Part 5

– Óh, a keze! – rebegte a fiatal nő azzal a pillanatnyi ellelkendezéssel, mely lázas szerelmek minden elmult gyönyörét, minden emlékét s minden fájdalmát egyetlenegy lehelletben szívja vissza magába.

Aztán, úgy látszott, nem bírja tovább. Hirtelen elszántan előre siklott a széken, nyulánk formáinak teljes kiválásával a ruhája vékony selymei alatt, melyek heves mozgásában megfeszültek a testén.

– Hát Árvay Tesszát ismerte…? – kérdezte elfúlva s azzal a női vakmerőséggel, mely mindent megkockáztat.

– Óh, várjon csak – felelte a fiatal ember, hasonló vakmerőséggel s valami sötét emlékezést szinlelt. – Hogy mondta e nevet? – kérdezte angyali tájékozatlansággal.

– Árvay Tessza – ismételte a fiatal nő tagolt és heves hangsulyozással, hogy megtöltse ezt az öt szótagot egy egész sulyos élet tartalmával.

– Óh, hogyne! Várjon csak. Ez volt a Mándy Kázmér híres szerelme.

– No, lássa! – mondta élénken a nő.

– Mit lássak? Engem, bevallom, a nő alig érdekelt ebben a pályafutásban. A nő, Corneille óta, minden tragédiában egyforma. A nő csak önmagának él, mint az állat. Mit jelent az: egy nő!? A nő csak egy hatás itten. A nő, az egyetlenegy pillanat.

– Egyetlenegy pillanat – ismételte elbódultan, valami titkos értelmeket keresve e szavakban nyugtalan női ösztönével.

Egy percig várt. Aztán hozzátette, a homlokán végigsimítva, a szőke haját sepergetve:

– Én nem tudom. Senkisem tud semmit – sóhajtott föl meggyötörve és alázatosan. – Mégis csak egy nőért halt meg, szegény ragyogó szerencsétlen.

Akkor sokáig hallgattak. A szomszédos ebédlőben még mindig kártyázott egy hősi társaság, de már felére fogyva s az előbb még élénk hangok föltünő és jelentős decrescendójával. A másik terem üresnek látszott, a bútorai kivilágított magányával, mint egy szinpad, ahol még senki sincs. De a lenyomott zsöllyék homorú mélyedéseikkel jelezték elbúsultan, hogy csak nemrég ültek bennük s micsoda súllyal! Az ablak alatt egy-egy lépés zaja kopogott a járdán. S egészen messziről, egy távoli csengés elszűrten jelezte az első villamost.

Micsoda vágya támadt ekkor bizonyos szomorú vallomásokra, micsoda kiáradó és kegyetlen vágya, amint el is fojtotta rögtön! Mi célja is lett volna közismert régi dolgok ellamentálásának, mi célja? És akkor csak ült, mozdulatlan és egészen egyedül. És csendesen feloldódott magában, az emlékeiben, a fájdalmában s úgy hallgatott, mintha fürdött volna intimus bezárkózottságában, intimus önsimogatásokkal, egy szomszédos tükörből merengve el magán, mint ahogy egy másik életből nézne vissza az ember.

– Igaz is, – mondta egyszerüen – miért is érdekelné a nő, hát érdemes?

Akkor S. doktor rögtön felelt.

– Hát egyszer csak Kázmér eljött hozzám s azt mondta: «Van itt egy igen furcsa leány, bolond, elszánt és sebes, mint egy zebra. És egészen szőke. Mert az arca is szőke a haja fényétől. És csak a két szeme olyan merev arany, mint a vadállaté.» – Másodszor ezt mondta, talán két héttel később: «Árvay Tesszának hívják és én nem tudom, miért érzem úgy, mintha már ismertem volna. Ez olyan kínzó és olyan gyönyörű. Mert mivel nagyon rossz híre van, csakugyan azt gondolom folyton, hogy talán már egyszer az én szeretőm is volt, még mielőtt éltem, valamikor.» – Mikor eljött harmadszor, ezt mondta: «Az életem olyan pazar és dús, mintha tele volnék aggatva szőlőfürtökkel belülről. Voltaképen olyan boldogtalan vagyok, hogy elrémülve gondolok arra, hogy egyszer meg kell halni.» – Végül ezt mondta: «Ez egy főispán leánya és mégis rettenetes híre van. És mégis olyan magasról néz, amint jön a Váci-utcán, úgy fönn van a levegőben a vadszőke fejével, mint egy jaguár egy háztetőn. Ez olyan nő, mint a Vannozza, VI. Sándor idején. Nyilván ez az én időm is. Nézz utána, mint híres okos. Mert én elveszem feleségül.» – Ez időtájt már olyan dúlt volt, oly remegő és mámoros, hogy alig mertem beszámolni neki. Híres okos! Csakugyan! De tartozom magamnak azzal, hogy bár mindent biztosan tudtam, titkos nyomozások és információk után, mégis olyan ijesztő kételyeim voltak, hogy soha egyszerű valóság nem tünt föl ennyire komplikáltnak. Egy világért nem beszéltem volna. De ekkor ő, igen csendesen és ájtatosan, az egész olvasót végigmorzsolta: «Az apja meghalt korán, a főispán. Az anyja, valahol a vidéken, évek óta merev combokkal ül egy karosszékben az ablak mellett és úgy néz onnan, kinyúlt nyakkal fiatal gavallérok után, mint egy zsiráf két szem datolya után. Van itt még egy idősebb leány, aki előbb ment férjhez, még pedig egy katonatiszthez, aki azóta kvietált. Ezek Bécsben lak nak, valami homályos boldogságban. Aztán van egy fiú is, a Pistu, híres kártyás és amatőr-cigányprimás ha mágnások vannak jelen s aki szakított a család dal. De azért ez van mint család. Már most Árvay Tessza. Egész kicsi súlyos számlája van, holott tizenhétéves koráig nincs más adat róla, mint hogy a táncosait halálra fárasztotta a tiszti mulatságokon, a kőszegi kaszinóban. Csak ő táncolt s csak vele táncoltak. Valami furcsa és enerváló módja volt a táncának, valami különös ámbra-szaga a nyakának, szóval valami volt, amit csak ő tudott. Innen az a mohó és dühös torlódás és tolongás körülötte, az az egész nagy, hangos gyűrű uniformisokból a vékony s könnyed battisztruhája körül. Máskor, éjszaka, az ablaka alá ráncigált cigányokat buzdították vidéki gavallérok tüzes dallamokra s várták az apró fénycsóvát, egy gyufa lángját az ablak mögött, amint az szokás vidéken. Aztán volt itt valami hirtelen betegség, valami sötét titok a zárt függönyök mögött, hosszú hetekig. Igaz, a leány vadszőke lénye, ájult és heves nőstényisége, egy princessz gőgjének pávatollával, a nagy vére nyilván terhelten is, minden föltevést igazolt. Egy-egy vakmerő szava, amint turbulens leányok szoktak, egy-egy nyugtalan mozdulata a testi hajlékonyság bravúrjával és mindazzal, amit szuggerál, egy-egy éjjeli sétája némi túlzott pezsgőzés után a városszéli réten, holdfényes szénaboglyák közt és minden rejtélyessége s lobogó furcsasága, a szédületig szította föl a jó vidéki agyvelőket. Szóval arról volt szó, míg nyomta az ágyat, hogy elvetélt egy ártatlant. Aztán később, mégegyszer látták, sápadtan az utcán, mégegyszer! Aztán egy nap, egy reggel, eltünt egy huszártiszttel. Oh, ez már így van, ez már nem vidék s nem regény, ez már kinyomozott s ellenőrzött valóság, ezek már pontos adatok, kijegyzett nevek és számok bécsi hotelkönyvekből, ez preciz nyolc nap Bécsben és a Semmeringen, egyazon szobában a huszártiszttel, ez az ő két cipője a huszártiszt bagariájával a 27-es számú szoba ajtaja előtt, ez az a bizonyos «két reggeli a 27-esbe!», ez az ő nyolc éjszakája! Igaz, azóta nincs huszártiszt, de vannak egyéb figurák, ide-oda húzgálva s feldöntve mint a sakktáblákon, vannak vadászatok, autó-kirándulások, titkos mulatságok festő-atelierekben és pálinkás fetrengések Szép-utcai külön-szobákban s mindez itt van mellre szíva, mindez itt van nekem, bennem, mint egy halálos öröm és egy nagyszerű seb, mint a lepra! Aztán most elindulok, micsoda hegycsúcsokra! Tudniillik holnap van az esküvőm Tesszával. holnap, uram Jézus.» – Ezeket mondta Mándy Kázmér, – fejezte be S. doktor.

És akkor, mégegyszer, csend állott be. Úgy tünt, hogy a szavak, hangok és hangsúlyok penetráns forgatagából és az emlékekből amiket fölkavartak mint a szél valami drága szemetet, és a vallomások és idézetek holt és vonagló életéből egy távoli ember lebeg elő, szegény, szomorú, sápadt fantom az átlőtt homloka sebével, mint egy rubint méccsel a sötétben. És a képek és színek, régi báli éjjelek, holdfényes szénaboglyák és semmeringi idillek mind itt muzsikáltak még, rég elzengett magyar nóták keservével, vonagló gordonkák nyomorával a kisvárosi utcán, hej-haj, drága magyar nóta, micsoda úri guszta, úri guszta!

– Holnap van az esküvőm, – ismételte a fiatal nő.

– Holnap van az esküvőm Tesszával, így mondta – javította ki a másik. – És akkor láttam utoljára – tette hozzá, – vagyis élve utoljára. A homloka virúlt, mint egy mártirnak, a szája nem tudom, micsoda zamatokon kínlódott, már-már torz széleivel. Soha sem volt szebb, mint e percben, földíszítve a betelt sorsa tündöklésével, mint egy régi oszlop egy utolsó nyáron, a naplemente hulló rózsáival. Már akkor nem volt előtte semmi, csak ez a holnap, a jövő! Egyébként minden be volt fejezve, család, rokonság, úri körök, minden. Ezeket mind elsöpörte brutális szakításokban. Egészen egyedül volt, kigyúlva s várt. A mátkaságának ideje, néhány kedves hét, lepergett volt alig egy kézszorítás nélkül, valami szándékosan túlzott tartózkodásban és szinte ájtatos tisztaságban a leánnyal. Csak egyszer történt, mert minden részletet tudok, hogy ajkon szaggatta, marcangolón, a fölkészülő szenvedés elbődülésével, mint aki az első kortyot issza valami rettenetes pohárból.

– Aztán? – kérdezte a fiatal nő, elfúlva.

– Aztán, másnap, csakugyan megvolt az esküvője Tesszával. Híres kisasszony, meghurcolt lány, kis titkos mama, hát mit akar, imádta és így imádta a dühös hírével, a feslett női életével, kancacsikó multjával, de hát mit akar, imádta! Órákon át, bezárkózva a lakásán, a gondolatai fullasztó erejével mélyedt el battisztruhás leányságán s ráborult minden vétkére és szerelmére, a letaposott fehér testére, mint egy testvéri hullára, melódikus zokogással. Nagyszerű hallucinációkban úgy ment vissza érte súrlódó táncai és magányos sétái éjjelébe, egész viharos élete éjjelébe, hogy mintegy véres fogakkal marcangolta az időket, amelyekben még nem ismerte, vagy ismerte már, de nyomát vesztette! És elkínzottan, a tébolyig csigázott képzelete micsoda lázas freskókkal falazta körül magát, micsoda márványcsarnokot emelt magának a látományai masszivitásából, micsoda máglyát, amelyen felkúszott, mint egy emberi hernyó isteni fájdalmakhoz, amelyekben élni fog! Soha emberi agy és lélek nem nyílott ilyen horizontra, soha emberi vértanuság nem készült föl ily kéjelgőn minden kínokra s minden kiélvezésre, apró szavak idézetére, amelyek valaha másnak szóltak, jelentős tekintetekre, melyek másfelé fordultak, a testi féltékenység minden rémes gyönyörére, távoli éjszakák forró árnyjátékára, amint visszalobogtatták a kibomlott hajak vadszőkeségét, a meztelen vágy iramlásán! Mind erre készült, lássa!

– Aztán? – kérdezte ízzón.

– Aztán ott volt vele az első éjszakáján, végre!

– Az első éjszakáján, – ismételte, rémüldöző emlékezéssel.

– No úgy-e, milyen világos! Más csalódik s lehull. Ő fölszárnyalt a legragyogóbb egekbe. Érti már most, hogy a nő csak egy hatás volt itt, egyetlenegy pillanat, amelyben megismerte. Az élet mégis csak egyszerűbb, gondolhatta és tisztább, mint az emberek gondolják. S úgy föllelkesült váratlan szépségeken, hogy rögtön ment és agyonlőtte magát ezen az első éjszakán.

– Föllelkesült? – dadogta.

– A nő szűz volt, nem érti? – súgta az arcába hajolva.

Akkor, egy szó nélkül, egy hang nélkül a fiatal nő sokáig maga elé meredt, kidülledt szemekkel. Igy ült mozdulatlanul, kinyúlt karokkal a szék karfáján s az ujjait lassan behajtva, mint a karmokat.

– Oh istenem! – rebegte megdermedve, mint a szfinx.

RÉGI SZENT TÖRTÉNET

I.

Egy csomó kócos legény, rosszillatú és híres verekedő, baltásvitéz a javából és ijjas és fejbeverő, zord fosztogató és foglalkozásos rabló, mind együtt volt itt a Wellensburg várában, a feketekő tornácon, egy nagy asztal körül, amelyre rásütött a hold.

Mind együtt volt, mind morgott és röhögött s mind nyelte az italt egy rézkancsóból, mely körbe járt, a leragadt szájak nedves nyomával a csorba széleken.

Egynémelyik már odavolt, s kinyúlt tagokkal s megdermedve, sűrűn csuklott a hold felé. Egy másik ferde szájjal gagyogta el a mondókáit, Zsigmond királyt gyalázván, akinek Wellensburg adót kellett hogy fizessen. Egy harmadik, lángveres, egy kőoszlopnak dőlt s hányta az italt magából, elbőgve, mint a szarvas. Mások aludtak már, az asztalra ragadt fejjel. De odakünn az éjjel fehéren ragyogott.

És a hídon túl, a fehér úton, messze, a felkavart por mint ködfátyol lobogott egy zord lovascsapattal mely rohant.

A paripák megnyúlva, a lovasok görbén és fegyverzetükben fényesen, valami hangtalan riadalommal töltötték be az éjszakát, mint távoli árnyak száguldozása, egészen zajtalan s szinte a föld felett.

Csak amint közelebb ért e fegyveres csomó s már ott torlódott a híd alatt a porban és a holdban, hallatszott némi tömör dübörgés, a patkók zajával az éjben és a mélyben. És a porból, sötétből és a verejtékből, mely elöntötte őket, egész szilaj iramlásukból mely dúsan csörgött mostan, valami jóízű gazság illata szállott, amit e kócosok itt fenn legott megéreztek.

Megriadva s dülöngve is, egymást lökdösve baltásvitézek, ijjasok és fejbeverők, sorra mind feltápászkodtak. Az asztalról súlyos koponyák feleszméltek, sűrü és keserű pillantásokkal, mint a párducok. Ama nagy veres kiállott a hegyoromra s ott tünt föl a fegyverének támaszkodva, mintegy frissen föstött üstökével, ragyogva a hold alatt.

De rögtön harsogta, a többieknek, a tornác felé:

– A zsivány!

S mindannyian akkor, megzavart komondorok, ugatták:

– A gróf!

Már ekkor a por leszállott a hegyoldal kősikátorán. A szertefoszló ködfellegből lovak s lovasok kibontakoztak s amint tömör csomóban átszáguldtak a hídon, a holdfény mint a folyó ezüst végigfröccsent rajtuk.

Néhány kófic levente tünt föl, harci nép salakja, nagy porosan és bepáncélozva mint a teknősbéka, a fejek és lábak törpe kinyúlásával s elevenségével az otromba vasak merevségében.

De elől, magosan a nyeregben, ijesztőn és kegyetlenül, mint Charles Quint, aki az oroszlánok mintaképe, hosszú lándzsájával a híd szélét seperve, a marcona Wellensburg látszott, nagy kopasz fejével sisak nélkül, mint egy ezüst golyóval a vállán, a kékes ragyogásban. Az arca merev volt, kifürkészhetlen, mintegy megkövült álmokba meredő, mint egy szfinkszpofa évezredeken át. Az orr dominált, kinyúlva mint egy kődarab, szinte élettelen konturokba fagyva, szimat nélkül, valami megdagadt s betelt hősiességben. A szemek, két elveszett topáz a szögbefutó szemöldök alatt, mélyen benyomva a húsba, valami távoli kancsisággal néztek elő egy sűrű szakál mögül, mint két sárga állati szem, az erdőn, egy bozótból.

A fegyveres népség némi alázattal felvihogott hozzá, amint ült hősiesen a lova tetején s azzal az elévülhetetlen hűséggel fogadta, ami a fegyveres rablók szolidaritása, amíg futja a zsold és van min osztozkodni.

Mit hoz a gróf, ez a kérdés, ha már olyan büszke most!

Mind tolongtak a kócosok s villámgyorsan egy-egy kérdő pillantásuk röppent a kisérő haramiák felé. Lopva fel is sandítottak a Wellensburg nyergére, megnyúlt orral, szaglászva s mohó szemmel mind. S valami nagy fehér árnyát láttak ottan.

A lángvörös lökdöste a többit s morgott:

– Rongy! Csak rongy! Üsse a kő! Valami rongy!

Oh, rongy, persze! És a keze kinyúlt feléje.

S akkor, rögtön, megborzongott az omlatag fehérség, hős Wellensburg előtt, a nyergen. Enyhén panaszos hangja is hallatszott, egy kecses nyögése, elkínzottan és üdén. A gróf legott nagyott bökött a lándzsájával a baltások felé, no nézd csak, leprások! s dúsan feléjök is köpött, a fogát mutatva, mint a tigris.

Akkor mind, egyszerre hátráltak, megriadva de fitymálón is: a kampós nyeregben, hanyat fekve, fehér vásznak rongyaiban, egy szőke leány lihegett, félig meztelen. Nagy haja összefolyt a paripa sörényével. Már ekkor, röhögve, valaki megismerte. Egy másik legény is a halovány térdekre meredt, amint kinyúltak fölkarmolva s kérgesen a rongyok között. Egy harmadik morogta a többiekért:

– Marika…

S mind röhögtek.

Az udvaron, a gránitmedencéből, mohón ivott a ló, megnyúlt nyakkal s borzongva a holdfényben.

Wellensburg leemelte a leányt s amint szegény kis perszona, ájultan a karjába hullott, legott a vállára is kapta és megindult vele diadalmasan!

Kiegyenesedve, széles lépdelgéssel mint a medve, úgy jött súlyosan és könyedén, meg sem érezve a terhet. Kőarca elkomorodva tükrözte vissza a lelke hevét, a vágyban elborultan. Zord óriás, akit az öröm nem kavar föl, abban az irgalmatlan nyugalomban tünt föl, ami az oroszlánok sajátossága, mikor a préda ott van a karmuk közt. Csak távoli kancsisága csillogott közelebbről, a megrözött fény kegyetlen melegével. A nyakán, az egész hátán a leány haja elömlött, letapadva, összekuszálva, egy kevés fűvel vegyesen.

Akkor baltások, ijjasok, szilaj verekedők mind, összebújva bámultak az úr után, földühödve és keserűn, mert már nem röhögtek többé. No lám az ökör, hogy viszi azt a kis cselédet, valami jó zsák arany helyett leütött zsidóktól, hogy viszi azt a rongyos pásztorleányt, kis Marikát, meztelenül! És morogva, csalódott kutyák, az asztalhoz gyűltek újra. S imhol Zsigmond király helyett, immár Wellensburgot gyalázták. És újra ittak a csorbaszélű rézkancsóból.

De a jókedvüknek vége volt és a hold mind magasabbra szállt.

II.

Odafönn a teremben, a farkasbőr nyoszolyára letette a leányt, esetlen gyöngédséggel.

Térdre ereszkedve, hosszan elnézte, komor áhítattal.

És hírtelen föllelkesülve, mulattatva mint patkánnyal az oroszlán, egészen megszelídült, ellágyult, elbárgyult e rendkívüli Wellensburg. Az öröme kivirult valami szokatlan szédületben, amint nagy kopasz fejében rohant a vér s a halántékát dagasztotta. Súlyos nyakláncán rántott egyet s nagyott fújva, kancsi szemének ájult tekintetét végigsodorta egynémely ősi arcképen a falon, elavult banditái a Wellensburg-Schurkenbüttel-fajtának s akik zavarták mostan, angyali zsivány!

De Marika feleszmélt volt, noha mereven feküdt, szegény kis rongyos, összeszorított tagokkal, mintegy megnyúlva s megvékonyodva, elsüppedt vonalakkal, mint őszi fűben a farkasbőrön, és sírt. Egészen hangtalanul és bájosan sírt, kicsi kerek arca elváltozása nélkül, egy mozdulat nélkül, hevesen és szinte érzéktelenül. Mint apró üveggyöngyök követték egymást a könyei, hihetetlen szaporasággal s amint megállottak a pillák szélén, rögtön meg is indultak gurulva s rögtön két új köny jelent meg a szemek szögletében.

A gróf bámulta ezt, elragadtatva.

– Miért sírsz? – kérdezte azzal a kéjes kegyetlenséggel, mely annál jobban ismeri az okokat, hogy élvezi is őket.

És heves ajkával hirtelen, a leány ajkához ért, harapva. De rögtön hátrált is, mámorosan még, de megriadva egy pillanatra, amint a csókja alatt, ijesztő áhítattal a Szűz nevét dadogta a leány s valami tébolyszerű reménykedéssel, forrón és fogvacogva, menyei segítségét hívta.

És gyorsan lesiklott az ágy szélére, az ágy széléről a márványpadozatra. S a Wellensburg tekintete előtt, mely elbűvölve követte már-már torz bandzsálitással, néhány lépést jött előre, inogva, lassan, amint a benső hév fölszédítette mind hevesebb tüzekben micsoda csúcsokra! Egész kis léte, egész kis lénye valami nagy tisztaságban tündökölt a meztelensége halovány színével, amelyen a zsenge bőr opálja az útak porát és sarát viselte s két térde alázattal mutatta megkarmolt zöldesbarnaságban, a friss föld és fű nyomát…

És egyre csak dadogva, hebegve, elepedve, kis fohászok habzsolásával csak jött és csak jött előre, immár időn és téren kívül, elváltozva, megkönnyülve, egész finom kis lényének elborulásával, omlatag szertefoszlásával, a rémületből a hit gyönyörébe szállva! És elfúlva, szegény kis melle vonaglásával, valami néma ujjongásba kezdett. A tágra meredt szemeknek megtisztult kéksége immár a csodát várta, a gyönyörteljes zavar mosolyával…

Wellensburg élvezte ezt.

Mohón a leány felé meredve, minden mozdulatát, az árnyékát is a kőpadozaton, minden apró sikolyát megsebzett elrezgésben, egész nagy extázisát szinte fölszívta magába és úgy követte meglepve és mulattatva, öntudatlan mozgások kiséretével, szédült kis lelke minden szárnycsapását. S amint így érdeklődve, meggörbült háttal, mind előbbre hajolva e kéjes szemlélet örömében, mint tündéri táncosnőt figyelte a leányt, kőarca, ellágyult vonásaival, mintegy lehullatta szfinkszszerű masszivitását s förtelmesen emberivé lett.

Legott felállott s a falakat surolva, az alácsüngő hadirongyok vibrálásával, a leány után lendült, lomhán és eldűlöngve. Az időt szürcsölve, a perceket kinyujtva, azt leste, hol fogja el, hol törje le, azt számítgatta, hogy kerítse meg épen a hit ájulatában. És fölröhögve és lassan és a mozdulatának otromba hajlékonyságával, a karját kicsapva mint madárfiókra, utána kapott s nem érte el. A két sárga szeme szögbefutásával, nagy csüngő szájjal jött utána újra, némi dédelgető szavakat selypítve, némi becéző hangok nyerítgetésével, és el is érte, meg is érintette, el is eresztette, vérfagyasztó gyöngédséggel.

– Marika! Marika! – morogta a falnak dőlve, magánkívül az örömtől.

Oh kis Marika bizony, már alig hallotta ezt. Elveszve és remegőn, valahol messze szállt már a léte fonalán, mint egy fölrántott báb egy láthatatlan dróton. Kiválva e világból, a megváltás örömét lihegte, a csodára meresztett kék tekintetével, amelyben a téboly derüje mint egy nagyszerű csillagzat megjelent. És a szája, nyitva, egy apró kört alkotott. És forró lehelete szállott:

– Mária! Mária! Szent szűzanyám! Szerelmem! Segíts meg engem! Segíts meg engem!

S mint fehér árny tovasodródott.

Még követte, még követte, még nyerített, még selypített, még nyult utána egyszer. S egyszer még felröhögött a rendkívüli Wellensburg. Aztán mohó kezét hirtelen a leány hajába merítette. Selymes tömegét még érezte egy pillanatra, de rögtön egy csomó kitépett szőke hajszál mint aranyfátyol lebegett előtte s míg elcsapkodta a szeme elől, a fehér árny meglebbent s ott tünt föl a terem sarkában, a várablak párkányzatán, könnyedén, zajtalan, egy futó káprázatban.

A meztelen vállát, az üde hajlású nyakát mintegy ércbe öntötte a hold s ébredő szépségével valami rejtélyes csillogásba fagyva tündökölt, mint egy templomi bálvány, kiszállva az éjbe. S a hangja is, minden emberi csengésen túl, úgy zengett föl, oly hallatlanul üdén, mint egy most született csöngettyű.

– Mária! Szerelmem! Segíts meg! Segíts meg!

Alatta, a tágnyílású boltívezet alatt, a bástyák vadmentha bokrai virultak a holdnak epedt illatokban s megtépett sziklák kőrengetegén, mint egy ezüstszőnyeg ömlöti el a fény. A mélység körül fölcsoportosulva, hegyóriások őrizték az éjszakát éles csúcsaik szuronyzatával s túl rajtok, szirteken s romokon túl, a távoli völgy tündöklő mezősége vézna kis virágokkal látszott, kis ezüst fűszálakkal a csendben.

– Mária! Segits meg!

És már eltünt, lesiklott, elmúlt az ablakból, elrepült mint a madár, tárt szárnyakon, lobogó rongyokban kis Marika, kis fehér galamb, aki volt. Két karja látszott még kinyulva, amint kilendült az ezüst végtelenbe.

Valami enyhe visszhang zengte vissza elröppenő sugárzását a térben s Wellensburg üvöltött utána megrémült rivalgással. Az ablakhoz rontva, elfúlt bőgését éles zajok csörögték át, amint zord rugaszkodásában homlokát a színes üvegbe vágta s a magasra tartott fáklya világában, véres golyófejével kibámult az az éjszakába, mint megrablott óriás.

De a fáklyaláng elsápadt abban az általános sugárzásban, amelyben az éjjel, tündöklőn, elmerült.

S e végtelen ragyogásban, a csillagos egek és ízzó hegyek ünnepében, mint omlatag rózsák hullása, kis Marika lassan szállott alá, kinyúlt tagjaival a fényben, zárt szemekkel s lobogó hajakkal, egész kicsi lényének ezüstbe dermedt gyönyörűségével ez isteni repülésben.

Szelíden átvonult a vadmenthák fölött, a bércek világos sivatagját könnyedén átlebegte, az örvény fölött nyugodtan áthajózott s úgy síklott tova kifeszült teste szent ájulatával egy csillagmiriád alatt, mintha az égből eresztenék alá a távoli völgy kéklő mezőségére, ahol minden várta már.

Csakugyan, a vézna kis virágok és ezüst fűszálak megborzongva fogadták, mint a boldogságos Szent Szűz egy leejtett liliomát és feléje hajoltak és feléje illatoztak.

És akkor Marika térdre esett a füvekben, a vézna a kis virágok között és imádkozott és fohászkodott és még sokáig zokogott.

III.

Nyilván úgy történt, hogy e mennyei csodában, a kigyulladt egek káprázatában, a tündöklő tüzek patakzásában végleg elhamvadt a Wellensburg csillagzata.