Part 8

Mindenki figyelmesen hallgatott rá.

És akkor Kadarkuthy elmondá az ismeretlen poéta költeményét.

Kálmán minden újabb strophánál halaványabb lett, térdei reszkettek, lélekzete elállt; a Viktor által elmondott versezet szórul szóra az övé volt.

A társaság egy része épen úgy meg volt zavarodva, mint maga Kálmán, Hermina arcza égett a szégyentől; míg mások gúnyosan suttogák, hogy ez épen azon mű, melyet Kálmán sajátja gyanánt olvasott fel, betűről betűre ugyanaz.

Kálmán úgy állt az olvasó asztal mellett, mint a ki egyszerre megtébolyodott. Elsápadt, szemei elmeredtek, kezeiben összetört az irás, egy szónak nem volt ura. A világ elfordult vele, tekintete előtt összefolytak a tárgyak; nem látott, nem hallott semmit, csak egy érzése volt, az, hogy munkáját, melyet mostoha anyján kívül nem hallott senki, melyet soha kezéből ki nem adott, most könyv nélkül elmondják előtte, s azt állítják, hogy azt a művet, a minek minden szavát saját szelleme súgta tolla alá, egy soha nem hallott nevű poéta írta régen, távol Erdélyországban, ezelőtt ki tudja hány esztendővel?

Ez valami átkozott bűvészet! Itt a legészvesztőbb varázslat történik, mely közel viszi az embert a megtébolyodáshoz.

E kínos bódulásból csak mostoha anyja szavai rázták föl Kálmánt. A derék asszonyság igen becsülendő következetességgel azt mondá Viktornak:

– Ha báró úr ezt már más poétánál is olvasta, az arra mutat, hogy az a másik vette azt Kálmánomtól és nem Kálmánom ő tőle.

Eudemia sziszegve sugá Hugó Oszkárnak, hogy ezt Viktor még gyermekkorában tanulta.

Viktor pedig elég kegyetlen volt, komoly arczczal azt állítani, hogy hasonló véletlen találkozások gyakran megtörténnek a költőknél.

Kálmán hirtelen felkapta iratait s elsietett a teremből, olyan dúlt arczczal, hogy az alispánné jónak látta utána küldeni Hugó Oszkárt, hogy nézze meg, hová megy.

Hugó Oszkár sietett utána, útközben találkozott egy kis szobalánynyal, annak meg kellett csipdesni az orczáját; mire Kálmán szobájához ért, annak ajtaját zárva találta.

Megijedt: «Ez képes megölni magát» s elkezdett ádázul dörömbözni az ajtón.

Kálmán felnyitá azt előtte.

– Hát te mit csinálsz itt? kérdé tőle Hugó Oszkár, elbámulva az ifju állapotján.

Kálmán felső kabátját levetve egy nagy nehéz buzogányt tarta kezében.

Válasz helyett azt kérdezte Hugó Oszkártól:

– Én tudok ezzel a buzogánynyal száz malomvágást (mouliné) tenni: hát te hányat tudsz?

– Én talán egyet sem, szólt az ifjú piperkőcz s a mint kezébe vette a buzogányt, egy párt kanyarított vele a levegőben szanaszét hordozott karral, azután letevé.

– Ah, nem úgy kell azt. Kinyújtva kell maradni a karnak, csak a kézcsukló mozoghat. Így ni, szólt Kálmán, kezébe kapva a buzogányt s elkezdé azt szabályos körforgatokban pörgetni feje körül, hogy arcza egészen kipirult bele.

– Elég már! Assez! kiabált rá Hugó Oszkár. Bizony kiszalasztod a kezedből s agyonütsz vele. Hagyd már abba, vagy ereszsz ki a szobából.

– Nem. Kereken száznak kell lenni! monda Kálmán s forgatta tovább a buzogányt, mialatt Hugó Oszkár meghúzta magát egy szekrény mellé, ki nem osonhatván, minthogy Kálmán épen az ajtó előtt állt és ott végezte azt a veszedelmes productiót.

Mikor ennek vége volt, akkor ismét más próbatétre szólítá fel Kálmán az ifjú piperkőczöt:

– Fel tudod-e emelni ezt a széket egy lábánál fogva, úgy, hogy egyenesen állva maradjon?

Hugó Oszkár megpróbálta s szépen feldönté a széket.

Kálmán lehajolt és felemelte azt merően a légbe:

– Így ni.

– Sapperlot, hiszen te valóságos athléta vagy.

– Be tudnád-e hajtani karomat?

– Hadd látom.

– Fogd meg két kézzel, feszítsd neki magadat; úgy-e hogy nem megy.

– Bravo, bravo barátom! Te elmehetsz magadat produkálni, mint akrobata.

– Úgy-e? kérdezé az ifju, s olyan büszkén villogtak szemei.

– Épen jó alkalmad lesz rá. Most kezdődik a második felvonása a komédiának, az akrobatai látványok: még te is produkálhatod magadat. Sapperlot, micsoda erős fogásod van.

Kálmán nevetett, egészen jó kedve volt. Visszahagyta magát vezettetni a terembe. Arcza ki volt pirulva az erőgyakorlattól, szemei ragyogóbbak, mint máskor. Hugó Oszkár nagy panaszkodva mondá el odabenn a hölgyeknek, hogy Kálmánt milyen etrange divertissements között találta, hogy megropogtatta csontjait; hisz ez valóságos vasgyúró, «croque mitains», ni milyenek a kezei.

Kálmán hagyta a hölgyeket szörnyűködni kezeinek vörös állapotján, kidagadt erein, s egy-egy félrelopott pillantással odatekinte közben Viktor fehér kezeire, miknek nőiesen gyöngéd bőre tanusítá, hogy nem sokat törték magokat férfias munkában.

Valamire másra is gondolt akkor.

Azonközben folyt az előadás az emelvényen. A bűvész társa az északi Hercules, a török szultán első falramászója, a soha le nem győzött Titanides Sámson emelgetett ott mázsákat, vasrudakat kezével, lábával, fogaival, s hányt-vetett ágyúgolyókat a levegőbe, s tördelt patkókat kétfelé.

A hirhedett férfi idomtalan köpczös alak volt, olyan vastag, duzzadt izmokkal, hogy azokon alig lehetett az emberi idomokat kivenni. A mellett hosszú, fekete szakálla volt, a fején pedig török fez, a mi őt rettenetessé tette.

Az ember mindig nagyobb csodákat kezdett el mívelni, krajczárokat harapdált ketté fogai közt, kardcsapásokkal puskacsöveket aprított el s két ujjával szuronyos puskákat emelgetett fel, hegyeiknél fogva.

A delnők szörnyűködve takarták el szemeiket legyezőikkel egy-egy életveszélyes látvány előtt, Kálmán szemei sováran kisérték az athleta hatalmas mozdulatait, néha egyet nagyot sóhajtott rá s félrenézett Viktor felé, ki egykedvűen suttogott testvérével, nem ügyelve az egész komédiára.

A testerő hatalmas nyilatkozványai mindenkor gyönyörködteték a közönséget. Még mai nap sincs azon mit csodálkozni, hogy ez előtt nyolczvan évvel egy magyar főúr salonjában akrobátai látványok mulattatának válogatott vendégsereget. A circus még ma is népszerűbb a tragœdiánál, beleértve a «népszerű» fogalmába nemcsak a karzatot, hanem a páholyokat is.

Titanides Sámson mutatványait mindenki megtapsolá, a ki félórával elébb Kálmán költeményeit ásítva hallgatta, szégyenét sziszegve nézte.

Ott volt maga az alispán is és a derék Vasady úr.

Vasady hat izmos juhászlegényt biztatott fel, hogy e díszes alkalommal ötven tallér versenydíjért birkózzanak meg a görög athlétával; a legények ott vártak már a szinpadon, felgyürkőzve és felpálinkázva. Ez volt az előadás koszorúja.

Az athletának még nehány leszegezett léczet kellett feltépni a padlóból, s egy pár mázsa követ széttöretni a mellén pörölylyel, hogy egy kissé kifáradjon: – ne mondják róla azt, hogy pihent erővel mérkőzik meg ellenfeleivel.

Mikor ezzel is elkészült, akkor Vasady inte a juhászlegényeknek, hogy lépjenek ki a síkra.

Jó izmos legény volt az egyik, a ki elégszer verekedett már kocsmákban, s egy maga kihányt onnan tíz legényt, ha dühbe hozták. Ez mérkőzött legelébb össze a vasgyúróval.

A Sámsonnak az a furcsa fogása volt, hogy nem engedte az embert a derekához közel jutni, hanem eléje nyújtá két vastag karját s jobb térdét kifeszíté; a mint azután ellenfele belékapaszkodott, ő hirtelen megkapta mindkét kezével annak jobb karját, s egy pillanat alatt keresztül vetette a vállán.

Mielőtt a legénynek ideje lett volna elmondani azt a rövid káromkodást, már a földön feküdt a birkózó háta mögött; maga sem tudta, hogy jött oda.

Épen úgy járt a másik is.

Most a harmadikra került a sor, ez is híres zsákemelgető volt. Úgy hítta minden ember, hogy «az erős Marczi».

– Aztán ne hagyd ám magadat, Marczi! kiálta fel rá Vasady, a kinek kezdett a jó kedve fogyni, hogy választottaival mind ilyen könnyen elbánnak.

– De iszen, nem is, szólt hetykén az erős Marczi, s abban a pillanatban, mindenestől a földön feküdt erős Marczi.

A delnők, a gavallérok bravót kiáltottak az athletának, Vasady szedtevettézett s fenyegette a legyőzött vívókat, hogy sorba vereti őket.

A másik hármat az erős Marczi esete után sem igérettel, sem fenyegetéssel nem lehetett rávenni, hogy összemérkőzzenek a vasgyúróval; haza kérezkedtek, elég volt nekik a más példája.

Sámson Titán-utód mind ekkorig nem hallatá szavát, hanem e diadalra valami szónoki szellem szállotta meg nyelvét; félig magyarul, félig ráczul, keverve az ékesszólást, elkezdett a félénk legényekkel kötekedni; elmondá, hogy ő már verekedett angollal, francziával, törökkel és arabssal, mind földhöz verte őket, nem született arra magyar, hogy őt megszégyenítse, nincs már a magyar karjának ereje.

Ez nyilván nem volt más, mint banális phrásis a birkozótól, talán nem is úgy értette; de a jelenlevőknek mégis rosszul esett azt hallani. Vasady mérgesen szívta a fogait, az alispán fölkelt helyéről s a nyugalmazott kapitány nagyon fenhangon hallatott egy kikerített teremtettét.

– Ki mondja azt? hangzott ekkor egy felcsattanó szó a nézők közől.

Viktor szava volt az.

– Ki meri azt mondani, hogy a magyar karjában többé nincs erő?

Azzal büszkén kirántá zsebéből erszényét s odahajítá azt a viador lábaihoz.

– Itt van száz arany, ez lesz jutalmad, ha azt legyőzöd, a ki most áll veled szembe.

És ezzel hirtelen leveté dolmányát, felgyűrte karjairól a fodros ingujjakat s maga szökött fel a színpadra a viador elé.

A nézők a bámulattól megnémulva tekintének az ifjura; először meglepte őket a merész vállalkozás, megrendíté a nemes dacz, a nemzeti büszkeség szilaj nyilatkozványa; azután megdöbbentek a veszélytől, melynek kiteszi magát; majd meleg bizalommal kezdtek eltelni, midőn viadori állásba tevé magát, fehér karjait előre feszíté, s mintha aczélrugók mozdulnának azokban, egy egész rejtett gépezet működését lehete látni a gyöngéd fehér bőr alatt.

– Most pedig azt mondom neked, te idétlen hústömeg, szólt tétovázva készülő ellenfeléhez az ifju, hogy szedd össze minden eszedet és erődet, mert ha becsülettel nem birkózol velem, úgy a hogy máskor szoktál, én úgy sujtalak a földhöz, hogy szétmállasz rajta, mint egy rothadt körte, s haza viheted Macedoniába, hogy mit kaptál itten.

A közönség egy része nevetett a tréfának, más komolyan aggódott a szép ifju miatt, az elegánsok fitymálták a dolgot, az ilyen huzakodás nem nemes embernek való; igaz ugyan, hogy Commodus császár is szerette Paulus secutor szerepét játszani a circusban, de annak legalább volt annyi decentiája, hogy magánál gyöngébb fiúkat válogatott ki küzdésre, a kiket egész «Anstand»-dal ledöfhetett, nem risquirozva, hogy saját noble személyét cülbütirozzák az Arena közepére.

A férfiak nagyobb része azonban gyönyörűségét találta a merényletben, s a hátulsó padokban hallatszott egy pár «ne hagyd magad».

Csak egy arcz sápadt el halálfehérre. Gondoljátok-e, hogy kié?

A vasgyúró valami alkalmatlan nyugtalanságot mutatott; ő a báró urat szeretné kímélni s nagyon sajnálja előre a dolgot, hanem ha már épen meg kell lenni, jónak találná elővigyázatból egy pár szőnyeget teríteni a színpadra, hogy az esés alkalmatlan ne legyen.

Még beszélt volna, de Viktor nem hagyott neki rá időt, mint valami fiatal fenevad, úgy szökött rá egyszerre, hogy az athleta szinte hátratántorult a taszítástól, s egész erejébe került, míg magát újra súlyegyenbe hozhatta.

Az ifju kezeinek első fogásáról mindjárt megítélheté, hogy kivel van dolga? Mintha vaskapcsok szorították volna át karjait, oly erővel mélyedtek Viktor ujjai az athléta vastag izmai közé, míg szemei szikrázva néztek annak szemeibe s a ki e pillanatban ama szemek igéző sugárzatába nézett, nem csodálkozhatott rajta, miért áll oly sokáig határozatlanul a vasgyúró, mintha nem tudná, hol kezdje a munkát.

Végre szokott fogását vevé elő az athléta; egyszerre felkapta ellenfelét két karjánál fogva a levegőbe, hogy a túlsó oldalon lehajítja a földre.

Ez könnyű munka szokott lenni a birkozóknál, kik mázsányi terhet erőltetés nélkül bírnak hányni, vetni. A levegőbe kapott ellenfél, a mint a földet elveszni érzi lábai alól, rendszerint zavarba jön, élettelen tömeg lesz belőle, elbocsátja ellenfele karját s le hagyja magát vetni, mint egy emelgetett kő, mint egy otromba mázsáló vas.

De Viktor kezei nem bocsáták el küzdtársa karját, a légben megcsóválva is szeme közé nézett annak, s midőn a túlsó oldalon amaz levágta, Viktor csak féltérddel érte a földet, s akkor egyszerre ellenállhatlan erővel taszítá ellenét másik térdén keresztül, hogy a roppant test iszonyú zuhanással bukott hanyatt a szinpadra, s oly erővel csapta fejét a deszkákhoz, hogy ájultan terült el a téren.

Mindez egy villámgyors pillanat alatt történt, a kik jól oda nem néztek, talán észre sem vették, hogy esett? Talán senki sem hallotta azt az elfojtott sikoltást, mely akkor hangzott, midőn az athleta Viktort a légbe kapta, attól az általános örömriadaltól, mely azt rögtön követé.

Hogy e jelenet nem volt tréfa, nem egyetértés, azt az athleta legjobban bizonyíthatá, kit félóráig kellett hideg vízzel öntözni, míg magához tért ájultából.

A taps nem ért véget, a küzdtérről leszálló Viktort minden oldalról üdvözölték, Malárdy kezet szorított vele, Durday megcsókolta homlokát, Hugó Oszkár bámulva tapogatta meg karjait, még az alispánné azt is mondta neki: «derék fiu».

Az a szép leányka pedig ott anyja mellett lesüté szemeit és nem mert felnézni reá. Ez volt a legkedvesebb üdvözlet, többet mondó minden szónál.

Minden szögletben, minden szobában erről beszéltek az emberek, ezt magyarázták egymásnak, hogyan esett térdre, hogy állt talpra, hogy taszította meg jobb kézzel az óriást, hogyan rántotta balkezével; így állt, így nézett, így emelkedett föl. Mekkorát zuhant a legyőzött szörnyeteg a padon, milyen elégtételt adott a nemzeti büszkeségnek ez az ifjú báró, ez aztán az ideálja egy magyar főnemesnek; geniális és bátor, esze láng, izma aczél, arcza rózsa és liliom.

Csak egy volt, a ki nem osztozott a közörömben.

Magányos szobájában félrevonulva ült Kálmán egyedül – és sírt.

A legyőzött, a megbukott sirása volt az, a méltatlanul érzett fájdalomé, mely elégtételt magának nem tud igérni.

Egy óra múlva Malárdy alispánhoz szomorú, de elszánt arczczal lépett be Kálmán.

Kezében egy piros szalaggal összekötött iratcsomag volt.

Az ifju szótlanul megcsókolá atyja kezét, s felnézett egy pillanattal annak arczára. Nem látott rajta semmi enyhitőt, semmi buzdítást. Malárdy alispán, a classicus szobor arcza volt az, ki büntetését megköszönő rabot lát maga előtt.

– Bocsásson meg, édes atyám.

Malárdy nem tudta, hogy Kálmán mint szégyenült meg, ezt senki sem merte neki megmondani, ő csak annyit tudott, hogy fia daczolt vele s kényszeríté őt, az apát, a társalgási terem elhagyására az által, hogy költeményeit előhozta elolvasni.

Nem szólt Kálmánhoz egy szót sem.

– Én kegyedet sokszor megbántottam, rebegé az ifju érzékenyen.

Malárdy hidegen bólintott fejével.

Ma is. Épen neve napján.

Malárdy visszavonta tőle kezét. Irgalomért esdő rabokkal így szokott bánni.

– Itt vannak összes költeményeim, szólt alig hallható hangon az ifju, s egy csepp hullott valahonnan a kezében levő iratokra. Soha sem fogja őket többé látni senki.

Azzal hirtelen a kandallóhoz lépett, s belehajítá az egész iratcsomagot.

És azután odaborult atyja keblére s kitörő érzelmei rohamában átölelte a hideg szobrot, és sírt annak keblén keservesen, igazi könnyekkel.

A nagy szobor egy párszor fölemelte kezét, hogy a síró ifju fejét megsimogassa vele, de azt is abbahagyta. Az ajtó nyilt, és rajta Viktor lépett be; a nagy szobor inte neki, hogy csak jőjjön be, tudtul adá annak a másik ifjunak, hogy csak menjen szobájába s ne mutassa senkinek, hogy baja volt. A gyöngeség nem közönség elé való.

Kálmán letörlé szemeiből a könnyeket, a mint Viktort meglátta, s arczát elfordította tőle, két lépésnyire kikerülte, midőn mellette elment. Úgy félt tőle, úgy gyűlölte.

Malárdy pedig a hála és bámulat vegyületével lépett Viktor elé, mindkét kezét eléje nyujtva.

– Tudja ön, mi ég ott a kandallóban? kérdé tőle.

– Ha jól sejtem: Kálmán barátom versei.

– Valóban azok. Örökre lemondott ez őrjöngésről. Hogy vihette ön ezt végbe?

– Szegény fiú, nagyon igazságtalan voltam hozzá. Igen megbántottam. Ez nekem sokba került.

– Hogyan?

– Elvesztém az ő szeretetét.

– De megnyerte ön az enyimet! szólt Malárdy, s kebléhez szorítá az idegen ifjut és a nagy szobor keze megtudta azt ölelni, és a nagy szobor ajkai megtudták annak fejét csókolni; a nagy szobor még tréfálni is tudott:

– Az indus szemfényvesztő nem hiába mondá, hogy ön nagyobb bűvész mint ő, mert «ez» csakugyan a legnagyobb bűvészet.

Kezével az égő költeményekre mutatott.

A CALABRIAI KÖPENY.

Viktor e naptól fogva kedvencze maradt az egész Malárdy-pártnak. Mert egy egész pártnak bizton lehetett nevezni a Malárdy-családot, melynek viszonyai, összeköttetései mind a négy kerületre kiterjedtek s érdekei egy egész megyét foglaltak össze.

Az alispán az első órában meg volt hódítva általa, az elegans atyafiak az első napon, és a szép hajadon – az első pillanatban.

Egy hét alatt Kálmán is megadta magát e rettenetes hódítónak.

Úgy bánt az vele, mint egy bölcs országfoglaló a legyőzött néppel. Elébb megérezteté vele, hogy nálánál minden téren erősebb, hogy ma legyőzője lehet észszel és karral; – azután pártfogója, védelmezője lett, vitte magával a merészebb utakon, bátorítá, erősíté, közölte vele lelke lángját; elfoglalta tőle az utolsó ellenállási ösztönt: a gyűlöletet és tulajdonává tette őt a szeretet és hála által.

Egy hét alatt Kálmán egészen átváltozott Viktor befolyása alatt; Viktor más életrendre szoktatá őt; reggel már hajnalban felzavarta ágyából, s vitte a kerti tóba fürdeni a hideg friss vízbe, a mitől teste megedződött; Kálmán nem tudott uszni, Viktor néhány nap alatt annyira vitte, hogy át tudta uszni a tavat; azután leczkéket adott neki tőrrel vívásban, a mi akkortájon kezdett divatba jönni: egyszer csak azt vették észre az elegans úrfiak a kastélyban, hogy az örökké tintásnak csufolt Kálmán meg mer jelenni a vívó teremben s mindnyájokat leküzdi a Viktortól tanult mesterfogásokkal. Kálmánt taníttaták nyelvekre is: olvasott németül, francziául, de annyira nem tudott menni, hogy beszéljen is. Viktor néhány nap alatt oly bátorrá tette őt, szüntelen francziául beszélve vele, hogy a legnépesebb társaságban képes volt a beszéd folyamába elegyedni, hol azelőtt zavarba jött, ha megszólíták. Malárdy arczán meglátszott az öröm, midőn fiának ez átalakulását észrevevé, s ez örömöt Kálmán maga is érezheté; mert soha annyi gyöngédséget nem tapasztalt atyja részéről, mint e rövid idő óta. Ez örömét is Viktornak köszönheté.

Kálmán lelkében igaz költészet rejlett, azt férfias mulatságokkal, komoly munkával eltemetni nem lehetett; Viktor arról is gondoskodott, hogy a szellemi szükségnek új tért nyisson, s megőrizze a költő lelkét a veszélyesebb recidivától. Észrevette, hogy Kálmánnak nagy hajlama van a zenére; titokban gyakran ábrándozék egyszerű tilinkóján. Viktor egy pompás elefántcsont fuvolával lepte meg őt, s megtanítá egy könnyű, de gyönyörű dallamú siciliai halászdalra, melyet midőn a családkör előtt legelőször eljátszott az ifju, olyan valóságos tapsot nyert érte, a minőt verseivel sohasem birt elérni. Ez által új ösvényre volt vezetve túláradó költészeti hajlama, oly ösvényre, mely háladatosabb és díszesebb. A zene mindig a noble passiok közé tartozott: csak a versirás és a komédiázás volt lealázó.

Viktor mindenkinek kiismeré védetlen oldalát, bőkezűsége minden cselédet imádójává tett, szép szavai minden hölgyet, bátor magaviselete minden férfit.

Csak egy személynél volt hasztalan minden fáradsága: az alispánnénál. E nő nyiltszivű volt, nyelvén hordozta minden gondolatját; és mégis oly nehéz volt szivéhez jutni. Ő nem volt Viktor részén soha. – Midőn mindenki dicsérte, magasztalá, ő akkor is azt mondta felőle, hogy nem tűrheti. A mit mások Viktorban bátorságnak neveztek, annak ő előtte szemtelenség volt a neve: miveltsége idegen korcstulajdon, ügyessége komédiajátszás; ereje parasztvirtus. Még annyit sem hagyott meg rajta, hogy szép férfi: – nem; pufók, vörös és görbe lábú; idomtalan rút ember; ha Hermina az ő édes leánya volna, ilyen embernek nem adná, ha az még egyedül volna is férfi a kerek világon!

És Hermina?

Ő volt az, a kivel Viktor legkevesebbet foglalkozott.

Hiszen jól tudta azt, hogy szüléik már elvégezték azt egymás között, hogy Hermina báró Kadarkuthy neje legyen.

Azt is jól tudta, hogy az a hölgy nagyon biztos foglya már annak a bűverőnek, a mit köznapi nyelven úgy hínak, hogy «szerelem».

És talán még mást is tudott? Talán még azt is tudta, hogy mikor a nő szeret, a férfi hidegsége, közönye azt a szerelmet az őrültségig fokozza fel; hogy azután a szeretett ideál egy szavára azt mondja: «követlek, veled megyek: a nyomorba, a halálba, a kárhozatba».

És talán – gondolt olyan pillanatokra, a mikor a hölgynek így kell szólni kedveséhez.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez alatt egyik ünnepély a másikat érte Viktor kedvéért. Egyik nap hajtóvadászat volt, másnap hangverseny; halászebédek, lófuttatások válták fel egymást. – Viktor mindenütt kitünő szerepet játszott, mindenütt ő volt az ünnepély hőse, s egy ünnepélyes határjárásnál még azt is bebizonyítá, hogy a törvénytudományban is járatos: úgy idézett a tripartitumból könyv nélkül, mint akármely vén prókátor, a kinek minden hajszála a corpus jurisért esett ki, s bámulatra gerjeszté tiszta felfogásával a provincialis fiscalisokat.

Egy napon csónakázást rendeztek a Dunán, mely különösen Eudemia kedvencz eszméje volt, ki sokat tudott szenvelegni a bűbájos alkonyi órákról, midőn az aranyos habokat csapkodó evező-ütenyre távoli barcarola hangzik.

Gyönyörű tavaszutói délután kedvezett a mulatságnak; az ég tiszta volt, a Duna síma és átlátszó: a kagylókat meg lehetett látni két ölnyi mélyen a víz alatt s az ezüst halacskák útját, mik rajonkint gyűlnek össze, együgyű szájacskáikat tátogatva s viczkándva szökellnek ismét széjjel, mikor a nagy goromba evező feléjök csap.

A síma vízszín felett hallgatva járta néhány villásfarkú fecske sajátszerű kontratánczát, ezerféle képleteivel, miket ők soha össze nem zavarnak; egymást kikerülik, ismét összejönnek; imittamott siránkozott egy-egy halászmadár, alig lebbentve szárnyát a légben, mintha láthatlan fonálon függne ott, s nyilsebesen csapott alá, mikor egy-egy potyka felvetette magát a víz színére.

– Urfi, szólt az öreg révész Viktorhoz, jó lesz köpönyeget vinni magával. Valami idő lesz. Nagyon ugrálnak a halak. A fecskék sem hiába röpködnek a vízhez olyan közel. Hajnalban meg épen kihallatszott Komáromból a harangszó. Nem kellene ma a vízre menni.

Viktor kinevette az öreget.

– Az egész Dunátok nem érdemes rá, hogy az ember féljen tőle. Láttam én már tengeri vihart is, öreg. Az egy kicsit szebb az édesvízinél.

A révész vállat vont.

– Mégis kár volna megázni.

Viktornak volt egy hosszú, bő calabriai köpenye; annyit mégis megtett az öreg szavára, hogy azt bevetette maga mellé a csónakba.

A társaság így osztotta fel magát: Eudemia ült a két elegans urfival egy csónakban, melynek aranyozott delfin volt az orrán; Hugo volt a kormányos.

Kálmán egyedül volt a másikban, melynek ormányán ezüst szirén alakoskodott.

Viktor evezett a harmadikon; ez karcsú hattyú jelképét viselte. Szemközt ült vele Hermina.

Három más csónakon rendes révészek s a társaság cselédei eveztek, azon feltehető esetben, ha az uri kormányosok közül valamelyik nem tudna boldogulni, segítségre leendők.

Egy nagy, zászlókkal és szőnyegekkel beaggatott dereglyén végre a társaság meglett férfiai és delnői foglaltak helyet; ott volt Malárdy az alispán, Vasady és a nyugdíjazott testőrtiszt.

A mulatság terve az volt, hogy az egész csónakos társaság vízmentében leevez a félmérföldnyi távolra eső fűzes szigetig. Ott már előre elkészített halász-vacsora vár reájuk; a szabadban, hold- és fáklyavilágnál késő éjjelig fognak mulatni, akkor a parton várakozó hintókra ülnek, s úgy térnek vissza a kastélyba.