Part 3

– No hát igen. Itt van az alispán úr; de nem szabad hozzá bemenni.

– Nem szabad? miért nem szabad?

– Mert dolga van. Azt parancsolta, hogy elutasítsak minden embert.

– Jó. Tehát itt fogunk várni, a míg dolgát végzi s kijön.

Bajcsy András uram nem azért volt nemes ember és czéhmester, hogy attól, a mit egyszer feltett magában, az első akadálynál visszarettenjen.

A mint a megyeház udvarán széttekintgetett, hirtelen valami jó ötlete támadt: az alispán legkisebb leánykája, Hermina kisasszony épen ott szaladgált az udvarban s valami kétségbeesett lepkét kergetett, a mely maga sem tudja, miért vetődött ebbe a virágtalan házba.

András mester kapá a fejéről a süvegét s deputatió létére utána eredt a lepkének, azt süvegével szerencsésen lefülelte s kérges markával kivonva a süveg alól a nyomorult párát, illő hódolattal nyujtá azt át Hermina kisasszonynak.

Hermina kisasszony mintegy ötéves lehetett ez időben; hanem azért tökéletesen fogékony kebellel birt az iránta tanusított udvariasságokra nézve. Köszönni nem volt szokása, hanem a helyett megsejté a Bajcsy András uram órazsebéből kicsüngő carniolos pecsétnyomót s az nagyon megtetszett neki: milyen jó volna az az ő babája nyakára (nem tudom én minek).

Bajcsy uram tétovázás nélkül leoldá órájáról az ősi clenodiumot s átnyujtván azt Hermina kisasszonynak, azt kérdé tőle, hogy van-e neki hát szép bábuja?

– Van bizony, még pedig olyan, a melyiknek haja is van.

– De olyan nincs úgy-e, a melyik a szemét is kinyitja, meg lecsukja?

– Hát maga látott olyant? Kérdé Hermina kisasszony megilletődve.

– Láttam bizony. Azután még sír is, mikor megszorítják.

– Hol van az? hol látta?

– Otthon van nálam! én vettem.

– Hát kinek vette? Van magának leánya?

– Hát én azt a kis-kis Hermina kisasszonynak vettem.

– Ah!… Hol van?

– Jaj nem tudom, hogy a tekintetes alispán úr megengedi-e a kisasszonynak, hogy azt elvegye tőlem?

– Oh a papa nekem mindent megenged.

– De mégis jó lesz előbb megtudakolni tőle; tudja a kisasszony, ha az alispán úr megharagszik, majd engem ver meg. Hanem hát menjen be a tekintetes alispán úrhoz, s kérdezze meg tőle, szabad-e egy embernek bemenni hozzá, a ki magának egy babát akar adni. Aztán ezüstből van a czipellője, arany a fésűje.

– Ne féljen semmit, majd mindjárt beszélek én a papával; szólt Hermina kisasszony, pártfogó kézszorítással biztosítva a czéhmestert s menten sietett az alispán szobája felé.

Az őrt álló hajdu bátorkodott a kisasszonyt figyelmeztetni, hogy oda bemenni nem szabad. Az alispán úr megtiltotta ezen az omladékos helyen való járást.

Hermina kisasszony azonban fenyegető piczi ujját neki mérve a vén bajnok fejének, komoly figyelmeztetésül monda:

– János, meg ne haragítson, azt mondom, mert tudja azután, hogy baj lesz belőle.

János valószínűleg emlékezett a fenyegető kis hatalom nagy befolyására s nem mert több ellenvetést tenni, hanem beereszté a kisasszonyt.

Nehány percz mulva visszajött Hermina kisasszony, jót csípett a strázsa karján: minek áll az útjába? azzal odasietett Bajcsy András uramhoz s megfogva a férfi izmos tenyerét, azt mondá neki, hogy menjen vele.

János hajdu ezúttal nem merte Bajcsy uramnak útját állani: ezen comitiva mellett szabad ki- s bejárás volt az alispánhoz.

Bajcsy uram hóna alá nyomta süvegét, kardját karja alá vette, s illő embertudással lépett be a megye főnökéhez.

Malárdy ott várta őt az ajtó előtt, olyan közel az ajtóhoz, hogy a belépőnek épen vele szemközt kellett megállani. Onnan nézett rá büszke, agyonnyomó tekintetével.

Bajcsy uramat ez nem hozta zavarba s nem feledteté el vele a csinos diák üdvözletet, melyet készen tartva hozott:

– Servus humillimus perillustrissime domine Vice Comes!

– Mit akar az úr? kérdé tőle Malárdy hidegen, röviden, visszautasítólag.

Bajcsy uram összeszedte testi-lelki erejét, föltéve magában, hogy nem fog elszédülni, bármennyire nézzen is a szeme közé ez a félelmetes férfi.

– Ego nobilis Bajcsy András, csizmadiárum czéhmester in loco, jövök a tekintetes alispán úrhoz, qua deputatio, azon alázatos instantiával, hogy minekutána Isten ő szent felségének tetszett e mi nyomorult városunkat olyan csapással meglátogatni, a minő még az egyptomi plágák között sincsen feljegyeztetve; e mi boldogtalan városunknak békességes lakói összejövének a rácz temető helyén és ott megegyezének egymás között: miszerint ne legyenek e város falain belűl emberek, a kiknek ajkai zárva maradjanak e közinség napján; hanem hogy imádhassák Istent mindnyájan, szabad legyen minden hitbeli felekezetnek e város ingadozó földén olyatén faépületeket építeni, a melyekben Istent imádhassák. E végett küldettem én a tekintetes alispán úrhoz, és még többen mások, a kik kívül az ajtó előtt várakoznak.

Bajcsy uram rendben elmondá beszédét és nem akadt bele, pedig az alispán arcza minden szavánál haragosabb vonásokat vett föl; kemény, égető szemeivel a beszélő szemeibe fujta haragja delejét, szemöldökei mindinkább közeledtek egymáshoz, mint két fekete felhő, s a mely perczben Bajcsy elhagyta beszédét, hirtelen odalépett hozzá, egészen közel eléje, úgy, hogy kinyujtott ujjahegyével annak mellét érinté; csattanó hangon kiáltva rá:

– Lázadó!

E szörnyű nevezésre összerendült a jámbor férfi.

Az alispán felszakítá az ajtót, hogy láthassa, kik vannak még jelen.

– Hogy hivják önt? kérdezé a legközelebb állótól.

Az nyugodtan vallá meg nevét.

Aztán a többit, mind sorban: egy sem tagadta el nevét nem rettentek meg a vallatástól.

Akkor kinyujtá feléjök kezét az alispán és szigorú hangon mondá:

– Önök mindnyájan, a kik itt jelen vannak, felelősek azon tárgyért, mely a leggonoszabb lázadási kisérletnek nevezendő. Ön pedig, szólt Bajcsyra mutatva, mint e zendülés coryphæusa, fejével játszik és foglyom marad.

Bajcsy András nyugodtan emelé fel fejét s e perczben úgy állt megrémült társai között, mint egy viador.

– Én uram! szólt középső ujjával mellére mutatva; én nemes Bajcsy András vagyok; igaz armalista nemes ember és igaz keresztyén. Mint nemes embert védelmez engem a primæ nonus, és senki az én vállamra kezét nem teheti, a míg törvényes itélet nem hozatott ellenem; mint keresztyént védelmez az én erős hitem; és senki engem meg nem rémít abban. A mit én kértem, abban nincs semmi törvényellenes, és a kérelem nem lázadás. A miért is én vissza nem vonom azt, sőt megújítom újra, s ha szenvednem kell azért a mit cselekszem, kiállom azt is, és nem tartom nyomorult testemet drágábbnak az én uram Megváltóm testénél, a ki megostoroztatott és megfeszíttetett, s szegekkel és dárdákkal keresztül szuratott. Itt vagyok, itt állok és elmondom, a miért küldettem.

Malárdy észrevette, hogy kivel van dolga. Nem egy ijedező öreg mesterember az, a ki tekintélyes nagyur haragos szavától elsápad és elfeled beszélni, hanem egy gonosz rajongó, a ki büszkeségét találja abban, hogy a veszedelmet keresse. Ez iránt változtatni kellett a fegyvert.

Hidegen lenézte, félre fordult tőle, s azután hátrament szobája legutolsó szegletébe, ott leült, kis leányát ölébe vette s azzal kezdett el beszélgetni.

De Bajcsy uram bölcs ember volt. Ő is megcserélte fegyverét.

– Tekintetes alispán uram, szólt igaz érzékenység hangján. Milyen szép családdal áldotta önt meg az Isten; szép derék fia, leánya van. E derék gyermekek egykor mind a mi ivadékaink előkelői lesznek; és uraságod nevét mindenfelé emlegetni fogja a nép. E gyermekek jövendő boldogságára kérem a tekintetes urat, legyen kegyelemmel a mi kérésünkhöz, szerezze meg fiai számára azt a szeretetét a jámbor köznépnek, a mi többet ér a világ minden dicső hivatalainál, hogy mondhassák egykor a mi utódaink: ime ez is azon Malárdy utóda, a ki megengedte nekünk, hogy Isten előtt egyenlőek legyünk mindnyájan, s ne legyen e mi városunknak fele népe néma, valahányszor a mi urunknak napja vagyon!…

A kemény férfiu arcza hideg, változatlan maradt, mintha nem is értené azt a nyelvet, a melyen hozzá beszélnek, mintha nem volna ő más, mint egy kegyetlen examinator, a ki előtt félénk tanítvány mondja fel leczkéjét.

Pedig Bajcsy uram olyan szépen tudott kérni, olyan mély érzelem látszott becsületes arczán, midőn azt mondá: úgy áldja meg az ég az alispán családjának kicsinyét és nagyját, és azokat, kiket leghívebben szeret, és azokat, kikben legtöbb reménye van.

Midőn a publicanus férfi elvégzé beszédét, a hatalmas ember hidegvérrel fordult hozzá:

– Van önnek még valami mondanivalója?

– Nekem nincs; – de van az Úr Istennek!

És mintha prófétai ihlet szava lett volna e mondás, azon pillanatban ismét megrázkódott a föld; csak egy reszketeg lázas borzalom volt az, mintha ajtókon és ablakokon egyszerre száz kéz zörgetne; de e kitartó rendüléstől lassankint levált egy nagy darab kőragasz a szoba padmalyáról, épen az alispán kedvencz leányának feje fölött, egy egész négyszögölnyi térről; – a kemény ember nem látta meg azt, mert daczos megvetéssel nézett a lábai alatt ingó földre; hanem a publicanus meglátta, mert felnézett az úr Istenhez, kiről beszélt. Csak egy pillanat, és a szép elkényeztetett gyermek, ki szemefénye volt az egész családnak, halva hever atyja lábainál: e pillanat alatt odaugrott Bajcsy uram, két karjával és tulajdon testével elfedezte a gyermeket; egy surtató robbanás hallatszott, a leomló vakolat-tömeg mindenestül a férfi fejére hullott, s azon törött darabokra.

Bajcsy András véres fővel állt fenn e zuhanat után a szoba közepét ellepő omladék között. A kőragasz két-három sebet ütött fején s valami szédítő kábulást támaszta agyában. Csak annyit látott, hogy egy holtnál is halaványabb férfi áll vele szemközt, a kihez ő e szavakat intézi: «engeded-e uram, hogy a mi házunkban beszéljünk az Istennel?» és hogy az a férfi egy alélt gyermeket vesz ki kezeiből, s e gyermekkel ölében sietve, futva hagyja el a szobát. És azután ismerős emberek jönnek be hozzá; őt felemelik a földről, hová ki tudja miért feküdt le, s fejét vízzel locsolják, a minek nem igen örül, és olyasmit suttognak fülébe, hogy az alispán megengedte, miszerint miatta cselekedjenek, a mit akarnak; – ez többet ért a fejére, mint a hideg víz; azután végképen nem tudott magáról semmit, úgy, hogy midőn másnap délben otthon puha ágyában felébredt, s mellette virrasztó leányaitól megtudta, hogy odakünn a rácz temetőn már készen áll a nagy faépület, gerenda-toronynyal az elején, bádogcsillaggal a hegyén, húsz sor paddal mind a két oldalán s fehérre festett szószékkel a közepén, és hogy a hivek mind ezért Bajcsy uramnak köszönnek legtöbbet, mint a ki az alispánhoz el mert menni deputatióba, s hatalmas beszéddel és a kisasszonyka megmentése által az engedélyt kieszközlé: hát akkor Bajcsy uram egyenesen azt hitte, hogy száz esztendőt álmodott keresztül.

Mondhatták azután Bajcsy uramnak, hogy ennyi meg ennyi lyuk van ütve a koponyáján, a miket ilyen meg olyan emplastrumokkal kell tapaszgatni; nem törődött semmi testi bajjal, felkelt, felöltözött, hóna alá vette a zsoltárt s két szép ifju hajadon leányát két felől maga mellett bocsátva, sietett a – templomba.

A templomba! Oh mi édes szó volt ez akkor. Mai emberek nem tudják azt felfogni többé; ha lovardáról, bálteremről volna a szó, ha vasútkérdés volna, talán értenők a lelkesülést, talán tudnók képzelni azt az izgalmat, hogy álltak meg az emberek minden utczaszegleten, hogy tolongtak az utczákon, hogy beszéltek lelkesült ajkak csudálkozó szemeknek: hogy a rácz temető terén áll a templom, a csillaggal tetején, az omladozott házakon keresztül messzire ellátszik a csillag.

Most is látszik még a csillag; még magasabb torony tetejéről: de bizony már nem igen beszélünk róla.

Hajh akkor nevezetes látvány volt az! – Olyan sűrűn állt az ember benn a házban, hogy mozdulni nem tudott egymástól, édes apák, anyák, felvették gyermekeiket karjaikra, hogy ők is lássanak és halljanak, hogy ők is énekelhessék a verset:

«Im eljöttünk nagy örömmel Felséges Isten A te szentidnek gyülekezetibe!»

Az volt az ének, az volt a sirás! A vén ősz férfiak barázdás orczáin hogy csurogtak le a könyek, a míg ajkaik énekeltek; és a kik egymásra néztek, még inkább könyre fakadtak; és a midőn felment a szószékbe a lelkész, hogy nem tudott sokáig megszólalni az elfogódás miatt, hányszor kellett félbeszakasztania beszédét a szivét terhelő érzelemtől, s midőn erőt adott neki a magasztos ihlet, hogy rázta meg átható szavával a hivők lelkeit, hogy emelte fel őket az ingadozó földről a soha nem változó égbe, mely arczát meg nem másítja soha, miként a föld és az ő gyarló halmai…

Pedig ha leirnám ide az egész beszédet, alig találnának abban az előrehaladt kor bölcsei egyebet avult mondásoknál, s ódon nyelvtani hibáknál.

Hanem akkor az volt – a dolgok természete, hogy mindez igen szépnek tartatott: az ifjak és asszonyok még a templomból eltávoztuk után is arról beszéltek, az öregek pedig, kiket neveze a nép presbytereknek, ott maradtak köszönetet mondani nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak, felkérték őt, hogy legyen ezentúl az ő egyházuk lelki vezére állandóul, megajánlották a papfizetést, fogadást tettek iskola-alapítás iránt s nagy összegeket igértek e szent czélokra, mihelyt az Ur elfordítja felőlük e csapást.

Azután megválaszták Bajcsy uramat kurátornak, mely tisztes hivatalt ő menten el is vállalá, s számadást tőn a presbyterium előtt a rábizott pénzről; s készítődött egy nagy épület gyalult fából, vaspántokkal jól megerősítve, befestődött kívül és belől olajos festékkel, vevődött selyemterítő az ur asztalára, nemkülönben ezüst tányér és serleg az ur vacsorájához stb.; a számadás végén hallható volt pedig egy különös kiadás, mondván: «egy aranyos bábuért a tekintetes alispán úr kisasszonya számára kegyes pártfogása miatt».

És vala az összes kiadás mindezekért – egy rénes forint és negyvenkét vastag krajczár kongó pénzben:… a többi ingyen adódott és csinálódott.

AZ ELSŐ FEJSZECSAPÁS.

Naponkint háromszor szóltak a kis csengetyűk az apró tornyocskákban, a hevenyészett haranglábakon; mindennap háromszor látogatta minden vallásfelekezet hive fénytelen templomait, a mik e napokban egészen hasonlítottak egymáshoz; leginkább azáltal, hogy a külön templomba járók megtanulták egymást szeretni.

Ime ennyi pusztulásra volt szükség, hogy az emberek szeressék egymást.

Ezen napok emlékére történik az, hogy a sokszor meglátogatott város népe a csapás évforduló napján háromszor keresi föl templomait most is: ez mindenkinek egyformán ünnepe; a mai ó és új naptárban egy napra esik.

E nap általános bőjt minden felekezetnél, a mit meg nem tartani szívtelenség.

E napon nem esketnek házasulandó párokat össze.

E napon nem szabad zenének szólni senki házánál, sem a csapszéket megnyitni, sem a piaczon árulni; ez sötét, gyászoló, szomorú nap; ez az emlékezés napja ama szomorú sírokra, a mik egy napon megnyiltak az élők lábai alatt, hogy őket eltemessék, és mindenki jól tudja azt, hogy háza most is ezen sírokra van építve, és hogy most is él az, a kinek szavára a hant megelevenül.

Azért ez ünnepnapot el nem feledi senki.

Tizennégy napig tartottak a föld rejtelmes háborgásai; de nem oly erővel többé, mint kezdetben. Az ima felhatott az égbe: a föld nem repedezett meg többé, a vizek nem hágtak át partjaikon, a kútakban ismét megtisztult az iható víz, a földingások mindig hosszabb időközökben jelentek meg, s nem hallatszott előttük többé az a félelemgerjesztő zúgás, az a föld alatti orkán; – végre egészen elmaradtak: egy egész napon semmi rengést nem lehete észrevenni, és azután második, harmadik nap jött, elmult egy egész hét a veszély megújulta nélkül. Akkor a merészebb emberek kezdtek visszatérni kőházaikba, kezdték igazgatni falaikat, bevakolni a repedéseket; mindig többen vettek maguknak bátorságot, a romokat újra házakká alakítani; a város lassankint visszanyerte előbbi alakját; az utczákról, a köztérekről kezdtek eltünedezni a hevenyészett faházak, laksátorok; a ledült tornyok omladványait félretakaríták s a magas karcsú lobortetők helyett betakarták azokat alacsony födelekkel. A templomokat újra feldíszíték, a rongált festményeket kijavíták, az oltárokat felemelték; és még azután sok ideig látogatott hely volt a templom; minden ember azzal kezdte reggeli munkáját, mert hiszen nem lehete még tudni, béke van-e odalent, vagy csak harczi szünet?

Azután hetek, havak multak; a borzalom napjainak emléke mindig jobban szürkült; az emberek kezdtek beszélni másról is; a mindennapi imádság kezdett már teherré válni: elég, ha a vén asszonyok és az iskolás gyermekek járdogálnak a templomba, komoly embereknek dolguk is van. Kiki lát munkája után s a mint egy év elmulik a rettegés napjai után, alig emlékezteti az embereket más a lefolyt aggodalmakra, mint az a szürkére festett fatemplom ott a rácz temető közepén.

Annyi rögtönzött faház eltünt az utczákról, a miket akkor rémült emberek építettek maguknak, és ez még mindig ott áll.

Pedig hiszen már vége a veszélynek, nincsen szükség semmiféle faházra: a jó Isten is kibékült városunkkal, talán nem is kellene annyit alkalmatlankodni nála mindenféle embereknek? Hiszen csak addig kellett az, a meddig nagy volt a veszély.

Úgy látszik azonban, hogy ezt az atyafiak nem akarják belátni.

Sőt még iskolát is állítottak fel és abba tanítókat hozattak Debreczenből, a híres collegiumból.

Sőt még egy külön házat adtak állandó lakásul nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramnak és ellátták őt bőséges fizetéssel; curatort, egyházfit, presbytereket választottak egymás közül, és azokat továbbra is megtartották pedig hiszen már Isten jóvoltából egy esztendeje lesz, hogy mindezekre nincsen szükség…

… Egy szép reggel nemes Bajcsy András uram tarsolyos hajdu kezéből szép hosszú levelet kapott a tekintetes alispán úrtól, nagy sárga pecséttel a közepén, czimezve a csizmadiák czéhmesterének és az atyafiak főgondnokának.

Bajcsy András uram nem gondolt egyebet, mint hogy a tekintetes alispán úr őt ezennel ebédre hívja úri asztalához, tisztelt családjának bemutatandó kedvencz gyermeke életének megmentőjét, minél fogva szépen kérte a hajdut, hogy várja meg az izenetet.

Azzal ollóval felmetszé a pecsétet, nehogy ketté törje rajta a becses családi czimert s kibontván az iratot, kitölté belőle a porzót és a mint végig olvasá a levelet, szép gömbölyű arcza lassankint ötszegletüvé kezdett válni, homlokán mély goromba ránczok huzódtak össze, két hegyes bajusza reszketett az olvasásban és izmos ujjai között reszketett a papiros, mintha maga is félne tudtára adni azt, a mi lapjára van irva.

Az volt ama levélbe irva, hogy az érdemes főcurator úr, miután a földrengés elmult s véle az Úr haragjának minden jelei, gondoskodjék róla, hogy az a bódé onnan a köztér közepéről, mint a melynek építésére csak speecificus alkalomra adódott engedély, immár szükségtelenné válván, lehordassék és ne legyen ottan többé.

Bajcsy András uram két leánya szörnyen megijedt, a mint a czéhmester úr e sorok olvasása után hirtelen szegen függő kardjához rohant s azt oldalára felköté, villogó szemeiből s versengő arczából nem látszott ki egyéb szándék, mint hogy ez órában ama karddal valakinek le akarja vágni a nyakát.

A két leányzó ijedten borult András úr nyakába, ki is, a mint első fellobbanásából magához tért, ismét leoldá a kardot oldaláról, átadá leányainak, hogy akaszszák fel azt a szegre; maga pedig előkerese egy szűknyakú kalamárist s miután abból egy kurtaszárú toll segítségével valami koromszínű nedvet meríte elő s azzal mind az öt ujját alul és felül betintázta: fogá a neki küldött levelet s mindjárt az alispán neve alá kezdve a sort, odamázolá nagy gömbölyű betükkel e gömbölyű mondást: «hoc non faciam!» A tinta elcseppent: annál jobb. Legalább elég nagy punctum van a végin; azzal egy bicsakkal porzót vakart rá a falról, s megfordítván a levél borítékát, ugyanazon borítékba lepecsételé az indorsált parancsot; ráirta kívül Malárdy czimeit; azzal odanyomta azt a hajdu markába s megfogván annak a gallérát, igen nyájasan kipenderíté az ajtón.

Mikor azután a hajdu eltávozott, akkor leborult az asztalra és elkezdett sírni keservesen. Ott zokogott sokáig és megrémült gyermekei együtt sirtak vele; pedig csak ő maga tudta, hogy miért?

Nem is mondta meg nekik, hogy mi baja van? hanem vizet kért, megmosta szemeit, hogy senki se lássa érzékeny voltát, midőn az utczára kilép.

Azzal rögtön sietett nagytiszteletű Gutai Thaddeus uramhoz, a ki bölcs és tudós férfiu vala, s ilyen bonyodalmas ügyekben egyedül ő tudott tanácsot adni.

Egy szerény kis fehérre meszelt ház, roppant nagy zöld kapuval a gombai töltésen, volt a nagytiszteletű úr laka; akkori építkezési mód szerint belül az udvarra nyiló folyosóval ellátva, mely végtől végig terítve volt itatós papirosok halmazaival, mikben különféle mumiákká leendő növények száradtak az árnyékban, mikkel a nagytudományú férfiu füvészeti gyüjteményét gazdagítá.

Bajcsy uram ügygyel-bajjal átlépkedett a minden útat elfoglaló papirosokon, s ekként a nagytiszteletű úr dolgozó szobájához jutva, benyitá az ajtót.

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram magas, erős termetű férfi volt, dúsgazdag hajfürtökkel, szép szabályos arczczal, beszédes szemekkel, s bárha a sok tudomány miatt e termet rendesen meggörnyedt, e hajfürtök kuszáltak voltak, ez arcz avult papirosok szinét vette is fel, s e szemek ellankadtak, de a lelkesülés perczeiben egy próféta alakja, lángoló arcza és tűzszemei voltak azok ismét.

A nagytiszteletű úr ez alkalommal úgy el volt foglalva egy igen szép példány Oenothera biennis leveleinek kiegyengetésével, mik a szárasztóban kissé ránczot vetettek, hogy Bajcsy uramnak második köszöntésére sem adott választ; pedig Bajcsy uram addig meg nem mozdult az ajtóból, határtalan vágygyal birván kimutatni azt, miszerint senki iránt sem érez annyi tiszteletet, mint papja iránt.

Csak ismételt köhögés és lábsurolás ébreszté fel a lelkészt tudományos elmélkedéséből, s még akkor is, a helyett, hogy «tessék előbbrekerülni Bajcsy uramnak», azt mondta neki, hogy «öt hímes és egy anyás».

A nagytiszteletű úr szenvedélyes természetbuvár volt. Füvészeti buvárlatai hirhedettek voltak egyik collegiumtól a másikig s szava eldöntő volt a műkifejezésekre nézve.

Bejárta a két haza minden bejárható hegyeit és völgyeit füvek és gombák ismerete végett, s nem volt az a víz fenekén rejtőzködő békavirág, a mi csak lopva tekint fel egy reggeli órára a napvilág elé, a melyet Gutai uram meg ne lesett és gyüjteményébe ne sorozott volna; nem volt biztos az a kőszikla tetején élődő moha, melyet sem ember, sem állat el nem fogyaszt, hogy Gutai uram le nem szakasztja és hasznát nem veszi, s a legparányibb fűben elbuvó virág bizonyos lehetett felőle, hogy ha Gutai uram azon megy, meg fogja őt szólítani és nevén nevezi; s a legkevélyebb separatisták, mik csak Erdély kiválasztott havasaiban élnek, mik válogatnak a földben, vízben és levegőben; nem tenyésznek másutt, mint égerfák alatt, porhadt fa földében, meleg vizek partján, erős sziklák fölött; – és a büszke aristocraták, a májvirágok, czebravirágok, mik csak csudára jelennek meg itt-amott, pompás alakzatukkal kérkedve; mindezek bizonyosak lehettek felőle, hogy a nagytiszteletű úr rég megkeresztelte őket, személyleirással ellátta és ismerősei közé sorozá.

E mellett, az igaz, hogy nem egyszer megtörtént a nagytiszteletű úrral, miszerint saját egyetlenegy fiának a nevét úgy elfelejtette, hogy mikor a gazkópét valahonnan a háztetőről, vagy a most befagyott jégről s egyéb életveszedelmes helyekről be kellett kiáltoznia, összevissza válogatott a naptárból: «Te Sándor, László, Vincze, vagy mi neved!» Míg végre rájött, hogy Lőrincznek híják a semmirekellőt.

Ezt a szórakozottságot egy ízben annyira vitte, hogy az utczákon andalogtában egyszer valami kis árvaleányt talált meg, a ki még nem tudta, hogyan kell koldulni, csak nézni tudott szörnyű keservesen nagy nefelejtskék szemeivel; Thaddeus úr felvevé e botanicus találmányt kezébe és hazavivé őt feleségéhez, azt mondván neki, hogy ezt örökbe fogadja, mivel hogy az ő házasságuk úgy sem vala gyümölcsöző s csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen van már egy, a kit Gáspárnak, Menyhértnek, Kristófnak vagy mi a csodának neveznek. Épen most hajított be egy ablakot az istentelen.