Part 9

A parttól elválva, a hattyú és a szirén előre váltak, míg a delfines csónak elébb makranczosan próbálgatta, hogyan lehetne az orra helyett a farával menni lefelé; azután meg erőnek erejével vissza akart térni a partra, kormányosának nem kis boszúságára, a ki esküvel bizonyítá, hogy ennél ostobább csónakot még nem kormányzott soha.

Míg Eudemia sikoltozásai a gavallérokat annál nagyobb zavarba hozták, az alatt Viktor és Kálmán kinn voltak a Duna közepén, s ott egymáshoz kormányozva csónakaikat, Kálmán elővevé fuvoláját, Viktor guitarreját, s a csónakokat a csendes viz folyásának átengedve, elkezdék együtt játszani egyikét azon dallamos népzenéknek, mik a mult században népdalaink helyét foglalák el, s érzelgős, búbánatos jellemüket átvitték még költészetünkre is.

Herminának szép, érczcsengésű hangja volt. Viktornak csak egy szóval kellett kérnie, hogy kisérje énekével a guitarret; a leány szót fogadott.

Miért hogy mégis úgy reszketett most a hangja? máskor nem szokott az.

Kálmán azt állítá, hogy ha valaki énekelne még vele, Hermina hangja nem reszketne.

Az a valaki nem lehetett más, mint Viktor.

A mint Viktor erős soprán hangja zendült, Hermina hangja nem reszketett többé; mint a repkény a szálfa oldalához, tapadt a leányka hangja az ifjuéhoz, egészen beleolvadt; egygyé vált vele. Szótárírók úgy nevezik azt, hogy «harmonia».

A két csónak messze előre haladt a többiek során tul, azok nem birták őket utolérni. Eudemiának épen az ilyen jelenet tetszett: napsugártól ragyogó viz, evező-lubiczkolás, s távolból hangzó barcarola elhaló hangja…

… A fecskék mindig alantabb repkedtek a víz színén, a sirályok egyre nagyobb jajongást követtek el a levegőben s a halak mindenünnen viczkándva szökelltek fel a víz szinére, a lég még itt a víz felett is rekedt és fúlt kezde lenni; a társaság minden tagja kiállhatlan hőségről panaszkodott, sőt egy pár képzelődő ember azt is állítá, hogy valahol a távolból mennydörgést hallott.

Alig látszott még a láthatáron felhő. Eh, nem jön az ide, szokták ilyenkor mondani a vigadók, mint a kik igen természetesnek találják, hogy a vihar az ő mulatságaikról magát értesíttetni tartozik.

A zivatar pedig oly zsémbes vénasszony, a kinek egyébben sem telik kedve, mint ha mások örömét ronthatja.

Eleinte csak gyönyörűség volt elnézni, mint duzzadnak fel a láthatáron hófehér hólyagos felhők, miket egy-egy vonagló villanás még fehérebbé teszen; mint tűnik el a nagy felleggomoly között az alkonyodó nap, fényes orczája elé húzva fekete palástját, melynek lángoló ezüst a préme; egy ideig még kilövellnek abból fényes sugárküllői… azután egyszerre sötét lesz; a fergeteg elveszti festői szépségét; a felhők szürkére, barnára válnak; a villanás bántja a szemet; föld és víz egyszerre más szint vált, a mezőkön tanyafelé siető juhnyájak és tehéncsordák futnak, az országúton végig hosszú porfelleg kiséri a nyargaló kocsikat, a nádasok berke hullámzani kezd, mint a tenger, s egyszer csak eléri a szél a Dunát is; a szép síma kék tükör rögtön szennyes zöldbe megy át, a folyam háta ez első hideg szóra fodrossá lesz; a vihar fenyegető mordulását már közelebb és sűrűbben lehete hallani.

Viktor és Kálmán csónakai néhány száz evezőnyommal előbbre voltak a többieknél. A legelső szélrohamnál vették észre az előrehaladók, hogy a hátulsó csónakok között valami zavar támadt; néhányan a part felé igyekeznek, s csónakokból és dereglyéből kiáltoznak valamit az előre siettek után. A szél nem enged egész szót hozzájok jutni.

– Talán vissza kellene fordulnunk? szól Kálmán tétovázva Viktorhoz.

– Víz ellenében evezni, öcsém? Ezt a mulatságot megemlegetnők.

– Vagy kievezni a partra? Ugyan mit kiálthatnak onnan a dereglyéről?

– Az sem lenne kedves tréfa: ott valahol a fűzfabokrok között várni végét a zivatarnak. Nincs itt más választás, mint elérni a fűzes szigetet, mielőtt a zivatar elér bennünket, ott legalább kapunk nádgunyhókat s felségesen lakunk bennök. Azért csak kapd két kézre az evezőt s nyomulj utánam, s vigyázz, hogy a hab egymáshoz ne csapjon bennünket.

Azzal Viktor mindkét evezőt kezébe kapva, néhány biztos nyomással megelőzte társát s könnyelmű daczczal kezdé énekelni a szélzugás közepett az ismerős halászdalt:

Hajlong sajkám, Verdesi a hullám, Verdesi a hullám!…

Senki sem kisérte most dalát; – de igen: a közelgő mennydörgés.

Az erős alszél egyre dühösebben feszült neki a habnak, a hullám szállt és emelkedett, a kis csónak himbálózott rajta; a szép leány olyan sápadt volt ott szemközt.

– Kegyed fél? szólt egyszer Viktor, a dalt megszakasztva.

– Nem, felelt Hermina, a vékony kis bajadért nyaka körül csavargatva, s keblét eltakarva vele; gyönge védelem ilyen vihar ellen. Viktor elnézte, mint reszket a leányka, mint ül sápadtan vele szemközt a csónak padján, foszlányruháit hogy tépi, lebegteti a szél, eső kezd esni, a nagy záporcseppek ellen rossz védelem az a vékony öltöny; az ázott selyem a szép, deli idomokhoz tapad.

Viktor hátranézett Kálmán után: az messze tőle küzdött a habokkal, a sűrűdő eső alig engedte már látni.

– Egy köpeny van itt, szólt Herminához; az eső esni kezd: ez betakar mindkettőnket.

A leányka elfogadá az eléje nyújtott kezet, s odaült Viktor mellé, a bő kalabriai köpeny betakarta mindkettőjüket.

Viktor érzé, mint reszket a hozzá simuló alak, hogy dobog a szíve, midőn hozzá közel ér, hogy remeg minden tagja.

– Kegyed fázik?

– Nem. Nem.

– Tehát mégis fél a vihartól?

– Nem a vihartól.

– Talán tőlem?

Erre nem felelt a leány.

– Hiszen mi jegyesek vagyunk.

– Szülőink úgy akarták.

– Talán mi magunk nem?

A leány most még jobban reszketett. Alig hallhatón suttogá:

– Vigyen ön ki a partra.

Viktor ránézett és mosolygott; – hidegen, a milyen mosolygás megveri az embert.

És azzal egyik kezét átnyujtá Hermina derekán s odaölelé őt magához, másikkal vágta a habot; a zápor úgy suhogott alá a köpenyre, a két szív úgy dobogott alatta nyugtalan.

– És ha most azt kérdené valaki tőled, suttogá az ifjú a leánykának, hol kivánsz inkább lenni: otthon-e kényelmes palotádban, meleg kandalló mellett, vígalmas társaság közt, vagy itt a háborgó hullám tetején, veszendő csónakon, villámló ég alatt, – a te kedvesed keblén? Hol akarnál lenni?

– Itt… Itt…

Az ég úgy dörgött odafenn; tajtékos üstökű hullámok úgy emelgették rémes fejeiket a csónak körül, alávetett vállal iparkodva azt feldönteni, mintha mondanák azoknak ott fenn, «jobb volna ott a víz fenekén».

Viktor most már egy kézzel sem fogta az evezőt; mindkettővel a leánykát tartá átölelve, nem ügyelt többé a kormányra, a viharra, a hánykódó habokra; kormányvesztett indulat ragadta őt viharosabb örvénybe annál, mely csónaka elé tátongott.

– És ha azt mondanám neked: jer velem, ne kérdezd hová? talán nagyobb vészbe, mint ez, mely csak testünket fenyegeti; talán nyomorba, szégyenbe, nélkülözésbe; eljönnél-e, velem maradnál-e?

– Veled! veled! felelt a tébolyult suttogás a kérdésre.

A csónak előre-hátra tánczolt a habon.

– És ha azt mondanám neked: megcsaltalak, midőn azt mondám, hogy gazdag vagyok, és előkelő nemes: nem vagyok semmi, nincs rangom, nincs nevem, nincs semmim, mint tégedet szerető szívem… szeretnél-e? eljönnél-e?

A leány őrült volt; veszve volt: – átölelte karjaival az ifjú nyakát és mondott neki olyan szót, melyben két forró ajk egyszerre kérdez és felel; – csóknak is nevezik azt… Tíz lépésnyire előttük egyenesen csapott le a haragos villám a Dunába, a hab közül fehér gőz lövelt fel utána… a mennydörgés is elhangzott, és a csóknak még sem volt vége…

– Viktor! Hermina! hangzott egyszerre közelükben.

Viktor hátratekintett, s a zápor homályában egy hullámhányta csónak látszott feléjük közeledni. Kálmán csónakja.

– Látod, nem hagytalak el benneteket, szólt a testvér, közel érve hozzájok. Hanem Viktor, te ma rossz kormányos voltál. Sajkátokat egy párszor majd eltemette a hullám.

Bár eltemette volna.

A villámfénynél lehete látni a parton álló hintókat, mik a partra menekvő csónakosok elé siettek. Kálmán figyelmessé tette Viktort, hogy jobb lenne nekik is oda tartani, mint a fűzes szigetig ázni.

Azután szép csendesen eveztek a part felé. Egy szót sem szólt egyik is; a köpeny csupa víz volt már: alatta két szív olyan nyugtalan dobogott.

A MENYEGZŐ.

Két nap mult el ez emlékezetes csónakázás után; e két nap alatt Viktor két dolgot vett észre a háznál.

Egyik az volt, hogy Malárdy többször bizalmas beszélgetésbe elegyedett Kálmán fiával s atyai nyájasságot árult el iránta; – másik pedig az, hogy Herminát azontúl sohasem találta más, mint mostoha anyja kiséretében, sőt egyszer olyat is hallott Malárdytól, hogy midőn Eudemia valami sétára szólítá fel Herminát, az alispán félkomolyan azt mondá neki: «önnek magának is garde des damesra van még szüksége».

Ezekből Viktor azt tanulta meg, hogy a záporeső még sem olyan sürű fátyol, hogy semmit se lehessen rajta keresztül látni; és hogy a poéták még sem olyan bárgyú emberek, mint a milyeneknek hiszi őket a világ; s hogy a véletlen megjelenések nem mindig olyan véletlenek, a minőknek szeretnének látszani, s hogy végre a családapák és anyák, nemkülönben a testvérek, leányaik s illetőleg testvéreik életében nem igen szívesen látják a regényességet.

A második napon Malárdy igen nyájasan tudakozódott Viktortól, hogy mikor kapott levelet édes atyjától, az öreg bárótól?

Viktor értette a többit. Akkor röviden azt válaszolá, hogy mindennap várja atyja megérkezését. Ennek Malárdy örült. Nemcsak mondta, hogy örül, de valóban örült.

Két nap mulva Viktor levelet kapott atyjától. Az öreg bárónak egy lovas hajduja hozta azt; egy fiatal, eszes cseléd, ki már több ízben hozott Viktornak levelet Kadarkutról.

Abban azt irta fiának a báró, hogy ő most súlyosan beteg, alig reményli, hogy ágyából felkelhessen többet; az orvosok azt mondják, hogy vizibetegség kezdetén áll: óhajtaná fiát minél előbb látni.

Egy másik levele az alispánhoz volt intézve, szokott sarcasticus modorában, a mit Malárdy jól ismert. A báró ismeretes sokszarvú betűivel azt irta neki, hogy «már ő vele nem igen fog másutt találkozni, mint a vakandokok országában, mert ő vele minden héten azt a bolondot cselekszik az orvosok, a mit a tót a nyírfával, csapot ütnek a bőrébe s úgy kenik savanyú mustárral, mintha előre beafsteaket akarnának belőle csinálni a föld alatti vendégségre; szeretné tehát, ha csakugyan van az alispánnak egy elvesztegetni való leánya, azt minél elébb zsinegelné össze azzal a semmirevaló fiúval, hogy jöhetne haza, míg őt életben találja, mert félő, hogy ha ő egyszer nagyon elalszik, majd sok olyan ember kereskedik az almáriomokban, a ki nem tett oda semmit. Egyébiránt ő atyai áldását és mindenét ráhagyja az egyetlen fiúra, sajnálja csak azt, hogy hitelezőit nem viheti magával a föld alá. Egyébiránt egy pár százezer forint adósságot még a birtok csak megbír, s fölteszi Viktorról azt a becsületet, hogy ő is szerez még hozzá ugyanannyit, tudniillik nem földet, hanem adósságot. Ajánlja Malárdy figyelmébe, hogy a tisztelt vővel igen szoros kötést csináljon móring dolgában, nehogy leánya is úgy járjon, mint Viktor anyja járt: hűtlenség bizonyulván be rá, a móringot elvesztette; hasonló eventualitásokat jó præveniálni. Egyébiránt nagyon kéri, hogy a lakodalom előtt ne szomorítsa meg Viktort azzal a hírrel, hogy apja haldoklik, mert attól tart, hogy majd annak e fölötti örömében akkora kedve támad, hogy még a házasság fölötti bánata sem lesz azt képes eltakarni, pedig már mégis vőlegénynek illik lakodalma napján kissé szontyolodott képet mutatni. Egyébiránt marad, a ki volt, és nem ölel senkit, mert a hasa annyira meg van dagadva, hogy azt ő tőle senki sem is kívánhatja: a viszontlátásig – Pilátus úrnál a vacsorán stb.»

Egészen az öreg Kadarkuthy irálya, így szokott ő írni, tenni, gondolkozni: ez a vad tréfa még a halál eszméjével is, ez a csufolódás minden érzelemmel, ez a nevetségessé tétele saját bajainak; ez a fitymáló őszinteség, mely nem elégli meg, hogy mezítelen legyen, még nyúzott is akar lenni; minden betűben ráismer Kadarkuthy kezére az olvasó, s a ki nem látja a betűket, a szavakból kitalálja a levélíró nevét.

Malárdy elégült mosolylyal tevé el a kedves levelet.

Ő bizony igen udvarias dolognak találta az öreg bárótól, hogy akkor meghaljon, a mikor épen Viktor az ő leányát elveszi, s egy cseppet sem haragudott ezért a tréfáért, annálfogva az öreg úr levelét igen szellemdúsnak ismeré el.

Minthogy történetesen e levélben az is rá volt parancsolva, hogy Viktorral atyja közelgő halálát ne is sejtesse, még csak erőszakot sem kellett tennie orczáján, hogy jó kedvét eltakarja, a midőn Viktorral tudatja, hogy az öreg báró úrtól levelet kapott.

– Én is, szólt Viktor nagyon komoly arczczal.

Malárdy kíváncsian kérdezé, hogy mit ír?

– Tréfa alá rejti a gyászt, szokás szerint, válaszolt Viktor, hanem a hírnök maga elmondá előttem, hogy nagyon beteg, s hogy kevés remény van felgyógyulásához.

Malárdy kénytelen volt szinte szomorú képet ölteni.

A két szomorú férfi érzékenyen szorítá meg egymás kezét, azzal az erős meggyőződéssel mindkét részről, hogy milyen nehezére esik most ennek a másiknak az a szomorú komédiázás.

Néhány nap alatt minden rendbe volt hozva, apróbb formasági hiányokat egy Malárdy hatalmas befolyása mellett könnyen mellőztetni lehetett, híres ügyvédek fúrtak, faragtak a házassági szerződményen, úgy megkötözve abban az ifjú vőlegényt és annak minden földön levő pereputytyát törvényes phrasisokkal, mint valami pusztát bérlő birkást, a ki armentum ferreumot vesz át. Viktor aláirt mindent, tán el sem olvasott egyebet, mint az okirat czimét.

A menyegzői előkészületekre nem volt négy napi időnél több engedve, a véletlen ezt a határidőt is megrövidíté. A harmadik nap reggelén Viktor ismét levelet kapott hazulról, most már az orvostól, a ki röviden értesíté, hogy ha még atyját életben akarja találni, egy napot se késsék.

Az idő sürgetős volt. Viktornak e levélre ellenmondhatatlanul sietnie kellett haza, már pedig az alispán nem találta czélszerűnek az esküvő elhalasztását leendő visszatértéig. Még az nap meg kelle annak történnie.

Az asszonyok eléggé kétségbe voltak e miatt esve, az alispánné pecsenyéi még nem töltöttek elég időt a páczban, a tortákat el sem készítették, Eudemia salüpje még nem érkezett meg Bécsből s Hermina menyasszonyi köntösén félben kellett hagyni a hímzést, a min négy masamód leány dolgozott éjjel-nappal.

Nagyobb baj volt még ennél, hogy a meghivott előkelő vendégsereg a menyegzői szertartásra már most nem gyűlhetett össze, pedig Malárdynak kiterjedt a figyelme mindazon fő- és nagyurakra, kik vele bármi összeköttetésben voltak, a környék nevezetességei és a nagy atyafisereg mind hivatalos volt ez ünnepélyre, melyben a Malárdy nemes családfa ismét egy bárói ággal oltati be; nem is volt valószinű, hogy a meghivottak közül valaki otthon maradjon, ha csak keze-lába nem törött, sőt mindenki sietni fog, hogy a legszebb párt meglássa az oltár előtt, s beszélhessen otthon arról a pompáról, a mit a Malárdy-kastély asztalairól mesélni szoktak.

Csakhogy mindez a szép mulatság már most el van rontva. Egy része a vendégeknek, a szegényebb atyafiak, még ma este ugyan meg fognak érkezni, tán a közelebbi mágnások is és a hivatalbeli urak, de a nevezetesebb rész, a nyomatékosabb főurak, a kik nem szoktak nagyon korán jönni, a kik hozzá vannak szokva, hogy magukat várassák, azok csak holnap reggel érkezendnek, a mikor már Viktor és menyasszonya útban lesznek Kadarkút felé s a sok pompás úri hintó szemközt fog találkozni a böröndökkel felpakolt utazó hintóval, melyből egy kis fölvert poron s egy futó pillanaton kívül egyéb nem jut számukra a vőlegényből, menyasszonyból.

Minden fájdalom közt legnagyobb volt az, hogy a dicsőség emelésére meghivott násznagyok sem jelenhettek meg a szertartásra. Pedig Viktor násznagyául Lánghy gróf volt meghíva, a környék leggazdagabb főura, Malárdy Hermina részéről pedig az ország legtekintélyesebb hivatalnoka, az országbiró, Malárdynak egykori iskolatársa; mind a kettő örömmel tudatá készségét e kegyeletes szolgálat elvállalására.

És most ők sem lesznek jelen az esketésen. Talán mégis jókor érkezendnek, hogy neveiket az anyakönyvbe bejegyezzék a helyettesített két násznagy nevei elé, kiket e sietségben kénytelenségből rántottak elő: Viktor számára Durdayt, Hermina részére pedig a kurucz nemest, Vasady urat.

Az alispánné sehogy sem tudott kibékülni a sietséggel: hogy ez mégis szörnyűség, ez minden jó szokás ellenére van; háromszori előleges kihirdetés nélkül, a meghivott násznagyok, vendégek és atyafiak bevárása nélkül, nagy sebbel-lobbal összeadni tisztességes szülők gyermekeit, s egyszerre kocsira ültetni őket, mint a kit égetni visznek; senkinek sem adni időt arra, hogy magát egy kissé meggondolja, rendbeszedje, hogy ez Isten ellen való vétek s az ilyen házasságon nem lehet áldás, hogy ezért az egész világ megszólja, megítéli őket s vagy azt fogja hinni, hogy bolondok voltak kicsinytől kezdve nagyig, vagy azt, hogy úgy szöktette a vőlegény a menyasszonyt.

Malárdy igazat adott feleségének, ő maga sem szerette, hogy ez így történik, hanem azután, mikor azt kérdezte, hogy mit tegyen hát, itt tartóztassa-e még napokig a vőlegényt s koczkáztassa azt, hogy haldokló apja által gyöngén kitagadtassék? vagy elbocsássa őt most haza, és várjon rá, míg visszajön? Tessék választani a kettő közül.

Malárdyné pedig nem választott semmit, hanem azt mondta rá, hogy üsse meg a kő az egész bolond történetet, bolond volt Kadarkuthy életében, bolond a halálban is, bolond az apja is, a fia is, bár soha se látott volna az egész familiából annyit is, mint a körme feketéje. Már most a mi megvan, megvan. A ki mit főzött, azt egye meg, a hogy vetette a feje alját, úgy alugyék rajta.

Az egyszerű nyiltszivű asszonyság a mi ellenszenvet az első pillanatban felvett Viktor ellen, azt le nem birta vetkőzni az utolsó pillanatig, egész addig a pillanatig, a melyben a vőlegény azt mondja napának «édes anyám» s az örömanya azt kénytelen mondani neki «édes fiam».

A jó nemes asszonyság indokai a báró iránti ellenszenvre ugyan többé-kevésbbé nagyon gyöngék voltak, részben nem is voltak igazak, vagy épen sajátszerű látcső képei, mely mindent felfordítva mutat; nem tetszett neki Viktorban, hogy olyan fiatal: anya kellene neki még, nem feleség; nem is találta szépnek, szemei olyan nagyok, mint egy bagolyé s úgy égnek, mintha mindig ittas volna; a képe vörös, mint valami kanászbojtáré, az egész ember csupa «gaukler», szüntelen ugra-bugrál, bolondokat mond, énekel szemtelen elragadtatással, tánczol vakmerő mozdulatokkal, mindenbe beleszól, lovait agyonnyargalja, a cselédeket meg sem látja, csak a pénzt szórja nekik; ha valaki tréfálni próbál vele, mindjárt duellumra hívja… a legfőbbet soha sem említé a derék asszonyság: hogy az ő jó, szelid Kálmánját úgy megszégyeníté, hogy azokat a gyönyörű szép verseket úgy a tűzbe dobatta… csak legalább egyet tartott volna meg Kálmán az ő számára, ő nem mutatta volna azt senkinek, – mind elégetni verseit! Később még jobban fájt neki az, hogy Kálmán maga is kiengesztelődik iránta, hogy őt is bevonta ama bűvkörbe, melyben mindenki elszédül mellette; a mostoha anya sajnálta, hogy nem törvényes anyja gyermekeinek, hogy kiragadhatná őket a bűbájos csábító kezei közül, azt mondva neki: «el innen, én anya vagyok, gyermekeimet védem». Nem teheti azt, azt mondanák: «mostoha anya».

Késő is volna már.

A menyegzőnek meg kelle történni; semmi világos ok nincsen annak elmulasztására, de annál több a sietésre.

Malárdy rokonai és a környékbeli ismerősök, kiket az előbbre tett határidőről tudósítani lehetett, még nagyrészt meg is érkeztek az esküvőre; tehát jelen lehetnek a nagy diadalon, mit egy zászlós úri család összeköttetése a Malárdy törzszsel hozand a nemesek legbüszkébbikére.

Hogy Viktor rokonai és rangtársai nem érkezhetnek meg a siettetett órára, az jól felvéve ismét nem olyan nagy baj: az ő jelenlétük több fényt adna ugyan az ünnepélynek, de megszorítólag hatna az alsóbb rangú Malárdy büszkeségére… és végre, minden emberi okoskodás kifogytán áll az utolsó védok, miszerint minden jövendő Isten kezében van: a Malárdy-család fejére egykor súlyos átok zudíttatott alá, elkeserült ezrek zsolozsmáitól visszhangoztatva, és ime az mégis felvirult és boldog lett, s egy új lépéssel halad ismét a boldogság és a hatalom felé…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fehér selyemruha volt a menyasszonyon, drága tűhímzéssel, széles aranyfodrokkal hosszú uszályán. Karcsú derekát antik bogláros öv köríté, fehér hattyúnyakát három sor igaz keleti gyöngy tette még fehérebbé; hajfürteibe félkör alakú párta volt fonva, gyémántos rezgő tűkkel. A gyémántos tűk úgy remegtek, mint a menyasszony szive belül.

A vőlegényen fehér kamuka-dolmány volt ezüst zsinórzattal, gyémántos gombokkal, vállán fehér bársony panyóka kaczagány hattyú-prémmel; egész öltözete tiszta fehérből állt, olyan volt benne, mint egy valóságos tündér, a ki most szállt le ide valamelyik csillagból.

«Gyönyörű egy pár!» mondja mindenki, midőn őket látja; egymással susognak; mindenki titokban mosolyog: az édes susogás lehet!

– Hermina, még öt perczed van a gondolkozásra.

– Nem tudok gondolkozni.

– Ha nem emlékezel arra, a mit neked mondtam; ha nem szeretsz engem úgy, a hogy asszony tud szeretni férfit, hanem csak úgy, a hogy úrnő szereti urát: még szabad vagy, visszaléphetsz.

Hermina némán sohajtott és megszorítá vőlegénye kezét.

– Nézz szét magad körül; nézz meg jól mindent, rokonokat, atyát, anyát, testvért, ősi palotát, az egész világot és azután nézz rám: ha nem szeretsz engem jobban, mint mindazokat, mint az egész világot: akkor ne jőjj hozzám; még négy a percz.

Hermina nyögdelve, lihegve simult közelebb hozzá és az több volt minden feleletnél.

«Milyen boldog pár!» mondák, a kik látták őket.

Azután közbejöttek a násznagyok, a nyoszolyók, a vőfélyek, külön vevék a vőlegényt és menyasszonyt; bevezették őket a családi kápolnába; letérdepeltek egymás mellé a himzett vánkosokra, hol az oltár előtt a lelkész várt reájuk.

Az egyház tisztes szolgája malasztos igéket szónokolt a térdeplőknek; azután egymásba tevé kezeiket s kérdezé tőlük, ha szeretik-e egymást?

Viktor alig hallhatóan rebegé a választ: «szeretem»; e pillanatban oly gyöngének látszott: csaknem összeroskadt s homályos szemekkel tekinte menyasszonyára, mintha még egyszer figyelmeztetné: gondold meg, a mit kimondasz!

A menyasszony bátran és tisztán mondá ki a szót: «szeretem»; ő nem félt.

A szerelem esküjét is reszketeg hangon mondá el a vőlegény: és a midőn a leányra került a sor, oly erősen szorítá annak kezét, s oly halványan nézett annak szemeibe, mintha lelkébe sughatná e szavakat: «menj, fuss mellőlem, vesd el jegygyűrűmet, hányd le menyasszonykoszorúdat a földre, mert jaj neked, ha hamisan esküszöd, hogy szeretsz, – és jaj, ha igazán esküszöd».

A menyasszony pedig reszketés nélküli hangon mondá el a súlyos szókat: véle tűrök, véle szenvedek, sem jó, sem bal sorsában soha el nem hagyom.

Megtörtént. Férj és feleség keltek fel az oltár zsámolyáról.

A rokonok észrevételeiket közlék egymással. Mily elfogult volt a vőlegény, milyen bátor a menyasszony. Az alispán megcsókolá vejének orczáit; az kezet csókolt az örömanyának, az alispánné nem szólt neki semmi szót, hanem mostoha leányát átölelve, elkezdett keservesen sirni, több izben mondva zokogásai közt: «szegény leányom».

Azután a többi rokonok is sorra összecsókolóztak a vőlegénynyel, ki ekként a család tagjává lőn felavatva s a családfán egy aranyos koronával több ragyogott, alatta az aranyos név: «Kadarcsi és Kadarkuti báró Kadarkuthy Viktor».

A lakománál egymás mellett ült a vőlegény és a menyasszony.

Mindenkinek feltünt az, hogy a máskor oly merész vőlegény most olyan hallgatag, s valahányszor egy felköszöntő áldomást intéznek hozzá, úgy elhalaványul; szinte megdöbbenti a reá köszöntőt.