Az egri csillagok (I. kötet)

Part 6

Chapter 63,579 wordsPublic domain

– Nézze mester: itt szokott ülni a Vicuska, mikor varr. A lábát erre a zsámolyra teszi. Itt szokta nézni ebben az ablakban a napnyugovást, és ilyenkor a feje árnyékot vet a falra. Ezt a képet ő rajzolta. Szomorúfűzfa meg egy sír. A pillangókat én festettem bele. Aztán lássa, ahogy itt ül a széken, igy szokott ülni. Igy felkönyököl, a fejét féloldalt fordítja, és olyan pajkosan mosolyog, de olyan pajkosan, hogy olyat ember még nem látott!

– Jójó, – felelte a pap fáradtan, – de sürgesd fiam az ebédet.

III.

Este későn feküdtek le.

A pap azt mondta, hogy egynehány levelet akar irni, hát nem hált egyszobában a diákkal. A diák nem bánta ezt. Maga is levelet irt. Megirta az ő kismacskájának, hogy mennyire meglepte az üres ház; kérdezi, hogy nem értesitették-e az elköltözésről? Ha értesitették, akkor bizony az a levél eltévedt.

Mert abban az időben nem volt a magyar földön pósta. Csak nagyurak levelezhettek egymással. Aki Budáról levelet akart küldeni Öreglakra, hát annak arról is kellett gondoskodnia, aki elvigye.

A diákot aztán megnehezitette az álom. Végigdőlt a farkasbőrös lócán, és elaludt.

És talán aludt volna napos reggelig, ha virradatkor el nem bődül egy tehén az ablaka alatt.

Ez a hang immáron szokatlan volt neki. Sem Somogyvárott, sem Szigetvárott, sem a Török Bálint egyéb kastélyaiban nem bőgött tehén az ablaka alatt. Inasok keltették föl mindig a Bálint úr gyermekeivel együtt, s a pap már a kertben várta őket a könyvvel.

A diák felült, és megdörzsölte a szemét. Eszébe jutott, hogy ma más lesz a dolga: a török császárt kell az égbe röpiteni.

Fölkelt és benyitott a másik szobába.

– Mester! – kiáltotta. – Hajnal van! Menjünk!

Semmi felelet. A szoba sötét.

A diák kinyitja az egyik ablakdeszkát, meg a Mária-üvegből készült ablakot.

A pap ágya üres.

Az asztalon egynehány levél fehérlik.

– Mi az ördög, – mormogja a diák. – Az ágy azonmód van, amint megvetették.

Kisietett a szobából. Az udvaron Tulipánné egy alsó szoknyában, mezitláb hajtotta kifelé a disznaját.

– Tulipánné! Hol az én mesterem?

– Elment még éjfélkor, a holdvilágnál. Azt mondta, hogy az úrfit ne költsük fel.

– János is vele ment?

– Nem. Az is itt van. A pap gyalog ment el, egymaga.

IV.

A diák zavarodott fejjel tért vissza a szobába. Sejtette már, hogy a pap mit akar. Egyenesen az asztalhoz sietett.

A levelek közül egy nyitottan feküdt ott. Erős vastag betükkel volt a megszólitása irva:

_Kedves fiam Gergely!_

Ez neki szólt. Az ablakhoz lépett vele. A tinta szinte nedves volt még a papiroson.

Gergely olvasta:

_A te gondolatod és érdemed, ha az a koronás fenevad ma a pokolba repül. De a te gondolatodnak veszedelme is van. Ezt már engedd át nekem fiam._

_Te szeretetben élsz és fiatal vagy. Találékonyságod, tudásod és bátorságod nagy hasznára válhatik a nemzetnek._

_Levelem mellett egy zacskót találsz s abban egy török gyűrűt. Ez az egyetlen kincsem. Annak szántam, akit legjobban szeretek. A tiéd fiam._

_Ezenkivül legyen tiéd az én könyvesházam is. Olvasgasd, ha egykor elvonulnak a felhők a haza egéről. Egyelőre kard kell a magyarnak, nem könyv._

_Török Bálintnak add át a fegyvereimet, Jánosnak a kőgyüjteményemet, Ferinek a virággyüjteményt. A könyvekből válaszszanak egy-egy kötetet emlékül s mondd meg nekik, hogy legyenek olyan vitéz hazafiak, mint apjok, de ne legyenek soha a pogány hivei, hanem veled együtt a nemzeti_ _királyság visszaállitásán törekedjenek. Különben nekik is irok s amit irok, mindhármatoknak az én három felé osztott lelkem maradjon._

_Mikor elmentem, aludtál fiam. Megcsókoltalak._

_Gábor pap._

Gergely szinte kővé meredten bámult a levélre.

A halál? Tizenöt éves fiu nem érti még ezt a szót; ő csak arra a látványosságra gondol, hogy egy török császár füst és lángok között az égbe száll a szeme előtt.

És most ő ettől a látványtól meg legyen fosztva?

Zsebredugta a gyűrűs zacskót meg a levelet és kisietett. Átment az udvaron Tulipánékhoz.

– Tulipán, – szólt törökül az eresz alatt nyujtózkodó embernek, – megvan-e még a török ruhája?

– Nincs, – felelte Tulipán, – mellest varrt belőle az asszony magának meg a gyerekeknek.

– A turbánja sincs meg?

– Abból meg kisinget varrt az asszony. Finom patyolat volt.

A diák boszusan járt föl és alá a ház előtt.

– Hát mit tegyek? Adjon tanácsot! A török had ma vonul el itt az országuton. A császár is velük jön. Én látni akarom a császárt.

– A császárt?

– Azt.

– Hát azt megláthatja az úrfi.

– Igazán? – kiáltott örömmel a diák. – Hogyan?

– Van az országut mellett egy szikla. Nem is egy, hanem kettő egymással szemben. Annak a tetejére fölmászik. A fejét befödi falombbal és végignézheti az egész hadat.

– Hát akkor öltözzön hamar Tulipán, és jőjjön velem. Az asszony rakjon meg egy turbát ennivalóval. Kulacsot is hozhat.

– A kulacs szóra Tulipán egyszerre megelevenedett. Magára kapkodta a ruháit, és átkiáltott a baromfiakat etető asszonynak.

– Juliskám, tubicám, gyere csak ide hamar, kedves holdvilágom.

Az asszony odavetette az ocsut mind a baromfiaknak és sarkon fordult.

– Mi tetszik?

– A kulacsot gyöngyöm, – szólt Tulipán, – a kulacs kell.

– Mennydörgős istennyilát kendnek, – felelte boszúsan. – Eddig csak délután szopta le magát, most már hajnalban kezdi?

– Nono kis báránykám, sztambuli cukorkám, – szólt Tulipán az asszony arcát megveregetve, – az urfi akarja.

– Nem igaz. Az urfi nem iszik bort.

– Én nem iszok, – szólt Gergely, – de el kell mennünk és oda leszünk egésznap, hát nem akarom, hogy Tulipán szomjazzék.

– Elmennek? Hova mennek urfi?

– Megnézzük a török hadat, Juli néném. Ma jönnek át a Mecseken.

– Török hadat, – szólt az asszony megdöbbenve. – Édes urfikám ne menjenek oda.

– Debizony odamegyünk. Nekem azt látnom kell.

– Jaj édes urfikám, micsoda veszedelembe készül. Hova gondol? Szegény édesanyja még a sirjában is megmozdul.

– Egy szó, mint száz, – szólt Gergely türelmetlenül, – nekünk mennünk kell.

S hogy erre toppantott is egyet, az asszony befutott a házba. Azonban csakhamar visszatért és a kezét csipőre téve szólott.

– Én nem bánom, menjen az urfi ahova akar. Én az urfinak nem parancsolok. Hanem Tulipán nem megyen vele. Annak parancsolok.

– Olyan nincs, – felelte Tulipán.

– Itthon marad kend, érti?

– Tulipánnak velem kell jönnie, – szólt Gergely röviden.

– Az elemózsiát elviszi az urfi szolgája is. Hát mire való a szolga, ha nem arra, hogy szolgáljon.

János szolga maga is igy gondolkozott. Mert immáron fel volt tarisznyázódva és a lovakat itatta.

Tulipán, hogy észrevette az asszony nyugtalanságát, igy szólt:

– Én pedig elmegyek, lelkem. Vakuljak meg, ha el nem megyek! Bort úgyis csak nagy imádkozásra adsz mindennap. Nem vagy jó szivvel hozzám.

Az asszony akkor sirva fakadt.

– Elviszik kendet a törökök, ha meglátják. Aztán itt hagyná ezt a szép két gyereket, meg engem is?

– De ha nem adsz bort. Meg aztán meg is vertél a múlt héten.

– Adok édes jó uram amennyi kell, csak ne hagyjon itt engem…

– Hát jól van, el ne felejtsd, hogy az úrfi előtt mit fogadtál. Én elkisérem az úrfit és estére visszajövök. Hát azt hiszed, – szólt megölelgetve az asszonyt, – hogy van akkora gyémántja a szultánnak, amelyikért én téged odaadnálak? Csak innom engedj egy kicsit. Látod, ha békén engedsz innom, be se rugok. Én mindig csak azért rugok be, mert azt gondolom, hogy másnap már nem adsz innom.

A menyecske igy valamiképpen megnyugtatva előkészitette az élelmet. Könnyezve kisérte mégis urát a kapuig s még onnan is úgy nézett utánok, hogy Tulipán hízott az örömtől.

V.

János velök ment a sűrűig. Itt leszálltak a lóról. János visszavezette a három lovat a faluba, ők pedig gyalog mentek tovább a szikláig.

Ez a szikla az országút mellett állott. Körülbelül öt ember magasságú volt s a tetejéről végig lehetett látni az országutat egészen a vadkörtefáig, ahol a pap immáron elrejtőzött.

A török egy nyaláb lombos ágat tört le a fákról és a sziklát úgy bástyázta körül a lombokkal, hogy ők ketten mindent láthassanak onnan, de alulról senkise gyanithassa, hogy ott emberek rejtőznek.

– Amoda is rakjunk lombot, – mondotta Gergely a szikla északi oldalára mutatva.

– Minek?

– Hát ha a szultán erre elment, akkor megfordulunk és utána nézünk.

A nap akkor kelt. Az erdőt harmat boritotta. A távolban felporzottak az első lovasok.

VI.

Egy vörös zászló jelent meg az országúton, aztán kettő, aztán még öt és mindig több; a zászló alatt és utána arab paripákon tornyos turbánu katonák. A paripák olyan aprók, hogy némelyik katonának a lába majdnem a földet éri.

– Ezek a gurebák, – magyarázza Tulipán, – mindig ezek jönnek elől. Ezek nem tiszta törökök.

– Hát?

– Arabok, perzsák, egyiptomiak, mindenféle kevert nép.

Az látszott is rajtok. A ruhájok se volt egyforma. Az egyiknek óriási rézforgó volt a fején, s hiányzott az orra. Ez már volt Magyarországon.

A másik ezred, mely ezeket követte, zöld csikos zászlót lobogtatott. Naptól barna kék bugyogós had. Látszott az arcukon, hogy az éjjel jól ettek-ittak.

– Ezek az _ulufedsik_ – szólt Tulipán. – Zsoldos katonák, tábori rendőrök. A hadipénztár mellett is ezek vannak. Látja azt a nagyhasu szétütött homloku embert. Nagy rézgombok vannak a mellén.

– Látom.

– Turna a neve. Magyarul daru. De inkább disznónak neveznék.

– Miért?

– Láttam egyszer, mikor sündisznót evett.

Sárga-zászlós ezred robogott ezek nyomában. Itt már csillogóbb volt a fegyverzet. Egy agának a lova is ezüst pikkelyes melldiszszel volt boritva.

– Ezek a _szilidárok_, – mondta Tulipán. Hej zsivány akasztófáravalók! Szolgáltam köztetek két esztendeig!

– Zsoldosok ezek is?

– Zsoldosok.

Azután jöttek a piros zászlós, ijas, tegzes szpáhik, tisztjeik páncélban; oldalukon széles, görbe kard. Azután a csúcsos süvegü tatárok. Ezeket kissé unalmas is volt nézni.

– Ezer… kétezer… ötezer… tizezer, – számlálta Gergely.

– Sohse számlálja őket, – mondotta Tulipán, vannak ezek tán huszezren is.

– No csunya, csontos pofáju nép.

– A török is utálja őket, mert lófejet esznek.

– Lófejet?

– Hát ha mindnek nem is jut, de egyet bizonyosan tesznek az asztal közepére.

– Főve vagy sülve?

– Hiszen, ha sülve vagy főve volna, még haggyán, de nyersen. Aztán ezek a kutyák a ma született gyereknek se kegyelmeznek, mert lássa, ezek az ember epéjét kiveszik.

– Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat.

– De ha igy van. Mert lássa azt tartják, hogy ha ilyen epével megdörzsölik a lovuk inyét, akármilyen fáradt a ló, uj erőre kap.

Gergely eliszonyodva vonta vissza a fejét a lombok közül.

– Nem nézem őket, – mondotta, – hiszen ezek nem emberek, hanem vadállatok.

Tulipán azonban csak nézte őket tovább is.

– Már a nisandsi bég jön, – szólt egy negyed óra mulva. Ez szokta felrajzolni a padisah nevét az okmányokra.

Gergely fölnézett. Egy csukafejü, hosszúbajuszu méltóságos törököt látott, amint a kurta paripán begyesen ülve ment a katonák között.

Aztán a _deftérdár_ következett, egy ősz meggörnyedt arab, a törökök pénzügyi minisztere. Utána másik katonacsoportban a _kázi aszker_ hosszu sárga köntösben, magas, tornyos fehér süvegben. Ez a főhadbiró. A _csaznegirek_, vagyis főtálalók és egyéb ételfogók. Követte ezeket az udvari testőrség egy kis csapata. Ezeken már csillogott a sok arany.

Itt már a török zenekarok veszett harsogása és csattogása között tüntek elő és haladtak tova a tarka-barka hadtestek: az _udvari vadászok_, akiknek a lova sörénye pirosra volt festve s ők maguk a karjukon sólymokat tartottak.

A vadászok után a császári ménes következett. Táncoló, tüzes paripák; egyrésze meg is van nyergelve. Szolakok és janicsárok vezették ezeket a lovakat.

A lovászok után magas lófarku zászlók lengettek föl az uton. Háromszáz _kapudsi_ jött, valamennyi egyforma aranyhimzéses fehér sapkában. Ezek otthon a szultán házőrzői.

Most a _janicsárok_ hosszú sora fehérlik fel az uton. Fehér süvegük csakhamar összetarkállik a piros tisztisüvegekkel s a kék posztó ruhával, amelyet viselnek.

– Messze van-e még a szultán? – kérdezte Gergely.

– Bizony még jó messze lehet, – felelte Tulipán. – A janicsárok legalább is tizezren vannak. Azok után jönnek a _csauszok_, meg mindenféle udvari méltóságok.

– Hát akkor huzódjunk hátra, – szólt Gergely, – és falatozzunk.

A szikla eltakarta őket délfelől a seregtől. Az észak felé lejtő uton láthatták, mint ereszkedik le a völgynek a tömérdek katonaság.

– Akár alhatunk is egyet, – szólt Tulipán.

És kibontotta a tarisznyát.

A tarisznyából egy lánc csörrent elő.

– Hát ez mi? – kérdezte Gergely.

– Ez nekem jó pajtásom, – felelte Tulipán. – E nélkül én soha nem lépek ki a faluból.

S hogy a diák értetlenül bámult rá, folytatta:

– Ez az én bilincsem. Mikor ki kell mennem a faluból, rácsatolom a lábamra. Lássa, igy nem félek a töröktől. Mert a török ahelyett, hogy elfogna, megszabadit. Éjjel meg én szabaditom meg tőle magamat. De jó lesz most már, ha felcsatolom. Itt a kulcsa. Tegye a zsebébe. Ha valami baj esik, azt fogjuk mondani, hogy a Török Bálint udvarából valók vagyunk. Én rab, maga diák. Bálint ur török párti, hát nem fognak szigoruan. Éjjel aztán én megszabaditom magát és hazaszökünk.

– No maga eszes ember! – szólt őszinte elismeréssel a diák.

– Meghiszem azt! – felelte Tulipán. – Tuljárok én még a feleségem eszén is.

S jónak látta utána tenni:

– Mikor józan vagyok.

Egy frissen sült barna cipó, sonka és szalonna került elő a tarisznya belsejéből, meg egynéhány zöld paprika. A diák a sonkába fogott, a szalonnát Tulipán vette a markába s meghintette sóval, paprikával vastagon.

– Ha ezt látná ez a sereg, – szólt Tulipán a fejével oldalt intve.

– Hát aztán?

– A török megissza a bort – felelte Tulipán, – hanem a szalonnát úgy útálja, mint mink magyarok a patkányhust.

Gergely nevetett.

– Pedig ha tudnák, – folytatta Tulipán, – hogy a paprikás szalonna micsoda mennyei eledel! De azt hiszem Mohamed sohase kóstolt paprikás szalonnát.

– Eszerint jobb magyarnak lenni, mint töröknek.

– Mind bolond, aki nem magyar, – felelte kezével legyintve Tulipán.

Szétsimitotta fekete selymes bajuszát és ivott a kulacsból, aztán átnyujtotta a diáknak.

– Nem kell, – felelte a diák. Talán később.

Benyult a zsebébe és kivette a zacskót.

– Ismeri ezt a gyűrűt Tulipán?

– Nem, – felelte az ember, – de azt látom, hogy lovat ér. Mi ez az apró? Gyémánt?

– Az.

– Akkor ezt jó nézni. Sokszor hallottam, hogy a gyémánt nézése tisztitja a szemet.

– Hát ezt az irást el tudja-e olvasni?

– Hogyne. Jancsár voltam én. Végigtanultam a jancsár iskolát.

És olvasta:

– _Ila massallah la hakk ve la kuvvet il a billah el áli el ázim._ Magyarul: Amit az Isten akar: nincs igazság és erő a fenséges és magasztos Istenen kivül.

– Igy van.

Egy percre elgondolgozva hallgattak. Azután Tulipán igy szólt:

– Majd meglátja a szultánt, micsoda derék, egyszerü ember! A népe cifra, de ő maga csak akkor öltözködik pompába, mikor ünnep van, vagy mikor vendéget fogad. A szultán után egy aranyos zászló-erdő következik, főképen lófarkok. Ezek után száz trombitás. Mindegyiknek a trombitája aranylánccal van a vállára akasztva. A trombitások után kétszáz üst dobos, száz nagydobos, kétszáz csörgős, száz réztányéros és sipos jön.

– Jó füle lehet a szultánnak, ha ezt a zenebonát folyton hallgatja.

– Hát biz az pokoli harsogás. Mikor pihennek, akkor hallgatnak csak el. De kell ez a töröknek, kivált a csatában. Ha nincs muzsika, a török nem csatázik.

– És igaz, hogy a janicsárokat keresztény fiukból nevelik?

– Felét se. De annyi bizonyos, hogy a rablott fiukból válnak a legjobb janicsárok. Azoknak sem apjok, sem anyjok nincsen. Dicsőségüknek tartják, ha a harcban esnek el.

– A banda után mi következik?

– Kötéltáncosok, szemfényvesztők, kuruzslók, kereskedők, akik a tábori zsákmányra lesnek, és apróságokat árulnak. Vizhordót is sokat fog látni. Legalább is ötszáz teve jön hátul. Tömlő van rajtok. De a viz rendesen langyos.

– Aztán már nem jön semmi?

– Egy rakás rongyos cigány, meg kutyák. Ezek a hulladékból élnek.

– És aztán?

Tulipán vállat vont.

– Keselyük.

– Saskeselyük?

Azok. Minden sereg után vonul az égen egy fekete hadsereg. Ezek az embert eszik.

A déli nap melegen sütött. A diák levetette a zekéjét. Ujra felkönyököltek a sziklapárkányra, és nézték az alant elvonuló fehérsüvegü janicsárokat.

Tulipán sokat megnevezett közülök. Ez a barna itt vele járt iskolába is. A mellén egy szúrás van; akkora gödör, hogy egy gyermek ökle belefér. Amaz a verejtékező, aki levette egy percre a turbánját, legalább is száz embert ölt meg a perzsa háboruban, de ő rajta nincs egy vágás se, hacsak azóta nem kapott. Egy sovány nyápic ember: ügyes tőrdobó. Huszonöt lépésről bele sujtja a tőrét az ellenség mellébe. Tyapken a neve. Ilyen különben van több is. A jancsár-iskolában van egy begyepezett földhányás. Ott tanulják a tőrsújtást. Van olyan, amelyik kétezerszer is eldobja a tőrét mindennap.

– Hát ez a szerecsen?

– Nini te is megvagy még, vén Keskin! Ez ám a fene úszó! Szájába veszi a kardját, és úgy úszsza át a folyót, akármilyen széles is.

– No ezt a magyarok is megcselekszik.

– Lehet. Csakhogy ez nem fárad el. Ez a viz alól is felhozza a pénzt. A szultán is mulatott egyszer vele a Duna partján. Aranyakat dobált a vizbe és sokan ugráltak utána, de ez hozta fel a legtöbbet. – Nini a vén Kalen! Az a tülökorru nagytagu ember. Akkora a szája, mint a vizilóé. Ez ám az erős ember! Látja azt a széles barna pallost az oldalán? Ötven fontos! A belgrádi csatában olyant vágott avval egy magyarra, hogy nemcsak a magyar fejét szelte le, hanem a lováét is. A ló még valami száz lépésnyire rohant a gazdájával együtt.

– Persze akkor vissza kellett fordulniok, hogy a fejöket fölvegyék.

– No én nem láttam, csak hallottam, – mentegetődzött Tulipán.

Egyszercsak visszahőkölt.

– Álmodom-e? – szólt összeborzadva; – Jumurdsák!

Valóban a feszült képü, félszemü arab jancsár jött velük szemben egy alacsony erősszügyü paripán. Az öltözete ékesebb, mint a többié. Hosszu fehér süvegén egy óriás strucctoll lengedezett.

– Istenucscse az, – szólt Gergely is elbámulva.

– Dehiszen azt mondták, hogy a pap felakasztotta!

– Én is ugy tudom.

– Nem szólt róla a pap soha?

– Nem.

– No ez érthetetlen, – szólt Tulipán, utána bámulva a janicsárnak.

Aztán a két csodálkozónak a szeme egymásra fordult, mintha egyik a másiktól várna magyarázatot. Hallgattak.

Mintegy öt perc mulva megszólalt a diák:

– Mondja meg őszintén Tulipán, nem kivánkozik vissza közibök?

– Nem én, – felelte Tulipán határozottan. – Ha feleségem, gyermekem nem volna, még akkor se. De az én feleségem jó asszony; a két gyerekemet meg nem adnám Konstantinápoly minden kincseért se. A kisebbik nagyon szép gyerek. A nagyobbik meg olyan okos, hogy a főmuftinak sincs több esze. A minap is azt kérdezte tőlem, hogy aszongya mért nincs a lónak szarva?

– Tudja a tatár, – felelte nevetve Gergely diák.

Aztán nem beszéltek többet. A diák mindig komolyabb arccal nézte a jancsároknak a hegyi-úton való végtelen özönlését.

A levegőt folyton por szürkésitette. Fegyverzörgés, lórobogás moraja töltötte be a csendet, mikor egy-egy zenekar elmerült a völgyi kanyarulatban.

A diák egyszercsak felkapta a fejét, és igy szólt:

– Tulipán. Ez a sok ember nem jön hiába!

– Hát hiába nem jár soha.

– Ezek Budát akarják elfoglalni!

– Lehet, – felelte Tulipán.

A diák szintelen arccal nézett Tulipánra.

– És ha a szultán véletlenül útközben meghal?

– Nem hal az meg.

– De ha mégis…

Tulipán vállat vont:

– Mindig magával hordja a fiait.

– Eszerint hétfejü sárkány.

– Mit mond?

A diák felelet helyett kérdezett:

– Mit gondol, mennyi idő alatt érkeznek Budára?

– Azt nem lehet tudni.

– Mégis mit gondol?

– Ha eső lesz, pihennek két három napig, lehet, hogy egy hétig is.

– De hátha nem lesz eső?

– A forróság miatt is pihennek.

A diák nyugtalanul mozgott a helyén.

– Akkor én megelőzhetem őket, – mondotta, – ha azt látom, hogy nem fordulnak vissza.

– Mit tetszik mondani?

– Azt, hogy ha ezek Buda alá mennek, akkor nekem vagy vissza kell hoznom Ceceyéket vagy ott kell lennem mellettök.

A banda harsogása elnyomta a beszédüket. A janicsárok hosszú menete valahára véget ért, és egy sárgazászlós strucctollas pompás menet következett, amely egy méltóságos ősz óriás körül lépkedett.

Az ősz úr előtt két irgalmatlan hosszú piros lófarkat vittek, s a lófarku zászlók rudja ragyogott az aranytól.

– Ez a szultán! – kiáltott megrendülve a diák.

– Dehogy az, – felelte Tulipán. Ez csak a jancsár aga, s a sok cifra úr körülötte mind _jaja-basi_.

– Mi a pokol csudája az a jaja-basi?

– Janicsártisztek.

Aranyos alabárdok között egy ragyogó csoport következett.

Ez két fiatal embert rajzott körül.

– A szultán fiai, – magyarázta Tulipán tiszteletes hangon, – Mohamed és Szelim.

Azonban összeszedte magát, és hozzátette:

– Vigye el őket az ördög.

Két vidám barna fiatal ember volt ez a két szultánfi. Nem hasonlitottak egymáshoz, de látszott rajtok, hogy szeretik egymást.

– Ni ott megy Jaja-oglu Mohamed?

– Az a hires pasa?

– Az.

Egy méltóságos tekintetü szürke szakállu pasa jött a szultánfiak után. Előtte hét lófarkas zászlót vittek. A fején rengeteg fehér turbán.

– Ez, mondotta Tulipán, a Jumurdsák apja.

– Lehetetlen.

– De bizony. Az imént ment el a másik fia is. Arszlán bég.

– Dehát micsoda név ez a Jumurdsák?

– Csufnév, – felelte Tulipán.

S egy fűszálat szakitott le. Azt rágogatta unalmában.

Egy csapat ezüst és aranybuzogányos ijesztően magas turbánu csapat következett. A diákot egész testében remegés fogta el. Érezte, hogy most jön a szultán.

– Mindenható Istene a magyarnak! – igy fohászkodott, – légy velünk!

A sok arany és ezüst fegyver, a csillogó köntösök összehullámzottak a szeme előtt. Rá is tapasztotta a két kezét a szemére, és egy percre befogta, hogy jobban lásson.

Tulipán oldalba lökte.

– Nézzen hát! – szólt remegő hangon. Amott jön a szultán.

– Melyik?

– Aki előtt a dervis kereng.

Egy magánosan menő egyszerü szürke köntösü lovas. Előtte egy dervis kereng gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél-könyök magas teveszőr süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.

– Kerengő dervis, – magyarázza Tulipán.

– Hogy bele nem szédül vagy ő, vagy az a ló.

– Megszokta mind a kettő.

A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehérszoknyás dervis ott megy kétoldalt s várja, hogy fölválthassa a kerengőt.

– Ez a hét dervis igy kering Konstantinápolytól Budáig, – jegyezte meg kiáltva Tulipán.

Mert a trombiták, sipok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett másképpen érteniök egymást.

A szultán egy kis fürge pejlovon ült. Mögötte két félmeztelen szerecsen öles hosszu pávatoll árnyékvetővel igyekezett a felséges urat a nap szúró tüzétől védeni. A levegő különben is átfült volt itt a völgykanyarulatban, s őfelsége épp ugy szivta a port, mint a legrongyosabb katonája.

Ahogy a szikla alá ért, lehetett látni, hogy veres atlaszdolmány és ugyanilyen bugyogó van rajta. A turbánja zöld. Az arca sovány és beesett. Hosszu vékony, szintén lecsüggő orra alatt keskeny ősz bajusz. Az állán rövidre nyirt göndör ősz szakál. A szemei kiülő gurgulaszemek.

Amint Gergely még jobban szemügyre akarja venni, eget földet rázó dördülés hangzik a közelben, ugy hogy a szikla meginog alattok.

A lovak visszatorpannak. A szultán a visszaugrott ló nyakába zökken. A zene eláll. Őrült kavargás. Por és kődarabok, testtagok, fegyverek és vércseppek esőként hullnak az égből. Zavarodás és orditás a völgy felé a seregben.

– Végünk van! – kiáltja a kezét összecsapva Gergely diák.

És a völgy felé mereszti rémült szemeit.

A völgyben sötét füstoszlop magaslik a fellegek közé. A levegőt elneheziti a puskaporbüdösség.

– Mi történt? – kérdi ijedten Tulipán.

– Az, – feleli félájultan a diák, hogy nem a janicsár-aga a szultán!

VII.