Part 2

Drága jó Klotildom, ebben a pillanatban érkezem Bécsbe. Harmadfél napig utaztam Párisból idáig, utaztam! Valami őrült szél sodort tova a többiekkel akik menekültek. A mozgósítás első napja volt. Ami emlékem van, csupa idegremegés és konfuzió. A fejem forog. Testben és lélekben összetörve, még minden tart bennem, az egész forgatag! Fölkínozva, valami benső zúgást érzek s a vérem úgy lüktet, hogy szinte hangja van. Itt ülök egy kis asztal előtt egy villamlámpa fényében, a Hotel Sacherben, de vajjon csakugyan itt vagyok-e, kérdem. Mintha meg sem érkeztem volna. Mintha még gurulnék, álmodnám, nem tudom. Késő este van és csend van és minden harsog a csendben. A vonatok amelyeken jöttem, fölváltva, átszállva, és a vonatok amelyek a párhuzamos sínpárokon együtt robogtak velem, amelyek szembe jöttek, elhagytak vagy megelőztek, mintha örökre az agyamba kalapálták volna végtelen vaggonsoraik kerékritmikáját, egész vastömegük ütemes dübörgését, a gépeik ijedt füttyeivel, mint a sikongó felkiáltójelek! Bepréselten, emberi datolyák vagy malagaszőlők fürtje, az utasok az egymás leheletét szívták az alacsony fülkék és folyosók fullasztó levegőjében, bár minden ablak tárva volt. Érzékeny női mellemnek, noha egész szerény emelkedésű, olyan krizisei voltak e rettenetes torlódásban, hogy följajdulva, úgy éreztem, az egész keblem szétmorzsolódik, mint két apró opálgömb, amint rejtenék. Elfúlva s azzal a rejtélyes energiával, mely bizonyos női féltésekből ered, mégis csak eltudtam vergődni a vaggon lépcsőjéig, s ott kuporodtam össze a nyilt ajtó sarkában, a hágcsón, arccal a töltésnek s a szomszédos sínpár végtelen vasszallagjának, mely mintha együtt rohant volna velem s lobogó fátylaimmal a szélben! Az arcomat még perzseli a levegő, a szám sebes, a fülem gyulladt a fölkuszált hajam alatt. Olykor, mint a villám cikázott el mellettem az éjben, kivilágított ablakai tűzcsóvájával egy-egy vonat a szomszéd vágányon, ellenkező irányból. S izzó gőzei és füstjei elsüvítő máglyájával oly hirtelen tört elő a sötétben, hogy csak elkésve tudtam lehunyni a szemem. Életveszélyes helyzetemben ilyenkor, az egész massza, az egész robaj mintegy nekem torlódott, rajtam gurult és rajtam dörgött el, egy pillanat elkábító lármájával valami kéjes rémületbe olvasztva.

Ezeket a vonatokat már a háború sodorta. Ezeken már csapatok mentek. S így jöttem magam is, e felkészülő vasfergetegben, a háború első óráiban. No de most itt vagyok, kimerülten ugyan és megkínzott idegzettel, de itt vagyok. No és aztán? De hiszen ha ez volna minden, minden! Más is rohant, más is szenvedett. Ha csak erről volna szó! Ha lerogyva ide, egy hotelszobába végre, csak arról volna szó, hogy kissé rendbeszedjem magam, megfürödjem, kinyissam a bőröndjeimet s leüljek írni, hogy megnyugtassalak. Mozgósítás, franciák, nemzeti téboly és pokoli rettegések, – de hiszen képzelheted, mi lehetett ez, micsoda kép, micsoda muzsika, micsoda Babylon, micsoda fölkavart hangyaboly elrémítően fölnagyítva, micsoda méhkasmiriád feldöntve, a forradalmi izzás és lárma oly szakadatlan harsogásával, mint egy permanens orgonajáték emeletes síptömegekkel, fergetegszerű hangáradattal, s ami betöltené az utcákat, a tereket, az egész várost, az egész végtelent, a levegőt, az egeket! No de most vége, élek! Ha csak erről volna szó! Ha nem rémüldöznék e néhány szál papir előtt, amely az írásomat várja. Ha nem volna zürzavaros emlékeimen túl, rohanó embertömegeken, kigyúlt pályaudvarokon túl, lázas visszhangok mélyén valami, ami rettenetes! Ha nem kellene, hogy szétzúzzam a fejem! Mi történt? – kérded nyilván drága Klotildom. Mi történt? – kérdem magam is. És elrémülve, úgy ülök itt, egész lényemnek valami rejtélyes megkettőzöttségében, amelyből az egyik figyeli a másikat. A másikat? Melyiket? Aki voltam? Aki vagyok? Nem tudom. Az egész életemből úgy oldódtam ki, olyan szédülten s olyan olthatatlan fáradsággal, mint tánc után egy forró szoknyából, mely lehull a lábaimhoz. Itt vagyok magam mellett és magam mellett vagyok itt! Fölgazdagodva és lerongyolva, mintegy az önmagam roncsát cipelem és olyan csodálatos izzás vesz körül, mint távoli báltermek atmoszférája, egész ragyogó éjszakája, amiből még maradt valami. El vagyok ragadtatva, nem tudom micsoda borzalmaktól! És a gyönyöröm elrettent, mint egy isteni ital egy véres szélű pohárból! Ragyogok a sötétben és egy árny vagyok valami tündöklésben. Egy nagy némaság s egy nagy hang! Egy seb és maga az élet! Mi történt? És fantasztikus utazásom, a hágcsón, az éjben, a szélben és a füstben, a szemközt jövő vonatok elsöprő rohamával, mintha csakugyan az életem végső értelmét jelentette volna. Elveszve a térben, kihajítva és fölperzselve, csakugyan úgy tünt, hogy már nem is vagyok a földön, míg a többiek, a tömegek, még csak készülnek a halálra!

Ennek a leendő nagy aratásnak én vagyok az első holt kalásza. És gyönyörű az, amint ez a készülő emberkazal felgyűjtött magához elsőnek engemet. Érts meg, én elvesztem. Érts meg, ez az én kis szögletem ebben a nagy háborúban. Ez az én kis szomorú életem, az egész nagy álmom, ami volt! Mint egy csöndes virágcserép az orkán előtt, mely fákat tép ki, egész erdőket! Én már repültem! Oly lényegtelen s oly rettenetes mégis, nem több s nem kevesebb a magam obskurus életénél. Egy nő élete! mondaná Maupassant. De itt van e fergeteg küszöbén ez az élet, a szédületes tér legelején, eltaposva a legelső lépcsőfokon, mely e véres kilátásokhoz vezet. Parányi igen, de hogy megy a szélben, hogy gurul, röpül, mint egyetlenegy szőlőszem egy végtelen szüretből! A végzetem fölfűződik ide ehhez a tébolyhoz. A sorsom idetapad minden titkával. Hol van a történetíró, aki ezt meglátja valaha? Aki e nagy események körül fölkutatja majd azokat a lázas és véres hieroglifákat, mint a széljegyzeteket egy rettenetes biblián? Hányan lehetünk itt nők, bekapcsolva százféle változatban, százféle tragédiákban! Hányan lehetünk itt szétmarcangolva, nem a családi kötelékek megtépett nyomorában, nem anyák, árvák, nővérek, özvegyek, akik sírnak, de nők, akik elvesztek s akikről soha nem fog tudni senki! Oh istenem, írjak még, írjak?! Holott nem lehet kitérnem. Talán sohasem beszélünk többé ebben az életben. Talán szóval soha nem is merném. Az egyik figyeli a másikat bennem. Mit mondjak? Boldog vagyok a rémülettől, hogy így ébren van bennem minden s nem tudom micsoda ösztönöm az, mely a gyönyört keresi és szürcsölgeti vissza írásközben, egy kis hotelszobában, egy kis lámpa alatt!? Nő vagyok még, vagy nő lettem, mindegy drága szivem, itt vagyok! Úgy nézz végig e sorokon, mintha a portrait-em lenne, most csakugyan én vagyok itt, mégegyszer ez éjjelben, Bernay Adrienne! Neked írok, magamnak, egy harmadiknak, oh ne is kutassuk már! Úgy írok, hogy éljek még, hogy tartson még, úgy írok, hogy minden érzékemre megy, hogy kis titkos rezgésekre megy, apró és rejtett borzongásokra a létem legmélyén, mint egy hárfa húrján, amit rejtenék. Szédülök a vágytól, hogy megmondjak mindent! Kimerült vagyok, agyongyötört vagyok s valami lázas hév van bennem, ami kerget mégis! Félholt vagyok és egész üde, hogy írjak! Szavak, hangok, sikolyok és zokogások úgy torlódnak az agyamban, hogy az értelmüket szinte letörik egymáson s még ki sem fejeztem egy érzésemet, mikor már elsöpri száz másik s amit leírnék, már meg se kezdhetem, úgy jön utána más és más, az egész lelkem százféle fulladásban. Ne is lepődj meg ezen a kuszaságon; máskor tudtam írni neked rendesen úgye? De most le vagyok rogyva a betük közé, a sorokba. A vonal gyötör, amit egy-egy szó alkot, a kép is bánt, amit visszaadnék, oly epedőn csüngök még az értelmek realitásán. Mindattól, amit kifejeznék, még messzebb röpülök, mint lépcsőfokokról valami nagy magosba, a szineimből még izzóbb árnyalatokba, a szenvedélyből még lázasabb tüzekbe, a mámoromból még nagyszerűbb egekbe, amelyeket nem ad vissza semmiféle nyelv. Ami szép van itt, még szebbet hoz magával, ami ragyogó, még ragyogóbb, még istenibb s az egész írásom csak arra való, hogy fölszálljak oda, ahová senki el nem megy. Mint egy másik életből, egy másik rendeltetésből árad és zúg föl bennem, amit olvastam és átéreztem valaha s amint így föl van oldva bennem és föltúlozva a magam érzéséhez: mintha egy megtisztúlt csúcsa volna, átszűrten és ujjongva, egy jobbik végzetemnek. Valami vergődő ösztön ez, valami lappangó tradiczió egy elveszett világból… Hát tudom én? Valami van, ami egészen új előttem, a gyötrelmek és örömeim mélyén valami van, valami marcangoló megismerés. Holott nincs semmi ellenőrzésem, semmi ítéletem többé. Mint egy áldozat elviseltem mindent, és egyszerűen le vagyok sújtva a beteljesedés alatt. Egész új ízek vannak a számban. A torkom kiszáradt rettenetes zamatoktól. A szívem itt ver fönn, magosan. Mülhausennél ott volt a szomorú tiszt.

Oh ott volt, ott volt, ha csak olyan egyszerű volna ez! Hol kezdjem, hogy követni tudjál, meddig menjek vissza az események sorrendjében, hogy jól megértsél mindent? Hiszen már eddig is, az összes apró tényeket, melyek ezt az egész nagy találkozást alkotják, ezt az egymásraismerést Mülhausennél, Elzászban, lépten-nyomon elsodorja előlem éppen az a forró tartalom, amely áthevíti őket. Mint a tűz körül, amelyhez nem lehet hozzányúlni, látod csak kertelek és ihegek. Már mennyit írtam, hiába! Mit tudsz rólam e hisztériás lázon kívül, amelyben itt ülök egy órája már, elkábulva és remegőn. Láz, mámor, rémület s mi minden még, ami bizonyos érzéki emlékezések körül, mint az izzó pára száll a nő szivében s mindent fölszít újra, mindent ami elmult föltámaszt újra, megmozdít újra, fölkavar újra mint egy szunnyadó gyöngyöt, micsoda mélységekben, ez mind itt van, ez mind gyötör és elbűvöl még, a valóság oly megrázó erejével, hogy szinte szédülök a kéjtől. Míg úgy érzem, hogy a tiszt itt van velem, a gyönyöröm éppen az, hogy egyedül vagyok. Micsoda rettenetes ereje ez az emléknek! S micsoda ájulat lehetett az, amelyet napok multán úgy érzek vissza, mintha még mindég tartana!

Légy irántam elnézéssel, drága Klotildom. Add ide nekem azt a csöndes és áhitatos szívedet, könyörületes megértésed minden jóságával. Már ne úgy nézz engem, mint eddig, azokkal az okos és dédelgető szemekkel, egész tekintetednek azzal a mosolygó és elbűvölt csodálatával, mely a lelkedet mintegy felém sugározta, a föltétel nélkül való szeretés és ragaszkodás olthatatlanságával. Az életem idáig, ha nem vagyok szerénytelen, és kissé a magam lénye is ha szabad mondanom, és az illuzióim önmagamról, mert sajnos csak illuziók, talán igazolták is hajdani rajongásodat azért a Bernay Adrienneért, aki tudott szenvedni, lemondani és felejteni főleg, ahogy szeretni tudott, mert az a legnagyobb a nőben, amit el tud temetni bizonyos valóságokból és micsoda áldozatok árán, ha az álmait nem érik föl. Te tudod, ki vagyok én, hol kezdtem én, abban a bernai kastélyban a gyönyörű apámmal, aki az anyám halála óta a posthumus idézgetések rémes gyönyörébe esett s a tébollyal végezte. Aki az életének szenvedélye volt, drága kis francia nő, Glory de Dijon, mint egy rózsafaj neve, kis édesanyám, kis édesanyám ott élt vele, velünk, továbbra is Bernán, bár már az erdőszélen pihent, két fűz alatt, egy kő alatt a földben, de visszatért onnan, visszatért egy fantasztikus festészet mámoros produktivitásában, mely elepedve a halált ostromolta. Lebegő árny nagy hófehérben egyszer, vagy halotti dáma ünnepi feketében, ahogy a képzelet ép feltámasztotta csöpögő olajszínekben óriási vásznakra, itt tűnt föl köztünk, itt virult tovább, előbb a kis kápolna falán, aztán az összes falakon a szobákban, minden falon és minden szobában, a folyosókon és a tornácon, mindenütt! Százféle változatban, százféle hangulatban, felfogásban és világításban, a holtakról festett képek néma és védtelen panaszával az egész házat benépesítette a színek nyüzsgésével, a különböző és mégis egyazon fejek kivirulásával, a százfélében is egyféle arcok meredezésével s csak annál maróbban adta a halált, hogy az élet minden hevét volt hivatva felidézni. Mint leány, mint menyasszony, mint hitves, mint anya kisértett, mint tündér lebegett elő egy tó közepéből, egy rózsakert mélyéről, mint királyleány tünt föl egy regényes erkélyen, mint bálvány egy kőoszlopon, mint női isten egy oltár fölött, fölfeszítve, tragikus meztelenségben! És a vásznak egész erdején át, már minden lomb és minden levél az ő arca volt, az ő szeme volt, minden fa törzse elkínozva, az ő teste mámoros kanyargásokban, a sírból való visszatérés smaragdkő tekintetével, fagyos izzásával, amint e képtelen és emésztő munka hosszú éveken át, már a tébolyt surolta! Tragikus festő, még mindig idézte, kergette, hívta vissza egy festékoceánon át az elborult agyával s aki ott rogyott le végül, az állványának dőlve kis édesanyám csontvázképe előtt, a legrémítőbb józanság előtt, mikor már őrült volt!

Miért, hogy én is visszaidézgetem mostan ezt a halotti galériát, mikor magamról írnék voltaképen! Miért hajszolom drága, gyönyörű Glory anyám kisértetét egy végtelen arcképsorozatban a bernai kastélyfalakon, s az apámat, aki mint egy színkovács, hasztalan kalapál egy sír előtt, mely soha többé nem ad vissza semmit. Minden meddő, nem? és hol van az az élet, mely végkép elmegy, mondd! s maga az élet, míg tart is, mit jelent? Ne csodálj többé, már én nem vagyok a régi Adrienne, büszke és méltóságos kisasszony, mint egy princesz, ragyogó, túlnőies is, hogy még mindig leány legyen, huszonnyolc éves, hallgass! magam is alig hiszem. Igy mult el s így fog elmulni minden, Klotild, a gyermek is a szülei után.

Most már csak úgy nézz, részvéttel és sajnálkozva, ezt legjobban szeretném. Minden jó és nagy tulajdonságomért is csak sajnálkozva nézzél, a bátorságomért is, hogy így tudtam élni árván tizennyolc éves koromtól fogva, mikor az apám elmerült s kívüled már nem volt senkim a világon. Akkor jött Kazy Ábris, tudod, no most ez is, hogy itt van újra Kazy Ábris! Mit mondjak? Szerettem? nem szerettem? és hát csakugyan itt van, vagy inkább hol van ez már, ez az egész régi történet, mint egy sírkő beleomladozva bizonyos hősi megadásokba, csöndes és mély rezignációkba, mint csakugyan egy kő a földbe s amelyet az ember mégse ismer már! Mégis, ami ez volt, azt nem lehet megmondani, mert nincs reá se hang, se szó. Ami volt, az csak azt jelenti, ami soha meg nem történhetett, s amire az ember azt mondaná: csalódás, ha más is nem mondaná ezt. Sebek oly mélyen, hogy már nem is látszanak. Nagy benső gyászok úgy megsüppedve bennünk, hogy a létünk már csak belőlük hajtja ki megmérgezett lombjait. Hát nem voltam vidám és kacagó mindig, ami a legrettenetesebb! Két évig jártam jegyben, ha igaz, de mi volt ez akkor, egy pillanat! Nem voltam türelmetlen. Az áhitatom még a multakhoz kötött, tragikus szüleim emlékéhez, mint ahogy az apám maradt leláncolva halálos hűségben az anyámhoz. Bús leányságom poézise úgy zengett mögöttem mint egy távoli ének erdőkön át, az egész lombsűrű szurdinájával. Még akartam hallgatni, élvezni, még meg akartam tartani, még meg akartam óvni a házasélet kontaktusától, mely ha nem is téríti el minden érzésemet, mégis csak más irányokba vezet. És olyan tiszta voltam, no látod tiszta, tiszta, kiváncsiságok és nyugtalanságok nélkül, egy igazi leány! Künn, falun nőttem fel, nagy udvarok és kertek előtt és szabadon a fényben és a lelkem szűzi és szemérmes maradt, hogy soha semmiféle kutatgatás nem bolygatta meg, mert minden ott volt a nyilt titkok fönségében és minden élt és szeretett! Egy kézszorítással beértem, egy melegebb tekintettel egyenesen szemtől-szembe, egy csókkal ritkán, amelyhez behunytam a szemem. Ábris szép volt, komor és hallgatag, mint egy szinész a filmen, no még mindig itt van, de milyen furcsa, hogy így látom most, mint egy plakáton ezt a sötét gavallért a keserű szemével! Oh, hazudott, ugy-e, de hiszen tudod, hogy hazudott, mit hazudott, hogy gázolt végig minden álmaimon, mi volt mögötte, micsoda nő, micsoda kötelék, micsoda sívár romantikája holmi titkos viszonynak, elrejtett gyereknek, mi minden még, micsoda kétségbeejtő banalitás! És csak ez volt, amit nem tudtam elviselni, Bernay Adrienne, ezt nem, ezt a kereskedősegédi donjuanizmust, nem! Akármi mást, akármilyen multat, nem tudom, amit akarsz, de valami bravurját a gazságnak, ha már gazság kell, hogy legyen, valamit ami a sárban van, nem bánom, de mégis szárnya van! Tizennyolcéves voltam, ugy-e? S hol voltam akkor, micsoda csúcsokon! Amit otthon láttam Bernán, hajnalokat nyáron, mint a pokol, téli reggeleket mintegy kristályüveg ragyogásban! Ami morajt és zajt hallottam a tanyákról éjjel, a jászlak rejtélyes melegéből, tehénbőgéssel, betlehemi legendákat! Ahogy jött kis Glory anyám, míg élt, piros szőlőfürtökkel a hajában, a kerti szüret idején, ahogy dalolt magyar nótákat átfinomítva a maga francia akcentusára s olyan üdén, mint a pásztorsíp! Ahogy az apám, elmámorosodva, fölkapta s vitte mint Atlasz a földet s apró női lábai a rózsaszínű selyemharisnyában lelógtak a dáhliákra, a tengernyi virág közé! S ahogy később, elborult agyával, drága ember, fölsírta hozzá a festék minden lázát, a fájdalomban eltorzult képzelettel, ez mind, ez mind fölcsigázta a lelkemet az élet nagy igéretéhez! Magam is elmámorosodva, micsoda rejtélyes szépségek zengésével jártam, mint egy részeg hárfával a szívemben, s úgy jöttem elfúlva, bizonyos alkonyatokban, elakadt lélegzettel a gyönyörtől, hogy szinte túlrezgett rajtam minden, az egész nagy melódia, az egész nagy tiszta extázisom végig a kerten, virágokon, az egen, a végtelenben!

No látod, drága Klotildom, mennyi szó, mennyi emlék s micsoda nagy éjszaka ez! Az ember eltünt, a régi ember s egy másik jött Mülhausennél! Ami idő eltelt kettejük között, az én időm volt, bár kikötöttem már a túlsó parton és mentek az évek, az évek, az évek, nyomtalanul és súlyosan. Nem, nem mondom többé mit szenvedtem, rég túl vagyok, minek? Te láttál engem, minden hitemben szétszaggatva a sírástól véres szemekkel, amint fizettem az illuzióimért! Te láttál engem gazdagon, függetlenül, híres kalapjaim alatt a nagy szőke fejemmel, szinte tündöklőn, oh a gyönyörű leány! ahogy suttogták mögöttem, Bernay Adrienne, és aki ment, aki ment, elundorodva, aki ment! Ki volt az én számomra többé? Senki, csak én magam már, egyedül, egyedül az öreg komornámmal, a könyveimmel, a két kis kutyámmal, a rettenetes éjszakáimmal, mikor úgy feküdtem le aludni, hogy minden csillárt felgyujtottam magam körül s kinyúltam az ágyamban, mint egy ravatalon, izzón és fagyosan a fényben. S még te voltál drága szivem, akiben megenyhültem olykor, aki figyelted és elviselted zajos jókedveimet, a nagy kacagásaimat, oktalan, céltalan bele a világba, az emberek arcába, ha szembe jöttek velem az utcán és aki szerettél engem. Azontúl csak éltem ugy-e, mint egy gyönyörű apáca, aki nagyszerű ruhákban járna és csak páholyba az operába és dús prémekben a Váci-utcában, óh szűz apáca, szűz apáca, holott már megvan huszonnyolc éves és aki fütyülne a világra!

Aztán van a világ, látod, amelyik visszafütyül és van az élet, mely nem ad ingyen semmit, még azt az ízzó melankoliát sem, mely mindentől elfordult már és nem kér többé semmit. És van valami, ami az életnél is erősebb, valami nagy áradat és rettenetes mozgás, amelyről ép úgy nem tud az ember, mint ahogy a föld nincs nyilván beavatva a maga forgása titkaiba. És mi van még? Oh, ha tudnám! Az van, hogy az ember él és felgyűjt magába mindent és eltaszít magától mindent és az van, hogy mégis minden megmarad és mégis elvész minden és az van, hogy az ember mégis csak él! És az van, hogy nincs semmi és minden ott van nagyszerűen! És az van, hogy elmentem Párisba a kis öreg francia komornámmal a mult hónapban. És az van, hogy hirtelen, nem lehet lakni tovább a Hotel Friedland-ban. És az van, hogy az utcán zászlós-lobogós katonák között, üvöltve rohannak ujjongó s keserű tömegek s a pályaudvarokon egymást fojtogatják, menekülő idegenek, hogy egy kis helyük legyen. És még az van, hogy Mülhausennél a szomorú tiszt ott van.

Már most, nézd csak, a kis öreg francia nő nem akart visszajönni, többé. «Nincs célja», mondta, «és minden még sokkal rosszabb volna», mondta, «hát nincs igazam? Oh, nem vagyok hűtlen, de most a világ vége van és kis vén anyóka, cseléd, vagy komorna csak azt teheti, hogy otthon marad, ha már a hazája bajban van!» És sírt igaz, vén Marika, sokáig sírt s a kezemet csókolta s úgy kisért még roskadozva a pályaudvarig s a nagy nyilt peronokon végig, kis törékeny egy emberoceánban és egyszerre csak eltünt, hiába kerestem, hívtam, kiáltgattam a nevét, az áradat elsodorta. Már nem is bántam, annál jobb! Itt van családja s egy nap megint, ha vége lesz, jöhet vissza, ha akar, hát nem igaz?