Part 2

– Tehátlan, – folytatá Kanál Ignácz uram, – előfordult a mi érdemes polgári czéhünk gyűlésében az a szó, hogy im e gyászos napokat használnák fel mindnyájan azon üdvös cselekedetekre, mely szerint építenének kegyelmetek is egy sátort a mieink hasonlatosságára, a holott az Istent imádhatnák s ne kényszerülnének elvándorolni minden úr napján szomszéd helységekbe, hanem segítenének szivök szerinti imádságaikkal megengesztelni az úr Istennek az ő haragját, mely alatt bizony annyit szenvednek kegyelmetek is, miként mi szenvedünk.

Ez nagy szó volt: igen nagy mondás… Ha valami költő volnék, a ki képzelt dolgokat mesélni állt elő, világért nem mernék ilyeket adni emberem szájába, de miután nem vagyok más, mint jámbor krónikairó, a ki elbeszéli azt, a mit öreg emberek beszéltek fiatal embereknek, úgy maradt meg az emlékezetben, bízvást megírhatom a mostani ivadéknak, hogy ott azon a kerek téren egykor összegyűltek a nép együgyűi, a publicanusok és tudatlanok, a minők közől a nazareti király válogatá az ő apostolait, és ott azok, a kik hatalmasabbak voltak, azt mondák a gyöngébbeknek:

«Ime, e helyen, a hol állunk, építsetek sátort az Úrnak, a melyben imádkozzatok.»

Az érdemes atyamester nem tudott tovább szónokolni az elérzékenyülés miatt; a helyett egyre szorongatá a hozzá közel esők kezeit s szemeivel mutogatott a háta mögé furakodó becsületes német polgár ácsmesterre, kiben régen meglátszott, hogy szeretne valamit mondani, a mit meg is tett, a mint szóhoz juthatott, kezeivel magyarázva, a hol nyelve hibázott.

– Mi nem ellenzünk ám az! Mi nem haragszunk rá egymásnak. Mi jó embereket lehetünk. Ne félje magát senki.

Azután egy emberséges kovácsmester tört magának útat a középhez, a hol beszélni lehetett, s felgyűrte jobb karjáról az inget, mintha azt máskép elmondani nem is lehetne, mint neki gyürkőzve; harsogó hangon bocsátá közre jámbor ötletét.

– Atyámfiai, jó barátaim; én azt mondom, hogy építsetek itt, a hol állunk, egy akkora sátort, hogy minden nemzetségtek elférjen benne, híjátok ide fiaitokat, feleségeiteket s a mennyi helyen megférnek, akkorát kerekítünk innen s ott álljon a templom; torony is legyen rajta, csengetyű is legyen benne.

A derék férfiú homlokáról csorgott az izzadtság az utolsó szavaknál, olyan igyekezettel szónokolt, s szerette volna látni, ki mondhat neki ellent, midőn ingujjával végig törülte orczáját?

Nem mondott senki ellent, sőt mindenki iparkodott felebarátjával megértetni, mennyire idegen dolog volt szivétől minden harag ez ideig is, s mint fogják ők ezentúl is szeretni és becsülni egymást, akár engedi meg az országgyűlés, akár nem.

Nemes Bajcsy András uram mind e jelenet alatt összefogott kezekkel állott a középen, komoly orczáján egy vonást meg nem változtatva s figyelmesen végig hallgatva minden beszélőt, és senkit meg nem szakítva abban, mint a ki valami nagy szót akar mondani s azt a végére tartogatja.

Midőn azután venné észre, hogy mindnyájan ő reá vetik szemeiket, leemelé nagy süvegét szénfekete szögkemény hajáról s két kezével melléhez nyomva azt, felsóhajta, tekintélyéhez méltó nyelven:

– Gloria in excelsis omnipotenti Deo! Dicsőség az magasságban az mindenható Istennek.

És akkor szemeivel megválván az égtől, visszafordula érdemes lakostársaihoz és mondá:

– Az Úr parancsolá, – kegyelmetek tudtunkra adák, – mi pedig meg fogjuk cselekedni; a ki igaz ember és Istent tiszteli, akként cselekszik, a hogy én. Mészáros János gazduram. Minthogy kegyelmednek köpönyege vagyon, terítse azt ide elém a földre.

Mészáros János ellenvetés nélkül szót fogadott, s leteríté a sok gallérú pukovai posztóköpenyt az érdemes czéhmester úr elé.

Akkor nemes Bajcsy András uram kivonta csizmaszára mellől rézpitykés bicskáját s kinyitá azt és a köpeny közepére álla, mint egy áldozatra készülő táltos a régi napimádó magyarok közől; kezében a fölemelt késsel.

Mindenki áhitattal leste szavait, mert azt jól tudta, hogy nemes Bajcsy András uram bárha némelykor furcsa előkészületeket tesz is, de mindig okosat és nyomatékosat mond.

– Szerelmetes hitsorsosaim! – kezdé a jeles férfiú, olyszerű helyzetet véve a kivont késsel, mintha egyenesen szivébe akarná azt döfni. – Mire való a mi vállainkon ez az ezüst láncz? mire valók a mi kebleinken emez ezüst gombok? Láncz és teher az; és semmi egyéb, mely minket lefelé von a föld felé! Ime vessük le a mi lánczainkat, rázzuk le a mi terheinket, és építsük fel azoknak árán az úrnak hajlékát, a mely bennünket fölemeljen az ég felé. Járjunk ezentúl fekete gombokkal, hogy a kik meglátnak bennünket, elmondhassák rólunk: ime ezek ama híres város lakosai, a kik nem viselnek ruháikon többé ezüstöt; de viselik szíveikben az urat és emelének templomot az ő czifraságaiknak árán: és bizony mondom, az mi rajtunk nagyobb ékesség leend minden aranynál, ezüstnél!…

És e szavakat mondván, nemes Bajcsy András uram neki fogta a bicskát, lekanyarítá válláról a súlyos ezüst lánczot, leszabdalá a nagy filigrán gombokat s oda veté azokat a köpönyegre, melyről hátralépett s prófétai ihlettel mutatott oda a többi jelenlevőknek.

Egy pillanat alatt minden férfi kezében villogott a kés; tépte, fejtette mindenki magáról az ékszereket, ezüst lánczok, ezüst gombok hullottak a kiterített köpenyre minden oldalról; senki sem késedelmezett, senki sem tétovázott; a késeket egymás kezeiből ragadták ki, a kiknek nem volt; pirult arczú nők és szűzek rimánkodtak az előttük álló férfiaknak, hogy arany függőiket, gyűrűiket engedjék az áldozat közé tenni; e hír villámgyorsan futott végig a városon s a ki meghallá azt, sietett a térre, mindig több nép gyűlt össze a téren, apró gyermekek elhozták takarék márjásaikat, egy-egy koldusnő fillérje is kézről-kézre adatott, míg az áldozat-halomhoz ért, hogy csendülésével ő is beleszóljon abba a zenébe, a mi úgy tetszik odafenn.

Egy óra múlva halommal állt az ezüst a kiterített köpönyegen.

Akkor nemes Bajcsy András uram megfogá a derék német ácsmester Hampel uram kezét, és odavezeté őt az ezüst halomhoz:

– Ime, szerelmetes atyámfia, itt vagyon az érték, tegye kegyelmed rá a kezét és vállalja fel, hogy építsen számunkra ezért egyházat, díszeset és tágasat, a hogy tudtára adatott.

Hampel mester ijedten rántá ki kezét Bajcsy uraméból s nagy buzgalommal kezde tiltakozni.

– Eressze engem Bajcsy úr. Ne tréfálja így. Én bizony nem teszek sem kezemet, sem lábamat a kegyelmed ezüstre; – no csak ne haragudja magát nekem: meglehet, hogy rosszúl megmondtam, mást akartam megmondani: Engem nem kell a kegyelmeteké ezüst, nem arany, és mégis csinálom fogom, a mi kell. Ezt mondja becsületes ember; és ki mondja, hogy Hampel Kristóf nem becsületes ember van? Én beszélem magyarul rosszat, de érzem jót.

A református hitfelek annál kevésbbé kezdték érteni a derék ácsmestert, mentül jobban iparkodott az magát összekeresett szavakkal megértetni, a min végtére Hampel Kristóf uram oly melegbe jött, hogy kirántva tubákszín kabátja zsebéből egy hosszú szarvasbőr-erszényt, azt előlről kibontá s azzal megfogva a fenekét, oda tartá azt az ezüst-halmaz fölé, s kirázta belőle, a mi benne volt: lázsiás tallérok és jó vert körmöczi aranyok.

– Nekem nem kell a kegyelmeteké ezüst; teszem hozzá én is, legyen több. – Adják kegyelmetek a fa, csinálom a munka ingyen. A templom Istené van, teszem e munkát Istennek, majd megfizeti nekem Isten. Tartja meg kegyelmetek a ezüst, jó lesz fizetni vele a pap, meg kántor; én nem prédikál, se nem énekel a kegyelmeteknél; lesz a sok ezüst fundatio. A ki becsületes ember, azt mond: és Hampel Kristóf mindig becsületes ember, beszélni rossz, de szíve van jó.

A derék ácsmester nem volt valami kitünő szónok, de szavai oly lelkesülést gerjesztének hitfelei között, hogy azok egymásután törtek maguknak útat a középre, s önként felajánltak minden munkát ingyen, a mi a protestáns hitfelektől ki nem telhetett. A kovácsok, lakatosok, bádogosok egytől-egyig mind katholikusok voltak: náluk nélkül nem épülhetett templom. Senki sem akart fizetésről hallani, az emberséges ácsmester sorról-sorra járt mindenkihez s bámulandó igyekezettel iparkodott azt a kevés magyar szót, a mi ráragadt, ékes beszéddé alakítani, hogy rádisputálja minden emberre, a mit a nélkül is tudott, érzett és mondott mindenki, hogy ez a munka tetszik odafenn az égben…

Kétszázados villongás így csendesült el egy napon, és lőn béke és egyetértés a város lakosai között és régi ellenségek nyújták egymásnak kezeiket és az erősebbek mondák a gyöngébbeknek: «legyünk egymás testvérei!»

Nem! ez a város nem fog elsülyedni.

A föld csak néha-néha rendült meg az összegyűlt csoportok alatt, az úr lábnyomától meg-megdobbanva. Mintha azt mondaná vele: hogy ő is jelen volt… és hallotta a fogadásokat…

Az alku hamar készen volt; a hol minden ember ingyen adott mindent, nem volt nehéz az egyesség.

Hátra volt azonban még a kegyes vállalat nehezebb része: a helyhatósági engedély.

Ez időben az sem kerülhetett sokba; a városbíró és tanács előre meg volt már nyerve ez iránt; a derék német ácsmester többséget szerzett a türelmi kérdésnek a «hatvanszemélyek» gyűlésében; a tanács nem mert ellentmondani; az egyházi hatóságok részéről sem történt semmi ellenvetés. A jámbor takácsok és szűrszabók, azokban a zöld dolmányokban előre eljárták mind ezen urakat s biztosíttatták magukat a kegyes elnézésről, nehogy hasztalan reménységgel biztassák fel polgártársaikat.

Hanem… a legnehezebb kő még útban volt: egy igen nehéz és igen kemény kő, a mit a csodatevő természet egy magasrangú főúr keblébe tévesztett arra a helyre, a hol más emberek a szívet hordják: ezt a nehéz követ ki fogja elemelni!

– Voltunk a tanácsbelieknél, voltunk a főtisztelendő uraknál, – szólt a derék atyamester, – felőlük akár a Sion hegyét ide építhetik kegyelmetek; hanem még hátra van a tekintetes alispán úr. Már oda édes atyámfiai küldjenek kegyelmetek valakit mást, mert oda ember kell, a kinek esze és bátorsága vagyon; nekem pedig mind a kettő mértékkel vagyon, és az a tekintetes úr előtt nem lészen elegendő.

A jámbor atyafiak egymásra néztek, mintha keresnék maguk között, hogy ki légyen Mózses, és ki légyen Áron? S nagy aggodalom kezdett arczaikon mutatkozni. Ez valóban nehéz kő volt, igen nehéz kő.

Egy hang indítványozá nemzetes Beő Sándor uramat, a ki deszkakereskedő, és így honoratior, de a becsületes úriember azzal menté ki magát, hogy neki a neve ugyan Beő, de a beszéde épen nem bő; ott fogy el, a hol legjobban kellene.

Másik hang nemes Szabó Ferencz földbirtokos urat kivánta deputatióba küldetni; a ki viszont biztosítá a gyülekezetet, hogy ő nem rég kelt föl negyednapos váltólázból; ha az alispán elé kell mennie, kétségtelenül recidivázik.

Ilyenformán minden candidált személynek volt valami nagy organicus baja, mely miatt küldetését fel nem vállalhatá.

Végre Mészáros János, a megköpönyegtelenített hajóslegény, ott állván a középen, elkiáltá magát:

– Micsoda? Hát nincsen-e itt nemes Bajcsy András uram, a ki czéhmester és diákul is beszél? Tud ő kegyelme úgy beszélni, mint akár egy prókátor s nem ijed meg senki személyétől.

– Úgy van, úgy van! – kiálták rá egyszerre mindnyájan, s körül kezdék fogni Bajcsy uramat. «Jó lesz, nagyon jó lesz, jobbat nem is lehetne küldeni.» S most már az elébb megkináltak is mindnyájan ajánlkoztak, hogy ők is vele mennek, nem fájt senkinek sem keze, sem lába, ha Bajcsy uram fog szónokolni.

Az érdemes férfiú azon nyugodt komolysággal fogadá az ajánlatot, mely a megbizatás nagy fontosságának saját önérzetével összevetéséből származhatott. Pár perczig nagy megfontolással gondolkozék magában, akkor fölveté szemeit az égre és áhítatosan mondá:

– Fiat voluntas tua. Légyen meg a te akaratod.

Okosabb emberek kívántak időt engedni az érdemes férfiúnak, hogy beszédre, szép oratióra készülhessen, azt otthon előre betanulván; hanem ő fölöslegesnek tartá ez ajánlatot; az, a ki az ő küldötteit idegen nyelveken beszélni tanítá, majd neki is segítségére leend. Csupán annyi haladékot kért, a míg haza megy és kardját felköti, mert kard nélkül nemes embernek küldöttségbe menni nem illik; a hová őt azután a küldöttség többi tagjai is elkísérték, biztatván ügyfeleiket, hogy a míg visszatérnek, addig csak maradjanak szépen egy rakáson.

Malárdy Ferencznek hítták az első alispánt. Hivatalos okiratokon így látjuk aláírva nevét: Dárdai és Czoborhegyi Malárdi Malárdy Xaver Ferencz. Minden rendű prædicatumaira oly szabályszerű igényt tart az alispán, hogy ha bármely hivatalos benyújtványon, vagy magánlevélben a czímzetből valamelyik hiányzik, hidegen nyújtja vissza az átadónak, azt mondva: «nem ismerem ezt az urat».

A Malárdy család igen régi eredetű. A legelső ős, Zotmund, még Álmossal ivott egy kürtből. Ő tűzte le dárdáját a Beszkidek legelső hegyormára a honkeresők közt; azt a hegyet most is Dárdahegynek nevezik, – az ellenkezőt bebizonyítani nehéz; – később ő volt az, ki saját úri kezeivel felköté a gonosz nyakravalót Czobor vezérnek a róla elnevezett hegyen: innen a dárdai és czoborhegyi előnevek. Tulajdon nevét pedig egy későbbi ős nyerte szent László alatt a cserhalmi ütközetben, a midőn a csata kezdetén azt mondá a királynak: «ma ládd uram, hogy mint fogok dolgozni», innen a Malárdy név. Ezt a hírneves család minden tisztelőjének tudni kell és tisztában lenni a felől, hogy a három részre osztott czímerpaizson mit jelent a kétfarkú oroszlán a véres emberfővel, meg a zászlós halom és a zöld élőfa? valamint arról is meg kell győződve lenni mindenkinek, hogy a Malárdy családnak ős idők óta egy férfi tagja sem volt, a ki valami nevezetes dolgot ne követett volna el! valamennyien mind magas hivatalokat viseltek, sőt a mostani alispán nagyatyja nádor-ispánságra is volt candidálva. Arról a végrendeletről pedig épen tényleges tudomással kellett bírni mindenkinek, melyben a család hatalmas alapítója sajátságos büszkeségből akként intézkedett utódaira nézve, hogy azok mindig büszkék legyenek ősi eredetükre és annál nagyobbra vágyódással őseiket meg ne alázzák: tudniillik grófi, bárói, avagy herczegi czímeket se el-, se fel-, se meg ne vegyenek: hanem a mint valaki közülök grófságra vágyódnék, vagyoni része mindjárt a nemesnek maradott atyafiak közt osztassék fel, hogy az elődök ne legyenek kénytelenek pirulni az utódok előtt. És hogy az törvényczikkelybe is volt igtatva, mindaddig, míg az ónodi gyűlésen a kuruczok a documentumokat meg nem égették. Ugyanazon ónodi gyűlésen ontatott ki Thurócz vármegye követeinek vére, kik közől az egyik vérszerinti rokonság volt a Malárdy családdal.

A Malárdyak tehát régen lehetnének bárók és grófok is, régen viselhetnének hét, usque kilencz ágú koronát czímerükön, de nem kell nekik, – nem kérik és nem fogadják el. – Azt azonban büszkén említhetik, hogy a köznemesek között az ő családjok a legelső, s e részben igazat adnak Cæsarnak, ki a Malárdy családot, – a véletlen kedvezménye által, – jellemével megelőzte: «inkább első úr egy faluban, mint második consul Rómában».

Malárdy Ferencz bizton elmondhatja magáról, hogy jelenleg ő az első úr egy megyében.

Grófok, herczegek, a kik ott birtokosok, a várkormányzók és generalisok, mind nem parancsolnak ott nála nélkül; tőle függ előremenetel és megállapodás; az ő szemöldei igazgatják a szónoklatokat a megyegyűlésen; az ő «favora» és «fastusa» eldöntő indok a bírák ítéletében; az ő akarata a törvény.

És az ő akaratát meg nem ingatja semmi.

Semmi? Még ez a rengő föld sem? – Az sem. Majd mindjárt elmondok róla egy pár adatot.

A rémület legelső órájában, midőn mindenki elveszté lélekjelenlétét, midőn futott az anya gyermeke bölcsőjétől, a katona őrhelyéről: Malárdynak első gondja az volt, hogy a megyeház folyosóit végig járta, megnézni, ha az őrök helyeiken maradtak-e? Nem találta őket ott. Hol az őrmester? Az is elfutott. Egyetlen hajdu állt a folyosón, a ki ijedtében nem találta a kijárást. Azt megragadta: «mától fogva te vagy a hajduk őrmestere, és tudtul adod minden drabantnak, hogy a ki helyét el merészli hagyni, hivatalából el van bocsátva.» A reszkető ember nem bátorkodott ellenvetést tenni s ott maradt. Még a földrengésnél is jobban félt az ő haragjától.

A legveszélyesebb órákban maga mellé rendelé a megyei jegyzőket, ügyészeket és esküdteket s sorról-sorra járva a megyeház termeit, vizsgálatot tartott azok felett: mit állhatnak ki, meddig tartanak még? A levéltár padmalja egészen keresztbe volt már nyilva és a szegletfalak elváltak egymástól, hogy a padlás gerendái közé lehetett látni.

A nagy, ódon szekrények úgy rázkódtak, úgy dörömböztek magukban, mintha félelmes lakóik ki akarnának törni záros ajtóikon; az asztalok és székek tánczoltak előre-hátra, és minden, a mi az asztalokon volt, tintatartók, tollak, kések, futni készültek valamerre. Malárdy pedig kényszeríté hivatalnokait leülni a reszkető asztalok mellé, e tánczoló székekre, előszedegetni a dörömböző almáriumok csomagait, mártogatni reszkető tollakkal, reszkető kalamárisokba s írni reszkető papirra reszkető kezekkel, reszkető sorokat.

A KEMÉNY EMBER.

A levéltárt a földszinti szobákba kelle áthelyezni, melyeknek vastag, tömör falai nem látszottak szenvedni a földrengés alatt. Az emberek azt mondák, hogy ez Istenkisértés; az alispán nem kérdezte tőlük, hogy mit mondanak?

Ő maga ott állt az egész munka alatt egy alcovenszerű bolthajtás mögött, onnan intézte a működést.

Valaki észrevette, hogy az a bolthajtás is ketté nyilt a tetején s e nyilás miatt a zárkő nehány ujjnyival alábbcsúszott; csak még egy taszítás kell neki, hogy kiváljon, s akkor az egész boltozat összeomlik.

A jelenvolt hivatalnokok mind látták e veszélyt, de senki sem szólt az alispánnak; lehet, hogy féltek hozzá szólni, az is lehet, hogy nem bánták volna…

Végre egy fiatal esküdt, kinek lelke még fogékonyabb volt az emberszeretet, mint az illem és törvényes kötelesség parancsai iránt, bátorságot vett magának Malárdyt figyelmeztetni:

– Tekintetes alispán úr, az a kő mindjárt leesik.

Malárdy előbb tetőtől-talpig nézte a hivatlan megszólamlót, azután nyugodtan pillanta fel a boltozatra, s azzal a legtisztább csengésű, teljes érczhangon válaszolt a hivatalnoknak:

– Csak folytassa esküdt úr a maga hivatalos kötelességét. – Azután még egyszer feltekinte a fenyegető zárkőre. – Egy ostoba kő nem üthet agyon egy Malárdyt!

És azután is ott maradt és többször nem nézett fel a kőre. Úgy állt ott, mint egy márványszobor. És valóban illett volna szobornak. Soha szebb férfi-arczot nem gondoltak ki a szobrászok: olyan domboru homlok, erős, izgékony szemöldökkel, tojásdad arcz, egyenes orr, nagy, messze fölnyilt szemek és az a hallgatva is parancsoló száj, mely ahhoz van szokva, hogy szavait előbb találgassák, mint azok ki vannak mondva.

A föld rángásai mindig hevesebbek lőnek, egy poros szekrény mindenestül kidült a szoba közepére, kitálalva egyszerre előkerülhetlen retardatumait.

A zárkő ismét nehány ujjnyival alábbcsúszott s a kőpor hullani kezde a papirra, melyre irtak. Malárdy még sem mozdult meg helyéről.

Végre az utolsó percsomag is el volt takarítva, mindenki sietett ki a veszélyes teremből; Malárdy volt az utolsó, a ki elhagyta helyét; midőn az ajtóhoz ért, valami nagy robajjal omlott össze a háta mögött, talán épen a bolthajtás? Hátra sem tekintett, hogy megnézze: mi volt az? Mit törődik egy Malárdy a feje fölött függő kövekkel?

Családja számos tagból állt. Szép delnő neje volt; felnőtt fiai, kik mellett nevelőt tartott, a kit régi római aristocrat néven præfectusnak czímeztek és egy kis leánya, a ki még babákkal játszott… és ez egész családból egy léleknek sem volt szabad elhagyni a várost. Ne mondja senki, hogy egy Malárdy fél és elfut a veszélyből.

Pedig a delnő ideges volt és a gyermekek babonákban hittek; még sem volt szabad a megyeház udvarát sem elhagyniok.

Egy nagy faépület, azelőtt kocsiszin, volt lakhelyül elkészítve az uri családnak. Annak a gerendái is egyre ropogtak, recsegtek; a kemény szarufák néha úgy pattogtak magukban, hogy rémület volt alattuk elaludni és rémület az álomból felrettenni; – de panaszkodni nem volt szabad.

Az alispán maga a hajduk szobáját választá lakásául, annak a falain is látszottak vékony repedések, s az ablakok felül és valahol egy bolthajtás volt a falban, mind lehullott róla a vakolat, de az mégis hihető volt, hogy ez a szoba be nem omlik. Néha ugyan a magasabbról aláhulló omladék elzárta az ajtót, hanem azt koronkint el lehetett onnan hordani.

Ezen szoba alatt volt a börtön.

És ezen börtönben most is lánczcsörgés volt hallható.

A várnagy elkékült ajakkal jött mondani az alispánnak, hogy a szegény rabok félnek; a föld még a halottakat is ki akarja hányni, úgy háborog és ők mélyen e haragos föld gyomrában hallgatják az alvilági fellegek moraját, a boszuálló föld mennydörgését, hallják, mint rázkódik fölöttük az egész nagy épület, mint omlanak egyenkint kémények, falak a földre s eltemetik szűk ablakaikat. A szerencsétlenek az Isten irgalmára könyörögnek az alispán úrnak, bocsássa ki őket börtönükből, lánczoltassa oda a Szentháromság-korlát lánczaihoz; ők meg nem fognak mozdulni onnan, hanem éjjel-nappal térden állva fognak imádkozni. Ha meg nem hallgatja kérésüket az alispán úr, félő, hogy erőszakkal rohanják meg börtönük ajtaját; és a kétségbeesés erős.

Az alispán megindulás nélkül hallgatta meg a kérelmet és a fenyegetést.

Gondja volt rá, hogy válasza rhetoricai szabályszerű legyen; mint itéleteinek mindegyike is a szónoklat és irály remekének tartatik. Nem is lehetett másformát várni egy ősnemestől, a kinek az arcza antik szobor-mintának való.

– A kire a törvény kötelességeket szabott, az teljesítse kötelességét; a kire a törvény büntetést mért, az viselje büntetését; a börtönben lakó rabok dolga kiállani a rájuk itélt megtorlást, az én dolgom őrködni fölötte, hogy az végrehajtassék. Én ime megmaradtam azon a helyen, a hova engem kötelességem lánczol; a bűnösök is megmaradhatnak ott, a hova őket büntetésük zárta. A veszély közelebb ér engemet, mint őket, mert épen fölöttük lakom, s én is húsból és vérből vagyok, miként más. (Itt nyilván hézag maradt azon gondolat számára: «de különb hús és különb vér.») Azért tudatni kívánom a rabokkal, hogy a míg az én lépteimet hallják fejük fölött dobogni, addig ne nyugtalankodjanak, ha pedig erőszakot készülnek használni, tudják meg, hogy én rostélyaikon át közéjük lövetek.

A rabok nem csörömpöltek többet lánczaikkal, hanem iparkodtak jobban félni a néma lépésektől odafenn, mint a haragos zúgástól oda alant.

… Ez volt az a férfiu, a kihez Bajcsy András uramnak kellett jönni deputatióba.

Sápadt arczokkal, ámbár erős szívvel jelentek meg a küldöttség tagjai a megyeház kapuja előtt; élükön az érdemes czéhmesterrel, ki ezúttal széles rezes pallosát is felköté oldalára s átlépkedve a kapubejárást elzáró hullatag köveken, a sötét folyosón emberi alak után kezdtek kémlelődni.

Pusztulás szomorú képe volt ott. A lépcsők fokai alá s feldüledezve; egy pár ékítményi urna a bejárat közepén hevert, a boltozat itt-ott keresztbe támogatott gerendákkal volt megerősítve, s néhol a repedéseken keresztül látszott a nap-világ.

Mészáros uram volt a legelső, a ki felfedezte az őrt álló hajdut, a ki egy ajtó mélyedésébe húzta magát biztosság okáért, s a míg meg nem látták, engedte az érdemes küldöttséget alá s fel őgyelegni, azután meg haragosan kiálta rájuk:

– Mit akarnak?

A jó urak már is megrezzentek s készek valának elszéledni, ha Bajcsy András uram bátran elő nem lép s kardját megcsörrentve, válaszol:

– Mi deputatióba jövünk: a tekintetes alispán urat keressük. Vezessen kend bennünket hozzá.

Az őrt álló hajdu nem nagy kedvet mutatott az ajtó alul kimozdulni.

– Én nem mehetek. Nem látják kegyelmetek, hogy strázsa vagyok?

– Hát mondja meg, hol van az alispán úr?

– Keressék kegyelmetek. Itt van a vármegye házában.

– Az emeleten nincs, mert annak a lépcsői beszakadoztak.

– Már az igaz.

– Tehát ide lenn van a földszinten.

– Biz az meglehet.

– Mi van ebben a szobában, a mit itt kegyelmed őriz?

– Ide nem szabad bemenni. Ez a levéltár. Be van zárva.

– Az nem igaz: hallok odabenn járkálni valakit.

A megszorított őr erre puskájához kapott s mérgesen kimondá: