Part 14

– Üdvözlöm tekintetes Bajcsy András urat; folytatá Vasady, s a nemes választó rendek nevében is gratulálok mind a tekintetes úrnak, mind a tekintetes nemes vármegyének ahhoz a szerencséhez, mely mindnyájunkat ért ezen a napon, midőn tekintetes uraságodat e megye elválasztá első alispánjának! Meg vagyunk felőle győződve mindnyájan, hogy a tekintetes alispán úr választásunk helyességét az idők folytával igazolni fogja; s nyugodt öntudattal emeljük a megyei hivatalok legmagasabb székére, jól tudva azt, hogy ama helyen többet ér egy lat igazságszeretet egy mázsa tudománynál. Mi diadalunkat ünnepeljük e választásban s kívánjuk a tekintetes alispán úrnak, hogy örüljön velünk együtt és éljen sokáig! Vivát!

A terembe tóduló nemesek szava kiadta az éljent az udvarra, az udvarról az utczára terjedt az s kiáltá ezer meg ezer ajk a hosszú, sokáig tartó vivátot, mely messze a város közepén hangzott el; mert most már polgárok, hajósok és közemberek is odatódultak a hír hallatára s oly tolongás volt a megyercsi utczán, hogy szekér nem mehetett végig.

Bajcsy András uram nem tudott mit válaszolni nagy érzései között, csak kétszer-háromszor felsóhajta magában:

– Legyen meg uram a te akaratod… Legyen meg uram a te akaratod.

És azzal valódi alázattal hajtá meg fejét, mint a ki bizonynyal érzi, hogy azon szerencse, mely őt oly váratlanul érte, mily nagy teher, mily nehéz gondolat reá nézve, hogy e nehéz feladat elviselésére neki nincs egyebe, mint becsületes, igaz jó szíve. Azt ime áldozatul hozza.

Ekkor odalépett hozzá tisztelendő Gutai Thádé uram s megfogá a jámbor férfiú kezét és megszorítá azt.

– Érdemes barátom, ki együtt viselted velem a látogatások hajdani napjait, vedd ezt is az úr megpróbáló látogatásakint. Minket boldogabb jövendők úttörőjének küld előre a sors, fogadjuk el az ő hivogatását s felejtsük el a magunk örömeit és bánatait. Te igaz és buzgó ember voltál mindig, légy az a magas polczon is ezután; bizonyára az a nagy mester, ki a publikanusokból válogatá tanítványait, tenéked is adni fog erőt és szellemet, hogy helyeden megállhass.

A PUSZTA TÉREN.

Este volt: a tisztujítási nap estéje, szép langymeleg tavaszi alkony.

Itt minden ház mögött kert van; a fák épen virágoznak; egy futó eső után minden virág felveté illatát, az esti lég nehéz a kertek illó fűszerétől.

Kilencz-tíz óra között még bizonyosan minden háznál ébren vannak, öreg asszonyok és urak kinn üldögélnek a házak előtt, minden kapu mellett lóczák vannak az utczán, a gazdagabbak házai előtt veres márványból; mert este ők is ott fogadják el vendégeiket; fiatal leányoknak azonban az ablakban van a helyük, miknek kidülő vasrácsai arra látszanak alkotva lenni, hogy azokba kihajolva, erős illedelmi rostély alatt társaloghassanak a szemérmes hajadonok imádóikkal; (azóta nagyot változott a világ, most a hölgyek magukon hordják a rostélyt).

És valaki csak az utczán van, a kapuk előtt, a kis padokon, a rostélyos ablakoknál, az mind csak egy tárgyról beszél: az elmult tisztujításról, Bajcsy uram csodálatos felmagasztaltatásáról, a büszke Malárdy estéről.

Malárdynak nem jó volna ez órában itt ez utczákon járni; minden tizedik lépésnél nevét hallaná emlegetni.

Pedig a megyeházban sem lehet maradnia. Azzal a gondolattal, hogy e falak, miket úgy építtetett, mintha saját házát építtetné bennök, mik az övén kívül senki parancshangját nem tanulták visszhangzani, miket el nem hagyott még akkor sem, midőn azok végigrepedeztek, s köveiket omlaták körüle, – holnap egy más embert, egy alacsony semmi embert fognak uroknak találni; nem kell-e e boltozatoknak lejebb szállaniok? nem kell-e az ajtóknak küszöbeikkel leereszkedniök, hogy oly alacsonyak legyenek, midőn egy Malárdy belőlük kilép, hogy egy nyomorúlt kézművest bocsásson be maga után?

A megyeház udvarán még most is zaj volt; jókedvű nemesek tréfáltak, kiabáltak ott lenn; a lépcsőkön mindenféle ember szaladgált alá s fel, az ajtókat gondtalanul csapkodták be magok után; az alispáni lakosztály folyosóin hajduk beszélgettek fenhangon, nem ügyelve rá, vajjon Malárdy Xaver Ferencz szereti-e a csendet?

Malárdy nem birt szobáiban maradni; a főispánnál estély van, odahítták, megköszönte, nem megy; azt izené, hogy most is rosszul érzi magát.

Azzal lement a hátulsó lépcsőn, keresztül a széles udvaron; az egy kerttel volt összekötve: e kert ajtaján át észrevétlenül kijutott az utczára.

A Nagymihály-utcza csendes, nesztelen hely; mind a két oldalát tágas veteménykertek és kertészlakok képezik: a munkás emberek jókor lefeküsznek, miattuk este akárki járhat az utczán.

A bukott nagy ember végigment a hosszú tekervényes utczán, mint a ki maga sem tudja, hogy miért megy? csak halad, hogy egy helyben ne álljon.

Micsoda elhagyott, félreeső utczákat járt keresztül-kasul? hol kidűlt-bedőlt palánkok képezik a két sort, s minő vidékeket jártak be azalatt siető gondolatjai? Midőn néha feltekintett, azt sem tudta, hogy merre jár? s midőn fel akart eszmélni, nem tudta, hogy miről gondolkozott? S azután csak ismét ment tovább és merengett tovább.

Egyszer egy ily ismeretlen keresztutcza vége felé érve, úgy tetszék neki, mintha azt a szegletházat ismerné már valahonnan. A mint közelebb ért hozzá, megdöbbenve állt meg. Ráismert a házra. Ott lakik Bajcsy András.

Dühtől és szégyentől reszketve fordult vissza, s nem ment el a ház mellett, hanem visszafordult a rozmarin-utczába; ott nagy volt a sár, azon a sáron gázolt keresztül; egy nyitott udvarról nagy kutyák rohantak rá, meg akarták harapni; szerencsére egy eltört ostornyelet talált a földön, azzal elkergette az ebeket; az ostornyél vége sáros volt, Malárdy megtörülte azt kezkenőjével s nem hajította el, magával vitte, hogy másutt is oltalmazhassa magát.

És olyan elhagyottnak, olyan nyomorultnak érezte magát, mint egy iskolásgyermek, ki késő este megy haza tilalmas játszásból, s csavarog az utczán, kerüli a verést otthon; s ide kinn fél a kutyáktól, csak egy tört pálczában bízik, a mit a kezében tart.

Valahol ismét egy szűk sikátorba téved, mely olyan keskeny, hogy egyik házból a másikba át lehetne lépni, ha valahonnan ajtó vagy ablak nyilna ide; a házak mind hátaikkal vannak erre fordulva, az egész sikátorból sehova sincs bejárás. Egészen arra való hely, hogy ott az embert sötét este meggyilkolják, anélkül, hogy valaki segélykiáltására hallgatna, s ott hagyják a testét, a mire csak napok mulva fognak ráakadni.

Midőn a sötét sikátor közepén járt Malárdy, valami szemközt jövő hirtelen elordítá magát előtte.

Malárdy összerezzent; pedig nem volt az egyéb, mint valami jámbor részeg hajóslegény, a ki többet talált bevenni a jóból, mint a mennyit megbirt, s bizonytalan kínjaiban szidta a bakter angyalát, mint a ki oka annak, hogy már tíz óra van és ő nem tudja, hogy merre jár? mely állapotában nagyon jól esett neki olyan utczába tévednie, a hol bármerre dűl, mindenütt falat talál.

Malárdy egy perczig azon gondolkozott, hogy visszaforduljon előle; félénk volt, mint egy gyermek; csak azután jutott eszébe: hogy ő kicsoda? Egy Malárdy, minden nemesek között a legelső, a kit egy részeg gazember ijesztgetni merészel; s azon oly dühbe jött az első ijedtség után, hogy nekirohant a szemközt jövő hajóslegénynek, azt félkézzel meg-megkapta és feltaszítá s olyat vert rá a fél ostornyéllel, hogy az mind összetört bele, s azzal diadalmasan haladt ki a sikátorból, ott hagyva a földön heverő részeget, ki gyilkost, haramiát kiabált utána.

Csak akkor jött magához, midőn a sikátorból kiérve, egy tágasabb utczában találta magát. Valami hepehupás kövezet tanubizonyítá, hogy az a rácz-utcza: a város leguriasabb része.

Itt már emlékezni kezdett minden házra: úgy tetszett néki, mintha messze földről, hosszú útról tért volna vissza, s úgy jutnának egyenkint eszébe az emlékek, a mint a tárgyak szemébe ötlenek.

Ott állt még egy vakkapu alatt a fekete hirdetménytábla, melyen még az ő nevével kelt tudósítások voltak kiszegezve; egy azok közül azt hirdette, hogy péntek napon sehol se merjenek muzsikálni a korcsmákban. Átellenben a tilalom-táblával épen egy csapszék volt, abban úgy szólt a hegedű, a hogy csak birt; a homályos üvegajtón tánczolók szilaj árnyékait lehete látni; pedig épen a tilalom napja volt ma.

Nem ő az úr többé itten!

Odább egy emeletes ház tűnt szemébe. Gazdag kereskedő lakik abban, ki ez ideig szerencséjének tartotta, hogy a hatalmas alispánnak nagy összegeket kölcsönözhetett, miknek még kamatjait sem sürgeté soha; többet ért neki azoknál az alispán pártfogása.

De most! a hatalomnak vége van… Malárdy testét-lelkét valami hideg futotta végig. Csak most gondolt erre először.

Ismét odább egy sárgára festett ház tünt szemébe. Míg a megyeházat építették, ott lakott ő családostul, ott abban a kertben tanította járni leánykáját; milyen szép gyermek volt, nagy sötét szemei, piros gömbölyű két arcza; hogy nevetett, mikor atyját meglátta, pedig még beszélni sem tudott; volt neki egy kis aranycsipkés fejkötője s piros korall-gyöngy a nyakán. Egyszer a dajka elment a gyermekkel valami ismerőshez, késő estig oda maradt; az apa hogy kétségbe volt esve miatta, hogy járt házrul-házra, hogy kérdezett ismerőst, ismeretlent, nem látták-e? hogy dobogott a szíve, midőn nem találva sehol a kis Hermint, ismét visszafelé ment a sárga házhoz s biztatta magát azzal a gondolattal, hogy talán ezóta már otthon is van; míg ő odajárt, hazavitték; s milyen öröme volt, mikor eléje futottak az ajtóban s kiáltották, hogy itthon a kis Hermin!

Hajh, most hiába nyitna be a sárga házhoz, nincs ott a kis Hermin…

És ki tudja, hol van? ki tudja, hogy él-e? mi sorsra jutott; hová lett?

A lesujtott férfi tovább sietett az utczán, nagyokat botlott néha a kiálló kövekben, mint a ki valami nagy terhet visz vállain és igen el van már fáradva bele.

És az a teher mindig nehezebb lesz vállain, szivén, lelkén, mentül tovább ment előre; a föld ingadozni tetszett lábai alatt; így ingadozott akkor is, a mikor a keményszívű férfi előtte könyörgő alacsony férfiaknak azt felelé: «nem, nem» és a gyermek sirása kierőszakolta tőle az igent. Ah e gyermeksírást bár hallaná most is!

Intés volt az a sorstól, hogy a mi szívnek van teremtve, az legyen szív; de ő nem hallgatott rá; megvetette a könyörgők kérelmeit; kigunyolta áhítatjukat; lerontá templomukat; és azok őt megátkozák.

Ott állt a tér közepén a faház; ültek benne százan és százan és énekeltek Istenhez; a kemény szívű férfiú azt mondá – «bontsátok le róluk e házat!»

Senki sem mert annak oszlopaihoz nyúlni, mert a ház ajtajában állt az átokmondó férfi, kezét felemelve az égre, és azt mondá: «romoljon meg annak minden ivadéka, ki fejszéjét legelőször e falakba vágja, – és szórja el Isten annak maradékait a világ minden részeibe, hogy legyenek földönfutók, – és alázza meg őt az ő büszkeségében, szállítsa le, kisebbítse meg azt!…»

És senki sem merte fejszéjét fölemelni: hiszen mindenki fél az Istentől, mindenki szereti gyermekeit; mindenkinek van valami büszkesége s nincs oly kicsiny ember, a ki ne félne, hogy még kisebb lehet.

És ekkor az a férfi, ki maga legbuzgóbban tisztelé az ő urát, ki családját szerette, bálványozá, ki legmagasabbnak tartá magát azon a földön, melyet szemei belátnak, az ragadá fel a fejszét és odalépett a bezárt ajtóhoz.

Nem ő, az épület közelített felé; az a nagy, deszkából épített rémalak jött felé, fenyegetően felmagasulva előtte, félkörű szemei úgy bámultak le rá s tág öbléből, nyitott torkából hangzott ezer ember hangján az üvöltő mondat:

«Boldog, ki neked e dolgot Visszaadja e méltatlanságot; Ki gyermekid a bölcsőbül kirántja És az erős kősziklához paskolja!…»

A düh, a rémület, a büszkeség zagyva forrongása kényszeríté a büszke ember karját: a fenyegető épület már egészen előtte állt; a kezében tartott fejszét felemelte és belevágta annak ajtajába…

… Malárdy nagyot botlott hirtelen… Ez magához téríté káprázataiból. Széttekintett: – egy puszta térség közepén találta magát, egy gödrös, szemétdombos helyen, mely a város szebb utczái s a czigánysor között terül, bűzös laput és bogácsot teremve nyáron.

Az ott a régi rácztemető.

A miben megbotlott, az tán egy kiálló szobor vége volt, abból a nagy faházból, a mit sok-sok év előtt azon a téren az ő parancsára lerontottak.

ÉJI HANGOK.

Malárdy magához tért kábultából; észrevette, hogy hol van? s visszafordult, hogy hazafelé térjen.

Az utczák üresek voltak már, minden háznál eloltották a gyertyákat; az éji őr parancsolgatta is utczaszerte:

«Ember vigyázz világodra, Gazdaasszony parázsodra, Hogy tűz ne légyen kárunkra, Kitől óvjon egek ura. Tizet ütött már az óra…»

Csendes kopogás és alabárdja nyelének koczintásai hangzottak odább, a távolabb utczaszegletig, hol újra kezdte figyelmeztető üvöltését.

A Duna felől a malomkelepelés, a szigetből a békák búskomoly kardala tartotta beszéddel az éjt, melybe a távoli vársánczokról jövő koronkinti kiáltások szóltak bele: «Ki vagy? megállj! őrjárat haladj!» Mint valami álmodott hangok, úgy jőnek éjszaka a távoli jelkiáltások.

A szombati utcza kanyarulatánál egy pár hajóslegénynyel találkozott Malárdy, kik közől az egyik valami rácz tamburát vert vékony tollhegyével; a másik a czinczogó zenéhez dünnyögő hangon énekelt valami együgyű dalt a leányról, a ki a kutra megy s összetöri a korsót.

Nem tértek ki Malárdy előtt; ő volt kénytelen a csatornán átmenni előlük; a tambura czinczogott tovább; – a mely ablak előtt elhaladt, ha még ébren volt valaki, az is elaludt rá.

A mint Malárdy a szent János kápolnája előtt elment, egyszerre megcsendült feje fölött a lélekharang.

Egészen összeborzadt. Miért épen most? Valaki haldoklik, annak a lelkéért szólnak e szomorú hangok.

Sietve ment odább. Pedig miért futni a harangszó elől? az utoléri az embert.

A piacz tulsó oldalán két alak sietett végig lámpással. A gyóntató lelkész, a szentséggel kezében; előtte az egyházszolga, a nyeles lámpással, s a kis csengetyűvel, hogy a ki azt hallja az utczán, megálljon és térdet hajtson.

Az utczán nem volt más, mint Malárdy; a főúr meghajtá térdét, keresztet vetett magára s elmondá az imát a haldokló lelkéért, akárki legyen az.

A lélekharang másodszor is megcsendült; talán itt-amott fel is ébredtek hangjára buzgó keresztyének s egyszerre száz meg száz szív fohásza szállt fel az égbe a néma éjszakában, egy porhüvelyét elhagyandó lélek üdve végett.

Malárdy akkor ért a megyeház kapujához, midőn a harmadik csengetyűszó is elhangzott, sokáig elringatva utóhangjait a csendes éjben.

A kapuban őrt álló hajdu mondá neki, hogy e pillanatban kereste őt Durday cselédje; az öreg úr haldoklik, megütötte a szél, neki szólt ez a lélekharang.

Ennél ijesztőbb mondást nem hallhatott volna ez éjszakán Malárdy.

Durday első feleségének testvére volt, ki nevezetes készpénzeket gyűjtött rakásra, a miket örökölni életkérdés volt Malárdyra nézve.

Ama gyászemlékű menyegzőéjszakán gonosz összekoczczanása volt Malárdynak a hadastyánnal. A vén őrnagy azt állította az általános kétségbeesés órájában, hogy semmi baj sincs; ha nem báró is a vőlegény, s ha nem híják is Kadarkuthy Viktornak, hanem Gutai Lőrincznek, azért hozzá kell adni a leányt; ha szeretik egymást, boldogok lehetnek. Ez állítások felbőszíték Malárdyt, annyira, hogy kikérte magának Durdaytól a családi ügyeibe való avatkozást. A hadastyán makacskodott, s daczosan mondá, hogy ő Herminának hagyja minden vagyonát s a leány ahhoz mehet nőül, a kihez akar; nem függ apja kegyétől. Malárdy dühösen kérdezé: «egy kálvinista pap fiához?» – A hadastyán, a kinek e tárgyban nem volt különböztetési érzéke, könnyű vérrel felelt: «akár egy kálvinista harangozóéhoz». Malárdy e legérzékenyebb oldalán kapott sértésre azt vágta vissza sógorának, hogy «neki épen úgy lábaszárához rozsdásodott az esze, mint a hüvelyéhez a kardja». Ezt nem bocsátá meg a hadastyán. Voltak ifjukorának vitézi tettei; sebhelyei most is minden időváltozást megtudattak vele; azért vénségében rozsdás kardjáról beszélni keserű megbántás volt rá nézve. Rögtön befogatott és éjszaka ment el a háztól, s Malárdy megtudá, hogy pár nap mulva uj végrendeletet tett a hadastyán, melyben mégis Malárdyt mindenéből kizárva, keresményét összesen az eltünt Herminának hagyta, habár az egy sátoros czigány nejeképen jönne is valaha vissza; ha pedig tíz év alatt elő nem kerülne, akkor legyen mindene a városi kórházé; csak azon egy esetben tarthatván reá igényt Malárdy fiugyermeke, ha apja akarata ellen házasodnék valaha; Malárdynak pedig hagyta azt a rozsdás kardját; tegye fényesebbé mint ő, ha tudja.

Malárdy vállat vont, mikor ezt a végrendeletet hirül hozták neki. Ismerte a jó öreg urat; voltak ilyen furcsa hóbortjai; legalább tízszer kitagadta őt már vagyonából, s szépen kibékült megint magától; csak nem kellett hozzá szólni. Most is azt hitte, hogy ráér elvárni, míg a hadastyán ujra bekopogtat nála, s azon kezdi, hogy haragszik ugyan, de mégis egy partie tarokra ajánlja magát.

És ime egyszerre azt hallja róla, hogy haldoklik.

Ez iszonyú csapás lenne.

Rögtön sietett a hadastyán lakására. A hol csendesebb utczára talált, ott futni sem szégyenlett; Durday lakása a vár melletti angolkerten tul volt; a hol nehány évvel azelőtt egy egész vízrongálta városnegyedet bontottak le a várerődítmények miatt, nehány házat katonatisztek lakául hagyva fenn.

Egyikében e magányos lakoknak látott Malárdy egy kivilágított ablakot, abba a házba bement; nyitva találta a kaput és a folyosóra vivő ajtót. A hadastyán vén vizslája meg sem ugatta; az a ház oldalában egy nagy gödrön kapart ijedelmes sietséggel; mintha rá volna az bízva. Malárdy a konyhában nem talált senkit. Vaktában tapogatózva megtalálta az előszoba ajtaját, ott a sötétségben hallá, hogy a mellékszobában valaki csendesen sír; oda benyitott és ott találta a gyóntató lelkészt és az orvost; az ágy fejénél sírt, kötényével eltakarva arczát, a hadastyán cselédje.

Az orvos és lelkész, meglátva Malárdyt, eléje jöttek s oda vezették őt az ágyhoz, a melyen feküdt egy néma és halavány ember: a kit nem neveznek többé halandónak, hanem halottnak.

– Mindennek vége; szólt az orvos.

Malárdy fáradtan roskadt egy karszékbe. Ez a nap megátkozott nap volt!

A FURCSA EMBER.

Borkúton vagyunk.

Ne vedd elő a térképet, kedves olvasóm, nem találod meg rajta, nem igazi neve az annak a falunak, hanem úgy csúfolják az ismerősök egymás között.

Az pedig a név eredete, hogy ott lakik az öreg báró Kadarkuthy, s erre ráfogták, vagy talán igaz is, hogy miután egyetlen egy kút van a falu végén, a miből vízzel szokta magát ellátni az egész helység embere és barma, s egy nyáron az is szertelen kiapadt: az öreg báró éjszaka alattomban teletölteté a kútat borral s másnap gyönyörű mulatsága volt aztán, a mikor nemcsak minden ember és asszony, hanem minden állat és baromfi le volt részegedve az egész faluban; részeg béresek szaladgáltak részeg tinók után, részeg kutyák ugattak részeg nótákat, s részeg gazdasszonyok hajszolták részeg tyúkjaikat az udvaron; minden élő lény tántorgott, dülöngélt, a kakas nem tudott kukorítani, a pulykát előre vitte a feje, kacsák, libák boldog öntudatlanságban pislogtak a fal mellett, a bornyúk balletot jártak s az egész faluban olyan lárma, éneklés és fazéktörés volt, hogy a báró úr odafenn a kastélyban majd minden gombot lenevetett a mellényéről.

Ezért azután elnevezték a faluját Borkútnak, őt magát Borkútinak.

A jó úr nem haragudott érte. Általában nem lehetett őt megharagítani. Akármiféle tréfát, pajkosságot el lehetett vele követni, ő azért nem haragudott, hanem visszaadta, ha lehetett kétszeresen.

Az a conventiója volt az összes emberiséggel, hogy őt boszantsa, tréfálja minden ember, a ki csak hozzáfér, hanem azután vegye is fel, ha visszatréfáltatik. Az volt legkedvesebb embere, a ki legjobban tudta boszantani, mert az szerezte meg neki azt a gyönyörűséget, hogy a repressaliák legbizarrabb ötleteit végrehajthassa rajta.

Ilyen kedves embere volt neki az egyetlenegy fia, Viktor, a kivel teljes életükben mindig boszantották egymást kölcsönösen. Már legelőször boszantotta őt Viktor az által, hogy született, mikor ő ki nem állhatta a gyermeksírást; később kis gyerek korában a mint egy új ruhát ráadtak, azt rögtön kilyukasztotta. A báró azután pokróczból varratott neki ruhát, abban kellett neki járni; nyolcz esztendős korában azzal boszantotta a fiát, hogy görög nyelvre taníttatá, a fiú meg azzal boszantá az apját, hogy nem tanult semmit. A báró akkor inasnak adta Viktort a helybeli kovácshoz, hogy tanuljon hát patkószegeket csinálni. Viktor azután azt tette, hogy felgyújtotta az egész kovácsműhelyt. Azután elküldte őt a báró Bécsbe nevelőbe, de nem adott neki zsebpénzt. A fiú azután eladta a kabátját, csizmáját, mezítláb maradt. A báró engedte őt mezítláb járni. A fiú az apja aláírását utánozva, rászedett valami uzsorást, a báró engedte, hogy kezdjen az uzsorás a fiú ellen bűnvádi pert. Azután elvitte Bécsből, valami kisvárosi tanodában beöltözteté diáknak. Viktor két hét alatt kicsapatta magát onnan. Azután a báró nem akart Viktornak semmit sem adni. Azután Viktor fogott Pesten egy zugügyvédet, a ki beperelje a bárót Viktor anyai örökségeért: lehetett a fiú akkor már tizenhat éves. Akkor azután volt mulatsága a bárónak elég: ha tudniillik a boszantatásban mulatságát találta. A zugügyvéd felhordott ellene minden ráférhető vádat, bebizonyítá, hogy nincs elég esze, hogy larvatus, stellionatus, és perduellio bűneiben leledzik, hogy atheista és manichæus, hogy őrjöngő és nyavalyatörős, bevádolta blasphemiával, crimen læsævel, actus majorissal, s egy időben csakugyan annyira vitte a dolgot, hogy az öreg úr sequestrumot kapott s először életében volt kénytelen elismerni, hogy ebben a játékban nincsen több aduttja. Két esztendeig kiállotta a bírói zárt, akkor, hogy menekülhessen, kibocsátotta Viktor anyai örökét, pedig az még nem volt több tizennyolcz évesnél; a fiú azzal ki is ment külföldre s soha felé sem ment többet az apjának.

Ekkor jött az a tréfás ötlete a bárónak, hogy miután a fiú egészen úgy tesz, mintha többé gondja sem volna az apjára, majd ő is csinál neki egy kis tréfát: hogy fog az neki tetszeni?

Megismerte Gutai Lőrinczet, ez épen tervéhez való fiú volt. Genialis és könnyelmű, kalandszerető és merész. Az ifju életében támadt pillanatnyi zavar az ő kezébe hajtá őt, odamenekült hozzá. A bárónak könnyű volt elhitetni ismerőivel, hogy ez az ő fia, miután azok Viktort nyolcz éves kora óta nem látták, gyermekek nagyon változhatnak.

A szerencse is kedvezett neki, soha sem találkozott Lőrincz olyan emberrel, a ki őt ismerte volna, fiatal diákocskának úgy sem sok ismeretsége lehet, legkivált azon körökben, a hová őt a báró magával hordta.

A mint előre látható volt, a külföldön járó igazi Viktort ez a tréfa erősen megijeszté, a mint megtudta, hogy az apja valakit mint fiát mutogat be, sietett haza, és fölkereste az apját; a minek, mint tudjuk, az lett a vége, hogy a báró lármát csapott, elfogatta az igazi fiát s becsukatta, mint vakmerő kalandort. Egy-egy tréfának többet nem nevetett az öreg úr, mint ennek. Milyen szépen ül most az igazi Viktor nemes Abaúj vármegye tömlöczében, míg az ál Viktor helyette udvarol a delnőknek s járja a háztűznézést.

Könnyű volt ez alakoskodást a Csallóközben is folytatni, miután Lőrincz szinte gyermekkorától fogva távol volt szülőföldétől, iskolákon járva, nem tarthatott tőle, hogy valaki ráismerjen.

Az alakoskodás kiderülése azonban így történt.

Kálmán, az alispán fia, titokban látogatta a Hyppocrene gyűléseit, s ott verseit el szokta szavalni, miért a társulat tagjai mindig egyhangúlag magasztalták.

Amaz ünnepélyen vallott megszégyenítés után nem ment többé Kálmán a Hyppocrene üléseibe, pedig minden másodnap benn volt a városban.

Egyszer összetalálkozott véletlenül Gutai Thaddeussal. A tisztelendő úr megfeddé, hogy úgy elmaradoz tőlük, mire Kálmán kivallá, hogy nem is fog többet oda menni, mert atyjának megigérte, hogy több verset nem ír s felhágy a poezissal.