Part 12

– Ejnye, hogy tréfál velem megint, kedves komám uram; de hála Istennek, hogy már tréfál; ez arra mutat, hogy jobban van. Ha tehát nem átallja, hogy a cselédnép előtt beszéljek, hát lássa, bizony az rettenetes eset: tudom, hogy a szegény tisztelendő úr sem él utána sokáig; nem élheti túl azt a nagy gyalázatot, meg azt a nagy fájdalmat.

– Miféle gyalázatot?

Mákosné asszonyom közelebb húzta a székét a mesteréhez s széttekinte a legényeken, ha vajjon hallgatják-e mind?

– Hát mit mondtam a multkor, ugy-e? Mondtam, ugy-e, hogy a Lőrinczke egy zsiványbandába elegyedett.

– Zsámfáter hordtát! Ne beszéljen olyan bolondokat.

– De ha úgy van. Mint haramiavezér kirabolt egy Kadarkuthy nevű öreg bárót, annak a hintaját, lovait is elvitte, s kocsisával, inasával egyetértve, saját magát adta ki a báró fiának, s iszontató sok csalást elkövetve minden vidéken, utoljára annyira vitte a vakmerőséget, hogy ide jött a Csallóközbe, a tekintetes alispán úr jószágába, s ott is elbolondított minden embert.

Bajcsy uram erre azt tette, hogy elkezdett nevetni.

– Ez már aztán a szép história. De már ezen agyon kell magamat nevetni. Miska inas, nevess te is! Nevess szedte-vedte, ha mondom. Nevessetek valamennyien!

Bajcsy uram legényei, kiváltképen pedig Miska inas a sutban, tactusra nevettek mesterük buzdítására; András úr a szemeit is törülte bele, olyan jól esett neki a nevetés.

Mákosné nagyasszony nem engedte magát az által a sodrából kihozatni. Egy kicsit maga is elmosolyodott a dolgon; mintha ő is találna benne valami mulatságost s a mint elhagyták a nevetést, megint folytatta tovább.

– Iszontató vakmerőség volt az, kérem alázatosan, olyan közel tulajdon szülötte városához merészkedni; a míg a szegény tisztelendő úr hetedhét országon messzeföldön lótott-futott csavargó fia után, az alatt ez három mérföldnyire…

– Kszikkrkrphühühü!… Miska inas hiába türtöztette a nevetést, kipattant belőle egyszerre, mint egy bombából a töltelék, a nagyasszony háta mögött s rákezdte megint az egész legénység a hahotát.

A nagyasszony megvárta, míg elhagyják s mondta tovább.

– Azalatt ez alig három mérföldnyire a várostól, az alispán kastélyában dőzsöl; játszik, kocsikázik s bolondítja a világot.

Most Mákosné asszonyom előre integetett Miska inasnak, hogy ne nevessen bele, mert igen nagy dolgot akar mondani.

– Sőt még mit tett? Megkérte az alispán úr leányának a kezét, a Hermina kisasszonyét, s annyira elkábította őket, hogy hozzá adták és meg is eskették vele.

– Brühühühihihi! pattant ki megint Miska inasból a jókedv; még pedig ezuttal olyan váratlanul, hogy a nagyasszony felugrott ijedtében a székről; épen háta mögé jött nevetni a neveletlen semmire való.

Mákosné nagyasszony folytatta.

– Szerencsére, tekintetes Vasady táblabiró úr előtt gyanus lett a dolog, s irt a nagytiszteletű úrnak, hogy itt meg itt egy fiatal ember jár, a ki nagyon hasonlít az ő elveszett fiához; mire a tisztelendő úr mindjárt sietett vissza, s épen akkor ért oda, mikor már az ifjakat össze is adták, s a tekintetes alispán úr nagy büszkén nézte, mint járja az ő kisasszonya a minétet egy gróf urfival, hogy lesz már most az alispán leányából grófné nagyságos asszony? akkor egyszerre… Miska te, bele ne nevess a szavamba, mert pofon verlek… belép a nagytiszteletű úr a tánczoló sereg közé, megfogja fülénél fogva a nagyságos gróf urfit s kikorbácsolja a házból…

– Aztán akkor felébredt a nagyasszony?… veté közbe Bajcsy uram tréfálkozva.

– Hja jah: bár hiszen csak úgy álmodtam volna, de nem az volt annak a vége, hanem a tisztelendő úr odakinn meglánczolta erős vasbékóval a Lőrinczkét, s úgy akarta magával elvinni a vármegye tömlöczébe. Hanem a mint vitte volna, hát egyszer a furfangos ifjucska, mint a keztyűt, leveté kezeiről a békókat s egyszerre beleugrott a vízbe.

– A szekérről?

Mákosné asszonyom türelme már kezdett oldozódni.

– Ej dehogy a szekérről: a ladikból; hiszen a ladikon vitte magával.

– Ugyan ne beszéljen már. Ki hallotta azt valaha, hogy ladikon utazzék valaki; ne hazudtolja meg magát szomszéd asszony minden lépten nyomon. Hova akarta volna vinni ladikon?

– Már akárhova akarta, vagy nem akarta, elég az hozzá, hogy a Lőrinczke beleugrott a Dunába és oda is veszett, mert meg nem találták többet, pedig egész éjszaka keresték.

– Mese, mese, meskete, tehén füle fekete.

– De az bizony nem mese: valamintségesen az sem mese, hogy a Hermina kisasszony meg azon az éjszakán elszökött az alispán úr házától: semmit sem vitt magával, mint az egy öltő ruháját; senkinek sem szólt, senki sem tudja, hová lett? azóta is keresik, de hirét sem találják…

– Trühihahuhuhu! röhögött közbe egyszerre Miska inas, hiába fogta be két kézzel a száját, hogy ki ne törjön rajta a nevetés, mire a nagyasszony, búcsút véve keresztyéni phlegmájától, kirugta a széket maga alól, s dühösen, mint a vadmacska, rohant neki tíz körömmel a pajkos siheder üstökének; az pedig utczu keresztül bujt az asztal alatt, s futott ki az ajtón; a nagyasszony mindenütt utána a konyhán az udvaron végig: a semmiházi kölyök három perczig szaladgáltatta a jámbor amazont maga után a kut kámvája körül; azzal egyszerre rést kapva, visszafutott a konyhába, becsapta maga után az ajtót; kizárta rajta a nagyasszonyt s hagyta őt odakívül nagy hasztalan dörömbözni, maga pedig nagy diadallal visszakerült a műhelybe.

Miska inas még akkor is rendén találta nevetni, mikor a műhelybe lépett, s csak akkor vette magát észre, mikor egy pár egészséges poflevet kapott czirmos pofájára jobb és bal felül. Ez mesteruram tenyere volt.

– Zsámfáter hordta; azt mondom, hogy ne nevess, mert pofon ütlek! (Bajcsy uram elébb szokott adni, azután igérni.)

Miska inas bámulva nézett szét; a mester olyan szomorú volt, és a legények mind komolyan hallgatva dolgoztak a tőke mellett; mint mikor valami nagy baj történt. Itt csakugyan nem lesz jó helyén, nevetni.

Mákosné asszonyom rövid időn megint valami uj torturát gondolt ki szerencsétlen szomszédja kínzására.

Bajcsy uram szerette a friss levegőt; a szép tavaszi napok jártával rendesen nyitva tartá ablakait, hogy a házak előtti fák egészséges illata keresztül járja szobáit; úgy dolgozott nyitott ablaknál.

A nagyasszony most már nem került az ajtóra, hanem egyenesen az ablaknak ment; benézett, meglátja Bajcsy uramat; köszönt neki – és ott maradt.

Lehet ennél válogatottabb neme az injuriának, mely ellen a törvény nem ad semmi védelmet?

A házából kitilthatja, kicsukhatja az ember, a kit nem szeret odabenn látni, tarthat harapós kutyákat, a miktől be ne merjen menni, de ablakából nem parancsol; ott megállhat és bebeszélhet akárki.

Bajcsy uram érteni kezdte azon okos emberek építészeti elveit, a kik nem hozzák ki az ablakaikat az utczára, hanem elébb egy kerítést huznak az épület elé.

Korán reggel, még meg sem volt fésülködve: már ott volt az ablakban a nagyasszony s kivánta a jó reggelt Bajcsy uramnak s elmondta neki, hogy mit álmodott?

És azt mindig olyan szörnyű kisértetes hangon mondta, hogy az embert agyon rémítette vele s elrontotta a kedvét egész napra.

– Jaj, kedves édes Bajcsy komám uram, vigyázzon magára, az Isten áldja meg: nagyon rosszat álmodtam az éjjel felőle. Azt álmodtam, hogy mezitláb láttam térdig sárban járni kedves komám uramat; az pedig rosszat jelent; sárban járni: – nagy gyalázat, mezitláb menni az utczán: – sok ellenség; – vigyázzon magára: az ellenségei gyalázatot ne ejtsenek rajta.

– Nekem nincsenek ellenségeim. Jó csizmát varrok, senkivel sem pörlekedem, senkire sem haragszom.

– Jaj, de nem tudhatja az ember, hogy mikor várja a veszedelem? Jobb attól őrizkedni, kedves komám uram.

Bajcsy uramnak azután egész nap ki nem ment a fejéből, hogy hol lehetne ő neki olyan ellenséget fölfedezni, a ki őt gyalázza.

Másnap megint odament az ablakba Mákosné nagyasszony.

– Jaj kedes édes komám uram, ma megint nagyon rosszat álmodtam. Azt láttam, hogy kedves komám uram aranyos ruhába volt öltözve, nagy paszomántos övvel, prémes kalpaggal a fején, sok nagy uraság, tengernép jött a házához, felültették egy pompás aranyos hintóba, úgy vitték végig a városon. Vigyázzon a kedves egészségére kedves, édes komám uram, valami kár ne essék benne. Ez az álom nem jót jelent. Aranyos ruhában lenni: nagy betegség; hintóban menni: véletlen halál; igen sok embert látni: gyászos temetés. Őrizze magát, meg ne hűtse magát, kedves komám uram, éhomra ki ne menjen a szobából. Le ne vesse a flanell-reklijét, mikor lefekszik. A tavaszi levegő hamar megárt az embernek: patécsot, torokgyíkot kaphat, nem ártana egy kis ezerjófüvet meg deákliliom-flastromot tartani a háznál.

Bajcsy uramnak már is borzongatta a hátát valami. Szenvedő arczczal fordult a nagyasszony felé.

– Ugyan kedves édes jó nagyasszony; tegyen meg egyet a kedvemért, ha nagyon kérem.

– Szivesen, kedves édes komám uram, mi legyen az? akár a lelkemet is odaadom, ha kéri.

– Tegye meg kérem alázatossággal: álmodjék már egyszer más valakiről is, necsak mindig én felőlem.

Ámde arról nem tehetett a nagyasszony, ha a jövő éjjel megint csak Bajcsy urammal álmodott; s azt már csak mégis meg kellett neki mondani, mert most az egyszer jót álmodott róla:

– No az éjjel jót álmodtam, kedves Bajcsy komám uram; hála légyen az úr Istennek, ez nagyon jó álom volt. Azt álmodtam, hogy kedves komám uram meg volt halva, és ki volt terítve a koporsóban, a koporsó mellett égő fáklyák voltak, tafotára nyomtatott czímerekkel.

– Hát az valami jó, ha én meghalok?

– No, no, ne tréfáljon kedves komám uram, tudja, hogy álomról van szó, ez pedig nagyon jó álomnak, ha az embert halva látják. Oh az igen jót jelent. A fáklyák meg a czimerek azt jelentik, hogy valami nagy-nagy dicsőség vár kedves komám uramra; a halál pedig azt jelenti, hogy kedves komám uram – megházasodik. Én annyit sirtam álmomban: ez azt jelenti, hogy igen nagy váratlan öröm fog érni.

Bajcsy uramat már itt megint elhagyta a türelem. – Oda ment csendesen az ablakhoz, mintha valami titkos dolgot akarna mondani a nagyasszonynak s kérte, hogy figyelmezzen rá.

A nagyasszony odatartotta a fülét:

– Tudja a nagyasszony, hogy az a hires debreczeni professzor Hatvani mit szokott mondani az álmokra?

A nagyasszony kiváncsi volt azt meghallani.

Bajcsy uram szép halkan súgta fülébe:

– Hát azt szokta mondani, hogy «bolond, a ki az álmait elmondja másnak, de bolondabb, a ki meghallgatja».

Azzal becsapta az ablakot s ráfordította a závárt.

VALAMI VAN A LEVEGŐBEN…

Ezerhétszázkilenczvenet irtak a keresztyén világban, a midőn igen különös idők kezdtek járni itt minálunk.

Hosszú tél végén megérzi azt az ember, azt a jótékony magnesi hatását a közelgő tavasznak; a nap melegíteni kezd, itt-amott zöld fű támad elő a földből; az ember vágyik ki a szabadba s édesnek találja a levegőt. – Tavasz lesz.

Hangyák, apró szorgalmas bogarkák jönnek elő a földből nagy sürgésforgással, mutogatják magokat lakott szobákban; kedvetlen kakasok vígabban kezdenek szónokolni, foglyul maradt gólyák kelepelnek, szárnyaikat rázzák, bebörtönzött madárkák énekelnek. Tavasz lesz.

A téli unalmas kabátok tünedezni kezdenek a járókelőkről, vidámabb viselet jelen meg szerte az utczákon; az emberek magok is nyájasabbak, nem panaszkodnak nátháról, hurutról, egy jótékony időváltozás véget vetett minden bajnak; a téli mogorvaság eltünt az arczokról, új életerő villanyozza át az idegeket. Tavasz lesz.

És néha-néha valami kedves, meleg szellő fuvall át a tájon, mely olyan szép csuda reményeket igér fűnek-fának és emberi szívnek, hogy megtelik vele minden bimbó, minden szív.

Ezerhétszázkilenczvenben ezt a kedves előérzetét a tavasznak sokkal korábban élvezte minden bimbó, minden szív, mint egyébkor.

Hosszú-hosszú fagyos tél volt, a hévmérő oly fokra sülyedt a fagyponton alól, a melyen már az emberi szivek is meghülnek és a hazaszeretet csak fagyott állapotban jön elő.

Elfagyott a multak szép emléke; hó fedte a közérzületet; jégcsapokra lehellt a költő hő szerelme: az emberek nyelvét megcsipte a dér, hogy nem tudtak magyarul beszélni többé.

Bús medve volt a mogorva honfi, benn ült magányos odujában s nézte, hogy nő fel ablakáig a hó, s ha néha besütött rajta a napvilág, mormogta magában: «Maria purificante, sole micante, majus erit frigus, quam fuit ante» s azzal tenyerébe verte pipáját, falnak feküdt s iparkodott magával elhitetni, hogy alszik.

Jégpánczél fedte a négy fehér folyót, magas hó a három halmot, az ember azt gondolhatta, talán a nyár sem olvasztja azt el onnan.

És ekkor kisütött a nap.

Megjelentek az apró szorgalmas hangyák, hírt hordva minden házhoz; előjöttek kemenczehasadékokból, pest aljából; meleg szellő köszöntött be az ablakon; «jön a tavasz», hó és jég elolvadt; fagyott virág, dermedt állat életre kelt; feltisztult a négy folyó, kizöldült a három halom, és azután minden folyó és minden halom és minden, a mi élt, szóval, színnel és melegségével hirdeté, hogy itt a tavasz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Február elején jártak; mindenütt, minden palotában, minden kalyibában, a zöld mezőn és a zöld asztalnál egy gondolat foglalt el minden lelket: József császár rendelete, melyet az erős lelkű fejedelem jan. 28-kán bocsátott ki ő magyar népéhez.

A fejedelem levelének végsorai, miket e tárgy felől egy nagy kormányférfihoz irt, azt mondják: «szívem szerint óhajtom, hogy Magyarország ezen körülmény által boldogságában s a jó rendben annyit nyerjen, mint én kivántam neki rendeleteim által szerezni, minden ügyeiben».

E szavak boldoggá tettek egy egész népet.

Csak egy meleg mosolyába került a «napnak», hogy paradicsommá változzék a föld, a hol minden örömöt lehell, áldást sóhajt vissza az égre; milliók mosolya derült fel utána, egész tájak más színt váltottak egyszerre, minden szem örömkönynyel tekinte fölfelé. Hogyne volna kedve a napnak melegen sütni, mikor sugárait ilyen harmatban fürösztheti!

Csak két uj eszméje maradt meg örökül a nagy fejedelemnek, miket nem volt szabad eltörölni a január 28-ki áldást-iró tollnak; miknek fenn kelle maradni az ő nevének emlékére, az emberiség dicsőségére; a mik felkisérik őt oda, hol a fejedelmek fölött itélnek, s tanubizonyságot tesznek mellette, hogy e fő megérdemelte koronáját ott is; e két nagy eszme volt: a jobbágyok jobbléte és a türelmi parancs.

Milliók boldogsága van e két eszmében kifejezve; oly millióké, a kik Magyarország fiainak neveztettek, de a kikkel elsőszülött testvéreik nem bántak testvérek gyanánt.

E két nagy eszmét nem hagyta elveszni a nagy uralkodó, a midőn egész élete fáradságos művét egy óhajtásnak feláldozá.

Tehát minden örült, minden sietett ki a napfényre; régi poros öltözetek előkerültek s megjelentek az utczán, vármegyeházak termei megnyiltak s hangzottak zajos beszédektől, tűzbe hányattak szomorú irások, divatból kiment kabátok, s rivallgó népünnepeken sütötték az ökröt, csapra verték a bort; pedig az emberek a nélkül is ittasak voltak az örömtől.

Milyen szomorú alak ilyenkor, midőn mindenki vigad, egy olyan büszke ember, mint Malárdy alispán.

Az ember egyszerre kezd esni lefelé. Tegnapelőtt büszkeségének minden fénye vette körül; nagy hatalmas befolyású férfi volt, nevét tisztelék, szerencséjét irigyelték, befolyását mindenütt hatónak tarták; bécsi udvaronczok s falusi cliensek hajtogatták derekaikat előtte, grófok, mágnások várakoztak előszobájában, pártfogását esdve; mert ő volt a megye legfőbb birája, s a ki boldog akart lenni annak határain belől, az csak az ő akaratával lehetett; a birtokos nemesség családi összeköttetésekért, a pörviselő nép kegyelmes hajlamáért járt utána, a köznemesség magasztalá azon erélyeért, melylyel a jobbágyság ellenében pártját fogta, előjogait oltalmazá, teherviseléseit másra rótta; a kik pedig ellenségei voltak, a kik nem szerették, a kiket bántott, eltiport, elnyomott, azok féltek, reszkettek tőle és hallgattak, és eltagadták haragjukat. S a bámulat és a félelem távolában ott ragyogott a megközelíthetlen Malárdy-kastély, melynek gazdagságát senki sem számlálta még meg, fényes aranyos tornáczaival, ezüst tükreivel, tündöklő csilláraival s illatos légkörével, melynek minden lakói magasabb lények, tündéralakok voltak.

És ime bomlani kezd a bűvkör. Amaz átokmondó ember megjelenése, a legfényesebb ünnepély pillanatában, volt a bűvrontó jelszó. A ház legszebb tündére, a szép hajadon leány kezet adott egy kalandornak, ah gonoszabb! egy protestans pap fiának. A vőlegény a vízbe ölte magát, a menyasszony éjszaka eltünt, elveszett, a Malárdy-név világ szájára került, kofák a piaczon csúfra emlegetik a történetet; következik utána a többi. Az átok beleesett már a fájós részbe; és még beljebb fogja magát enni, be a szívig, az élő ütérig, míg hivatását nem teljesíté; s a Malárdy név dicsősége összeomlik fokról-fokra; minden, a mi ragyogó volt körüle, egész a pompás kastélyig, annak a vitorlás őrtornyáig, ezüst csiláros tereméig, utolsó ivadékáig.

A császári rendelet visszaadta a rendeknek a tisztviselők választási jogát. A közörömben csak egyedül Malárdy döbbent meg. Nem történhetik-e itt valami?

Egy korábbi rendelet az alispáni hivatalt öröklővé tette, ez utóbbi ismét a nép-kegyre bízta annak elintézését, kik legyenek a megye tisztviselői.

De hát mer-e a nép-kegy Malárdy ellenében ingadozni? Nem egyhangú felkiáltással választák-e meg őt a nemesi rendek négy tisztujításon egymásután hajdanában? nyertek-e a vele kijelölt nevek csak egy felkiáltó szót is? nincs-e ez a név törhetlen prestige-el körülvéve, hogy mást ne tudjanak a kicsiny emberek felelni a kérdésre, mint ezt?

Vagy talán a kicsiny emberek azóta nagyot nőttek? tán jegyezte magában valaki, miket vétett a végzetes tíz év alatt a nép nagy embere a nép ellen? hogy alázta meg a közügyet, azért, hogy magát felmagasztalja? hogy vágatta kerekre dolmánya szárnyát, mikor még senki sem viselte úgy, hogy irtotta el bajuszát, mikor még mindenki viselte azt? hogy zsarolta a kivetett gabonát, hogy mérette a földet, hogy számláltatta az embereket erőhatalommal?

Ámde még mindez nem elég arra, hogy egy oly hatalmat, mely csaknem korlátlan uralkodóvá vált már a megyében, egy nap alatt lerontson; és bizonyára Malárdy oly büszkén, oly hideg nyugalommal ülhetne alispáni székében a választóülés napján, ha valami nem volna a levegőben, a mi feje körül szállong, s borus redőket von homlokára, valami sötét lény, mely évek előtt ember ajkáról született, az alatt sok felhőt és eget bejárt s most visszaszállt és ott függ feje fölött.

Várjuk el leszálltát.

A «HYPOCRENE».

Azon kis városkának, mely elbeszélésem központját képezi, jutott az a dicsőség, hogy a hazai irodalom legelső csiráit keblébe fogadta.

Szomorú volt látni, hová jutott irodalmunk, tudományos életünk? Kik a XVII. században egy fokon állottunk Európa bármely nyelvű nemzetével irodalmunk kifejlődésében, kik azon időkből egy Zrínyit, egy Pázmányt, Eszterházyt, Csereyt tudunk felmutatni, száz év alatt oda sülyedtünk vissza, a hol a tatár, a beduin nemzet áll: nem! még annál is alább, mert az legalább meséit és traditióit megtartja, de mi azokat is elvetettük; nevetni és megbámulni való dolog volt a tudós; nem űzte a tudományokat más, mint a tanárok, a kiknek az kenyerük volt; szilaj léhaságban, hivatalvadászatban töltötte idejét a nemes fiatalság. Az aristokrátia nagy része nem tudott magyarul irni, ha általában tudott valahogy irni; a gyermekek nevelését a tánczmesterre bízták s valami üres, sivatag kedélytelenség lepte el a nemzet minden rétegét, mint a melyből sikerült a lelket kivenni.

A nemzeti nyelv elvesztével elveszett a jó erkölcs is; gyáva, esztelen nemzedék kelt az erősek helyébe; a bóbita az asszonyok fején czégére lett a könnyelmű léleknek, s a férfiak púderes fejében nem volt magasabb gondolat.

Ámde ez nem tarthatott így örökké.

Lehajolhatsz te árva nemzet egész a fekete földig, széthullhatsz, elolvadhatsz: – mikor a legvégsőre jutottál, akkor is felébredsz újra s megujítod lételedet.

Mindezek ugyan nem regénybe való dolgok, s én biz elő sem hoznám ezeket, ha épen elbeszélésem folyamához nem tartoznának.

De épen ezen fordúl meg történetünk egyik válpontja.

A legkeserűbb órákban, midőn alig pislogott az utolsó szikra a hamu alatt, a mi kis városunkban támadt egy igénytelen társulat, a mely nevezte magát «hazai nyelvmívelő társaságnak».

Nagytiszteletű Gutai Thaddeus uram vezérlete alatt összeállottak a környék irástudói, azon czélból, hogy megpróbálják: vajjon lehetne-e még magyar nyelven is irni?

Holmi kálvinista papok, tanárok, iskolamesterek voltak azok; ezekhez csatlakoztak a befolyásuk alatt levő ifjuság lelkesebbjei; azoknak közlekedése folytán kihatott a társulat hatásköre vidéki ismerősökre, irástudókra; azok is meglátogatták hetivásárok alkalmával a szombat-utczai nagy bádogtornyos épületben levő könyvtárt, a hol a tudósabb férfiak felolvasásokat tartottak nevezetesebb munkákból; a fiatalság verseket olvasott fel hellen és római classicusok mintájára, mikben a külső technika kivánt leginkább méltánylatot, sőt végre a társulat annyira kezdett vetemedni, hogy irott ujságlapot is adott ki, mely házról-házra köröztetett s melyből kiki azt, a mi neki legjobban megtetszett, ismét saját gyüjteményébe kiirta. Még akkor ez volt az irodalompártolás egyetlen nyilatkozványa, hogy minden lelkes olvasó iparkodott azt, a mit kedveset olvasott, sajátkezűleg leirni. Egy ilyen gyűjteménynek magam is birtokában vagyok, a mit három ilyen sáros világért, mint ez a mostani, nem adnék, minthogy azt épen apám irta össze.

A mi kis városunk irott lapját nevezték Hyppocrenének, s róla szintúgy az egész társulatot, melyet Malárdy alispán több izben igyekezett betiltani, látva annak veszedelmes voltát; de mindannyiszor siker nélkül, minthogy a társulat bölcs vezetője azt minden politikai irányzattól távol tudá tartani.

Hát még, ha azt tudta volna Malárdy, hogy a ki ama Hyppocrenéban Csaba álnév alatt azon szép ódákat irja, válogatott alcaicusok és hibátlan sapphicusokban, senkisem más, mint az ő tulajdon fia, Kálmán!

És hátha azt tudhatta volna előre, hogy egy szép este ama Hyppocrene teremében valami obscurus ember, a kinek senki sem is jegyzette fel a nevét, azt a vakmerő gondolatot találja kimondani:

– Uraim! Holnap tisztújítás lesz a megyeházán. A császári rendelet megengedi, hogy a protestánsok is viseljenek közhivatalokat; nosza tegyünk próbát, hogy a hivataljelöltek közé egy protestáns is candidáltassék. Ha megbukik is a szavazáskor, legalább gyakorlatában maradunk.

Ki mondta, ki nem mondta ezt a szót? nem keressük többé; a tény az, hogy másnap a tisztújítás előtti ülésen Vasady táblabiró a jelenvolt protestáns nemesség nevében követelte a főispántól, hogy közülök is nevezzen meg egy jelöltet minden hivatalra az alispántól kezdve le az esküdtekig.

Ebből veszedelmes vita támadt. Vasady pártfelei nem hiresztelve el szándékukat, mind elfoglalták a jobb helyeket a teremben s hathatósan támogaták vezérük indítványát; ki hizelgett magának azzal a dicsőséggel, hogy ő maga fog candidátióba jöhetni.

Malárdy egyenkint látta ellenségeit a zöld asztal mellől felállni és a protestans nemes indítványát támogatni; mindazok, kiket valaha megbántott, lenézett, kiket részrehajló itéletekkel sujtott, egymásután keltek föl előtte s elmondák, hogy az indítványtevő kérelme jogos és nem féltek azalatt az ő szeme közé nézni. Máskor nem merték volna azt; máskor hallgattak, máskor lesütötték szemeiket, ha ő rájuk nézett; de most – van valami a levegőben.