között, mint egy apró, elveszett felhő úszott tova a sziklák végtelenjén s elfúltan az örömtől mind följebb tört s mind lázasabban s egyszerre csak, mint hajdan Wellensburggal, a hídon száguldott át, kacagva!

És az udvaron is, a tornácokon s a lépcsőkön föl, kacagva jött, mint szilaj menyasszony. S besiklott a hajdani terembe, fölemelt fővel diadalmasan.

S rögtön, mintha hallotta volna a násza zenéjét, a lázas csendben.

A hárfák fölzúgtak, megtépázva, és ezüst kürtök zengése közben, gyönyörű lovagok jöttek. Kékszemű apródok rózsafűzért hoztak, halovány leányok havasi virágot. És mind kérdezték, fölzúgva ők is és a sok hang egyszerre mind:

– Marika, kié vagy? Kié szived?

– A szívem, a szívem, de hiszen tudod, hogy a tiéd – felelte Marika zokogva, a leomlása angyali hevével.

De rögtön, a hangjának zengő visszhangjára, a lovagok fehér tömege elrebbent s mint omlatag virágok szertefoszlása gurultak tova apródok és halovány leányok. S a tünedező forgatagot, a zsongó szines zűrzavart valami titkos morajlás zúgta át, valami nagy hang csendült s könyörgő szólítgatás, mint távoli kongás, rettenetes:

– Marika! Marika! Mért késel, szivem?

Kereste, kutatta, figyelte s a falak mentén, sikongva, a eszeveszett vágyódás gyönyörében, az ablakhoz rohant.

Mégegyszer föltünt holdfényes peremén, kiegyenesedve, a homlokára simítva le lobogó haját. Ragyogó arcával belemerült a roppant tér kéklő rengetegébe és hallgatta és élvezte és felszívta magába a hegyek mélyének tompa moraját, az örvényzúgást amint beletorkolt a szél s éjjeli hörgése, mint egy egész sor harang zúgta és zengte és üvöltötte a nagyszerű hívást: «Marika! Marika! Mért késel, szivem?»

Mosolygón mégegyszer fölnézett az égre, de szelíd tekintete a mennyei csodákból már nem kért semmit többé. Csak búcsúzott, köszöntött, már mint egy más világból, ahová elmegy szeretni, meghalni.

TARTALOM

Az élet diadala 7 Mülhausen-nél a szomoru tiszt 21 Meyerbeer 46 Mándy Kázmér öngyilkossága 52 Régi szent történet 70

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |életétében |életében

21 |MULHAUSEN-NÉL |MÜLHAUSEN-NÉL

32 |mondta, és |mondta, «és

33 |férfak dörögtek |férfiak dörögtek

38 |Es elfakadtam |És elfakadtam

41 |menni? – «Merre!? |menni?» – «Merre!?

42 |Es megint |És megint

43 |innen, |innen»,

58 |legboldogbb. Mondom |legboldogabb. Mondom

75 |kis lénys |kis lénye

75 |föld ée |föld és

83 |menyassony |menyasszony]