Part 5

Boglár Klára egyikhez sem hasonlított ezek közül. Szemérmes volt, de nem pironkodott, fesztelen volt, de nem bizalmaskodott, önérzetes volt, de nem finnyáskodott. Sándor csodálkozott magán, hogy jól érzi magát mellette, ámbár nem mondanak kétértelmű szavakat a szerelemről, sőt nem is beszélnek róla, s még jobban csodálkozott, hogy minden másról tud vele beszélni, a nélkül, hogy nagyon megerőltetné magát. Hogy a leány lovagolt, vadászott vele, hogy órákig egyedül maradt társaságában, mindez oly természetesnek látszott, hogy nem is gondolkozott róla. Úgy érezte, mintha mindig így lett volna, mintha gyermek koruktól fogva együtt nevelkedtek volna, és üresnek, léhának, hiábavalónak tünt föl előtte minden, a miben eddig élvezetét találta, s még a lovaglás és vadászat is csak azért nyert kegyelmet szemében, mert megoszthatta e leánynyal.

Boglár Kálmán, Atlasz úr megnyugvására, végre belefogott a munkába. Eleinte kevesebbet, azután többet dolgozott, de mindig talált időt arra is, hogy mulasson, kikocsizzék a pappal, vadászni menjen a fiatalokkal, hosszan elüldögéljen ebéd és vacsora után az asztalnál, egy szóval, Atlasz úr kifejezése szerint, játsza az urat az ő költségén és felforgassa a házat. Hanem azt nem tagadhatta, hogy dolgozik és halad a munkában. Atlasz úr mindennap elment megnézni a nagy oltárképet és bámulta a sok szentet és az apró szárnyas angyalokat, melyek egymásután támadtak rajta. A plébános is többnyire ott volt és megmagyarázta Atlasz úrnak a kép jelentését és a hangulatot, melyet a nézőben támasztania kell. Atlasz úr semmi kifogást sem tehetett a kép ellen, az ő műigényeit teljesen kielégítette s a rikító vörös és sárga szövetek, melyekbe a szentek öltöztetve voltak, egészen megfeleltek ízlésének; de a hangulat, melyet lelkében támasztott, inkább gyakorlati természetű volt, mint vallásos, s abban a meggyőződésben nyert kifejezést, hogy Boglár Kálmán azért fest oly nagy tömeg szentet, mert minél tovább akar a kastélyban élősködni, mely meggyőződésében megerősítheté az a körülmény, hogy Boglár úr már több rendbeli előleget vett fel tőle és munkája mellett olyan vígan élt, olyan otthonossá tette magát a kastélyban, mintha soha sem volna szándéka innen tovább állni.

De a nagy kép végre mégis elkészült, s most már csak az apróbb falfestmények s a mellékoltárok régi képeinek kijavítása volt hátra. Boglár Kálmán ezeken a templomban dolgozott, mikor kedve volt dolgozni, s Atlasz úr ide is mindennap eljárt, ellenőrizni a munka haladását. Néha Klára is segített atyjának, s ilyenkor Sándor is nagy érdeklődést mutatott a templom dísze iránt, mely az ő patrónusi nevét fogja megörökíteni. Mikor aztán Klára megunta a munkát s eldobta az ecsetet, lóra ültek és kinyargaltak a pusztára.

--Nem veszed észre,--mondá a plébános, midőn egy izben csak ketten voltak a templomban és Boglár Kálmán épen vörösre festette a pokol elkopott lángjait,--nem veszed észre, hogy Klára olyan hódítást tett, melyért megirigyelheti húsz mérföldnyi kerületben minden eladó leány?

--Micsoda hódítást?--kérdé Boglár Kálmán, kiegészítve egy fiatal ördög letört szarvát.

--Nagyon el lehetsz merülve a pokol reparátiójába,--monda nevetve a plébános,--különben magyarázat nélkül is megértetted volna czélzásomat.

--Vagy úgy? Értelek,--felelt Boglár könnyedén.--Ez a hódítás nem veszedelmes.

--Kire nem veszedelmes?

--Ki másra, mint leányomra? Az ő szíve nem egykönnyen fog tüzet, sőt azt hiszem, örökre meghalt a szerelemre nézve.

--Hogyan? Még most sem feledte el azt a haszontalan embert?

--Lehet az ilyent feledni?

--De hiszen őrültség volna, ha még mindig szeretné.

--Ki mondja, hogy szereti?

--Nem te mondtad, hogy nem tudja elfeledni?

--Nemcsak a szerelemnek van jó emlékező tehetsége, hanem a gyűlöletnek is.

--De hát érdemes ez az ember gyűlöletre? Érdemes-e másra, mint megvetésre?

--A leányok nem ítélnek mindig a mi szemünkkel. Különben meglehet, hogy Klára is így érez már iránta. Nem tudom, soha sem beszélek vele e kérdésről.

--Pedig jó volna, ha a gyűlölet a megvetésnek adna helyet. Ha a gyűlölet jó emlékező tehetséggel bír, a megvetés könnyen feled. S én most azt szeretném, ha Klára szívéből minden régi emléket ki lehetne törülni.

--Miért?--kérdé Boglár Kálmán, ismét a pokol lángjai közé merülve.

--Hogy hely legyen benne új érzelmek számára.

--Csak nem gondolod, hogy bele szerethetne ebbe az Atlasz-gyerekbe?--kérdé Boglár, letéve ecsetjét s igazi bámulattal fordulva barátja felé.

--Sőt megvallom, hogy ez a remény vezetett, midőn téged hivattalak ide a templomi képek elkészítésére. Reményem félig már teljesedésbe ment: Sándor szerelmes lett leányodba s most csak ettől függ, hogy a tiszavégi uradalom úrnője legyen.

--Megbolondultál?--kérdé a festő egyházi barátját.

--A bolond az, a ki eldobja a kínálkozó szerencsét,--felelt nyugodtan a plébános.--Itt van egy gazdag, fiatal földbirtokos, a ki csinos fiú is, szereti is leányodat, a ki boldog lenne keze által, a ki föltétlen úrnővé tenné őt maga és vagyona fölött, a ki végre téged is biztos, nyugalmas révbe vihetne annyi hányatás után,--én megmutatom neked ezt a jó alkalmat, ezt a szerencsét, ezt az utolsó reményt, mely számodra még fenmaradt, s te azt kérded tőlem: megbolondultam-e? Vajon ki közülünk a nagyobb bolond?

--Mindenesetre én,--felelt nevetve Boglár Kálmán.--Mindig én voltam a nagyobb bolond. Most is bolond vagyok, nem tagadom; mert mikor megmutatod nekem ezt a nagy szerencsét, ezt a gazdag vőlegényt, én, a koldus, az ingyenélő, elfintorítom orromat, és azt mondom, hogy nem akarok leereszkedni a ghettóba.

--Eh! badar beszéd!--kiáltott a plébános elpirulva.--Sándor már keresztyén, az egész család, kivéve az öregeket, keresztyén, és a mi Szádváry grófnak nem derogált, azt Boglár Kálmán sem tarthatja szégyennek.

--Hiszen igazad van, igazad van,--mondá Boglár, orrát dörzsölve az ecset nyelével.--Én csak úgy hamarjában, az első benyomás hatása alatt nyilatkoztam, de még soha sem gondolkoztam a dologról a te szempontodból. Ki is hitte volna, hogy ez még komolyan kérdésbe jöhet?

--Nagyon is komolyan. Reátok nézve ez a menekvés egyetlen révpartja; rám nézve pedig igen fontos, hogy e nagy birtok, e falu, e kegyuraság oly kezekre szálljon idővel, melyekben megnyugodhatom. Itt most nincs más kérdés, mint hogy akar-e Klára?

--Hm! ez pedig nagyon is kérdéses kérdés,--mondá Boglár elgondolkozva.

--Nagyon szívesen együtt van a fiúval, mulat, enyeleg vele, látszik, hogy jól érzi magát társaságában.

--Ez Kláránál nem sokat jelent. Mindenkivel nyájas, barátságos, fesztelen, a mit már sokszor félre is magyaráztak nála, s mélyebb vonzalomnak tulajdonították, a mi csak természetes modor volt. De merjen valaki csak egy lépéssel közelebb menni hozzá, mint a hogy ő megengedi, úgy megjárná, mint a hogy már sokan megjárták vele. Félek, ez lenne sorsa az Atlasz-gyereknek is.

--Nem volna jó, ha tapogatóznál?

--Isten mentsen! Mihelyt észrevenné, hogy komolyabb szándékunk van vele és az Atlasz-gyerekkel, rögtön hátat fordítana neki.

--Hagyjuk hát reájok a dolgot. Különben is azt hiszem, hogy a szerelemben csak ártanak a közbenjárók.

--Már ott, a hol. Te pap levén, úgy is csak elméletből beszélhetsz. De Kláránál így áll a dolog. Legjobb lesz, ha egészen magára hagyjuk.

--De neked már nincs semmi kifogásod a fiú ellen?

--Isten neki!--mondá Boglár Kálmán oly sóhajjal, mintha valami nagy és nehéz engedményt tenne. Mások is kötöttek már mésalliance-ot. Lépjünk hát sógorságba az öreg Atlasz bácsival.

Ha ezt Atlasz úr hallotta volna!

De nem hallotta. Csak azt látta nagy megelégedéssel, mikor nemsokára elnézett a templomba, hogy már a pokol is elkészült, lángjai rikító vörös fénynyel lobognak, az ördögök egészen megifjodtak és az elkárhozott lelkek úgy csikorgatják fogaikat, hogy gyönyörűség látni a becsületes embernek. Annál nagyobb gyönyörűség, mert a pokollal be van fejezve minden munka s a festőnek nincs többé semmi dolga a templomban, sem a kastélyban. Atlasz úr előkelő nagylelkűséggel föl is szólítja, hogy nyújtsa be számláját, de rögtön újabb vereséget szenved, mert a jelenlevő plébános kijelenti, hogy ez patronátusi dolog, melyet csak Sándornak van joga elintézni. Be kell hát várnia azt a formalitást, hogy a számlát Sándor vegye át s olvasatlanul oda adja neki. Atlasz úr most már fizethet. Fizet is, nagyúri bőkezűséggel, nem alkudozva, csak az előlegeket vonva le az utolsó krajczárig, és előkelő könnyedséggel, nyugtatványt sem kívánva, csak arra ügyelve, hogy a fizetés a plébános és az egész család jelenlétében történjék s esetleg legyen kire hivatkozni, ha a festő el akarná tagadni a pénz fölvételét. Az öreg asszonyság egészen el van ragadtatva férje nagyúri modorától, Boglár Kálmán olvasatlanul zsebébe gyűri a pénzt és nem is felel Atlasz úr ismételt kérdésére, hogy melyik vonathoz kivánja befogatni a kocsit. Atlasz úr meg van ijedve, hogy a festő még tovább is itt akar maradni, s titkon fölteszi magában, hogy még egy napig vár, aztán erélyesen fog föllépni.

De az erélyes föllépésre nincs szükség. Boglár Kálmán komolyan gondolkozik az elutazásról s róla beszél, mikor karonfogva a falu felé halad a plébánossal, a nyárfáktól szegélyezett úton, mely a kastélyból a faluba vezet.

--Nem tudom, mi lesz jobb ügyünkre nézve,--teszi hozzá.--Azóta gondolkoztam tervedről s étvágyam egészen megjött evés közben. Valóban nem tudnék helyzetünkben szerencsésebb megoldást képzelni, mintha Klára ez Atlasz-gyerek nejévé lenne.

--Mit gondolsz, nyilatkozott már a fiú?

--Nem. Klára bizonyosan szólt volna nekem, akár elfogadja, akár visszautasítja.

--Akkor mégis jobb lesz, ha egy időre eltávoztok. Hogy szerelmes leányodba, az kétségtelen, de vagy nincs bátorsága nyilatkozni, vagy magának sincs világos öntudata szerelméről. A távolság mind a kettőt megadhatja, s a ti visszajöveteletekre elég jó ürügy lesz a templomszentelés napja. Az én vendégeim lesztek, s akkora, reménylem, érett lesz a dolog.

--Nem rossz terv, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy csak elméletből ismered a szerelmet. Hát az öregek mit mondanak majd hozzá?

--Az öregeket mi sem szoktuk számba venni; nekik azt kell tenniök, a mit Sándor akar. Nincs itt más nehézség, mint Klára akarata.

--Reméljük, hogy neki is megjön az esze.

--Én nemcsak eszében bízom, hanem szívében is. Ki tudja, hátha a távolság azt is megszólalásra bírja?

--El nem tudom képzelni, hogy Klára szerelmes legyen egy ilyen Atlasz-gyerekbe. De utoljára, ki tudja kiszámítni a női szivet? Ez az egyetlen, a hol még mindig lehet csodákban bízni; reméljük, hogy itt is meg fog történni a csoda.

Soha olyan gyönyörűséggel nem adott még rendeletet Atlasz úr a lovak befogására, mint a mikor Boglárékat kellett a vasúthoz vinni. Nagy örömében még azt sem vette észre, hogy Sándor mily sápadt, és olyan kábult, mintha főbe ütötték volna. Annyira viszi a szívességet, hogy maga is elmegy a vasúthoz, a plébánossal és Sándorral együtt. Sándor a kocsis mellé jut, mert hintóban nincs hely a számára; az állomáson sincs alkalma hosszasabban beszélni Klárával, mert a vonat csakhamar megérkezik és Atlasz úr nagyon sürgeti vendégeit a beülésre, nehogy lemaradjanak s nagy buzgalmában maga viszi utánok a táskákat.

Végre fölhangzik a megváltó fütty, a kocsiablakból Boglár Kálmán zsebkendője lebeg, a vonat elrobog, már csak füstje látszik a távolból, nem sokára az is eloszlik, és Sándor csodálkozva veszi észre, milyen üres körülötte a világ.

Ezt a végtelen ürességet találja mindenütt. A kastélyban, a mezőn, czimboráinak társaságában, kikhez ismét ellátogat, s kiket csakhamar undorral hagy ott. Megnyergelteti lovát és bebarangolja a pusztát, de fáradtan és kielégítetlenül tér vissza, mintha valamit keresett volna, a mit sehol sem tudott megtalálni. Vállára akasztja fegyverét s vadászatra indul, de gyorsan visszatér és riadtan dobja el puskáját, mert olyan különös vágyat kezdett érezni, hogy az ártatlan nyulak helyett saját homlokának fordítsa csövét. Nem tudja, mi lelte; unalmas, hideg, utálatos minden, a mi körülötte van, a miben azelőtt kedvét találta. Gondolkozni kezd önmaga fölött, megvizsgálja lelkét, megkérdezi szívét, s mialatt benn jár a székvárosban s mialatt visszahajt otthonába, mely azelőtt oly meleg, mosolygó, vidám volt s most szinte visszaijeszti rideg komorságával: tisztába jön magával s azzal az elhatározással lép apja elé, hogy Boglár Klára lesz a neje és senki más a világon.

V.

(Az új szomszédok.)

Leveleinek elküldése egy kissé lecsillapította Atlasz úr izgatottságát, de nem szüntette meg rossz kedvét. Sándort nem látta azóta, hogy a kicsikart fél-igérettel távozott szobájából; a cselédek azt mondták, hogy kilovagolt és azt izente, ne várják haza vacsorára. Atlasz úr szinte örült neki, hogy nem látja fiát; mert nem merte vele rossz kedvét éreztetni, s mégis, érezte, nem tudna erőt venni magán; az is nagy megkönnyebbülésére szolgált, hogy a plébános nem mutatkozott a kastélyban, mert őt tartotta e baj fő-fő szerzőjének, de sokkal jobban félt tőle, hogysem szemrehányást mert volna neki tenni. Így legalább nem kellett fékeznie magát és szabadon éreztethette rossz kedvét az öreg asszonysággal, kit az est folyamán több versben megríkatott, s igen elégedetlen volt magával és az egész világgal, midőn nagy későn aludni ment.

Ebben a hangulatban nézett ki másnap dél felé az ablakon, midőn egy könnyű kocsit látott behajtani az udvarra. A kocsiból először egy öreges úr lépett ki s aztán kezénél fogva kisegített belőle egy fiatal nőszemélyt. Atlasz úrnak az első pillantásra megborzongott a háta. Talán megint visszajöttek? Kitelik tőlök, a milyen kullancs természetűek. De a második pillantás megnyugtatta lelkét, nem Boglárék voltak. Az öreges úrban semmi sem volt Boglár Kálmán előkelő, hetyke magatartásából; meggörnyedve járt és új tavaszi felöltője úgy fityegett rajta, mintha kölcsön vette volna; a fiatal nő is csak annyiban hasonlított Boglár Klárához, hogy fiatal volt, különben inkább ellentétének lehetett volna mondani. Klárának sugár termete, könnyed, fürge járása, finom metszésű, hosszúkás arcza, gesztenyeszínű haja volt, melyekkel nehéz lett volna összetéveszteni az újonjött vendég hízásnak indúlt kurta termetét, kerek orczáját, koromfekete göndör haját és tipegő járását. Atlasz úr látta a különbséget, de bár első ijedtségéből magához tért, rossz kedve nem szűnt meg.

--Öreges úr, fiatal nővel,--dörmögött magában, visszahúzódva az ablaktól, nehogy meglássák a vendégek.--Köszönöm szépen, jóllaktam már az öreges urakkal, kik fiatal nővel jönnek hozzám. Talán ezt is valami pap küldte, hogy beleszerettesse a fiamat. Az én kastélyomban bizony nem fog többé semmi öreges úr fiatal nővel garázdálkodni. Megszököm a mezőre, aztán ha megunták a várakozást, elmehetnek.

Kilopózott szobájából, s végig futva a folyosón, a hátulsó lépcsőn akart leosonni, honnan a gazdasági udvarra s innen a mezőre juthatott volna. Már a lépcső aljára ért, mikor János, a sujtásos inas, rá kiáltott:

--Hova szalad már no? Gyűjjön fel, vendégek érkeztek, ott várnak a nagy szalonban. A fiatal nagyságos úr nincs itthon, hát aszonták, hogy az öreg úrral is beérik.

Atlasz úr meg is ijedt, meg is szégyelte magát. Mindig titkos rettegéssel viseltetett sujtásos cselédjei iránt, kikről azt gyanította, hogy szívök mélyén lenézik és nem tartják igazi úrnak. Szeretett volna tekintélyt tartani előttök, s mindig attól félt, hogy olyas valamin kapják rajta, a mivel elárulja járatlanságát a nagyúri szokásokban és elveszti tekintélyét. János azelőtt grófi házaknál szolgált s Atlasz úr különösen az ő kritikájától rettegett.

--Hát miért nem jelentette be nekem, hogy vendégek jöttek?--mondá hirtelen visszafordulva és fölsietve a lépcsőn.

Titkolatlan rossz kedvvel lépett be a terembe, s föltette magában, hogy rövid úton elbánik az ismeretlenekkel és nem hagyja úgy maga fölé kerekedni, mint Boglárékat.

Az öreges úr, kit a kocsiból kilépni látott, a terem közepén állt s a földig hajolva üdvözlé Atlasz úrat.

--Kérhetünk-e bocsánatot, oh! remélhetünk-e bocsánatot, hogy ily korán zavarni merészeltük nagyságodat?--kérdé az öreges úr, kétrét görnyedve a nagy alázatosságtól.

Szörnyű alázatosak, bizonyosan szegény kéregetők,--gondolá magában Atlasz úr; s büszke mogorvasággal, fönhangon hozzá tevé:--miben lehetek segítségökre?

--A szomszédi jog czímén jöttünk, illetőleg vettünk bátorságot jövetelre,--felelt az öreges úr, valódi kígyó-ügyességet fejtve ki a görnyedezésben.--Legfőbb vágyunk és első teendők volt, e vidéken való letelepedésünk után, megismerkedni a híres és gazdag Atlasz Samuval és családjával, és oh! mily szó fejezheti ki boldogságunkat, a mai napon teljesedésbe megy e forró vágyunk. De engedje meg, mélyen tisztelt uram, hogy eleget tegyek a nagyvilági társadalom szabta kötelességnek és bemutassam magunkat. Íme, szeretett unokahúgom, özvegy Volkán Ádámné, ki megvásárolván a sarlósi uradalmat, ez által szomszédi viszonyba lépett nagyságoddal, és én, legalázatosabb szolgája, Góg Ferencz, hites ügyvéd s jelenleg a sarlósi uradalom kormányzója.

--Tessék helyet foglalni!--kiáltott Atlasz úr sugárzó arczczal.

A vendégek leűltek és Atlasz úr elragadtatva szemlélte a szép fiatal özvegyet, ki a sarlósi uradalmat megvette. Valóban szép asszony volt, Atlasz úr ritkán látott szebbet; kövér volt, arcza majd kicsattant az egészségtől, fekete szeme úgy villogott, mint a gyémánt és duzzadt, piros ajka fölött finom barna pehely vonult végig. A sarlósi uradalom kerek egy milliót ért, Atlasz úr jól tudta, ő is szerette volna megvenni, ha grófi veje és Manó fia annyira igénybe nem vették volna tőkéit.

--Nem is tudtam, hogy a sarlósi uradalomnak már vevője akadt,--kezdé Atlasz úr az érdekes társalgást.

--A múlt héten írtuk alá a szerződést,--felelt Góg Ferencz, helyet keresve kalapjának, melyet eddig nem mert letenni kezéből. Unokahúgom készpénzzel fizette ki az egész vételárat s az uradalmat nevére telekkönyveztette.

--Legyen szerencsém ebédre,--mondá Atlasz úr.

Góg Ferencz el volt ragadtatva a megtiszteltetéstől s fölkelve székéről, a híres kaucsuk-emberhez méltó vonaglásokkal fejezte ki háláját. A szép, barna, köpczös menyecske is mosolygott, fejével bólogatott és illegette magát; s midőn látta, hogy nagybátyja még mindig nem tud mit mívelni kalapjával, kikapta kezéből és a pamlag mellé, a földre tette.

Atlasz úr büszke volt és boldog. Ilyen vendégeket szeret ő: gazdagok, milliomosok, és a mellett olyan jó modoruk van, hogy vele szemben szinte zavarba jönnek a nagy tisztelettől. Attól sem tarthatott, hogy talán szemfényvesztők és oly gazdagsággal dicsekszenek, mely nem létezik. Jól emlékezett Volkán Ádám nevére, híres pénzkölcsönző volt a fővárosban, kinek vagyonáról mesés hírek szállongtak a pénzes emberek körében. Hajdanában érintkezett is vele egy párszor, s furfangos kapzsi, arczátlan vén gonosztevőnek ismerte, a ki semmi módtól sem riadt vissza, ha pénzt szerezhetett általa. De a pénze megvolt, nagyon megvolt, s Atlasz úr, bár szívéből megvetette a vén bűnöst, pénzétől nem tagadhatta meg az elismerését. Kivált mióta ily szép, puha, kövér, tiszta kézbe került. Nem is tudta, hogy Volkán Ádám megházasodott és meghalt. Ezt meg is mondta vendégeinek.

--Megházasodott és meghalt,--mondá Góg Ferencz, szomorú arczot öltve, míg unokahúga újra mosolygott és illegette magát, mintha valami vidám dologról beszélnének.--Megházasodott és meghalt. A két esemény gyorsan követte egymást. Kedves Lilla húgom, e jelenlévő gyászoló özvegy,--folytatá Góg Ferencz, a mosolygó köpczös menyecskére mutatva,--szárnyaim alatt nevelkedett és szerény háztartásomat vezette, midőn megismerkedett az akkor még nem boldogult Volkán Ádámmal. E dúsgazdag pénzfejedelemnek én valék jogi tanácsadója s évek hosszú során keresztül én alkalmazám a törvény szigorát vonakodó adósaira. Megismerni Lillát és megszeretni pillanatnak műve volt, mint a költő lantja zengi, bár a jelen esetben nem forgott fenn a kölcsönösség, Volkán Ádám hetven éves és az apollói szépség ellentéte lévén, míg Lilla húgom húsz tavasz virágaival ékeskedett, s a mint kegyesen látni méltóztatik, minden tavasz virágával versenyezhet.

--Nem szeretem, ha maga dicséri a szépségemet,--szólt közbe a tavasz virágaival versenyző hölgy,--a kinek szeme van, láthatja, milyen vagyok.

Góg Ferencz mélyen meghajolt unokahúga felé, aztán még mélyebben Atlasz úr felé és folytatá:

--Ha a felek közt csak az egyik részen van is szerelem, a másikon pedig józan ész, annak jogi következménye már lehet házasság. Úgy történt a jelen esetben is. Volkán Ádám, ki több évi jogi tanácsaimért jelentékeny összeggel volt adósom, a maga határozott, lehet mondani, rideg modorában tudtomra adá, hogy tartozása fejében nőül veszi unokahúgomat, kinek bájai lángra gyújtották szívét. Unokahúgom józan észszel megfontolván a dolgot s becsületére válván gondos nevelésemnek, kész megadással fogadá a hetven éves dúsgazdag vőlegény kezét. A házasság megtörtént, teljes érvényességgel, az illetékes plébános és két tanú jelenlétében. Menyegzői lakoma nem volt. A házasélet boldogsága három hónap alatt sírba dönté feledhetetlen Volkán Ádámunkat s gyászos özvegyét keserű fájdalomban s ingó és ingatlan javainak birtokában hagyá hátra e siralom völgyében.

--Általános örökös?--kérdé Atlasz úr nagy tisztelettel.

--Formaszerű végrendelet értelmében,--felelt Gőg Ferencz.

--Mily szerencse vidékünkre, hogy a sarlósi uradalom ily szolid kézbe került,--kiáltott Atlasz úr.

--Szeretett unokahúgom itt óhajt letelepedni. A kastély szép és kényelmes, s a vidék előkelő családjai, melyek között első helyre a nagyságodét teszem, kellemes és csillogó kört formálnak, melynek ő lesz ragyogó központja.

--A városban nem volt ismeretségem,--szólt közbe az özvegy,--nem volt semmi mulatságom. Régi ismerőseim nagyon szegények hozzám és irigykednek rám.

--Igyekezni fogunk, hogy nagyságod boldognak érezze magát körünkben,--mondá Atlasz úr.--Ha a gazdag emberek nem támogatják egymást, akkor ne csodálkozzanak, hogy a szegények közéjök tolakodnak és egyenlőknek képzelik magokat.

--Aranymondás, gyöngyszem!--kiáltott Góg Ferencz lelkesülten.

--Hány hold a sarlósi uradalom?

--Tízezer, egy tagban.

--Van patronátusa?

--Nincs.

--Nekem van. Azaz a fiamnak, a Sándornak. A tiszavégi részt ráírattam. Háromezer hold, egészen az övé. Mi fizetjük a papot, szép templomot építtetünk.

--A mi kastélyunkban is van egy udvari kápolna. Mit gondolsz húgom, nem volna jó udvari papot tartani?

--Mit csináljak én egy pappal?--mondá vállat vonva az özvegy.

--A pap mindig emeli az uraság tekintélyét, a ki fizeti. Vőm, az Eveline leányom férje, a gróf Szádváry Arthur azt mondja, hogy igazi nagy úr nem is képzelhető pap nélkül.

--A gróf úr is itt lakik?

--A gróf úr saját ősi jószágán lakik, én váltottam ki háromszázezer forintért.

--Épen ennyi a becsértéke a mi nagy bérházunknak a főváros balparti részében.

A fiatal özvegy azonban nem igen látszott mulatni e rendkívül érdekes versengésen, mert ásított és nyugtalanul feszengett ülésén. Góg Ferencz, a gondos nagybátya és szemes jószágkormányzó észrevette húga és úrnője unatkozását és sietett enyhítéséről gondoskodni, azt a nagy kegyet kérve a házi úrtól, hogy mutassa be őket szeretett családjának.

--Szeretett családom nincs itthon,--mondá Atlasz úr.--A leányom, a grófné, férjénél lakik a grófnál; a Manó fiam a minisztériumban szerepel és az úri kaszinóban mulat az ő barátaival; a Sándor fiam itt lakik, de bizonyosan vadászni ment és csak ebédre jő haza; most csak a feleségem van itthon, a ki öreg asszony és mindig a szobájában ül. Be fogom mutatni uraságtokat az öreg asszonynak.