Part 8

Megrezzent, megdörzsölte szemét s újra erősen oda nézett az ablakra. Üres volt, senkit sem látott. Bizonyosan káprázat játszott az előbb szemével, képzelődése ámította el. De jó kedve megszünt, s igen kellemetlen és kényelmetlen érzésnek adott helyet. Gyors léptekkel, csaknem futva sietett ki a faluból, a kastély felé, mintha menekülni akarna a boszantó vizió elől. Azután eszébe jutott, hát ha mégis jól látott, hát ha csakugyan megint eljött e leány, hogy befejezze vészes munkáját s elrabolja tőle fiát? Megtapogatta zsebében a levelet, de ez sem nyugtatta meg egészen. Sokkal könnyebb lenne elbánni Sándorral, ha a leány nem volna itt; de ha ismét bűvös körébe jut, ki tudja, fog-e hallgatni a legvilágosabb bizonyítékokra? Vajjon csakugyan itt van-e a leány vagy képzelete mutatta alakját? Ez a gondolat kínozta folytonosan, mialatt hazaért a kastélyba, s ezen évődött, míg fölhordatta a pinczéből a boros palaczkokat és személyesen ügyelt föl, hogy a nagy ebédlőben a hosszú patkó-forma asztal a legdíszesebben legyen fölterítve.

Kétségei rettentő megoldást nyertek, midőn a hosszú szertartás végével a vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe gyűlt. A hullámzó tömegben, mely helyét kereste az asztalnál, ott látta világosan, el nem vitázhatólag, Boglár Kálmánt és leányát, még pedig az apát-kanonok úrral beszélgetve. E magas egyházi méltóság igen melegen szorongatta Boglár Kálmán kezét és a lehető legnyájasabb mosolygással intett nagy fejével Klára felé, midőn Eveline grófné felszólítá, hogy foglalja el helyét mellette, az asztalfőn. A többiek is megtalálták ezalatt helyeiket s nagy székzörgéssel telepedtek az asztalhoz. Klára Sándor mellett ült, s Atlasz úr szótlanúl, csaknem megdermedve roskadt székére az asztal végén. Szerencsére oly keveset törődtek vele, hogy senki sem vette észre, mennyire ki van kelve rendes formájából.

A vendégek ettek, ittak, suttogtak, kiabáltak, nevetgéltek, s Atlasz úrnak az asztal végén elég ideje maradt háborítlanul magához térni fájdalmas meglepetéséből. Nem szólt semmit; a vendégek sem foglalkoztak vele, rájok nézve az igazi házi úr Sándor, az igazi házi asszony Eveline volt, s az öregeket legfölebb úgy vették, mint ráadást. A két ráadás az asztal végén egészen egymásra volt hagyva, és senki sem hallotta, mily méltatlankodó szavakkal fejezte ki Atlasz úr fölháborodását felesége előtt ez emberek tolakodásán, kik hivatlanul asztalához mertek ülni. Csak Boglár Kálmán kiáltott egyszer át hozzá kedélyesen az asztal túlsó oldaláról:

--Úgy-e, kellemesen megleptünk, öreg? Különben gondolhattad, hogy kíváncsi voltam a hatásra, melyet nagy oltárképem tesz a szakértőkre.

--Az oltárkép impozáns,--szólt közbe az apát-kanonok az asztalfőről,--s valóban dicsérnünk kell a művészt, ki ily megragadó kifejezést tudott adni az egyház egyik legmagasztosabb eszméjének. Isten éltesse!

A tornáczon felállított czigányok azt hitték, hogy a kanonok úr valami felköszöntőt fejezett be és tust húztak. A vendégek, magok sem tudva miért, éljenezni kezdtek, a pezsgős palaczkok dugói hatalmasan durrogtak, a poharak egymás után ürültek ki, a jó kedv és zaj tetőpontjára hágott, és az apát-kanonok úr, kit a czigánytus szónoki kötelességére figyelmeztetett, fölemelkedett helyéről, föltartotta tele poharát s ünnepélyes és kenetes hangon hosszú felköszöntőt mondott.

Először Atlasz Sándor ő nagyságára, a tiszavégi egyház nagylelkű kegyurára, kinek vallásos buzgósága és bőkezűsége hozta létre a mai szép és lélekemelő ünnepélyt. Aztán Szádváry Eveline grófné ő méltóságára, kinek lekötelező szívességéből most e dúsan terített asztalnál örvendeznek háládatos szívvel az Isten áldásának. Továbbá Atlasz Manó ő nagyságára, ki országos gondjai közepett is talált időt, hogy eleget tegyen buzgó szíve áhítatos vágyainak s jelenlétével emelje e nagy vallásos ünnepély díszét. Végül,--és itt különösen fölemelte hangját az apát-kanonok úr és arczán minden vörös szeplő a jóakaró leereszkedés egy-egy fényes napja gyanánt ragyogott,--nem mellőzheti hallgatással e három kitűnő testvér tiszteletre méltó szüleit, kik--bár magok idegen akolhoz, tartoznak--ily kiváló gyermekekkel ajándékozták meg az egyházat és hazát; ő--az apát-kanonok úr--nem tagadja, hogy bizonyos tekintetben mindnyájan emberek vagyunk s vannak oly közös emberi javaink, melyeknek élvezetéből senkit sem zárhatunk ki, mint az egészség és hosszú élet: nem hiszi tehát, hogy bárki is akadna e díszes társaságban, ki ellenmondana neki, midőn e derék öreg házaspárnak is jeles gyermekei mellett, tartós egészséget és hosszú életet kíván. Éljenek!

A czigányok tust húztak, a vendégek ordítottak, a poharak összecsengtek. A közelebb ülők még Atlasz úrral és nejével is koczintottak, sőt az apát-kanonok egyenesen hozzájok ment és koczintott velök. Az öreg asszonyság sírt örömében és büszkeségében, sőt a pillanat fölemelő hatása alatt Atlasz úr is elfeledte egy perczre titkos bánatát, s a földi dicsőség legmagasabb ormára emelkedett, de csak azért, hogy a következő perczben a legmélyebb örvénybe zuhanjon.

Most a plébános emelkedett föl s figyelmet kért szavainak. Röviden óhajt felköszönteni egy ifjú párt mely önmagában sokkal boldogabb, hogysem hosszas szavakkal kellene boldogságot kívánni számára. De mielőtt elárulná, kire emeli poharát, egy kellemes hírt kell közölnie a jelenlévő úri társasággal. Atlasz Sándor ő nagysága, a mai ünnep bőkezű hőse, plébániájának nagylelkű kegyura, tegnap a székesegyházban örök hűséget esküdött a kitűnő művész, Boglár Kálmán szeretetreméltó Klára leányának. Kívánja tehát, hogy az Úristen e boldog párt sokáig éltesse!

Nem számítva, a híres történeti felköszöntőket, melyek országok, nemzetek sorsát döntötték el, alig tett valaha toast oly nagy hatást, mint a plébános úré. A vendégek közűl a legtöbben nem ismerték Klárát, s már az ebéd elején csodálkozva kérdezgették egymástól a fiatal nő kilétét, ki a házi úr mellett ül s oly fesztelenül beszélget vele. Nagy volt tehát meglepetésük, midőn meghallották a valót, s ámbár meglehet, hogy néhány vidéki kisasszony és az eladó leányokkal rendelkező szülők keblében egy pillanatra valami kellemetlen csalódás érzése mozdult meg, mégis jó magyar szokás szerint, a toast befejezése és a tus fölhangzása után, az első meglepetés elmultával általános volt a zajos éljenzés, dobogás, pohárcsengés, s mindenki sietett szerencsét kívánni az új párnak. Az egyetemes tolongásban senki sem vette észre, hogy az öreg Atlasz halálsápadtan dőlt hátra székén s feleségével együtt közel volt az ájuláshoz, hogy Eveline grófné fölugrott székéről s ajkai ketté nyíltak, mintha mondani akarna valamit, de nem juthatott szóhoz, mert az apát-kanonok a legmelegebb szavakban kivánt neki és családjának szerencsét e kitűnő választáshoz, és hogy Manó apjához sietett, fölrázta dermedtségéből s haragos arczczal fülébe súgta: A levelet! miért nem mutattad meg a levelet? Senki sem vette észre az ijedségnek és fölháborodásnak e jeleit, csak Klára, és gondtalan vidám arczán egy pillanatra a kellemetlen meglepetés fellege vonult át, mintha csak most jutna eszébe, hogy férje családjában nem is láthatják szívesen. De a következő pillanatban megfogta kezét Sándor és szüleihez vezette.

--Édes atyám, édes anyám,--mondá oly halkan, hogy a közelebb állók sem hallhatták, talán maga Klára sem,--ha szerettek, ha boldogságomat akarjátok, nyugodjatok meg választásomban és áldjatok meg engem, áldjátok meg nőmet.

És Atlasz úr, utoljára is, jobban szerette fiát, hogysem végsőig vigye az ellenállást, s az ő kedvéért megölelte azt a nőt, kit szíve mélyéből gyűlölt. Megölelte, mert fia kívánta, de nem bocsátott meg neki.

Ezt azonban senki sem látta; az éljenzés, üdvözlés, szerencsekivánás, koczintás újult erővel hangzott, s mindenki azt hihette, hogy valóban egy hosszú, boldog házasság első napját ünneplik.

De Góg Ferencz ellenkező véleményen volt. Oda hajolt Lillához, kinek szemei villámokat szórtak, s ajka, keze, mindene reszketett a fölindulástól s vígasztaló hangon, bár egy kissé félénken fülébe súgott a katonás, bajuszos menyecskének.

--Magyarországban a házassággal még nem ér véget a szerelmi komédia. Hála Istennek, van még elválás is.

VIII.

(Atlasz úr baklövései.)

Ha Atlasz úr zűrzavaros kábultságában, mely a plébános toastja és a rá következő ünnepélyes jelenet után elfogta lelkét, gondolkozni tudott volna, megtalálta volna magyarázatát annak, a mit tegnap nem tudott megérteni: miért izente Sándor kétszer is a székvárosból küldött sürgönyében, hogy minden jól megy? Ez az ismételve papírra tett három szó valóban nem volt más, mint a túláradó boldogság kitörése, melynek másképen még nem lehetett kifejezést adni. Mikor Sándor a plébános kocsijára ült, hogy vele együtt a székvárosba hajtson, nem merte remélni, hogy mint Klára férje tér onnan vissza.

Nem mintha atyjának ellenzésétől tartott volna. Attól a naptól fogva, midőn először beszélt vele szerelméről, meg volt győződve, hogy bármennyire kedve ellen, de mégis bele fog nyugodni házasságába, s annál könnyebben és simábban fog menni a dolog, mennél hamarabb lép eléje a bevégzett ténynyel. De a tényt bevégzetté tenni, ebben látta a legfőbb nehézséget. Mentől tovább gondolkozott róla, annál jobban elfogta lelkét az a csüggedés, mely együtt jár az igazi szerelemmel, mikor még nem tudja, viszonzásra talált-e, és egybeveti saját érdemetlenségét az imádott lény tökéletességével. Visszaidézett emlékébe mindent, mit Klárán tapasztalt: mosolygását, melylyel üdvözölte, nevetését, melyet tréfája vagy néha ügyetlensége gerjesztett, szavait, még a legközömbösebbeket is, melyeket vele váltott; s bár egy-egy pillanatra úgy vélte látni, hogy szerelem napfénye csillan föl az összehalmozott emlékek mögül, bizalmatlansága csakhamar erőt vett rajta s gúnyosan azt súgta fülébe, hogy az a nyájasság, melyben oktalan reménye szerelmet lát, nem egyéb, mint a nagyvilági hölgy megszokott modora, és esetlen falusi tuskónak szidta magát, a kihez csak vagyonáért mehetne valaki nőül.

De arra egy perczig sem gondolt, hogy Klára vagyonáért menne hozzá. Méltatlannak találta volna e gondolatot mind a leányhoz, mind önmagához. A szegény leány oly magasan állt fölötte az ő szemében, hogy szegénysége s az ő gazdagsága számba sem vehető különbség volt a másik nagy aránytalanság mellett. Az első harcz tehát, melyet atyjával vívott s melynek eredményéről már előre biztos volt, csak a kisebb és könnyebb küzdelem volt; a másik, a nehezebb, Klára szívének meghódítása, csak ezután következett.

Mindezt elmondta őszintén, leplezetlenül a plébánosnak, kit meghittjéül választott szerelmi ügyében. Elmondta, hogy Klárát szereti és nélküle boldogtalan lesz, s elmondta, hogy atyjának nincs kedvére e házasság, de tudja, hogy végre mégis bele fog nyugodni.

--Erről én is biztos vagyok,--monda a plébános.--Az öreg úr a maga régi fogalmai szerint nem is tartja igazi házasságnak a hozomány nélküli házasságot. De ez könnyű akadály. Egyházi törvényeink szerint a szülők beleegyezése nem szükséges a házasság érvényességéhez.

--És atyám igazán szeret engem, s utoljára is bele fog nyugodni abba, a mi boldoggá tesz, egyházi törvények nélkül is,--tevé hozzá Sándor.

--Ezt mondom én is. Az ő ellenzése nem magáért veendő figyelembe, hanem Klára miatt. Ismerem ezt a leányt. Ha észrevenné, hogy az ön családja nem szívesen látja vagy épen tolakodónak tartja, soha sem lenne az ön nejévé, bármennyire szeretné különben.

--Nem szabad észrevennie,--kiáltott Sándor ijedten.

--Ezt meg tudnám akadályozni.

--De hogyan? Az öreg,--bármily elismeréssel vagyok szorgalma, szerénysége, realitása iránt,--valljuk meg, sokkal járatlanabb a nagyvilági modorban, hogysem el tudná rejteni ellenszenvét. És ha ön Klárát mint jegyesét vezetné eléje, attól tartok, úgy fogadná, hogy a büszke leányt örökre elriasztaná öntől.

Sándor egy ideig gondolkozva nézett a plébános arczára, aztán örömmel, mintha nagy fölfedezést tett volna, fölkiáltott.

--Nem mint jegyesemet, hanem mint nőmet vezetném eléje. Akármit tenne az első pillanat meglepetésében, Klárát többé nem riaszthatná vissza, és sokkal jobban szeret, hogy később bele ne nyugodnék a meg nem változtatható ténybe. Csak az a kérdés, lehetséges-e a titkos házasság?

--Ha én előttem esküsznek meg, az érvényes és törvényes házasság lesz, akár titkon, akár nyilvánosan, akár itt, akár másutt történik. Ez tehát nem kérdés. Az egyetlen egy kérdés csak az: akar-e Klára az ön nejévé lenni?

--Ah! igaza van. Ez az igazi nagy kérdés.

--A melyre egyikünk sem képes választ adni.

--Ön jól ismeri Boglárékat, főtisztelendő úr. Mit gondol,--mit hisz,--mit vett észre, lehet-e reményem?

--A mi engem illet, őszintén megvallom, nagyon óhajtanám e házasságot, s tehetségemhez képest rajta lennék, hogy teljesüljön. Azt is tudom, hogy Boglár Kálmánnak sem volna ellene kifogása, sőt nagy örömmel adná beleegyezését...

--De a leány! a leány!

--Attól, legjobb lesz, ha egyenesen maga kérdi meg. A mint én ismerem, a közbenjáró nála inkább ártana, mint használna.

--Megkérdjem? Hol van hát? Hova fordúljak? Írjak neki? Tudja, hogy a tollal nem igen tudok bánni, még kevésbbé, mint a szóval, pedig ebben sem vagyok valami nagy mester.

--Jobb szóval, mint tollal. Én azt tanácslom, vesse el bizalmatlanságát, álljon Klára elé s őszintén, nyiltan kérdezze meg tőle, akar-e nejévé lenni?

--És ha azt feleli, hogy nem akar?

--Akkor nem is lesz, és nincs az a hatalom, mely rá kényszerítse. De miért csüggedjünk? Miért ne reméljük a jobbat?

--Ön a jobbat reméli?--kérdé mohón Sándor.

--Remélem, de biztosat nem mondhatok,--felelt kitérőleg a plébános. Újra csak oda térek vissza; ha bizonyosat akar tudni, forduljon a legilletékesebb forráshoz.

--De mikor úgy félek a lesujtó választól,--mondá Sándor, újra visszatérő csüggedéssel.--Ez a bizonytalanság bármilyen kínos, mégis van benne valami édes, mert egy-egy pillanatra mégis fölvidámít a remény. De a rideg valóság, a kérlelhetetlen, visszavonhatatlan megtagadás--nem--ennek nem merem kitenni magamat.

--Soha sem tapasztaltam, de mindig hallottam, hogy a szerelmesek gyávák,--felelt a plébános vállat vonva,--hanem ilyen gyáva szerelmest még soha sem láttam.

--Gyáva, gyáva!--mondá Sándor elpirulva.--Épen ebből láthatja, hogy igazán szeretem. Elégszer voltam bátor ott, hol nem szerettem; az igaz szerelem, úgy látszik, gyávává teszi a szívet. Hiszen még azt sem tudom, nem jövök-e későn, nem szeret-e már más valakit Klára?

--Biztosítom, hogy nem!--kiáltott a plébános szokatlan erélylyel. Nem szeret, senkit sem szeret. Szíve egészen szabad, ha csak ön nem vette még be.

--Megkérdem, megkérdem tőle, minél előbb,--mondá Sándor, kinek csüggedése, a szerelmesek örök törvénye szerint, egy pillanatra ismét a reménynek hagyott helyet.

--Ha akarja, ezt még ma vagy holnap megteheti. Kocsim készen áll, be kell rándulnom a templomszentelés ügyében a székvárosba. Jőjjön velem, ott tisztába jöhet mindennel. Klára több nap óta itt van atyjával, ki a püspöki kápolna képeit javítja. Ha kedve van velem jönni, siessen haza, készüljön fel, félóra múlva udvarán leszek kocsimmal.

Így történt, hogy mialatt Atlasz úr a vasútnál várta másik két gyermekét, kiknek segítségével meg akarta akadályozni Sándor házasságát, ez épen akkor indult leánykérő útjára.

Ugyanabba a fogadóba szálltak, hol Boglár Kálmán lakott leányával. A főpinczér, ki mint régi ismerősét üdvözölte a plébánost, kérdezősködésére azt válaszolta, hogy Boglár úr Bogdán kanonoknál ebédelt s még nem tért haza. A kisasszony itthon maradt, szobájába vitette az ebédet s most ott van.

--Mintha csak mi rendeztük volna el az egész helyzetet,--szólt a plébános Sándorhoz.--Nekem úgy is beszédem van Bogdán kanonokkal, egyenesen oda sietek hát; ön pedig szedje össze bátorságát, menjen be Klárához, beszéljen vele őszintén, s remélem, mire visszajövök, mindent rendben fogok találni.

És valóban rendben talált mindent. Mikor egy óra múlva a két Boglár visszatért a fogadóba s benyitott a szobába, Klára vidáman, boldogan lépett atyja elé és Sándort, kinek arcza sugárzott a boldogságtól, kezénél fogva hozzája vonta e szavakkal:

--Van szerencsém bemutatni vőlegényemet.

Hogyan jutottak ide? Sándor maga legkevésbbé tudta volna megmondani. Minden, a mi történt, úgy kavargott fejében, mint valami zűrzavaros álom, melyből egyszerre napfény, madárdal, meleg tavaszi szellő ébreszti föl. Homályosan emlékezett arra, hogy midőn félénk kopogás után a szobába lépett, Klára meglepetve, örvendve ugrott föl az asztal mellől s oly őszinte mosolylyal nyújtott neki kezet, hogy egyszerre csodálatos módon megszállta a bátorság és beszélni kezdett. Hogy mit beszélt össze, azt nemcsak most nem tudná megmondani, de akkor sem tudta. Eleinte úgy rémlett szemének, a leány sem értette, s meglepetve, csodálkozva nézett rá; de utoljára mégis megértette és kezét nyújtotta feléje. «Hiszi-e, hogy boldoggá fogom tenni?» ... mintha ezt kérdezte volna tőle; de azt már nem tudta, mit felelt rá, csak arra emlékezett még, hogy magához vonta kezét és átölelte derekát, és a leány vállára hajtotta fejét, s könnyezve és mosolyogva mondta: «Ki hitte volna, hogy a jó pajtásságból szerelem legyen?»

Boglár Kálmán hangos örömmel üdvözölte leánya vőlegényét és jókedvű czélzásokat tett a sok vadászatra, melyet együtt végeztek s utoljára is egymást lőtték sziven. De azután elkomolyodott, s nála szokatlan ünnepélyességgel monda:

--Gyermekeim, az én megegyezésem és áldásom még nem elég. Ne feledjük, hogy Sándornak is vannak szülei. Azt kérdem tehát tőled, fiam: tudják-e ők is e szép szándékodat és biztos vagy-e megegyezésökről?

--Tudják,--felelt Sándor és igazat is mondott. A kérdés második részére azonban csak kitérőleg mert válaszolni:--és sokkal jobban szeretnek engem, hogysem megtagadnák tőlem megegyezésöket és áldásukat.

Klára nem is nagyon figyelt e szóváltásra s eszébe sem jutott, mélyebben behatolni e kérdésbe vagy ki nem elégítőnek találni Sándor kitérő válaszát. Azon idő alatt, melyet a tiszavégi kastélyban töltött, ő is egészen belejutott az ott uralkodó áramlatba, mely határozottan kedvezőtlen volt az öregek tekintélyének, s abból állt, hogy mindenki Sándort tekintette az igazi úrnak s nem igen vette számba az öregeket. Atlasz úr és neje rajongó szeretetökkel magok adták erre a legfőbb példát s nem gondolták meg, hogy az így fölállított helyzet majd akkor is megtartja erejét, mikor akaratuk összeütközésbe jöhet Sándoréval. Klára így találta a helyzetet, így szokta meg, s a nélkül, hogy tiszteletlenséggel viseltetnék Sándor szülei iránt, egyszerűen nem gondolt reájok s eszébe sem jutott, hogy beleegyezésök egyáltalában kérdésbe jöhetne, mikor Sándor akaratáról van szó.

Igen világosnak és természetesnek találta tehát Sándor feleletét s nem is törődött vele többé. Még azon sem ütközött meg, midőn a plébános, atyjának régi jó barátja, csaknem testvére, kit gyermekkorától megszokott nagybátyjának tekinteni, azt mondá, hogy legjobbnak tartja, ha holnap rögtön megesküsznek és Sándor őt már mint nejét viszi haza. Eredetinek találta e gondolatot, mely már azért is megnyerte tetszését, mert eltért a közönséges chablontól. Mi természetesebb, mint hogy a kik szeretik egymást, minél előbb egymásé legyenek, ha nem függ mástól, csak saját akaratuktól és nem kell legyőzniök semmi akadályt? Azt a nyárspolgárias szokást, hogy a menyasszony hónapokon át járjon lesütött szemmel a boltokba bevásárolni és elpirulva fogadja az udvarias boltoslegények szerencsekívánatait, mindig nagyon nevetségesnek találta.

Csak akkor ötlött egy pillanatra eszébe, hogy e sietős és titkos házasságkötésnek oka talán Sándor szüleinek ellenzése lehetett, midőn azt a lesújtó hatást látta, melyet a plébános felköszöntője férjének családjára gyakorolt. De ez is könnyű, elfutó felhő volt; gondtalan, gyanútlan lelke gyorsan lerázta magáról a kellemetlen benyomást, s egészen természetesnek, őszintének, mintegy köteles szentesítésnek vette azt az ölelést, melylyel férjének atyja keblére fogadta s ezzel kifejezte teljes megnyugvását.

Pedig Atlasz úr nem nyugodott meg. És ha talán félénkség vagy fiának szeretete el is némította volna, voltak mellette, a kik fölnyissák száját és elhitessék vele, hogy épen fia iránt való szeretetből nem szabad megnyugodnia.

Mialatt a vendégek ebéd után kisebb-nagyobb csoportokra oszlottak s vagy a kertben vagy a termekben sétáltak, mulattak, játszottak, beszélgettek, s Klára egészen természetesen és könnyedén átvette a háziasszonyi tisztet, mintha már évek óta belegyakorolta volna magát, és Sándor férfi-vendégeinek különféle mulatságáról gondoskodott s egy négyes tarokk-parthiet állított össze az apát-kanonok úr számára: Atlasz úr szobájába vezette az öreg asszonyt s rendes székébe ültette az ablak mellé, hol bőséges mulatsága akadt az úri fogatok szemlélésében. Sándor házasságáról egy szót sem szóltak; az öreg asszonyság meg volt rémülve s néha-néha egy félénk pillantást vetett férje arczára, mintha a jeladást várná. De Atlasz úr néma és komor volt s szó nélkül kiment a szobából.

Az ajtó előtt Góg Ferenczczel találkozott, ki leskelődni látszott rá. Az érdemes férfiú vállai füléig föl voltak húzva s arcza a legmélyebb fájdalmat fejezte ki.

Megragadta Atlasz úr kezét s hosszasan, kimondhatatlan részvéttel rázta, mintha nem találna szavakat e nagy szerencsétlenségben. Hallgatva mentek tovább a tornáczon s Atlasz úr keserű arczczal figyelt az épület túlsó szárnyából áthallatszó zajra. Góg Ferencz fájdalmasan vonaglott és fejét rázta.

--Szép toastot mondott a plébános úr, száz esztendeig éljen,--mondá végre Atlasz úr.

--Szegény húgom! szegény Lilla!--nyögött Góg Ferencz.--Ha a villám sújtotta volna, nem lehetett volna úgy megdermedve. Eleinte attól féltem, eszét veszti nagy fájdalmában. De a szívét elvesztette, ah! örökre elvesztette.

Ezalatt Atlasz úr szobájához értek. Góg Ferencz meggörnyedve nyitotta ki az ajtót s engedelmet kért, hogy beléphessen és csendes magányban átengedhesse magát nagybátyai szíve fájdalmának.

A szobában találták Manót és Eveline grófnét.

Manó a pamlagon ült s lábait az asztalra tette. E kaszinói helyzetben egymás után csavargatta a papiros-szivarkákat és oly csípős füstöt terjesztett el a szobában, hogy az ember szeme könnybe lábadt tőle. Nagyon rosszkedvűnek és idegesnek látszott s lábával dobolt az asztalon. Eveline az ablakmélyedésben állt és szemeit törölte. De a könnyeket nem csupán Manó csípős szivarfüstje facsarta szeméből; lángoló arcza, reszkető ajkai azt mutatták, hogy a grófné keblében hatalmas vihar tombol.

--Na?--mondá Atlasz úr, a mint megpillantá gyermekeit.

--Na!--felelt Manó és új szivarkát csavart magának.

--Ott hagytuk a vendégeket,--mondá Eveline grófné, újra könnyekre fakadva haragjában.--Reánk ott többé nincs szükség, mi semmit sem számítunk. Én legkevesebbet számítok; ott van már az egyetlen, az igazi háziasszony, észre sem veszik az én távollétemet.

Atlasz úr keserűen sóhajtott ez ingerűlt szavakra. Góg Ferencz nagyokat nyögött s feje egészen elveszett vállai között.

--A levelet! Miért nem mutattad meg a levelet?--kiáltott Manó, idegesen dobolva lábával az asztalon.