Part 4

Emez egy pillanatig nézte a zeneköltőt, valami bizonytalan és sértő szakértelemmel. Aztán megszólalt:

– Igen örülök, hogy eljött, – mondta – igen örülök, kedves Talpa Kázmér úr. Mi csak afféle egyszerű népek vagyunk, de azért nem igen búsulunk, mert nekünk is jut olykor egynémely zsírosabb falat az élet javából, bizony. Vasárnap mindig kitünően ebédelünk, néha másfélóráig is ebédelünk. Maga talán láthat máshol díszesebb berendezkedést, de maga tudja jól, hogy nem minden arany, ami fénylik. Itten kissé szűken vagyunk, igaz, de a szénánk rendben van.

– Óh tudom – felelte szerényen és elhárítón. – Rosenfeld úr jómódú ember hírében áll. De engem, bevallom, az effajta hivságos dolgok kevéssé érdekelnek. Én, tetszik tudni, hegedűművész és zeneköltő vagyok. Klytemnaestra és Abigél című operám igaz, még nem került előadásra, de azért nem lehet tagadni, hogy én szerzettem azt.

– A világért sem. Azt nem lehet tagadni – vetette közbe Rosenfeld rokonszenvvel, de merőben tájékozatlanul.

– A jövő, – folytatta Talpa Kázmér – a jövő az enyém. Azt hiszem, az enyém – tette hozzá ösztönszerű kétkedéssel, mert elfáradt lelkületében már-már elapadt a remény.

– A fő az önbizalom – jegyezte meg Rosenfeld.

– Igen – felelte kábultan.

Egy percig hallgattak. A konyhából még egyre bezengett a tányérok csörömpölése. Aztán Rosenfeld hirtelen kiegyenesedett zömök lábszárain. Kopasz feje megfénylett a beözönlő napvilágban. Egy nagyot csettintve a nyelvével, vidáman szólott:

– Tehát ön szerelmes a leányomba, a szőke Flórikámba?

– Igen – felelte eltikkadva.

– Ezért jött?

– Ezért.

– Hogy megkérje a kezét?

– Igen.

– Jól meggondolta a dolgot?

– Ezen nincs mit meggondolni – mondotta egy rideg kézmozdulattal, mely a végső elszántságot jelezte.

– Dehogy nincs. Maga egypárszor együtt hegedült a leányommal, akarom mondani, hogy ő zongorázott maga meg kísérte a hegedűn. Ekkor nyilván látta maga, hogy a leányomnak milyen gyönyörű fehér a keze, még fehérebb, mint az az elefántcsont-billentyű, amelyet végignyomkod. A varázslat megejtette magát. A varázslat már másokat is megejtett. De próbáljon maga, kedves Talpa, öt percig józan és okos ember lenni s nem holmi zeneköltő, benne az extázisban. Én, lássa, bevallom magának őszintén, hogy a házasság komoly és bonyodalmas dolog. Nekem például sokat kellett kinlódnom, mikor a feleségem elvált tőlem.

– Tőlem nem fog elválni és én sem fogok elválni soha – felelte a fiatalember lelkesen. – A szívem örökre Flórikáé! A szívem, mely tele van szerelemmel.

– A szerelem! – ismételte az ember a végsőkig meggömbölyödve. – A szerelem nagyon jó. A szerelemért érdemes élni és szenvedni. Liebe ist alles, ahogy az elvált feleségem mondta volt. Egyébként bevallom, maga igenis konveniálna nekem. Van magában valami vidámság, hogy is mondjam, valami kómikum, amit szivesen szemlélne az ember. Maga nem közönséges férfiu a mélabús és nedves szemével, mint egy nyúl és a tömör hajával, mint egy sárkefe. Tudniillik azért beszélek magával ilyen intimusan, mert már-már vőmnek tekintem.

Talpa Kázmér kesernyés boldogságot érzett. Ellankadt önérzete érzékenyen szűrte át a bántó szavakat, de pihegő lelke megenyhült a ragyogó perspektívák előtt. A mélyben Flórika világított, fehér kezével a fehér billentyűkön. Vonzó és derűs lénye mintegy zenei képzetekben bontakozott elő s a gyöngéd lelkének, az üde testének úgyszólván melódikus csengése volt. Valami nagy öröm zengett, a gyönyörnek édes hárfapengése.

Kissé elborultan s kiszáradt torokkal rebegte:

– Köszönöm, hogy vejének tekint. És köszönöm, hogy Flórikát nekem adja.

– Rendben van, fiatalember, – felelte Rosenfeld – egészen rendben van. Flórika a magáé!

S jóizűen a zeneköltő vállára csapott.

Emez félénken magyarázgatott.

– Havi százhatvan forintot keresek mint operai zenész. Tudniillik kissé el vagyok kallódva ottan s az úgynevezett második hegedűk legvégiben ülök, az utolsó széksorban, a brácsák és trombonok mögött, ahol már mindennek vége van s az ütőhangszerek és réztányérok birodalma kezdődik. De ez csak egyelőre van. Ez csak olyan átmeneti állapot, amíg az első hegedűsök közül végleg elvonul valaki. Aztán keresek még vagy ötven-hatvan forintot hegedűleckékkel. De mindennek tetejében ott van a Klytemnaestra és Abigél! Ha ez szinre kerül, óh akkor!

– Akkor?

– Nem tudom – felelte ingadozva, mert pillanatnyi lendületéből ismét visszasülyedt a reménytelenségbe. – Akkor talán én leszek az első zenész az országban.

– Hát erre nekem nincs szükségem – felelte a gömbölyű ember elkomolyodva. – A leányomnak sincs szüksége erre. Legyen maga csak egy jó, pontos zenész, aki minden este megjelenik a zenekarban és hűségesen muzsikál. A leányomnak van csinos hozománya s nyilván jobb parthiet is csinálhatna, de ő is kapricirozza magát, s valami művészembert akar, mert a művész, tudja, az olyan romantikus. Maga ne törődjön semmivel, maga csak legyen jó kis férj és nagyon boldogok lesznek.

A zeneköltő felállott. Egy pillanatra lezárta a szemét, megborzongva. S az ajkát öntudatlanul beszívta a foga közé.

– Hol van Flórika kisasszony? – kérdezte enyhén és epedve.

– Benn van a szobájában.

– Láthatnám?

– Most nem láthatja. Most van benn nála valaki.

– Kicsoda?

– No lám, már is féltékenykedik! – csattant ki a gömbölyű ember idegesen. – Mit mondjak magának, ki van benn? Mondjam azt, hogy Meyerbeer van benn, hogy magának imponáljon? Mit akar maga? Mit okoskodik maga? Magáról gondoskodva van, örüljön. Maga a vőlegény, aki szerenységre és tartózkodásra van kötelezve. Most nem láthatja, hallja. Most ki van zárva, hogy láthassa. Jöjjön el jövő vasárnap, akkor majd láthatja. Jöjjön ebédre. És Meyerbeert is megláthatja.

S ezzel gyöngéden és jóindulattal kituszkolta az ajtón.

MÁNDY KÁZMÉR ÖNGYILKOSSÁGA

_Pacem summa tennent._

– Önök nem tudják mi történt, mondta S. doktor, igen finom fiatalember, – és csakugyan van itt egy látszólag rejtélyes és homályos eset, bár minden olyan világos az életben, mégha az értelmek hiányzanak is. De mit tudnak önök, és magam is vajjon mit tudhatok, nyomorult ember aki vagyok, finom árnyalatokkal, mit tudhatok egy másik nyomorult ember életéből, nyilván még finomabb árnyalatokkal? Holott mindent tudok. Holott nagyon okos vagyok, – bővítette ki fölsóhajtva s a szavak oly intenciójával, mintha azt mondta volna: jaj istenem irgalmazz! – Híres okos vagyok emberi mértékkel mérve, bő agyvelő kiváló leszármazásokból, továbbá a legtöbbet olvastam és tanultam Magyarországon, ha ugyan van mit tanulni Magyarországon és általában amikor az alapvető logika hiányzik. No mindegy, csakúgy odavetem, pretenzió és kötelezettség nélkül: sokat tanultam és megfigyeltem és kisérleteztem nemcsak úgy fölületesen mint a gépies tudósok, de bizonyos mártir-hozzáérzéssel, izzó ellenőrzéssel és nagyszerű keserűséggel s olykor, azazhogy számos éjszakákon, egész organizmuson, ha szabad e kifejezést használnom, csak úgy rengett bele fölkinozva, amikor igen súlyos munkákba merülten úgy vágtam és csaptam a könyvoldalak hullámait, mint egy hajókerék a vaskos vizeket a tengeren.

Ekkor azonban és nagyon helyesen, már alig hallgatták az urak, akik körülötte ültek és szivaroztak ez elegáns vacsora után, a kisebb szalonban. Sőt többen fel is álltak és távolodtak, elunottan.

– Úgy beszél mint Brunetière, – mondta valaki, aki hajdan Párisban járt.

– Annyi baj legyen, – felelte rá egy másik.

S egy harmadik ezt mondta:

– Úgy beszél kérem mint Faust. Akkor inkább elmegyek a Nemzeti Szinházba, ahol a Beregit hallhatom.

De ebben a pillanatban egy fiatal nő lépett be.

– Oh köszönöm, nagyon jól vagyok, – fordult feléje S. doktor igen nyájasan, holott a fiatal nő nem is kérdezett semmit, egy szót se szólt, csak szétnézett álmosan mint egy tigris, és fáradtan kinyult egy karosszékben az ablak mellett, mint egy agár. Mert hirtelen feltünésének már e rövid percében is oly nagyszerűen variálta a mozdulatait, hogy a legszínesebb képzeteket ébresztette valami romantikus állatvilágból.

Azonban azt lehetett volna hinni, amint így hirtelen megjelent, hogy a fiatal ember hangja vonzotta be ide. De ez csak egy homályos és röpke impresszió volt. Az igazság az, hogy nem lehetett tudni semmit. Most már csak úgy tünt, mintha egyszerűen egyedül akart volna lenni itten, s a látszat az volt, hogy csak úgy betévedt ide, amint nyilván megunván a társaságot, végigbolyongott a szobákon.

Ez a fiatal nő leplezetlenül érdekelte S. doktort. Elmélyedő figyelmességgel követte testi meghajlásának minden árnyalatát, kissé fáradt helyetfoglalásának azt az egész női technikáját, amelyben a lábszárak, a csípők, a derék és a keblek mínd közreműködtek a maguk aláomló vonalzásával. Maga a karosszék, amelybe beleereszkedett, mintha kilépett volna tárgybeli semlegességéből és valami sajátságos és dekorativ nemiséget nyert e fiatal test letapadása által, mint ahogy egy jelentéktelen agyagváza változik át, ha egy köteg virág kerül bele.

– Ez így van, – mondta S. doktor, mert nyilván ő is erre a hasonlatra gondolt. – Mondhatnám gyönyörű lába van, – tette hozzá, egyenesen a nőnek fordulva, kissé hajlott fejtartással.

– Oh! – mondta a fiatal nő, mintha valahol nagyon messze hallott volna valami hangot. És álmatag nézte az ablakfüggönyöket és az egyik lábát, keresztbe vetve a másikon, lágyan himbálta a levegőben. Mintha valakinek himbálta volna, aki még ott van előtte, térden.

– Tudniillik, be kell vallanom magának, – folytatta a fiatalember, – őszintén be kell vallanom, hogy ma már nem az kínoz és keserít el engem ami örökre kifürkészhetetlen, megfejthetetlen és megfoghatatlan dolog van ezen a világon, mert ilyen amúgy is kevés van, mi van? Hanem inkább az ejt olthatatlan kétségbeesésbe, ami mindnyájunk előtt tiszta és világos értelmekkel ragyog. Igy például az ön lába. Mert ennek az ön lábának például, mondjuk van, mije van? van először is dekoruma, ami hús- és csontanyagát felemeli és idealizálja, van bizonyos formaisága, pontosan megrajzolt, lehatárolt és merőben perszonális eredetisége, mert hiszen tudvalevőleg nincs két egyenlő női láb a világon. Továbbá van ennek a lábnak, anélkül hogy bővebben akarnám definiálni, mert higyje el tíz kötetet tudnék írni róla, amilyen iramban és üzemben vagyok, tehát van ennek a lábnak bizonyos jósága, vaksága és szerencsétlensége mint nagyrészt minden női lábnak, s amennyiben külső díszletezése is kifogástalannak látszik, egészben véve meglehetnék elégedve. Van rajta egy vékony fekete selyemharisnya, minden bizonynyal mérték után készítve, egy csöppet sűrűbb szövéssel sarkban és a sarktól fogva egy vékony selyemszállal, mely simulékonyan követi a lábszár hajlatát mind följebb a térden túl, ami lehet a végtelenség. Van rajta továbbá egy bálicipő a harisnya selyméhez moduláló testvériséggel és e kettős, könnyed burok alatt, mely szinte egymásba olvad, az ember valósággal érzi az újjakat lepréselve, meztelenül, fehéren és laposan, mint a zongorabillentyük. Ez a láb megy. Ez a láb érez, számít és gondolkodik. Ez a láb emlékszik és szenved is, ha az ember hozzáadja az útakat, amelyeket bejár. Ez a láb ringatja és kutatja az összes titkokat. Ez a láb most bejött hozzám. S ez az, lássa, ami rettenetes.

Ekkor a fiatal nő megmozdult egy alig látható rezdülésben. Azaz, hogy inkább, tökéletlen mozdulatlansága még meredtebbé változott, amint két karjával a karosszék oldalához ragadva, szinte kifeszült a támlán. A pillák alatt, a fénylésük aranyfátyolosságával, két barna szeme nyugtalanul nézett. S a szája megnyilt lassan és vonaglón, mint egy kagyló, amelyben még benne él az állat.

– Mondja csak kérem, mért adja itt elő nekem ezeket a badarságokat? – kérdezte. – És mért nem hagy békén engem? – tette hozzá a hangjának azzal a begyakorlott akcentusával, mely szánalmat akar kelteni. És mind ennek mélyén, a hanyagul odavetett és félig leharapdált szavak legmélyén és a lelke legsötétebb rejtekében valami kínzó türelmetlenség rezgett.

Akkor, a másik nem felelt. Ez a hang, ez a sebzett modor, ez az egész furcsa, nyugtalan és keresztényi tartalom, ami e nőből, mint egy keserű plaszticitásból kiáradni látszott, annál inkább meghatotta, hogy nem is védekezett ellene. Volt valami páthétikus epekedés, néma és zengzetes, ebben az ülőhelyzetben. És volt valami távoli láthatár egész közel. És még mindig volt valaki a lába előtt térden. És az egész kép olyan levegős és olyan nyomott volt egyszerre, hogy nem lehetett tudni, feloldódott-e itt a négy fal között a lámpa fényében, vagy egészen betölti-e a teret és a fényt a maga keserű sugárzásával.

És már nem is volt itt senki kívülök. A szomszédos ebédlőből igen élénk hangok hallatszottak, olykor egymásba vegyülten és kiválva egymásból, az egyforma és egyhangu érzések staccatóival, mert itt mindenki az átterített hosszú asztal körül ült egy improvizált bakkara örömében. És a nagyobbik teremben, mely szintén idenyilott, néhány tartózkodóbb természetű hölgy csevegett halkan, dekoltáltan és kövéren, a hang és modor ama keresetlen jelentéktelenségével, amelyet az ékszerek értéke megjavít. Különben az a fárasztó csend volt, amelyet a hosszú ablaksor dacára, az utcáról sem zavart semmi, se beszéd, se kocsizaj. És már késő éjszaka volt.

Némán, S. doktor felállott. Amint elhaladt a fiatal nő fauteuilja mellett és szépen meghajolt, a szivarja füstfoszlányai a feje körül szálltak.

– Jobb, ha elmegyek, – mondotta.

Aztán még állt egy percig és várt, tolakodás nélkül és szerényen és némi alázattal is, a végzetben hivő és igen szenzibilis emberek ama szokásos rögeszméjével, hogy nem kerülhetik el, aminek meg kell történnie. A fiatal nő fölnézett reá. Úgy nézett föl reá, mint ahogy a falra nézett volna, fagyos közömbösséggel. De ez az elsöprő tekintet még csak jobban lekötötte épen annál az üres fénynél fogva, mely átviláglott benne.

– Elviszem emlékül, – mondotta csendesen, – és elteszem a többihez.

– Tessék? – kérdezte a hölgy.

De válaszképen csak a két karját tárta ki s a szivarja hamuját verte le egy ujjbillentéssel. És még mindég várta, titkon, hogy történjen valami.

Akkor a fiatal nő, hirtelen oldalt fordult a székben. A szeme fölcsillant, a szája megnyilt a fogak élével. Az orra büszkén és trombitásan, mintegy fölcsapott a levegőbe s csak az alja látszott heves cimpákkal, két apró, hosszúkás és keskeny hasadék körül, melyek az élet hevét fújták. Olyan fiatal, ragyogó, keserű és földúlt volt e percben, olyan dús hajzatú vad szőkeségben, olyan vibráló, bár önmérséklettel, hogy merőben újnak tűnt, egy második jelenségnek tűnt, mely még egy harmadikat és még számosakat sejttetett, egy egész nagy nőiséget sejttetett, egy pazar és páratlan női természet egész titkos skáláját sejttette, eltikkasztó igéretekkel. Rögtön mondani is akart valamit, vonagló női szájának oly fenyegető fölkészülésével, hogy S. doktor megriadtan figyelte. És érezte, mint egy meleg szelet, a nő forró leheletét. Akkor gyorsan megelőzte s a szava elé vágott, a félénk emberek ama spontán elszántságával, mellyel egy oroszlánt ragadnánk torkon.

– No lám, – mondta – milyen gyönyörű ez köztünk. Valami fagyos vonzalom van.

– Nincs semmi, – tiltakozott a fiatal hölgy, az ajkát harapva.

– Mindent meg fog tudni és mulatni fog.

– Esküszöm, nem érdekel, – lihegte.

– Ez egy titok, mondjam?

– Nem! Nem! – hebegte és már a zord szőke haját tépte.

– Hát csak magának, – súgta a fiatal ember. – Ez ép a fagyos vonzalom köztünk, hogy csak magának.

– Nem, – dadogta.

– A dolog gyötör, nézze. És kiváncsi vagyok, mit szól hozzá. S már olyan sokat beszéltem hiába. Mi mindenről beszéltem hiába, mint ahogy a madár énekel. Itt van egy kis tragédia finom női idegek számára. Mindig csak magáról beszéljek? Micsoda glóriába áztattam a lábát, mint egy meleg fürdőbe, a lábát! Azt mondtam: zongorabillentyük. Hát lássa, itt van ez a Mándy Kázmér, aki úgy játszott fehér, csontos női lábujjakon mint egy klaviaturán. Igaz, az életével.

– Hallgasson, – rebegte elfulva s behunyta a szemét.

– Maga talán nem is ismerte ezt a Mándy Kázmért. Holott ragyogó ember volt, micsoda ember! Azt tudja, ugy-e, hogy meghalt, intencióval?

– Tudom.

– Egy pontos golyó, mint a kétszerkettő. No, de mért?

– Mért? – ismételte a nő s már-már kitört zokogva.

– Ezt senki sem tudja. A legboldogabb ember volt. Férj volt. A legboldogabb. Mondom, senki sem tudja.

– Senki sem tudja? – kérdezte elepedve. Maga sem?

– Óh, én, én, – felelte gyötrődve – az más, mit mondjak magának, az más. Én, uram isten, én nagyon figyeltem ezt az embert. És szinte kipréseltem magamnak az életét, mint egy cédruscitromot, barnás-arany rothadással. Abban én is tévedhetek, ami egészen világos. De hogy mért halt meg, az egy gyermekmese, ha akarja.

– Én nem akarok semmit – felelte kábultan. Én már rég lemondtam arról, hogy valamit akarjak. Ami ezen a világon van, már csak innen van a vágyaimon. Amit én akarnék, azt már ember nem is akarhatja többé. Kezdeni elülről mégegyszer élni, hát lehet azt? Nekem is sok bajom volt az életben.

És még ezt mondta:

– Maga azt nem is hiszi, mennyi bajom.

Úgy mondta ezt valami viruló agóniában, mintegy az élet széléről. És elképesztő kiéltsége fölött, tündöklő női arca a homlok vad szőkeségével, szinte kimérikusnak tünt. Úgy rémlett, hogy rögtön, ez az imádandó fej leomlik, elmegy, elgurul és minden. A szorosan zárt pillák alól valami nedvetontó készülék gépiességével folytak a könnyei és dúsan öntözték az ajkakat, melyek a fogak alá göngyölgetve, egy ferde és fölkínzott vonal torz rajzát mutatták, az egész isteni női szájat, valami haszontalan meddőségben. A melle sem pihegett szabályosan, a női fölindultság megható és bájos ritmikájával, mely az emlőket magával vonja. De fölzihálva, amint elfojtotta volna a fuldoklását, az egész kebel konfuzus vonaglásokat végzett lökésszerű apró görcsökkel, valami láthatatlan seb fölött. És a két térdét keményen összeszorította. És az egyik lába taposta a másikat, keresztbe.

Mi volt még itt élet, remény, jövő, fiatalság ebben a fullasztó krizisében, amelyben a multakat úszta föl, mint egy folyót a folyása ellen – ha lehetne azt! Elveszve vergődött, a fölidézések holt és lázas kavargásában. Mindent akart tudni, hallani, élvezni, keserűn. És félig ájultan már, alig leplezte többé mért volt itt ma este, mért jött, mért helyezkedett el itt ebben a magányos sarokban, mint egy őrszem, mint egy áldozat, mint egy szfinksz, aki az önöntitkára kíváncsi, ostoba, zord és monumentális kirendeltségére egy sivatag közepén. A saját életére, a saját sorsára, a saját különleges nyomorára volt kíváncsi s míg átadta magát ennek a szándékos martiromságnak, valami ellenséges ragaszkodással csüngött az ember ajkán és akarta, hogy beszéljen. Földúlva, minden fogékonyságát mintegy tűhegyeken tartotta ébren. A szemével is hallgatott, tágra nyílva a könnyek opálján át. Az orra is megnyult a vonalak mesteri finomságával, a cimpák kitárulva, szinte szagolták a szavakat, fölszítták a hangot s az árnyalatokat, hogy semmit el ne veszítsen belőlük, valami marcangoló vággyal, hogy jól megértsen mindent, az érzékei teljes fölfeszültségével. Afféle hallgató extázis volt ez, a kínzó figyelmesség oly szélső és megriadt fokán, hogy már-már gyönyörnek tetszett, valami elirtózott kéjnek a fájdalomban.

Óh, a másik, kissé ijedten, ez az igazság, nem is remélte ezeket a túlzott hatásokat. Nyilván kevesebbel is beérte volna. Elunottan ez este, egy nagyrészt ferde és közepes társaságban itten, kissé mellőzve is, amit szeretett különben, a magában élő ember álmatag szenzualitásával kutatott némi fagyasztott örömök után s titkon kileste magának ezt a különös fiatal hölgyet, mint egy jeges narancsot az asztal gyümölcsdíszéből. Elkerülve és ugyanakkor magához is csábítva s ingerelve, a tudatos közöny oly könnyed és mesteri játékával siklott el fölötte az egész est folyamán, hogy csakugyan úgy tűnt, mintha regényes jelentőségéről, egész szomorú női celebritásáról sohasem hallott volna. Mintha sejtelme sem volna róla, honnan jön és kicsoda. De sőt raffinálta a maga tájékozatlanságát a mindenféle homályos és szubtilis célzatok művészi méreghintésével, nagy horizontok hirtelen fölszaggatásával és gyors elhomályosításával, ezernyi idegszál röpke megráncigálásával, melyek mind a nőt fűzték le olthatatlan emlékezésekhez. Óh, a nő, mint a báb, járt, forgott, vonaglott és lihegett e dilettáns készség műélvező mechanikáján, fölháborodva, engedve, elkábulva s reménykedve s végül mégis csak lehullva, mint a madár a kígyó torkába, elbűvölten néhány csepp vér szagától, mely a Mándy Kázmér homlokából folyt.

Most hát itt volt S. doktor, igen finom fiatal ember, ahol lenni akart, bárha kevesebb effuzióval. Ösztönszerű előkelősége némi szánalmat is érzett, noha abban a metódusban, amelyet itt követett, aligha volt egyéb gonoszság annál az emberi jóindulatnál, mely bizonyos magyarázatokkal és tévhitek tisztázásával óhajt segíteni még egyre vérző lelki sebeken.

– Itt mindenki mást hitt és mást képzelt, mint ami történt, aranymadár, – fordult a nőhöz azzal a spontán bizalmassággal, amit az inkognito megenged – sőt még ma is mást hisz mindenki, mert a halottak, bár nagyon gyorsan mennek, mégis csak megállanak valahol. Mert velök számoljuk az élőket és rajtuk ítéljük meg őket. És még valami, ami egészen bizonyos: aki meghal önként, az életnek fordul teljes arccal s nem annak, amiről fogalma nincs. Itt volt valami elképesztően nagyszerű a Mándy Kázmér halálos elhatározásában. Én azt hiszem, hogy lelkesedésből lőtte agyon magát.

A fiatal nő kábultan emelte föl átázott arcát a könnyekben.

– Lelkesedésből? – dadogta s öntudatlan kiásta és kifacsarta magának e szó teljes értelmét és minden titkos vonatkozását, azzal a gyötrő igyekvéssel, amit mindannyian éreztünk már, mikor bizonyos életbevágó dolgaink egész szédületét egy hitvány szó fogyatékos kifejezőképességében próbáltuk megérteni. Ő sem ment semmire, szegény fiatal lélek, aranymadár és csak várt, fölkínozva.

– Csakhogy ez nem olyan egyszerű, hogy készen kapja az ember – folytatta S. doktor. Látja-e még olykor, bár eltünedezve, ezt a gyönyörü Mándy Kázmért meggörbült háttal s látszólag megrogyva, kiélten és kizengve, hogy aztán hirtelen kiegyenesedjék s lobogjon, mint egy fáklya? Festő és földbirtokos, bohém és úr, független és leláncolt bizonyos beteges hallucinációkhoz, fagyos és forró és önönmagától részeg: valami isteni megbélyegzettség fénylett rajta, mint a sors pergő gyöngyszemeinek sápadt oriense, hogy költőiesen szóljak, valami nagy vonás, mint egy Tintorettón, hogy még színesebben fejezzem ki magam. Amint jött-ment, véknyan és soványan, mindenki tudta, micsoda bivaly, micsoda régi bíboros egy fölvirágzott dekadenciában, minden vágyakon marcangoló, minden kéjekben túlzó, kegyetlen, ötletes, vérivó s királyi. Voltak napjai, mikor elernyedetten, mint egy megsebzett párduc vonszolta magát, a tekintete elepedt és zöldes fénylésével, amit nem lehetett megfogni s amiről csak álmodni lehetett. Máskor húsz évesnek tünt, az áprilisi virágzás minden üdeségével, mint egy feslett cherubin, valami titkos megromlottsággal ebben a keserű fiatalságban, amelyet minden titka, minden mámoros érzékisége, az élethez s a gyönyörhöz tapadó minden hite és hűsége úgyszólván átvilágított a vonásaira vetített mártir-öröm fájdalmassággal. Különösen a homloka virult, a két halántéka tiszta fénylésével a szemöldökök finom vonala fölött, szinte egyazon hosszúságban a pillákkal s a két szem, a legbecsesebb, amit emberi arcon láttam valaha, azokban a szürkés-zöld nedvekben úszott, amit talán csak Romney tudott visszaadni egynémely skót mágnásról festett portrait-in. A száj derűs volt, mohó és kérlelhetetlen, az ajkak végének omlatag hanyatlásával, egy ájult és megtépett száj, mint egy külön élet, mint jajveszéklő skarlátja, bár színeveszetten, az egész arc haloványságának. De főleg a nyakának voltak hallatlan üdeségei, nőies hajlékonyságai, ingerlő s izmos teltségei, a bőrfelület márványszerű simaságával és kéjesen friss szagával. S olyan két keze volt, mint egy pápának, haldokláskor.