Part 13

A zöld asztal végén, ott, a hol már a köznemesség csoportjai tolongtak, észre lehetett venni Bajcsy András uramat, az érdemes csizmadiamestert, ki maga is hallgató és olvasó tagja levén a Hyppocrenének, ez ünnepélyes alkalomra ismét felköté kardját s megjelent a megyeház teremében, szóval és tettel gyámolítandó az ő felekezetének szándékát s ott várt, míg rá kerül a sor; nagyon látszott pedig az egész arczán, mennyire részt vesz a discussiókban; mikor valaki jót mondott, ő is úgy rakta utána szemmel szájjal, szemöldökkel, bökte az ujjával előre a mondást, s csinált hatalmas kézmozdulatokat, ha a szónok maga elfeledte a competens gestust; mikor pedig valami neki nem tetsző beszédet mondtak, akkor összevissza fintorgatta arczát, félrefordult előle, mint a mit nem érdemes már hallgatni; integetett mind a tíz ujjával, hogy nem ér az semmit; s ha leült valaki, akkor egyet köhintett, előre rántotta válláról a mentét, letette a kezét a zöld asztalra s úgy látszott a képén, hogy mondani akar valamit, már a nyelvén van; de megint feláll előtte más, s ő csak megint kénytelen elhalasztani mondását.

Malárdy igen jó taktikát vélt akkor követni, a midőn ezt a sajátságos alakot, melynek komolysága is tréfásan tünik fel, a közfigyelembe iparkodott bevonni, s úgy tett, mintha az egész veszedelmes vitában őt semmi sem érdekelné, egyedül a humorisztikus csizmadiamester, örökké mozgó arczával, mely egyik perczben mosolyog, a másikban haragszik; a körüle ülőket, sőt magát a főispánt is figyelmezteté Bajcsy uramra, s a heves szónokok egyszerre azt vevék észre, hogy a gyűlés főemberei nem őket nézik, hanem Bajcsy uramat ott az asztal végén.

A mennyire boszantá az ingerlő fitymálás a szónokokat, oly kevéssé verte le Bajcsy uramat; ő e figyelmet igen illetékesnek találta s midőn egy ellenzéki szónok épen leghevesebb dictiója közepén nem tűrhetve a körüle terjedni kezdő gúnyos hangulatot, félbeszakasztá a szót és leült: váratlan szünet támadván, Malárdy gúnyos tréfával inte, hogy engedjék szóhoz jutni Bajcsy uramat; Bajcsy uram szólni akar; hadd beszéljen.

Bajcsy uram nem hagyta magát megzavartatni. Igen is, bátran előállt s egyik kezét megtámasztva ököllel az asztalra, másik kezének mutató ujját pedig nyomatékos actiókra használva, megszólala, mondván:

– Justum ac tenacem propositi virum (itt saját mellére ütött) nec civium ardor prava jubentium (itt az ellenpárt szónokait vágta meg mutató ujjával) nec vultus instantis tyranni (ez Malárdynak szólt) mente quatit solida.

Persze hogy nevetett rá mindenki.

Malárdy féltréfásan szólt rá vissza:

– Ne sutor ultra crepidam.

Bajcsy uram visszavágott rá, jóslatterhes mutató ujját rázva szörnyen:

– Quem dies vidit veniens superbum, hunc dies vidit fugiens jacentem!

Ismét nevettek, de Malárdy kezdett haragudni s félbüszkeséggel, féltréfával veté oda a csizmadiának:

– Quod licet Jovi, non licet bovi.

Bajcsy uram egyet rántott a vállán, kettőt a szemöldökén s félvállról félig kacsintva oda felelt:

– A bove majori discit arare minor.

Malárdy is úgy tett, mintha nevetne. Az egész gyűlés jó kedvre lőn hangolva a classicus szóváltás által s a derült hangulat el látszott mosni az ingerültséget, mit az elébbi heves viták támasztottak. Bajcsy uram még is nagyon mulatságos férfiu.

Hogy a tréfa tökéletes legyen, Malárdy valamit sugott a főispán fülébe, a mire az is nagyon elmosolyogta magát s a fejével helyeslést inte.

Azután leküzdve mosolygását, komoly, hosszú arczot csinált; inte a rendeknek, hogy csendesüljenek el: a végzést ki fogja mondani.

Sokan még beszélni akartak: nem szükség, a tárgy eléggé meg van már vitatva. Az elnök az előadottak után elismeri, hogy a protestans feleknek méltányos azon kívánságuk, miszerint a tisztválasztásra közülök is jelöltessék ki valaki. Ez óhajtásnak ő nem is kiván ellenállani, s hogy mindeneknek eleget tegyen, a két alispánjelölt Malárdy Ferencz és Kereszturi István mellé harmadiknak egy kálvinistát tűz ki; megválasztván e czélra a legeszesebb, legtapasztaltabb és így legtekintélyesebb férfiut e hitfelekezet közül; névszerint – becsületes, nemes, – Bajcsy András, csizmadia-czéhmester uramat!

A KI UTOLJÁRA NEVET…

Támadt falrendítő kaczaj e mulatságos candidatiora!

Hogyne? Az atyafiak alispán-jelöltet kivánnak saját fajtájukból; debacchálnak, lamentálnak, okoskodnak ez óhajtásuk mellett, tűzzel vassal vitatják jogaikat: elvégre a főnök elismeri kivánatuk alaposságát s kijelöli nekik Bajcsy András uramat; – a csizmadiamestert!

– Ki tehet ellene kifogást?

A májszter derék, becsületes ember, s a főispán ezt találta legokosabbnak, legnagyobb tekintetűnek mind azok között, a kikből válogatnia lehetett.

Nem lehet panaszuk az atyafiaknak: kálvinista jelöltet kivántak, – megadatott nekik.

Ez kétségtelenül oly mulatságos ötlet lehetett, hogy ama gyűlésen jelen volt elődeinknek teljes mértékben el kell ismernünk azon jogukat, miszerint hangos hahotára fakadtanak legyen, s szánó mosolygással tekintgettek a megszomorított atyafiakra, a kik az első meglepetés pillanatában nagyon meg valának zavarodva s nem találták fel magukat e nem várt helyzetben.

Egy csizmadiamester az ő alispáni jelöltjük!

Malárdy ismét büszkébben kezde széttekinteni. Sohasem érezheté magát ingatatlanabbnak azon a széken, mint most; a másik név csak hézagpótló kölöncznek volt mellette: a jámbor Kereszturi nagy tiszteletnek tartja, hogy már az ötödik tisztújítás alkalmával legyen jelölttársa Malárdynak, a nélkül, hogy négy ízben összesen három szavazatnál többet kapott volna, ezúttal is bajosan fogja megkapni a negyediket. A harmadik jelölt pedig Bajcsy uram, a csizmadiamester.

Nem kell ide többet mondani, mint csupán azt, hogy Bajcsy uram a csizmadia együtt lép fel Malárdyval prætendensül az alispáni hivatalra; hogy a ki ezt jól meggondolja, hanyatt feküdjék és elkezdjen kaczagni, a míg lélekzetében tart, – oly valami képtelenségi humor volt abban; olyan elavulhatlan élcz volt az, hogy még most is lehet rajta nevetni eleget.

Hogy fogják az atyafiak majd maguk között szidni Bajcsy Andrást, miért kellett neki most idejönnie, miért kellett megszólalnia? ha otthon marad, senkinek eszébe sem jutott volna. Ime most megtörtént rajtuk a nagy kudarcz miatta.

A főispán inte a választó karok és rendeknek, hogy méltóztassanak szavazatra menni.

Lesütött fővel, hallgatva oldalogtak ki a bánatos atyafiak, vígan és kötekedve az ellenpárt felei; fenn a teremben csak a főispán és az előkelőbb hivatalnokok maradtak.

Midőn Vasady táblabiró egyik lábát már kitette a küszöbön, valaki az urak közül elnevette magát, Vasady megállt az ajtóban és hátra tekintett. Vajjon ki nevethetett? Azután végig simítá hosszú bajszát s visszadörmögé daczos, kemény hangon:

– Méltóságos és tekintetes uraim, majd a ki utoljára nevet…

Azzal a lábszárához csapta a kardját s nagycsörömpölve odább ment.

(Van ez most dühben! Csak azért dolgozott olyan erősen, hogy majd ő jön candidaturába. – Ott van neki Bajcsy András.)

A jámbor Bajcsy Andrást pedig nem látta senki ebben az órában: úgy megijedt az, úgy elment haza, s úgy kilelte otthon a hideg, a hogy még soha sem. Látta, hogy milyen irtóztató nagy bajt csinált saját személyében az egész közügynek; nem a saját szégyene, nem az a kaczaj, a mivel őt illeték, nem az fájt neki: hanem az, hogy ő rajta bukott keresztül hitfeleinek legfőbb törekvésük, ő benne lettek mind megcsúfolva; ő volt rajtuk a szégyen és megaláztatás. Szegény becsületes ember! milyen keserves kétségbeeséssel sírt és nem merte mondani sem leányainak, sem legényeinek, hogy mi baja? Egy óra mulva úgy is majd elmondja azt nekik Mákosné asszonyom, a kinek bár inkább teljesült volna be az álma, hogy fekünnék ő halottan a terítő padon és vinnék ki szép diákszó mellett a temetőbe. Oh mert hiszen most már tisztességesen el sem fogják majd temetni s tisztelendő Gutai Thaddeus uram még a halotti búcsúztatójában is kipapolja, hogy ime ez volt ama balgatag ember, a ki miatt szégyent vallott az egész hitfelekezet népe.

Ez alatt oda fenn a megyeházán szépen elkészültek a szavazáshoz. A négy ezer főre terjedő nemesség az udvarra volt gyűjtve, onnan bocsátották őket egyenkint a folyosón keresztül, melynek egyik végét egy kerek asztal foglalta el; annál ült, három táblabiró ellenőrzése mellett, három megyei jegyző, kiknek mindegyike a három külön jelölt szavazatait volt feljegyzendő.

Kereszturi jegyzője elég őszinte volt pipára gyújtani, s a tollát sem mártotta a kalamárisba, előre kijelentve, hogy neki itten semmi dolga sem lesz; a mire Bajcsy jegyzője mulhatlannak találta hasonló tréfát mondani, kérve ellenőrző táblabiróját, hogy ha el talál aludni, hát majd ébreszsze fel.

Már most tehát – kezdődjék a mulatság.

A teremben őgyelgők között a mi jó barátunk Hugo Oskár is ott volt, ki ezúttal szolgabirói hivatalra volt kijelölve valamelyik dunántúli járásba; – annyi, mint bizonyos. Malárdyval közel rokon; Malárdy családtagja, mely nevet a család sarjadékai mindig úgy szoktak kimondani, hogy a közepére teszik a hangnyomatot, így Ma-lÁrdy! a középső szótagnál felemelt fővel s még az asszonyi ág másnevű nemzedéke is fel szokta hányni, hogy ő is a MaLÁRdy családhoz tartozik. Tehát ezt a Hugo Oskárt leküldték az urak a teremből, hogy figyeljen a szavazás eredményére s miután ott bizonyosan igen érdekes anecdoták fognak előadatni, azokat jegyezze fel s koronkint hordja fel a terembe, a szavazás alatti unalmas időt rövidítendő.

Hugo Oskár épen az elejére érkezett oda, mikor Vasady táblabiró odalépett a szavazati asztalhoz s összeütve sarkantyúját, büszke daczczal mondá a jegyzőknek:

– Én nemes Vasady Gábor, kívánom alispánomul – nemes Bajcsy András uramat, a csizmadiát.

Azzal odaállt a táblabirák háta mögé s nem hagyta el a folyosót.

A körülállók nevették e patheticus föllépést, s a kurucz táblabiró szavait rögtön jegyzé egy szelet papirra Hugo Oskár, mellé rajzolva comicus carricaturában magát a hosszú bajuszú alakot is, lobonczos hajával.

Azután jöttek a szavazók egymás után; Hugo Oskár, a mint egyet megkapott, a ki Bajcsyra szavazott, azt hirtelen lecariquirozta egy ív papirra; ebben nagy mester volt már; néhány vonással úgy oda teremtette az embert, hogy mindenki ráismert. Örült neki; milyen remek albuma lesz ebből, hogy fognak rajta odafenn kaczagni. Egyszer azonban tele lett az ív papiros s ő kezdett megdöbbenni rajta; hogy ez egy kicsit sok is már a jóból.

Belepillantott a szavazatok lajstromába, s még jobban elhült rajta, hogy meglátta, miszerint Malárdy szavazatai még csak a százasban járnak, s Bajcsy, a csizmadia, már a kétszázon túlhaladt.

Jónak látta felszaladni kissé a terembe; nem azért, hogy ezt megmondja, hanem hogy a tréfás torzképeket átadja; ott azt állítá, hogy nem tud a szavazásról semmit; – még nagyon az elején járnak. Magában reménylette is, hogy majd megfordul az arány: az ellenfél párthívei bizonyosan összebeszéltek s előre furakodtak. Majd vége lesz annak.

Egy óra mulva megint visszament.

Szinte meghökkent, midőn a lajstromokba tekintve, Malárdy neve alatt ötszáz szavazatot látott, Bajcsy Andrásé alatt pedig hatszázat.

Néhány perczig volt ott, de már nem rajzolt torzképeket, egyik érkező ide szavazott, a másik amoda, néha kettő, három is jött Bajcsynak, míg Malárdynak egy; végre egyszerre egymásután jött tíz olyan ember, a ki mind Bajcsy nevét mondta ki.

Ez annyira megrettenté Hugo Oskárt, hogy ijedten futott fel újra a terembe s Malárdyt külön híva, fülébe sugá a fenyegető körülményt.

Malárdy homloka egy perczre összehuzódott, azután ismét büszkén kiderült, mosolyogva vert Hugó vállára.

– Ne aggódjál, öcsém; elől mennek, a kik a bolondját járják; majd vége lesz annak. Csak eredj vissza és vigyázz a további folyamatra.

Félóra mulva azonban már ajtóstól rohant be Hugo, s az egész társasághoz intézte szavait.

– Méltóságos… akarom mondani tekintetes – azaz, hogy méltóságos és tekintetes urak; tessék valami intézkedést tenni; a csizmadiának már ezeren felül van a votuma, Malárdy úré még nincs nyolczszáz.

Mindenki szótlanul tekinte rá, ez megdöbbentő hír volt.

– Én alázatosan megkövetem; nekem az a szerény véleményem van, dadogá a megrettent ifju, hogy itt mindennek Vasady táblabiró úr az oka, mert ott áll a szavazatszedő asztalnál, s a mint jönnek a nemesek, a kik pártjához tartoznak, rájuk néz, szemeivel int nekik, és azok rögtön elértik s mind Bajcsyra szavaznak; úgy, hogy annak már ezeren felül áll a szavazata, míg tekintetes urambátyámé csak nyolczszáz.

Malárdy sápadt lett a dühtől. A csizmadiamester!

– Nem kell engedni Vasadynak, hogy ott álljon az asztalnál, kiálta egy a Malárdy-atyafiság közül. El kell őt távolítani.

A főispán rögtön leküldé egyik aljegyzőjét, hogy Vasadyt szólítsa fel; miután neki ott semmi hivatalos minősége nincsen, távozzék el.

Mikor a jegyző lement, már akkor Bajcsy állt ezer százon, Malárdy még nem közelíté meg az ezeret.

– Tessék elvonulni innen, táblabiró úr, szólítá meg a jegyző Vasadyt, nem szabad senkinek befolyást gyakorolni a választók véleményére.

– Szólok én valakinek? kérdé Vasady.

– De int ön szemeivel; mutatja arczával, hogy mit tegyenek!

– Nem azért állok én itt, hogy én szóljak ti ellenetek; szólt erre daczosan a pártvezér; hanem azért, hogy ti ne szóljatok mi ellenünk. Ámde hogy azt ne higyjétek, mintha az én szemöldököm tenné azt, a mik itt történnek, eltávozom; de ti meglátjátok – hogy mégis a csizmadiamester lesz alispán… Ti akartátok: – úgy lesz!

Azzal eltávozott, kardjával és sarkantyúival végig csörtetve a folyosón.

E veszedelmes ember eltávozása mégis hatással látszott lenni a szavazásra; a mi különben a véletlen játéka is lehetett. Malárdy szavazatai lassankint megközelíték Bajcsyét; ez utóbbi szavazatai gyérülni kezdtek; egy-egy gyönge szívű ember megszégyenlette magát, mikor azt kérdezték tőle gúnyosan, hogy a csizmadiát akarja-e alispánnak; s inkább neutralis szavazatot adott, meg-megijesztve Kereszturi jegyzőjét, ki nem győzött bámulni rajta, hogy ez a derék ember már husz votumot kapott, – s olyankor az ő pipája mindig kialszik.

Délután két óra felé a szavazatok egészen egyenlők voltak; ezerötszázon állt mind a kettő.

Lelkendezve futó hivatalnokok minden perczben jöttek a terembe, jelenteni: már kettővel, már hárommal több a Malárdy szavazata, mint Bajcsyé.

Azután megint hátrament a viszony s Bajcsyé lett több kettővel, hárommal.

És ez így tartott egy órahosszat; és Malárdynak ez az egy óra nehezebb volt, mint egy század a pokolbeli kárhozatban. Minden perczben azt hallani: most kettővel, most négygyel, öttel, tízzel erősebb ő, mint ama kigúnyolt, kinevetett, kézimunkától kérges kezű mesterember; s majd ismét az lesz négygyel, öttel, tízzel erősebb, miként ő; és aggódni a következő pillanatért és kínos verítéket törülni büszke homlokáról, sápadt orczájáról; ha e megvetett ember, ha e kigúnyolt nép diadalmaskodni találna fölötte!…

A kínzó várakozás nyomta, szorongatá a nagy urak szivét; minden percz újabb ingadozást adott a rettentő ostracismus serpenyőinek; a legirtózatosabb küzdelem volt az: egy néma harcz, hol sem fegyver, sem ész, sem a forgékony szerencse nem szólhat bele a diadalba, csupán az egymás után hulló számok; a hideg, érzéketlen számok:… ezerhatszáz ide, ezerhatszáz amoda; azután ismét kettő-három az egyikhez, kettő-három a másikhoz, egy csepp méreg, egy csepp balzsam, egy csepp remény, egy csepp kétségbeesés…

Senki sem nevetett már.

A sápatag arczok hüledező ajkakkal számlálák: 1750 Malárdy: 1751 Bajcsy András… Tán négy, vagy ötszáz szavazó lehetett még künn az udvaron. Még azok egyszerre új fordulatot adhatnak a közítéletnek.

Ah, de még a győzelem esetére is megmarad az a szégyen, hogy egy Malárdyval, a legbüszkébb, leghatalmasabb férfival a Malárdy-családból, négy óra hosszat küzdött egy alacsony kézműves, kit polgártársai nem azért emeltek fel, hogy őt felmagasztalják, hanem hogy Malárdyt annál mélyebben alázzák le. Oh ez kegyetlen seb fog maradni örökké abban a büszke szívben!

Egy óranegyed mulva mosolygó arczú ügyfelek jönnek jelenteni örömmel, hogy a szavazás jobbra kezd fordulni. Malárdy már 1800, Bajcsy hátul maradt 1780-on.

Egy pár reszkető hizelgő gratulálni kezd Malárdynak a kétségtelen diadalhoz.

A nemesek legbüszkébbike megvetőleg fordul el tőlük s keserű kevélységgel utasítja el magától az üdvözlést.

– És ha megnyerném is azt, nem fogadnám el ilyen küzdelem után!

Oh nem érezte ő azt, a mit mondott! De – reszketett annál a gondolatnál, ha nem találna győzni; de – ragaszkodott, mint az élethez, a szavazatok jó eredményéhez; de – nem volt szivében elég ür, befogadni azt a megmérhetlen gondolatot, hogy ő azon alispáni székből, melyben huszonkét év óta második fejedelme volt ez országdarabnak, jobban rettegve kicsinytől és nagytól, mint maga az első úr az országban: a jövő órában leszálljon és engedjen maga után föllépni oda egy embert, a kit gyűlölni szégyene; s a ki most épen olyan ítélő birája fog lenni néki ottan, mint volt ez ideig ő annak.

Oh e gondolatot felfogni, végig érezni kínjait részletenként, át meg át küzdeni nem egy óra, egy élet is kevés.

És ő mégis azt mondja: «nem fogadnám el, ha megnyerném!» ezt mondja akkor, midőn a diadal részére kezd hajolni. Mit fog mondani a következő perczben; a midőn siető emberek, a kiknek nyugtalan szívdobogása szempilláikon meglátszik, kékült szájjal susogják egymásnak: «a szavazás újra gonosz fordulatot vett, Bajcsy egyszerre sebesen halad előre, már az ezer kilenczszázat is elérte, s Malárdy messze hátra maradt; a kik most jönnek az udvarról, mintha összebeszéltek volna, szakadatlan egyfolytában Bajcsyra szavaznak; ötven közül egy sem említi Malárdyt.»

Malárdy arczczal az ablak felé fordult és öntudatlanul bámult ki az utczára, nem látott maga előtt semmit. Még csak azt sem vette észre, hogy az egész utcza a megyeház előtt tömve dugva van emberekkel, a kiknek szemei mind egy tárgyon függnek: ez a tárgy az ő arcza, mely azoknak oda künn bűvös jelzőül szolgál, a miről leolvashatják, mint folynak a dolgok odabenn; és ő nem tudja azt, hogy az ő halavány vonásait odalenn ezer meg ezer ember olvassa, hogy összevont szemöldeinek borúját, ajkai rángását magyarázzák, figyelemmel kisérik, csak azt hallja, a mit háta mögött beszélnek.

«Bajcsy szavazatai esztelenül szaporodnak; Malárdy nem halad.»

«Átkozott tréfa; Bajcsy szavazatai a kétezeret elérték. Ez épen közepe az összes számnak, most már ha a többi mind Malárdyé lenne, még az sem segítene rajta, most már vége mindennek.»

Az a fehér alak ott az ablakban oly merev, oly mozdulatlan, mint egy ijesztő szobor, halott arczczal és üvegszemekkel.

Benn a teremben lassú zúgás. Olyasmit beszélnek, hogy a szavazások be vannak már fejezve: Malárdyé lett ezer kilenczszáz; Bajcsy András, a csizmadia kapott kétezeret és százat.

Az a fehér szoborkép ott az ablakban egyszerre eltünik helyéről: hanyatt esett a padozatra. Elájult, – vagy tán meg is halt?

Mind a kettő jó rá nézve: nem hallhatja, mint riad fel egy percz mulva kétezer és száz ember ajkáról a rettenetes daczkiáltás:

«Éljen Bajcsy András, alispán!»

… Ki nevet utoljára?

TEKINTETES URAM!

– Zárjátok be az ablakot, ereszszétek le a firhangot, ne lásson be senki az utczáról. Nyögé Bajcsy András uram, belső szobájában a bőrkanapén fekve, a minek az egyik támláját le lehetett kapcsolni, mikor az ember ki akarta nyújtani a lábát.

Két menyecske lánya volt mellette; azok sírtak szegények, meg voltak ijedve nagyon, Miska inas pedig odakinn bőgött a szögletben, hogy a mester úr meghal, már a lábai is dagadnak, mert nem birja róluk lehúzni a sarkantyus csizmát.

András úr senkinek sem mondja mi baja, csak annyit állít, hogy ő nagyon oda van, bizonyosan meg fog halni.

– Ne küldjetek doctorért; ne menjetek a patikába; nem gyógyít meg engem senki. Bennem van már, a mitől meghalok. Ne sírjatok, azt mondom: – még kihallik az utczára. Mákosné asszonyom meghallja és ide jön, s nem enged keresztyéni csendességgel meghalnom. Azt mondom, hogy oda ne ereszszétek a koporsómhoz, mikor kivisznek; hogy engem ott is boszantson. El se is temessetek ebben a városban; vitessetek ki szekéren a herkali pusztára, vagy az izsai rétre, vagy mit bánom én hová, s ott dobjatok bele egy gödörbe.

Két leánya jobbra balra dűlt jajgatva e szomorú beszédei miatt az öregnek. A szegény Szabóné alig birt a nagy fuldokló zokogástól könyörögni neki, hogy ne mondjon ily rettenetes dolgokat többet; inkább engedjen eret vágatni magán.

– De iszen eret vágtak már én rajtam, véremet is vették, nyögé a szomorú ember, megsimított már engem a guta tetőtől talpig; nincs már nekem több borbélyra szükségem. Megtettem a testamentomot, ott van a kihuzó fiókban, hagytam a szent ekklézsiának ezer forintot benne, azért, hogy tisztelendő Gutai Thaddeus uram majd szép prédikácziót mondjon felettem. Kedves jó gyermekeim ti, kérlek szépen benneteket: tegyetek még másik ezer forintot hozzá, hogy ne tartson felettem prédikácziót, ne szóljon felőlem semmit, meg se említse a nevemet soha, mintha nem is lettem volna. Úgy-e megteszitek azt szegény boldogtalan apátokért?

– Hiszen nem fog meghalni édes atyám, hiszen nincsen semmi baja; meggyógyul még.

– Hallgass! Nem hallotok valami lármát? valaki közelít?

– Részeg emberek járnak az utczán.

– De azok nem részeg emberek. Mit kiabálnak? úgy-e az én nevemet kiabálják? úgy-e azt kiabálják: átkozott légy Bajcsy András! úgy-e sárral hajigálják ablakaimat?

– Oh oh! bömbölt odakinn Miska inas: hiszen sár sincsen az utczán.

A két asszony pedig most már maga is félni kezdett, mert a közeledő zürzavaros hangokból csakugyan ki lehetett venni olykor a Bajcsy András nevet.

Miska inas kifutott megnézni: mi az? s hüledezve jött vissza megint: «sok fényes nemes úr jön a ház felé, úgy tetszik, hogy tisztelendő Gutai uram is velük van».

– Ide jönnek, rebegé András; engemet keresnek; engemet büntetni jönnek. Legyen meg az úrnak akaratja. De ti menjetek innen kedves gyermekeim; ne legyetek akkor jelen. Menjetek, takarodjatok innen.

A két megrémült leány még annál jobban ragaszkodott édes apjához. Szegények, nem képzeltek egyebet, mint hogy atyjuk bizonyosan valami veszedelmes összeesküvést forralt, s most jönnek érte, hogy lenyakazzák; – akkor egyszerre három fejet kell leütniök; mert ők el nem válnak tőle.

Már a ház elé ért a közeledő zaj; s lehete hallani, mint kínálgatják egymást az emberek: ki menjen elül?

Bajcsy uram fölkelt a pamlagról és nem volt beteg többé.

– Ne sírjon senki: legyetek erősek; – a mivel Isten meglátogat, azt el kell viselnünk erős szívvel. Akármit mondanak azon urak, senki ellenvetést ne tegyen rá; és akármit cselekesznek velem, senki védelmemre ne álljon.

A nemes férfiú nem ingadozott többé lábain, most már ő tartotta leányait, hogy el ne essenek, nem azok őtet.

– Most már jöhetnek, most már előttük állok. Itt a fejem, itt a nyakam, tegyenek vele, a mit akarnak.

Az ajtó előtt tiszteletadó csoszogás, talpak zsurolása hallatszott; azután kopogtatott valaki.

«Tessék! szabad.»

Az ajtó felnyilt. Legelül Vasady táblabiró és Gutai tiszteletes állottak.

– Ecclesia præcedit! szólt maga előtt bocsátva a papot a kurucz táblabiró.

– Áldás, békesség a házon… szólt Gutai Thaddeus malaszttal s ismét helyet adott Vasadynak, ki sarkantyus toppanásokkal lépett a másik szoba ajtajában álló Bajcsy András elé, s ott levett kalpagjával üdvözölve a férfit, meghajtá magát előtte tisztelettel és mondá:

– Alázatos szolgája a tekintetes úrnak.

A családbeliek szerte elbámultak ez üdvözleten.

Mert megjegyzendő, hogy azon időben még nem híttak minden posztóruhás embert tekintetes úrnak, hanem épen csak az alispánokat s a nevezetesebb hivatalviselőket.