Part 4

Hanem azért csak ott tartá magánál a talált leánykát Thaddeus úr, s Rozália, a nagytiszteletű úr hű hitvestársa, sokkal kegyesebb asszonyság volt, hogysem azért megneheztelt volna, sőt inkább azt a véleményét nyilvánítá, hogy egykor ez a kis leányka fogja ő neki mindazon bánatot kárpótolni, a mit az a másik okozand.

A kis leány, a ki legfeljebb három éves lehetett akkor, annyit tudott saját magáról mondani, hogy az ő neve Lila, és ennek köszönheti azt a szerencsét, hogy a nagytiszteletű úr az ő nevét is el nem feledte, mint azét a másik gézenguzét; mivel hogy a füvészkönyvben Lila virágnév; s ha olykor a magyar nevét elfelejtette is, a latin mindjárt eszébe jutott: Syringa vulgaris; szegény kis leánynak nagyon hozzá kellett szokni, hogy mikor «Syringa vulgaris»-t hall kiáltani, akkor ő szaladjon.

A mi hatalmas természetbuvárunk tehát azon pillanatban, a midőn Bajcsy uram hozzá belépett, épen a legnagyobb műgyönyört élvezé, egy hosszú csészéjű halaványsárga virágot tartván kezében, melynek egy pár atyafia már szétbonczolt állapotban hevert az asztalán, kettő-három pedig a szárasztóban adá ki lelkét.

– Üdvözlöm, főcurator uram, üdvözlöm; ez valóban nagy öröm, nézze csak kegyelmed, nézze ezt a ritkaságot. Tudja-e kegyelmed, hogy mi ez?

Bajcsy uram azt akarta rá mondani, hogy valami paréj, de Tádé úr nem engedte felelethez jutni, hanem folytatá diadalmas arczczal beszédét, a per alatti virágot hegyes bonczkésére szúrva.

– Ez azon Oenothera biennis, a mely egyedül Virginiában terem, és azonkívül még a kegyelmetek városának szigetében található.

– Jaj, édes nagytiszteletű uram, szólt nagyot sóhajtva az érdemes curator; én is kaptam egy virágot, a mely felől nem bánnám, ha épen csak Virginiában teremne és a mi városunkban soha ki nem kelt volna.

– Nos, nos, mi lehet az? kérdezé a nagytiszteletű úr, két keze ujjait összedugva, a mi nála mindig nagy boszuság jele volt; épen nem birta elképzelni, hogy történhetett volna ezen városban olyan fontos esemény, mely az Oenothera biennis föltalálását ellensulyozza, vagy azt épen háttérbe szorítja.

Bajcsy András uram elmondá neki a sajnos történetet. Az alispán levelét és válaszát, a mit ő adott rá; és hogy már most mitévők legyenek ők a dologban?

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram e szavak alatt csendesen összecsuká az ő füvészi gyüjteményét, s azután lehajítá azt az asztal alá: holmi virágmaradványok voltak az asztalon, azokat lesepré kezével, a mi nagy eset volt nála.

És egész alakja, egész arcza elváltozott e néhány percz alatt.

Az összegörnyedt férfi, kit iróasztala mellett könnyen nyomoréknak nézhettek, a mohos tudós, a comicumig vitt szenvedélyével, elhanyagolt viseletével, a szórakozott bágyadt tekintetű bölcs, egyszerre délczeg, athletai termetté magasult fel, arczán és szemeiben az ihlet és magasztos elhatározottság tüze lángolt, ajkairól elmult minden hiú gyöngeség; ezen szónál a gyönge férfiúból, ki önmagával is tehetetlen volt, egy hős lett, ki ezrek helyett tud szólni és tenni.

Felállt, magára ölté lelkészi palástját, felköté széles selyem övét, és bátor hangon monda Bajcsy uramnak:

– El fogunk menni az alispánhoz és szólani fogunk előtte a mi szivünk szerint.

És széles izmos kezével odaütött mellére, mintha azt értené, hogy ott szív van, még pedig igazi szív!

Bajcsy uram kész volt erre az útra. Már egyszer megtette azt, még pedig olyan társaságban, a hol ő volt a legbátrabb ember, s a legjobb szónok. Miként rettent volna vissza most, midőn Gutai Thaddeus járult előtte. Bizonyára ő utána keresztül mert volna menni még a halál országán is.

A két nevezetes férfiú épen reggeli kilencz órakor érkezett meg Malárdy szállására, ki a megyeház jobb szárnyán lakott.

A bejelentő hajdu azt a választ hozta nekik, hogy az alispán úrnak előkelő vendégei vannak; várjanak künn a folyosón.

Úgy cselekedtek. Egyik ember a másik után jött-ment, ki és be az alispán ajtaján; hivatalnokok, ügyes-bajosok, patvaristák, még hajduk is. Ezek mind előkelő vendégek voltak, kiket a jámbor férfiaknak ki kellett békével várni.

Tíz órakor egyedül maradt Malárdy, akkor ő maga jött ki az ajtón, díszruhájába öltözve, nyusztprémes mente nyakában, fejébe nyomva aranyvitézkötéses kalpagja, a gyémántos forgóval.

Büszkén lenézte a két férfiut és engedte őket levett kalappal maga mellett menni, hallgatta is, nem is, hogy mit beszélnek. A megyegyülés nagy tereme ajtajánál röviden annyit mondott nekik:

– A gyülés megkezdődött, a míg vége nem lesz, addig nem beszélhetek kegyelmetekkel.

Ott egy csoport dolmányos úr körülfogta mindjárt s elzárta a hozzáférhetést a két követ elől.

Odabenn hosszasan tanácskoztak az urak, tartottak beszédeket, s megvivátozták egymást; a két követ délutáni négy óráig ott állt a folyosón és várta az ülés végét.

Egyszer azután zörögni kezdtek a székek, kiverték a tollakat az asztalhoz, az ünnepélyes mondatokat köznapi zajgás váltotta fel, az ülésnek vége lett. A nagy teremajtók szétnyiltak: egyik zsinóros mente a másik után tünt el, patvaristák, hajduk, ólomgombos nemes urak kiszállingóztak; csak az alispán nem jött ki.

Ő a mellékszobaajtón át a választottakkal együtt az ebédlőbe sietett s az ebéd sokáig fog tartani.

Esti hét óra vetett véget az úri lakomának. A két férfiu ott várakozott folyvást a tornáczban. Néha a nyitott ajtón jókedvű lárma hangzott át hozzájuk s felderítő pohárcsengés, ők pedig nagyokat sohajtottak magukban, s gondolkoztak hosszan-hosszan, és megtörtént velök az a «mindennapi csoda», hogy a mint megszólaltak, egyszerre egy dolgot mondott mind a kettő, a mi olyan csudálatos tünemény egy ismeretlen világból, – és még nem irtak róla könyvet a bölcsek.

Azonban vége szakadt az ebédnek is; nagyokat ásítottak odabenn; egymásnak egészségére kivánták az ebédet; Malárdy hangja kezdett kihangzani a közzajból, a mint az ajtó felé közeledett. Az ajtó kétfelé nyilt, s az alispán ismét szemközt állt Bajcsy és Gutaival.

Egy perczre visszadöbbent tőlök, azután magas tekintettel szólt feléjök:

– Hiába jönnek hozzám: quod scripsi, scripsi; quod dixi, dixi. A mit irtam, megirtam. Ha holnap le nem hordatják kegyelmetek az épületjüket, holnapután majd lehordatom én.

Azzal karjára ölté valamelyik tisztitársát, s közönyös beszédet kezdve, eltávozott lakosztályába.

Gutai uram és Bajcsy uram szótlanul mentek le a lépcsőkön; midőn a megyeház ajtajában kezet szorítva egymástól elváltak, egyszerre mondá mind a kettő:

– Mink is ott leszünk.

Másnap déltájon a jámbor német ácsmester meglátogatta Bajcsy András uramat. A jó német polgár igen szomorú volt; a mint megfogta Bajcsy uram kezét, el sem akarta többet ereszteni.

– Miért olyan szomorú, mester uram? kérdé tőle Bajcsy, pedig magán is elfért volna a vigasztalás.

A német úr különféle variatiókban köhögött, s azután azt felelte:

– Akarok elmenni a várostól; aztán akarok nem visszajönni többet.

– Hát miért?

– Csak. Jobb nekem Győrbe. Mesterség ott is van. Aztán más világ van.

– De hát mi baja, mester uram? Tán a tanácsbeliek?

– Nincs, nincs. Tanácsbeli jó ember.

– Rosszul megy a kereset?

– Az sincs. Házteteje sem megy ki módiból. Ácsmester szükség mindég.

Utoljára is csak annyit vallott meg a jámbor férfi, hogy jobb Győrben, mert ott a zsidónak is szabad imádkozni, meg a pogánynak, és az eretneknek; és hogy ő igaz vallásos ember, a ki a maga hiteért meg tudna halni, de a máséhoz egy ujjal sem nyulni; és hogy ő semminek sem oka, valamint az egész polgárság sem, sem pedig a tekintetes tanács, sem a főtisztelendő urak, hanem egyedül a tekintetes alispán úr: az pedig Győrben már nem parancsol; tehát ennélfogva áldja meg az Isten Bajcsy uramat és minden rendű és rangú polgártársait, ha most nem is, de időjártával.

Néhány óra mulva azután megtudá Bajcsy uram, hogy mi volt az ácsmester keserűségének oka? A jámbor úr parancsot kapott Malárdytól, hogy holnap reggel azt a faépületet ott a téren bontsa széllyel.

A jó német polgár inkább elhagyta a várost végképen, mint hogy kezét tegye azon szerény házra, a melyet ő maga épített, a mibe ő maga verte a szegeket saját kezével és ingyen. – Tehát a rendelet már ki volt adva.

A városbeli ácslegények megtagadták a szolgálatot ennek végrehajtására. A hajóépítők és molnárok, szintén visszautasíták a parancsot; erővel nem lehete őket kényszeríteni arra.

Malárdy tehát falukról rendelt be ácsokat és napszámosokat robotban, a kik akaratát végrehajtsák.

A következő nap reggelén, midőn korán hajnalban megjelentek a munkások a parancs végrehajtására, bámulva látták, hogy az épület tele van emberekkel, a kik ott énekelnek.

Ilyenkor nem kezdhettek a munkához, várniok kellett, míg azok odabenn elvégzik.

Azonban az ének elhangzott, következett az imádság; azután megint éneket kezdtek. Egyik csoport ember, asszony, gyermek kijött az ajtón, helyette másik csoport bement, aztán folytatták, a mit ezek elhagytak.

A munkások csak vártak, hogy majd vége lesz; vártak délig: már a déli harangszó is elmult, és az ének és imádkozás még egyre tartott. Emberek jöttek ki s mentek be az ajtón, s ha kérdezte valaki: mikor lesz vége az ünnepélynek? olyan mélyen néztek a kérdező szemébe és nem feleltek neki semmit.

Végre kénytelenek voltak az alispánnal tudatni ezt a körülményt: hogy fogjanak egy emberekkel tele épület szétbontásához?

Néhány pillanat mulva ott termett Malárdy hintaja az ó-temető terén.

Már ekkor roppant néptömeg állt a faépület körül; más felekezetek hivei; néma, halavány arczok csoportozási: úgy látszott rajtok, hogy szeretnének könyörögni lakostársaikért, de nincs bátorsága senkinek megszólalni, ha e kemény, hideg szemek közé tekint. Sietett mindenki félre az útjából.

Malárdy néhány pillanatig halk hangon beszélt az ácsokkal, miközben többször mutatott a faépület felé. – Azt parancsolta nekik, hogy bontsák szélylyel azt a benn levők fejei fölül.

A legények a parancsszóra megindultak szekerczéikkel.

Odabenn épen új éneket kezdtek; ezer és ezer ajk harsogatta azt a búbánatos dallamot, a mi kezdődik e szókkal:

«Hogy a Babyloni vizeknél ültünk…»

Malárdy és az ácsok a főbejárás elé siettek. Midőn néhány lépésnyire voltak az ajtótól, fölnyilt az előttük és ott álltak az ajtóban az egyház vénei, a gondnokok és maga a nyáj pásztora, a lelkész.

– Miért jönnek kegyelmetek e házba fejszékkel és feszítő vasakkal? kérdezé Gutai Thaddeus a vele szemközt állókat.

Az alispán büszkén felelt neki:

– Hogy e ház megszünjön ház lenni…

Akkor előlépett a többiek közől Gutai Thaddeus; hosszú fekete palást folyt alá termetén, hosszú hófehér haj homlokán két felől; előlépett a templom tornáczába és két kezét felemelte az ég felé.

És két reszkető kezét emelve az ég felé, e szavakat mondá:

– «Én uram, én erős hajlékom! Fordítsd ez órában a te arczodat hozzám, hogy meghalljad, a mit az én szivem keserűsége mond te előtted. – Ime romboló szerekkel jőnek a te sátorod ellen, a kiknek mi nem vétettünk soha. Ime azt mondják, hogy hiába imádkozunk te hozzád, mert te meg nem hallgathatsz bennünket és meg nem őrized a mi házunknak elestét. De én zokogva kiáltok te hozzád, és azt mondom: légy jelen és hallgass meg engemet. A mi reánk kiméretett pohár keserűségét mi kiürítjük ma; de a te kezed legyen azon, a ki az ő kezét e mi hajlékunk ellen legelőször felemeli. Jegyet tégy annak homlokára, hogy megismerjék őt a te ártó angyalaid s kikerülje őt az áldás, a mi onnan felyül jő az égből. Tedd hiábavalókká minden ő munkáit, veszteséggé minden akaratát, bánattá minden örömét; alázd meg őt az ő büszkeségében, tördeld meg őt az ő erejében, és terjeszd ki e keserű kiáltásnak szózatát az ő gyermekeire és egész családjára; ne legyen neki öröme magzatokban, ne legyen vigasztalása utódaiban, ne legyen neve unokáknak általadva; hanem szórassanak széllyel magzatai a világ minden részeiben s legyen példa az ő történetük mások előtt!… Te pedig, siralmak városa, emlékezzél meg azon napra, melyen e nehéz szó kimondatott, és reszkessenek a te falaid, valahányszor egy új élő születik annak ivadékaiból, és meg ne nyugodjanak a te fundamentomaid mindaddig, a míg egy élő lesz annak családjából, a ki a legelső csapást ezen ház ellen merészli tenni!… Én uram, zárd be a te egednek felhői közé ezen én szavaimat, és el ne feledkezzél róluk… Úgy legyen!»

Irtózatos! Irtózatos!

A néptömeg futva rohant el a piaczról e szavak alatt, sokan eltakarták füleiket, hogy ne hallják az átok végét; asszonyok futottak kétségbebeesetten keresve férjeiket s vonszolták őket erőszakosan ama rettentő ház közeléből. Senki, senki ne merjen ahoz nyúlni. Ki vonná magára és az ő maradékaira ez irtózatos átkot!

Oh rettenetes ember volt, a ki azt kimondta. Hogy gondolhat ki ilyet emberi szív, hogy emberi ajknak által adja? oly irtózatos átokkal venni körül egy házat, mely még a születendő gyermeket is megrontsa? oly átokkal, mely félelemtől aludni ne engedje a város lakóit még száz év után is. Vond vissza e szókat!

A lelkész lebocsátá az ő kezeit, a mik még égnek voltak emelve: azután megfordult, visszalépett a tornáczba; az ajtó becsapódott, a zár rácsattant; – minden be volt zárva.

Ott a bezárt ajtó előtt sápadt, reszkető emberek álltak, szekerczékkel, rudakkal vállaikon. Azok mind együgyű publikánusok, a kik otthon hagyott gyermekeikre gondolnak ez órában s kezök úgy reszket a fejsze nyelén; pedig meleg nyár van.

Csak Malárdy arcza olyan most is, mint volt. Semmivel sem halaványabb, semmivel sem érzőbb.

Megvető hidegséggel néz le a gyáva mesteremberek tömegére: mellette egy hivatalnoka áll; az is lesüté szemeit s kezeit összekulcsolta mellén. Imádkozik. A térről siet a nép haza felé. Egymásnak beszélik, a mit hallottak s úgy borzadnak tőle. Egy nő elájult, azt friss vizzel locsolják: ott benn zúgó énekhangok mondják:

«A nagy búnak és bánatnak miatta Hegedünket függesztettük fűzfákra.»

És az ő arczán egy vonás sem változik.

Midőn látja, hogy az egész körülálló nép között nincs egy bátor ember: kiveszi egyik ácslegény kezéből a fejszét s az ajtóhoz lép vele.

Az elszörnyedés elfojtott zúgása hallatszott körüle: valjon merészli-e azt tenni? valjon ő áll-e útjába a kimondott szónak? gondolva, hogy a szó csak levegő. – Hiszen ő neki oly hatalmas, oly szép, oly viruló családja van: nem jutnak-e eszébe gyermekei? Elfeledte-e kedvenczét, a legkedvesebbet?

Egy pillanatig tétovázni látszott, lába önkéntelenül hátra lépett; – azután ismét büszkén veté fel homlokát, balkezét feje fölé tartá, mintha védeni akarná magát valaki ellen, a szekercze megvillant jobbjában s egy erős csapással behasítá a bezárt ajtót.

E csapás után oly csend volt künn és benn, hogy az enyészetes visszhangzó döngést az utolsó reszketésig lehetett hallani utána.

Azzal visszafordult a munkásokhoz:

– Most folytathatjátok a munkát.

Azok szomorúan kezdtek hozzá; kifeszíték az ajtókat, felmentek a tetőre, leszedték a deszkákat, a gerendákat, azután szétbontották az oldalfalakat, kidöntögették a szobrokat, ágasokat egymásután.

Azok az éneklők pedig odabenn meg nem mozdulának helyeikről, hanem ott maradtak, míg a ház el nem tünt körülöttük, míg egészen az ég alatt, a szabad pusztaságban nem maradtak.

Malárdy hintajában állva nézte végig az egészet és hallgatá az ének sorait:

«Boldog ki tenéked e dolgot Megfizeti, e méltatlanságot, Ki öledből gyermekidet kirántja, És az erős kősziklához paskolja.»

Mikor vége volt a zsoltárnak, vége volt a sátornak is; haza mehetett mindenki.

A mit Malárdy megparancsolt, azt véghez is tudta vitetni.

A GÉZENGÚZ.

Most hagyjunk elmulni egy szép összeg esztendőt: körülbelől annyit, a mennyi elég arra, hogy a gyermekből férfi, a férfiból öreg ember és az öreg emberből ismét gyermek legyen.

Azóta sok minden megváltozott a nap alatt. A kis város utczái jobbra-balra egyenesültek; új emeletes házak támadtak a piacz körül, a mi arra mutat, hogy az emberek régen nem félnek már egymás tetejében lakni.

A kimondott átkot rég el is feledte mindenki; nyomai, emléke eltüntek a földről; erőskezű József császár sokat változtatott a dolgon. Az atyafiaknak most benn a város közepén van kőből épített templomuk, az utczára kifelé szolgáló kapuval, benne orgonával, aranyos szószékkel, átellenében egy egész várforma épület, rácskerítéssel, vasajtókkal, bádogtoronynyal, ez az iskola. Abban az egész utczában nem lakik más, mint válogatott erősnyakú nemzedék.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak is külön háza van most épen a templom mellett; tart segédlelkészt is kettőt és a tanárok odaát szintén lelkészjelöltek, egyik fölesküdt pap; a kiknek számára sorban főznek minden háznál, a mit egyházfi uram szokott bejelenteni mindennap.

A városi nép minden felekezete szép békességben él egymással, s ha a békét a rakonczátlan iskolai fiatalság néha-néha megtöri az által, hogy a czigánymezőn laptázáskor összeverekednek, e haszontalan buzgalomért őket az illető iskolákban másnap egyenlő igazságszeretettel meg is csapják s a kölcsönös elégtételről minden felekezet tanárai sietnek egymást tudósítani, nehogy azt hihesse valaki, hogy a fiatal nemzedék leendő polgártársai iránti türelmetlenségben neveltetik.

Boldogság, jóllét szaporodik a városon; a Vág mellett egy egész új városnegyed támadt, s a belső utczák kövezetet kaptak, minélfogva azután némely elkésett régi ház majd az ablakával éri a földet, s lefelé kell bele lépni az utczáról.

A felvidéki fakereskedés s a dunai gabnaüzlet egyik fő rakhelye lett a város két partja, s az a sajátságos körülmény támadt, hogy egy tisztán magyar városban a kereskedői osztály lesz a hangadó, ez tart hintókat, lovakat, az ünnepel legfényesebb névnapokat (más czím alatt még nem szokás mulatságokat tartani), az mutatja be a legbecsesebb ruhákat és ékszereket a templomban és a sétányon. A földbirtokos osztály, a magyar aristocratia künn a falvakon lakik, s ha összejön is törvénytevő napokon a városban, épen nem szorítja háttérbe a benszülött előkelőséget.

Csupán a Malárdy család gyakorol még most is némi elszigetelt olympot a város közepén, melybe kevés alkatrész jut magából a városból. Vidéki nagybirtokosok, rangbeli hivatalnokok, nagy családok utódai szokták egyedül képezni udvari környezetét. Hogyan mulatnak ott? mit csinálnak, mit beszélnek? arról a városban nem tudnak semmit, nincs is rá gondja senkinek; az egy egészen külön világrész, a melyből nem járnak át a másikba. Csupán annyit tud minden ember, hogy az alispán úr házánál pianoforte van, vagy classicus nyelven clavicordium; furcsa orgonahegedű, a min Hermina kisasszony, mint mondják, remekül tud játszani, ezt is csak onnan tudják, mert kihallik az utczára a hang.

Még akkor ez volt az egyetlenegy zeneszövő gép az egész jó városban, hanem annál többet muzsikáltak minden háznál az úri kisasszonyok kerekes rokkákkal. Azóta persze a clavicordiumok jobban elszaporodtak s most a pergő rokkának járnának csodájára, ha szólna még valahol. Egy-egy árva gitár ténfergett nagynéhol egyik háztól a másikhoz, a szerint, a mint azt kegyes családatyák elébb vagy később el birták üldözni, rettenetesen lenézvén az olyan kisasszonyt, a ki nem szégyel muzsikálni.

Bajcsy András uram háza most is ott áll a megyercsi utczán, most is azon állapotban, melyben azelőtt volt.

A derék mester dolgát nagyon fölvitte az Isten; vannak házai többen is: a tolnai-utczában, a csapó-utczán, a rozmaring-utczában és másutt is; van kertje és szántóföldei, pénze is szép kerek összegekben érdemes kereskedő uraknál, hatos kamaton. Mind ebből ő nem is csinál titkot. Hála Istennek, meg vagyunk: ez a felelete a «hogy mint van?» kérdésre.

Leányait régen férjhez adta: egyiket egy kereskedőhöz, a kinek három tölgyfahajója jár alá a Bánságra, másikat egy városi hivatalnokhoz, mindkettő derék becsületes ember s díszes háztartással bir.

Hanem azért ő maga most is ott lakik a kis alacsony házban, s nem szégyenli kis ajtaja fölött azt a lengő czímert, melyen két oroszlán szörnyen el van foglalva egy piros csizmával meg egy arany mustával; aláirva jó öreg betükkel:

«Nemes Bajcsy András, csizmadia mester.»

Még akkor a csizmadiák nem szégyenlették a nevüket, s Bajcsy András uram alkalmasint megpálczázta volna azt a vakmerőt, a ki őt «lábtyűművész»-nek merte volna csúfolni; mit az újabbkor férfiai választának ő maguknak.

Nem is igen üldögélt Bajcsy uram a kávéházban, pedig lett volna benne módja, s nem igen döntögette az egyetlenegy augsburgi ujságból az országok sorsát, hanem otthon állt az asztala mellett s felgyürve inge ujjait izmos karjairól, maga szabta most is a fontos talpat, harcsaszájura a parasztnak, kecsegeorrúra a rangbeli embernek, s nem nevezte cancellariának a csizmadia-műhelyt, hanem hátához verte az inasnak a lábszíjat, ha az rosszul szurkolta meg a dratvát, in ipsa persona és brevi manu.

Volt azonban Bajcsy András uramnak egy kegyetlen plágája, mely élte napját gyakorta megkeserítette, nem egyszer hozta arra a kétségbeesett gondolatra, hogy este felpakoljon egy szekérre mindent, levétesse a czímert a kapu felül, elköltözzék a város tulsó végére, reggelre hült helyét találják a megyercs-utczai házban.

Vala pedig ez egy rettenetes asszonyi állat, a ki ott a szomszédházban lakott s hivatta magát Mákosné nagyasszonynak.

Ez az úri asszonyság mindig tele volt rossz újsággal és különösen szerette azt Bajcsy urammal közölni legelébb. Nem törhetett el keze, lába valakinek a városban, vagy öt mérföldnyi kerületben; nem fordulhatott fel szekér az utczán, nem történhetett rablás, gyilkosság a környéken, hogy azt Mákosné asszonyom első kézből ne kapta volna: a második aztán volt Bajcsy uram, a ki pedig igen szerette a lelki nyugalmat és irtózott minden gonosz hírtől.

Félt a miatt kimondhatatlanul, mikor már Mákosné asszonyomat meglátta az ablak alatt jönni; kivált volt annak egy háromtarajú fejkötője; ha az volt a fején: már akkor bizonyos volt az emberhalál. A halálhírekben különösen gyönyörködött a derék asszonyság, ezek voltak ránézve a csemege-falatok. Különösen szeretett olyan embereket megölni, a kik egy órával ezelőtt még egészségesek voltak, még Bajcsy uram is beszélt velök. Hazamentek, lefeküdtek és meghaltak. Számtalanokat megölt ilyen módon. Némelyek még azután tíz-húsz esztendeig is eléltek, másokat ellenben kétszer-háromszor is megölt, elsiratott és eltemetett, ki mennyiszer kiállta.

Nem kevesebb kedve telt jámbor házastársak belső viszontagságainak elbeszélésében. Legnagyobb békességben élő párok kegyetlen verekedései, tisztességes családapák tilos viszonyai más emberek leányaihoz, elszöktetett kisasszonyok, megkezdett válóperek sohasem fogytak ki tárczájából, és ezeket mind meg kellett tudni, végig hallgatni, végig mérgelődni a jámbor Bajcsy szomszédnak, akár hitte, akár nem.

Az esztendő semmi szaka, a napnak semmi órája nem volt rá nézve biztosítva, hogy Mákosné asszonyom valami döghalált, vagy európai háborút nem hoz be a szobájába; a mit aztán olyan hozzávaló hült szájjal és zöld ábrázattal tud előadni, hogy az embernek a hajszálai állnak az ég felé. Még éjszaka is azzal a fohászszal szokott elaludni Bajcsy uram: oh uram Istenem, ne engedd, hogy az éjjel Mákosné asszonyom szavát meghalljam! a mi annyit tett, hogy «őrizz meg tűztől, víztől, földindulástól»; a minek a hírét bizonyosan ő kiáltaná be legelőször az ablakon.

A sok rossz hírmondás mellé azt is meg kelle tudni a derék férfiunak, miszerint a szomszédasszony azt beszéli ő felőle, hogy Bajcsy uram őt feleségül akarja venni, a mi aztán Bajcsy uramat dühössé szokta tenni, mint az oroszlánt.