Part 3

S akkor már indultunk is, oh indultunk, mint egy emberi rakomány, mint a holt masszák mint egy rengeteg hullatömeg egymásra hányva, elfúlt lélegzettel. Fekete vaggonok, az emberi hús keserű súlyával, gőzölgő párolgásával s bepréseltségével, végtelen kocsisorok mintegy kiduzzadt ablakokkal mint a dinnyéskosarak, a hágcsókon szorongó emberfürtökkel, úgy rázkódtak meg az első kerékforgásra, mintha ki akarták volna hányni magukból ezt az egymásra csapott szállítmányt. A fülkék padozata ropogott, a falak recsegtek s az egész végtelen kocsisor, egymásba torlódó vastömegével, mint egy érces menydörgés harsogott, a láncok, ütközők, rúgók, fékek és ablaküvegek felhörgő zsivajával s amelyet elrémült női hangok túlsivítottak, mint megriadt kórus szopránjai egy őrületes zenekar hanglávája fölött. És férfiak dörögtek kétségbeesett vitákban. És gyermekek sírtak, mint a megkéselt angyalok, valami tragikus monotoniában az egész vonaton végig, az éjszakában. Tükrök betörtek csörömpölve és üvegszilánkjuk, mint a kristályzuhatag, mint egy leomló üvegcsillár minden ragyogó darabja, mint egy ezüstpatakzás zúdult a tragikus utasokra. S amint megállottunk minden kis állomáson, egy-egy őrház előtt is, a nyilt pályán is gyakran s amint megindultunk újra, a pokoli vasrengések meg-megismétlődtek újra, az egész tánc, az egész fölfordulás, új hangok és új morajok kiséretével, őrködő lámpások nyikorgásával a sinek mentén, szemközt jövő vonatok elsüvítő forgatagával, távoli és közeli füttyök röpködő kérdőjeleivel, a túlfűtött gépek lihegésével, fölperzselő gőzrobajával kavicstömegekre, melyek fölporzottak és visszaestek, zúgva, mint a jégeső. És mindenütt csapatok jöttek és mentek, lovak dobogtak fürge ügetésben, mélabús szemekkel a teherkocsik mentén, ágyuk gurultak trénszekerek zörgésével és tábori konyhák bádogcsörömpölésével, tüzérek botorkáltak nagy durva csizmásan a sinek útvesztőiben a félhomályban, és kis hatonák loholtak és rohantak és felkészültek és felkaptak a vonatokra fürgén, jókedvűen s ügyesen, mint a színes majmok, kelet felől az összes állomásokon. És füst szállt a violaszín lámpák körül a szűk perronok zajos aszfaltján, a sok fiatal fej fölött, sok színes sapka, tüzércsákó, vértessisak fölött, mint egy rengeteg barna fátyol rongya, százféle ornamentikában, könnyed és elomló arabeszkben és figurában vagy tömör és maró felhőzetben, túlsúlyosan hogy felemelkedjen s amelyből elmosódott fénylésükkel a fegyverek csillogtak elő, a puskák némán, a kardok csörögve. És minden perben megindult egy vonat vagy jött egy vonat s gurult tovább a vasmasszák dörgésével, ezernyi torok vidám kiáltozásával, hazafias énekével, föllelkesült harci készségével és eltünt az éjben, az utolsó vaggon hátfalával e távozók mögött, mint egy nagy széles spanyolfallal, amelyről egy vörös lámpa nézett vissza és beolvadt végül a sötétbe. És a füstben és a gőzben és a búcsúzásokban is itt-ott és a franciás aposztrofálásokban, szóviccekben és obszcenitásokban és a vezényszavakban, patkódübörgésben, keréknyikorgásban, villamfényben és fegyvercsörgésben, dalokban és vasdörgésekben, nagy füttyökben, gőzpuffanásban és kis csengők ezüst kerepelésében volt valami félelmetes, valami túlfütött, emberi idegzetektől, sorsoktól és hivatottságoktól, reménytől, rettegéstől, fegyelemtől, megadástól és lelkesedéstől áthevitett atmoszféra, mely egy mérhetetlen nyomort kergetett, valami vihogó vérförtelem csiráit sodorta, mint egy halálos ragály, egy pokoli métely, egy irtóztató pestis bacilluskulturáját, amit kihánynának a szélbe, a fénybe, egy zakatoló emberiség közé! És ez a túlfeszültség, ez a keserű izzás, az idegek minden rezgése és remegése, mint egy rengeteg húrrendszer, melyet megtépázna a szél, átragadt a mi vonatunkra is, a mi lelkünkre, a mi agyunkra, meggyötörve ahogy szorongtunk, túlzsúfoltan és fulladozva, elkínzottan és kormos arccal a fülkék mécsei alatt, mint egy üldözött karaván, mint egy kitagadott tömeg, távoli hazák leprásai, akiket elkergetnek! Hogy jöttünk a határra, micsoda utakon, alagutakon és fordulókon át, micsoda kerülőkkel jöttünk, nem tudom. Egyáltalán valami rémes céltalanság volt egy eltévedt mozdony rohanásával, visszaszökkenéseivel, hirtelen fékezéseivel s nekilendülésével, mint az akadályugratások, ide-oda hullámzásával, kanyargásával, el- és visszafordulgatásával, a homályt döfködő irányváltoztatásával, eliramodásaival s hátrálásaival, amint nyilván az útját kereste, őrült gép és csak ment és ment és gurult és vonszolt bennünket, akik utaztunk, utaztunk valami sajátságos vakság érzetében s nem tudtuk hová!

Aztán mégis, egyszerre, Mülhausen volt, a határ volt, a svájci csatlakozás reménységével. A francia Mulhouse végtelen mezősége volt, a svájci horizonttal, álomszerű távolságokban. Mint a nyáj vágtattunk itt, kivergődve a vaggonokból, majdnem felüdülten és megváltva a szabadban, az alkonyat rózsaszínében, mely nyugat felől csöpögött az égre s az egész boltozatot ellepte valami végtelen sziromhullással, mint egy rettenetes rózsatő, kinyilva, s amelynek szára nincs! Egy véres kupola volt fölöttünk, azzal a rejtélyes színfestéssel, amelyben a természet oly gyakran összeolvad az emberi dolgok jellegével. Háború van! reflektálta az ég, mint egy tükör, a földet. És tizenkét kilométernyire voltunk bizonytalan pályaudvaroktól, a nagy utakon, az úttalan térben és nem tudtuk merre menjünk. Mint a birkák, lihegtünk, rohanva, tanácstalan. Valami keserű és nagyszerű vándorszinész társaság benyomását kelthettük zürzavaros kiáltozásainkkal, a fátylainkkal, a bőrödjeinkkel, pittoreszk züllöttségünkkel, mintegy a társadalmon kívül, kivetve egy határszélen, ahonnan tovább menni nem lehet. Egészen biztos volt, hogy elkéssük a csatlakozást, ami katasztrófálisnak tünt. Öreg emberek sírtak, mint a gyermekek. Kis gyermekek elkomorodtak, mint a vének. És az anyák haja lobogott. És valami nagy tehetetlenség terjedt. A távolság s az út, amit még teendők voltunk, már eleve legyőzött mindenkit. Sokan megadták magukat ez utolsó erőfeszítés előtt. Valaki énekelt egy bőröndön ülve énekelt! azzal ez konok rezignációval, amelyben egy mártir hal meg egy ideáért. Mégis, egy-egy csoport elindult, egy-egy energikusabb vezetővel. Mások is, elvánszorogtak, kimerülten és kétségbeesve, a földönfutásnak azzal a megkapó és mámoros jajveszékelésével, azokkal a zord és drámai mozdulatokkal, melyeket, ha a szinpadon lát az ember, nyilván hazugnak érez.

És én is mentem és szaladtam az éjszaka elől, mely közeledett. Nagy árnyékok támadtak. Rejtélyes hangok hallatszottak. A távolban szakadatlan dübörgéssel katonavonatok gurultak. Egy csengő szünetlenül csengett a mélyben. És a dülőről láttuk az úttestet, ahol hatosfogatok gallopoztak szürke ágyuk előtt, súlyosan és könnyedén, a lovasaik ostorcsapkodásával, mint az álomképek a homályban, mint a walkürök porfellegekben. Holott már alig birtam tovább. Nem is a gyaloglás merített ki néhány kilométeren át, dülőkön, mezőkön, kis kavicsos utakon, hegynek föl és le, sőt talán nem is voltam fáradt. Te tudod micsoda energikus vagyok, ha kell, micsoda szivós és ajkbaharapó, ha arról van szó, hogy bírjam s ne engedjek. De itt volt valami átható magány, mely mint a zsírt csöpögtette a lelkembe elfullasztó melankoliáit Már nem láttam senkit magam körül, mikor az este rámborult. Talán el is tévedtem gyors kerülgetéseim közben egy mocsaras talajon át, a szárazabb ösvények irányában. De egyszerre csak itt állottam egyedül a térben, amelyen denevérek suhintották át hangtalan röpködésüket. Valami rettenetes érzés fogott el, oh nem ijjedtség, nem gyávaság, de hiszen te ismersz engemet! Hajdan Bernán, egész éjjeleken át bolyongtam az erdőben bagolyfiók után. De itt ez más volt, teremtőm, micsoda!? Valami kimondhatatlan szomorúság, az estében párolgó földek nyers szagával, távoli árnyaival és mécseivel, elsikkadt hangjaival, mint egy utolsó szó, egy utolsó kiáltás egy vigasztalan égboltozat alatt, mely ráborult az egész tájra, az egész végtelenre, mint egy töredezett üvegmenyezet. És nyugat felől, egész távoli felhőszélek, a naplemente izzásából egy-egy utolsó rubintfolttal világítottak még, mint egy messzi lámpafény az égen! Elfúlva, minden idegem reszketett. Úgyszólván önönmagamtól rémüldöztem, a testem súlyának valami sajátságos és ismeretlen érzetével, mintha önmagamat kaptam volna föl, önmagamat cipelném roskadozó vállaimon. Csakugyan minden súly rámszakadt, az életem egész terhe még föltúlzottan a kimerültségemen, egész megsebzettségemen egy húsz órai út alatt. Elveszve a térben, az éjben, egészen egyedül és meghajszolva, egy megváltó gondolat nélkül, mely megnyugtathatott volna, szülők nélkül, kötelék nélkül, egész nagy sivár életem szinte fizikai dimenziókban adta vissza itt a maga nagy magányosságát a világon. Az egész nagy tér kihalva s elborultan, a lelkem képe volt. Elsodorva és vigasztalan, vajjon hová mehettem még? És elfakadtam sírva, egyedül! S úgy jöttem tovább, vonagló szájjal, mintha valami dalt dudolnék, egy dalt! Még órákig mentem, nem tudom. De valaki kiáltott ekkor. «Itt nem lehet!» S egy kéz a fátylaimhoz ért.

Oh egy kéz Klotild, egy arc, egy árny, egy ember, egy francia katonatiszt. Mindez kis darabokban, kis részletekben, egy-egy rézgomb fénylésével, egy kevés aranyzsinorral, egy félarccal megvilágítva, amint egy lámpás lengett köztünk a sötétben, a zárt sorompók előtt. És messziről Mülhausen világított távoli fényekkel, etörpülten a föld szine fölött. És nagy zúgások hallattszottak, mint egy erdő, ha menne, ha menne, ha elvonulna a lombsűrűje visszhangjával, vagy mint a templomhajók mélye távoli orgonák búgásával, egy frenetikus ájtatosság zsivajával mértföldeken át. «Itt nem lehet» ismételte a hang s akkor ott volt a lámpa az én arcom s egy másik arc között, egészen közel két barna szemhez, mely rámmeredt s csodált. Oh csodált, igen, rögtön az első pillanatban. – «Valami gyémántot leltem!» mondta és nevetett. Mert az lehettem csakugyan, valami talált ékszer, fölbukkanó tündér az éjszaka végtelenjén, fehér fátylakban lobogó jelenség, a halvány arcával, a könyes szemével, eltikkadva és védtelen. Így vannak nagy első percek, amelyekben már minden benne van, egész beteljesedése a dolgoknak, mint a befejezett sors a születésben. Ha magához von ez az árny, ha a barna szeme fénylését elmeríti az enyémbe, ha ajkon harap, nyilván nem is védekezem. Szédüldözve, minden fölfeszült idegem azt az utolsó érintést várta, azt a végső fuvallatot, hogy vége legyen, hogy minden megszakadjon bennem. Valami rejtélyes vágyam volt, aludni, meghalni, elveszni abban az öntudatlanságban, melyet a test kínja nem kisér s amelyből a lélek elszáll, mint egy madár! Tántorogva egy falnak dőltem. De a lámpa lengett. Sötét tömegek pihentek, egymásra rogyva, egy vasúti töltés mentén. A lámpa lengett. Egy darab sín, lecsiszoltan várt és fénylett, mint egy rövid része egy végtelennek. És hortyogás hallatszott. – «Itt fog jönni egy vonat!» – dadogtam. – «Itt fog jönni egy vonat!» ismételte az árny az én szavaimmal, s még a hangomat is utánozva, valami különös együttérzéssel ami meglepett. – «Oh egy vonat,» tette hozzá enyelegőn, «de nem a mi számunkra angyal! Mi csak őrizzük itt az útját, és hajnalban megyünk tovább, az isten tudja, hová!» S azzal már indult is volna. A lámpás lengett. Akkor a köpenyéhez értem, amint át volt vetve a vállán. – «Nézze csak kérem, rebegtem, segítsen rajtam, olyan fáradt vagyok! Hogy átjussak a határon, a svájci vonatokhoz. Nagyon hálás volnék érte!» – «Hálás!» felelte és nevetett. És várt és hallgatott és nem mozdult és nem tudom mi volt még körülötte, míg a többiek, az egész kis csapat, békén hortyogott a földön s a távolból, szakadatlanul, valami heroikus zúgás hallatszott, egy-egy mozdonyfütty sikongott az éjben, egész messze. – «Oh, segítsem! mondta végre, de hát mit tehetek én!?» És a vállát vonogatta. Ez nem volt gavallér a mi fogalmaink szerint, nem tigrisvadász, előtáncos, vívóbajnok, cigánnyal busuló szolgabiró s jaj annak, aki közeledni mer! ez nem volt Kazy Ábris, huszártiszt a mi fajtánkból, szúrós szemekkel s aki rögtön vagdos, oh ez nem, ez nem! Még csak udvarias sem volt a maga elunott hangjával s valami ismeretlen keservével, amint a vállát vonogatta, de olyan emberi volt a tehetetlenségben, olyan hallatlanul nagy, fájdalmas és őszinte, hogy megremegve néztem föl reá. A lámpás lengett. És a két barna szemét láttam, elepedve és csillogó nedvekben. Két különös, egészen fiatal s oly fáradt férfiszem, egészen üde és izzó szempár a hosszú pillák alatt s mégis az agoniák tekintetével, mint valami bús állat, ha elmered, lerogyva az igában. A homloka egészen ráncos volt a szemöldök két íve fölött, melyek mintegy összegyűjtve őrizték a gondokat, és az ajkakról keserűn, egy kis francia bajusz csüngött. De az egész arc, az egész jelenség e dúlt homlok s e nagyszerű szemek hevével tűzött át azon a rembrandtszerű világításon, amelyet betöltött és áthevített, a megemelt lámpás fénykörében. Elbűvölve néztem, csakugyan mint egy képet, elbűvölve és szinte megdermedve azokban a sajátságos ösztönökben bizonyos felismerések előtt, amelyeknek nem tud és nem akar hinni az ember, olyannyira lehetetlenek. Még néztem és még néztem, minden részletét az arcnak s az egész arcot minden részletével, minden súlyával, jellegével, homályával és tündöklésével, egész kirajzolt fájdalmasságával, ijjesztő tömörségével s fantomszerű visszatérésével a lámpás fényében, mint egyikét azoknak a fantasztikus, fénnyel és árnyékkal küzködő színtébolyoknak, ami az apám műve volt! – «Oh de hiszen ismerem!» dadogtam s a mellének dőltem, zokogva.

Nem élt vissza, nem volt egyetlenegy gondolata, egy föltevése, egy fölbátorodása, amit e látszat talán igazolhatott volna. Egész mozdulatom olyan lázas lehetett, a hangon is olyan siralmas, az egész ájulat, amelyben lerogytam hozzá egy távoli és rettenes világból, oly ujjongó és rémületes, hogy nyilván megérezhette bennem azt a megsebzett szárnycsapást amelylyel a sas hull alá. Csöndesen fölfogott, a kezének lágy érintésével és a fejem fölé hajolva a szőke hajamat nézte, amelyről utazókalapom lesiklott. Talán az illatát is érezte és csak nézte és hallgatott és nyilván sajnált is, mint egy eltévedt vándort, mint egy hazátlan kisasszonyt a vasúti töltés mentén, mint egy gyönyörű csavargót zokogva a mellén. – «Oh de hát mit tehetek én!» mondta ismét azon az elragadó hangján, mely egészen közel a fejemhez szinte bekuszta magát a hajamba, meleg leheletével. – «Milyen kicsi ember vagyok, folytatta, micsoda nyomorult, egy rezervhadnagy, mit akar? Nincs hatalmam, hova vezessem, gyönyörű! Odaát van egy fuvaros a kis majorban, de vajjon el tud-e jutni már? Mülhausentól Strassburgig, egy szuronyerdő minden. Vesoul a fogát vicsorítja s vár mint egy tigris, hogy harapjon. Petit-Croix a sötétben, az ágyuit görgeti Elzász felé az utakat eltorlaszolva s mindent letaposva, ami él. Hallja ezt a távoli zsivajt, ezt a halálos menetet, hallja? A hegyeken törpék vannak, óriások! a hegyek rengenek. Merre akar menni?» – «Merre!? Merre!?» hebegtem kétségbeesve. És akkor hirtelen: – «Itt nincs út csak a szivemig!» lihegte.

Akkor fölnéztem rá, megremegve a mellén, mint egy zárt kapun, mely megnyílt. És megriadva láttam két elepedt szemét, már elborúlva könnyben. Oh sírt, ő is sírt, Mülhausennél a szomorú tiszt, de hát miért!? A mellének dőlve, hozzásimulva istenem, így elcsigázva, ahogy voltam, így földúltan valami ismeretlen vágyódásban, téren és időn kívül, valami rejtélyes önfeledtségben, vajjon mi származhatott át belőlem, az ő ismeretlen lelkületébe? Micsoda titkos átrezgések érhették a szívemből a szívét, micsoda titkos megsejtések s fölérzések, hogy így meghatva bámult rám abban az olthatatlan egyesülésben, melynek nincs nedve, csak a könny. Oh, mit mondok itt neked, Klotild! milyen tragikusan szemérmetlen vagyok. De ez az éj, ez a magány, ez a lebegő lámpás köztünk, ez az egész nagy ízzó atmoszféra a katonák álmával a földön s a svájci hegyek visszhangjával míg gurult az ágyú s a fegyverek mentek, úgy fölszította testvéri ölelésünk tüzét, mintha egy máglya égne köztünk, úgy betöltötte üde és perzselő fényével, mint a nap mikor ébredve föllobog az egen. Rémüldöztem és el voltam ragadtatva!

«Jőjjön, mondta a tiszt, itt van a kút, egy nagy mohos kő, oda leülhetünk». S levont magához s a kezemhez nyult. «Milyen furcsa!» – mondta s megcsókolta a kezemet. S így ültünk csöndesen és sokáig hallgattunk, kéz kézben a kövön. A kút téglafaláról, amint nekitámaszkodtam, úgy éreztem, repkény lóg alá. S a láncos kerékről időnként lepergett egy vízcsepp, mintegy visszatérve a mélyben alvó felülethez. «Majd csak elmegy – szólalt meg végre, mégis csak el fog mehetni, ne féljen, ha én nem is tudom segíteni. Majd hajnalban, mikor világos lesz s mikor mi is elmegyünk. Addig jó, hogy itt van és pihen. És nekem is olyan jó maga mellett!» – vallotta be csendesen. És megint hallgatott s lágyan a kezemet szorongatta s a lámpásra meredt, mely ott állott előttünk a földön, pirosló lángjával egy világos kör közepén. «Ez egy idill a harc árnyékában – mondta még és nevetett, egy idill! Mintha régi ismerősök volnánk, nem igaz?» – tette hozzá. «Igaz», feleltem gépiesen. «Mert öt perc több, mint öt esztendő, ha utána már nincs semmi többé – folytatta a tiszt. Öt perc gyakran az egész élet, nem igaz? Lássa, nekem elveszett a hitem abban, hogy lehet élni rendesen». És megint várt és hallgatott és közben eldübörgött egy vonat s megint egy vonat s megint egy vonat a töltésen fölöttünk s az alvó csapat fölött, mely meg se mozdult és a tiszt se bánta a vonatokat. Csak ült és hallgatott és a lámpást nézte elmerengve, amint a gondolatait követte, csöndes elmélyedéssel mellettem, a kezemmel a kezében, amit átengedtem, élettelen. «Lássa, ott maradt minden, lássa, a mozgósítás első napján, mint egy álom az ágy párnáján, ha felébred az ember. A feleségem, a két gyerekem, a hivatalom, minden. Bevallom, fájdalom nélkül mentem el s lemondtam róluk s az otthonomról, mint egy ábrándról, ami nem lehet! Még az a kevés sem lehet, ami volt, az a szűkös keserű élet, ami volt, egy szegény nő, aki főz és mos, két kis szurtos fiú, akin a pajtások röhögnek, mert az én elviselt ruhámban jár, két kis fiú, mint két öreg! Mégis, lássa, el kellett mennem, németek elé, akiket nem is ismerek. Egészen biztos, hogy megölnek. Már holnap, adieu! Mert mi vagyunk az elsők, akik rávetjük magunkat az ő határukra, az őrségükre odaát. Nem vagyok gyáva, sőt! ha teheti, nézze meg ezt a komédiát, ha már úgy is itt van a közelben, nézze meg, ahogy majd én repülök! Óh, dehogy nézze! – tette hozzá nevetve, hát lehetséges!? De hol leszek én már akkor, mikor már maga elment innen», ismételte és felsóhajtott. «Ez az utolsó öt perc, mikor még éreztem, hogy élek» – fejezte be s a kezemet elengedte. S azzal fel akart állni. «Maradjon!» – rebegtem. Meglepődés nélkül, a szemét rámszegezte valami merev elragadtatással. «Még soha ez nem volt az életemben» – mondta elepedve. «Nekem sem» – feleltem. «Mintha értem jött volna ide!» – mondta. «Mintha várt volna itt engem» – mondtam. «Csakugyan» – felelte. És csak nézett és csak nézett és már nem birtam, ahogy nézett, valami eltorzult áhítattal, mint egy csodát, ami ébred. «Esküszöm! Esküszöm!» – súgta az elharapdált szavak hevével s alig hallottam már. Még nem hitte, hogy igaz, még nem merte hinni, hogy itt vagyok az ő számára, elcsigázva és megsemmisülten, valami marcangoló vággyal, hogy így az út széléről, a világ végéről belerogyjak az ő életébe a testem súlyával, a leányságom elrémült mámorával, borzongva és gyönyörködőn az örömtől, amit adok s amit ad! Az ájulatom oly teljes volt s oly öntudatos mégis, hogy mintegy álmodva voltam ébren és akarat nélkül és teljesen erőtlen, mintha holtan éltem volna valami végnélküli életet! S amint leroskadva, a repkénybe veszett fejemmel mintegy elnéztem magam után, egy másik Bernay Adrienne után, aki elszáll mint egy madár, elfúlva láttam, amint egészen lassan, mind közelebb hajol hozzám egy fej, egy egész arc jön és a szemek és a száj, mint egy kép a bernai falakról, mint drága kis Glory anyám valami férfias elváltozásban, mint az én tébolyom egy másik után, egy egész nagy éjjelben egy árny! S vajjon meddig hallatszott el a sikolyom, mikor rámborult hörögve.

Aztán, nem tudom. Hajnaltájt zörögtem egy ablakon, a kis majorság udvarán, a töltésen túl, odaát. A fuvaros befogott s már indultunk is. A tiszt még jött a talyiga mellett egy darabig, a kerék küllőjét fogva le, de a ló nekilendült az ostor alatt s vége volt, repültünk! Akkor még nézett utánam, a porfellegben a talyiga mögött, megkövülve az út közepén. Aztán láttam, amint hirtelen megfordul s szalad vissza a vonatához, mely beérkezett s amelyre fölkapott ő is, mindenki, az egész kis csapat, fürge fiatalok, kialudva s akik meghalni mentek. És ő is nyilván, óh istenem! Nem halt meg, gondolod, még fogom látni!? Soha. Aki éreztem a szívét a szívemen, aki éreztem rettenetes gyönyörét, amelyben leoldódva e lét fonaláról mintegy elbúcsúzott a fénytől, óh én tudom, vége, elveszett, isteni szerelmem, az útfélen! Óh, hol van már, hol lehet már, szegény kis kopott hadnagy, titkos szeretőm, holott még itt van velem s magam is hol vagyok már, holott odalenn már ébred az utca, a reggel, minden! A lámpám fénye a szürkületbe tűz bele s az asztalomról elvilágít a papirok fölött, hová? meddig? már nem is tudom követni. Ifjúság, szépség, öröm, minden elmulik és csak az élet marad, az élet meg hosszú! De mindenki számára van egy óra, öt perc vagy öt esztendő, mindegy, és van egy bús őrszem a sorsunk fölött, melyet sodor az ár. És egy nap ott van Mülhausennél a tiszt. Isten veled, Klotild. Bocsáss meg nekem s ne ítélj el. Ha tudnád, mit szenvedek! Pesten nem foglak felkeresni, te jőjj, ha akarsz látni, ha akarsz! Csak átutazom Pesten, csak felszaladok a lakásomra azért a palettáért és festő kazettáért ami az apám után maradt s rögtön megyek Bernára, ahol ha nagyon elunom magam, festeni fogok. No, isten veled, mégegyszer csókollak, mégegyszer!

Adrienne.

MEYERBEER

Vasárnap délben volt és Talpa Kázmér zeneköltő az előszobában várakozott. Itt szőke napfény derengett a szürke falakon s holmi szegényes kis képeken, melyek a falakat diszítették, igen siralmasan. Valami vidám és jóizű nyomorúság hangulata terjedt. A szomszédos konyhában holmi bizonytalan cselédleány a tányérokat mosta, zajos csörömpöléssel. Pirított hagymák s megperzselt mártások maró illata szállott a zeneköltő hosszú s vékony orra köré, amelyen a cimpák kidagadtak. Felkuszált és torzonborz fejét lappangó bánatok folyták körül láthatatlan koszorúkkal, hervadt levelekkel. Szürkén ült itten a napfényben és a sápadt arca világított. A szemek megriadva néztek. A szája megtelt kesernyés ízekkel. A szíve nagy izgalmakat hömpölygetett. Egy régi cilindert gyötörgetett keztyűs kézzel. Elavult és bő keztyűje volt s az ujjak itt-ott kiserkedtek belőle, a rövidre nyirt körmökkel.

Ekkor hirtelen megnyílt az ebédlő ajtaja s Rosenfeld kigurult. Gömbölyűn, mosolygón és vidáman gurult ki, mint egy rózsaszínű hordó, mely tele van itallal.

– Alászolgálja – szólott Talpa Kázmér és fölállott.

– Jónapot – felelt a gömbölyű ember rózsásan és jóindulattal. Tessék bejönni. Tessék csak bátran bejönni.

– Köszönöm – dadogta.

A szoba is tele volt jóízű illatokkal, pirított hagymákkal és perzselt mártásokkal. Az asztalon egy kétesen fehér vászonfelület olthatatlan makulákat jelzett régi falatozásokból. A szőnyegen kenyérmorzsák tömörültek, pihenve, mint a legázolt molytömegek. De a háttérben egy zongora állott súlyosan és leborítva hímzett terítőkkel, holmi virágdíszben is és két karcsú gyertyával rajta, mint egy vidáman kikészített ravatal. A zeneköltő szeme békén megpihent rajta. A zongora látása s a zenei képzet, mely a hangszerből fakadt, némi enyhítő hatásokkal fujták át izzó riadalmát.

– Köszönöm – mondotta mégegyszer s egy székre ereszkedett. A cilinderét, a kezét is gépiesen, mint a báb, elhelyezte az ölében. Aztán alázattal és epekedőn elmerengett a Rosenfeld arcán.