Part 4

--Tudod-e, öregem,--mondá Boglár úr bizalmasan, a mint beléptek a kastély ajtaján s fölfelé haladtak a széles lépcsőn,--tudod-e, hogy ez a kastély valóban jól mutat? Sok főúri residentiában megfordultam már, de mondhatom, első látásra egy sem tett reám ily fejedelmi benyomást.

Atlasz urat rendkívül föllelkesíté e hizelgő elismerés, de rögtön ismét lehűté a folytatás:

--Ugyan nem mondanád meg, hogyan tudtad ezt így összezsugorgatni? Nagyon megköszönném, ha engem is megtanítanál erre a mesterségre. Vagy igaz, születni kell rá, úgy-e? Épen úgy, mint költőnek, vagy festőnek, vagy zenésznek születik az ember. Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad, minek szülessél.

És nevetve megveregette Atlasz úr vállát, kinek vére csaknem megfagyott a megbotránkozástól, de annyira imponált neki vendégének előkelő, fesztelen modora, oly bizalmasan hajolt ez vállára, oly barátságosan, régi ismerős módjára viselte magát, hogy Atlasz úr gyöngének érezte magát minden erélyesebb tiltakozásra s csak annyit tudott zavartan hebegni:

--Azt tetszik gondolni, hogy uzsorával szereztem a vagyonomat?

--Micsoda «tetszik gondolni?»--kiáltott Boglár úr leereszkedőleg.--Mire való ez a feszes hang köztünk? Ha én tegezlek téged, magától értetődik, hogy neked is megengedem a tegezést. Már ez így szokás a társaságban, s most már te is oda tartozol, én viszlek be, s ne félj, ha az én karomon lépsz be, senki sem fog kiutasítni.

Atlasz úr tökéletesen le volt fegyverezve s minden további ellenállás nélkül át kellett adnia magát Boglár Kálmán pártfogó barátságának. Megint úgy érezte magát mellette, a mint a kastély szőnyeges folyosóján tovább haladtak, mint hajdan, szegény árendás korában, midőn egyik-másik nagy úr kastélyába beosont, hogy megvegye búzáját vagy gyapját. Akkor is érezte, hogy egy zsebéből ki tudná fizetni az egész nagy urat kastélyostul, és mégis alázatos meghunyászkodással fogadta leereszkedő vállveregetését és szinte kegyelemnek tartotta, ha nem dobta ki és nem uszította rá a kutyákat. Vendégének viselete annyira visszavitte lelkét a régi időkbe, hogy egy pillanatra elfeledkezett mindenről; elfeledte, hogy ez a kastély az övé, hogy ez ember az ő megfogadott festője, a kit pénzével fog fizetni, a kinek munkájával joga van rendelkezni, elfeledte, hogy most ő az úr, kinek joga van pártfogást gyakorolni. Csaknem alázatosan nyitotta ki vendégei előtt szobájuk ajtaját és kicsibe múlt, hogy meg nem köszönte a megtiszteltetést, mikor Boglár Kálmán megkérdezte, hány órakor van az ebéd és remélte, hogy viszontlátják egymást az asztalnál.

Csak akkor tért magához, csak akkor jutott újra lélekzethez, midőn visszatért szobájába és az öreg Rozália asszonyság, ki ablakából látta a vendégek megérkezését, nagy kíváncsisággal kérdezősködni kezdett a festőről és különösen leányáról. Atlasz úr először összeszidta feleségét, mint mindig, mikor valahol kellemetlenség érte s ki kellett valakin töltenie rossz kedvét; azután, mikor az öreg asszonyság sírva fakadt, elrestelte magát, bocsánatot kért tőle, megveregette vállát és megvallotta, hogy ez a festő tette ilyen haragossá.

--Talán nem tud elég jól festeni?--kérdé az öreg asszonyság.

--Hát te azt gondolod, hogy mindjárt neki állt a templom falának és kezdett festeni?--felelt Atlasz úr, ismét fellobbanva.--Azért lettem haragos, mert ez nem is igazi festő, hanem egy vén barázdabillegető. Az igazi festő hosszú hajat hord, alázatosan viseli magát és meghunyászkodik az uraság előtt, a ki fizeti; ez pedig nekem a hasamra veregetett, öregnek hívott, lett velem per tu és úgy viselte magát, mintha ő volna egy gróf és én egy szenzál.

--De hát a lyánya, a lyánya?--sürgeté az öreg asszonyság kíváncsian.

--Mi közöm nekem a lyányához? Arról csak annyit tudok, hogy kinevetett, mikor az apja inasnak nézett és föl akarta velem vitetni a málhát.

--Inasnak nézett!--kiáltott elszörnyedve az öreg asszonyság.

--Hát nem hallottad, hogy inasnak nézett? De meg is mondtam neki a magamét.

--Jól tetted. Mit mondtál neki?

--Csak azt!--felelt Atlasz úr, hősies kifejezéssel.--Itt ugyan nem fog grófot játszani, festő uram, és a kit én fizetek, attól megkívánom, hogy meghunyászkodjék előttem, mint a kutya.

--Ezt mondtad neki?--kiáltott az öreg asszonyság ijedten, de némi büszkeséggel.

--Ezt akartam mondani,--felelt Atlasz úr, jelentékenyen leeresztve hangját,--de nem jutottam szóhoz. Hanem majd meg fogom még neki mondani!

Úgy látszék azonban, hogy Atlasz úr később sem jutott szóhoz, mert azt, a mit akart, soha sem tudta megmondani festőjének. Akárhogy küzködött, akárhogy igyekezett összeszedni méltóságát, akárhogy hetvenkedett négyszem közt az öreg asszonyság előtt: abból az álláspontból, melyet Boglár Kálmán első föllépése kijelölt számára, nem tudott többé kiemelkedni.

Tapasztalta ezt mindjárt az első ebéden, melyet együtt ettek meg a kastély kisebbik ebédlőjében. A plébános meghallva Boglárék megérkezését, átjött hozzájuk s Boglár Kálmán rögtön ott tartóztatta ebédre, Atlasz úr füle hallatára, a ki természetesen nem szólhatott ellene, mert a plébános különben is gyakori vendége volt s akárhányszor ebédelt meghívás nélkül a kastélyban. De most mégis úgy ült az asztalhoz, mint Boglár Kálmán meghívott vendége. Sőt maga Atlasz úr is úgy érezte magát, mintha csak vendég volna saját asztalánál, még pedig hívatlan vendég, a kinek adnak ugyan enni, de különben nem sokat törődnek vele. A hangot Boglár Kálmán vitte az asztalnál s ha valami idegen véletlenül belép a terembe, bizonyára őt nézi a házi úrnak. Boglár úr és a plébános beszélgettek régi emlékeikről, hajdani mulatságaikról, ismerőseikről, a Dengeleghyek kastélyáról, vadászataikról, s Atlasz úr és neje, kik rendes szokásuk szerint egymás mellett ültek az asztal egyik végén, még egymással is alig válthattak egy pár halk megjegyzést, s nem tehettek mást, mint hallgattak és ettek.

És a mi legjobban elkeserítette s egyszersmind megfélemlítette Atlasz urat, az volt, hogy mindenki rendesnek, természetesnek, helyén valónak találta ezt a dolgot, nemcsak az inasok, kik azelőtt is félvállról szoktak vele bánni, nemcsak a plébános, a kinek hivatalához tartozott, hogy ne valami nagyra becsülje őt, hanem még Sándor is, a fia, a ki egy csöppet sem látszott megbotránkozni azon, hogy egy semmi ember, egy festő, egy koldus, így játszsza az urat apja kastélyában. Legalább viseletéből ezt kell következtetnie. Az első bemutatásra rögtön megbarátkozott Boglár Kálmánnal, úgy fogott vele kezet, mint egészen hozzá hasonló úrral, s az asztalnál némán hallgatta nagyhangú elbeszéléseit a fényes főúri vadászatokról, csak néha-néha szólva közbe, akkor is csak úgy, mint az iskolás fiú mestere előtt, és semmi sem volt benne abból a hetyke, betyáros modorból, melyre Atlasz úr különben oly büszke volt, mint fia valódi földesúri hivatásának legnyilvánvalóbb bizonyságára.

Még a leány iránt is mennyire máskép viselte magát! Atlasz úr gyakran látta fiát a bérlők, gazdatisztek, jegyzők s más efféle falusi ismerősök feleségei és leányai közt és mindig nagy megelégedésére szolgált az a kurta gavalléros mód, melylyel velük bánt. De most mintha kicserélték volna! Szólni is alig mert e leányhoz, csak úgy lopva nézett rá féloldalt, a mint mellette ült az asztalnál: szögletesnek és ügyetlennek látszott. A leánynak kellett őt megszólítani, máskép talán beszélni sem mert volna.

Annál inkább mert beszélni a leány. Nem pirult el, nem sütötte le szemét, nem babrált a köténye csücskén, mint a falusi kisasszonyok, mikor a földes úrfi megpödörte a bajuszát s valami vastag tréfát mondott nekik vagy épen megcsípte az orczájukat. Az igaz, hogy most semmi ilyesmit nem művelt. Pedig nem lehet mondani, hogy a leány büszke lett volna iránta vagy tartózkodó, vagy hideg. Ellenkezőleg, minduntalan megszólította, kisegítette, ha zavarba jött s elállt a lélekzete, beszélt vele lovaglásról és vadászatról, nevetgélt, ingerkedett vele, de mindebben volt valami leereszkedés, valami engedményféle, mintha nem is illetné meg Sándort s csak úgy kegyelemből juttatná neki, és Atlasz úr észrevette ezt és mérgelődött magában, és legjobban azon mérgelődött, hogy Sándor nem veszi észre és egészen rendjén valónak találja.

Hiszen tapasztalt ő máskor is ilyesmit, vejétől is, a nemes Szádváry gróftól, meg másoktól is, de akkor nem érezte; hanem hogy efféle közönséges festőnépség, a kik nem is grófok, nem is gazdagok, s a kiknek ő ad munkát és kenyeret, ilyen nagyuri modort éreztessenek vele és családjával, ezt nem tudta megérteni, ez elkeserítette, s annál jobban elkeserítette, mert se szólni, se tenni nem tudott ellene. Csak magában gondolta, s ebben keresett némi elégtételt, hogy mihelyt elkészülnek a templomi képek, rögtön kifizeti a festőt,--alku nélkül, hadd lássa, hogy igazi úrral van dolga,--s aztán megszabadul tőle örökre.

IV.

(Boglár Klára.)

Egyelőre azonban nem igen volt kilátása Atlasz úrnak, hogy büszke elhatározását teljesítse és alku nélkül kifizesse a festőt. Boglár Kálmánnak eszébe sem jutott a képről beszélni; még azt sem kérdezte, merre van a templom; úgy ült az asztalnál, mintha egyesegyedül azért jött volna, hogy az Atlasz-kastélyban ebédeljen és szakértő véleményt mondjon borairól. A fehér érmellékivel és magyarádival meg volt elégedve, de a vörös bort kissé érdesnek találta s megkérdezte, nincs-e a pinczében médoc, mely kedvencz itala?

--Van pezsgő, franczia,--morgott Atlasz úr, kiben ezúttal győzött a büszkeség abbeli elhatározása fölött, hogy nem fogja figyelembe venni a festőt.

--Hozasson föl egy pár palaczkkal,--mondá a plébános, egyenesen Sándorhoz fordulva, mintha ez is a patrónusi jogok közé tartoznék.

Az inas alig várta meg Sándor intését, már futott a pinczébe s nemsokára visszajött a kivánt palaczkokkal. Atlasz úrnak végig kellett néznie, hogy az ő kikerülésével mint bontják föl pezsgős palaczkjait, mint iszszák drága pezsgőjét. És nem szólhatott ellene, hiszen Sándor rendelte így és egészen rendjén valónak találta. A palaczkokat Boglár Kálmán kerítette kezére s oly ügyesen ugratta ki a dugókat, hogy nem is pukkantak, a mi új boszúság volt Atlasz úrra nézve, mert a pezsgődugók durrogását mindig nagy büszkeséggel szokta hallgatni s még az öreg asszonyság is gyermekesen örült neki és előre befogta fülét a kezével. De most hiába fogta be. S nemcsak ez az örömük veszett kárba, hanem még a pezsgő habzásában sem gyönyörködhettek, a vendég úgy töltötte a poharakba, mint a közönséges bort. Atlasz úrnak mindezt néznie kellett s még az az elégtétele sem volt, hogy dicsérjék a pezsgőjét. Megitták, mint akár a vizet, s beszéltek más tárgyakról, mintha a franczia pezsgő mindennapi italuk volna. A méltatlankodó háziúr legalább azzal akart könnyítni lelkén, hogy egymásután több pohár pezsgőt hajtott föl, s feleségéhez fordulva, megmondta a firmát, honnan a pezsgőt szerezte, és az árat, melyet érte fizetett; de senki sem hallgatott rá.

Sándor azonban a harmadik palaczknál bátrabb és beszédesebb lett s megkérdezte Klárát, nem volna-e kedve ebéd után kirándulást tenni a pusztára? Az indítványt mindnyájan örömmel fogadták, s a plébános rögtön haza izent, hogy fogjanak be könnyű házi kocsijába és állítsanak be vele a kastély udvarára, mert ő is a kirándulókkal fog tartani, sőt egy helyet föl is ajánl kocsijában.

--Nekem ugyan nem,--mondá Klára jókedvűen,--mert én lovagolni akarok. Ha ugyan,--folytatá Sándorhoz fordulva,--van nekem való paripája.

--Van egy jámbor öreg lovam,--felelt Sándor,--de biztosan jár és nem ijedős.

--Én sem vagyok ijedős,--kiáltott Klára nevetve,--s a nekem való paripa alatt nem jámbor öreget értek. Ellenkezőleg! Nekem vágtató, táncoló, ágaskodó paripa kell, melyet dicsőség megfékezni és ránczba szedni. Csak ilyen hátán élvezet a lovaglás.

--De a lefordulás nem élvezet,--mondá Sándor nevetve, mert újra egy pohár pezsgőt ivott és mindinkább megjött a bátorsága.

--Ne féltsd te a leányomat,--szólt közbe Boglár Kálmán.--Olyan lovas ez, hogy a circusban is bátran fölléphetne.

Atlasz úr és az öreg asszonyság titkos borzalommal néztek a fiatal leányra, ki a circusban is képes volna lovagolni; Atlasz úr intett is szemével fiának, hogy hagyja el ezt a lovaglást; de Sándor nem is nézett apjára, fölugrott az asztaltól s kijelenté, hogy szaván fogja a kisasszonyt, Villámot nyergelteti meg számára s majd meglátja, tud-e versenyt vágtatni vele. Ezzel kisietett a szobából.

--Én pedig szaladok, fölveszem lovagló ruhámat,--monda Klára, szintén fölemelkedve.--Ne féljenek, nálam nem tart oly soká a toilette, mint más asszonyoknál.

Kifutott az ebédlőből. A plébánosnak is eszébe jutott, hogy jobb lesz személyesen néznie kocsija után. Boglár Kálmán egyedül maradt az asztalnál az öreg házaspárral.

Fölkelt helyéről, az asztal végére ment és Atlasz úr mellé ült.

--No öreg,--mondá barátságosan megkopogtatva Atlasz úr hátát,--magunkra maradtunk. Koccintsunk egyet, ha a nagyságos asszony megengedi.

Udvariasan meghajolt az öreg asszonyság előtt, kit e figyelem annyira kiengesztelt, hogy maga is koczintott nyájas vendégökkel s föl is akarta hajtani a pohár tartalmát; de szeme találkozott férje szigorú szemével s a pezsgő a czigányútra szaladt.

Atlasz urat nem engesztelte ki a «nagyságos asszony» czím, melylyel Boglár Kálmán megtisztelte az öreg asszonyságot, mert azt sokkal alázatosabban és a bizalmasság minden jele nélkül kellett volna mondani, a mint egy ilyen szegény emberhez illenék. De ez az ember ugyanakkor megkopogtatta az ő hátát és öregnek szólította.

Idején valónak tartá végre valódi helyzetére figyelmeztetni az elbizakodott embert.

--Míg a kisasszonyt lovagolni viszi a Sándor fiam, mi az alatt elmehetünk a templomba és én megmutatom ott a reparálni való képeket.

De Boglár Kálmánt épen nem sújtotta le e figyelmeztetés.

--Ki gondolna ma a képekkel!--kiáltott nevetve.--Ma mulatni akarok, a pap kocsiján én is kihajtok a pusztára. Hanem jó, hogy eszembe juttattad a képeket öregem; egy kérésem van hozzád, adj ötszáz forint előleget.

--Előleget!--mondá elszörnyedve Atlasz úr.--Előleget, ötszáz forintban! Hát mennyibe fog kerülni az egész munka?

--Azt csak a munka végén mondhatom meg, de az ötszáz forintra azonnal szükségem van. Egy pár kiabáló adósságom van, azoknak a száját akarnám betömni.

--Adósság? Mi az az adósság? Én soha sem tudtam, mi az az adósság,--kiáltott Atlasz úr büszkén, azt remélve, hogy most végre valódi helyére utasítja vissza ez embert.

--Azt elhiszem, öregem,--felelt Boglár Kálmán, cseppet sem pironkodva.--Az emberiség két táborból áll, a nagyobbikban vannak az adósság-csinálók, a kisebbikben a pénzkölcsönzők. Én annak a nagy tábornak a katonája vagyok; mióta eszemet tudom, mindig adósságból éltem, új adóssággal fizettem ki a régit és menekültem a hitelezők elől. Te sokkal okosabb pályát választottál és ahhoz a kisebbik táborhoz csatlakoztál. Kövesse mindenik a maga végzetét: én csinálok adósságot, te csinálj adósokat.

--Azt akarod mondani, hogy uzsorával szereztem a pénzemet?

--Ha uzsorásnak tartanálak,--felelt megnyugtatólag Boglár Kálmán,--akkor nem barátkoznám veled és nem nyújtanék neked kezet.

Atlasz úr megint le volt fegyverezve; most már úgy állt a dolog, hogy szinte örülnie kellett Boglár Kálmán barátságának, és csaknem megtiszteltetésnek vehette, hogy elfogadja tőle az előleget. Menynyit is mondott? Ötszáz forintot? Meg fogja kapni az ötszáz forintot, csak írja meg róla az elismervényt. Mi az egy Atlasz Samunak, a zsebébe nyúlni és kifizetni ötszáz forintot? Akár föl se keljen az asztaltól.

--Nem olyan sürgős, öregem,--mondá Boglár Kálmán csillapítótag.--Holnap is elvégezhetjük. Most sokkal kellemesebb dolgunk van. Nézd, itt jönnek a fiatalok; a fiad szeméből látom, hogy a lovak már nyergeken állnak az ajtó előtt. Az igazi sportsman szeme mindig keresztben áll, ha a lovak közül jő. Íme a leányom! Valódi amazon, mi? Hjah! a vér, a race! Rajta gyerekek, rajta!

--A lovak föl vannak nyergelve,--kiáltott Sándor, kipirult arczczal, s egészen elveszítve előbbi szögletességét, mihelyt lóról volt szó.--Villám nagyon türelmetlen és a földet kaparja lábával. Nem fél a kisasszony?

--Nyújtsa kezét és vezessen,--felelt Klára, vidáman suhintva lovagló ostorával.

--A pap is most hajt be az udvarra,--kiáltott Boglár Kálmán, kihajolva az ablakon. Én már csak vele tartok. Előre, gyerekek!

Mind a hárman kisiettek a szobából. Atlasz úr egyedül maradt a feleségével.

--Hát te nem mégysz velök?--kérdé az öreg asszonyság félénken.

--Menjek velök, mikor nem hívtak?--felelt Atlasz úr keserűen.--Vagy talán üljek én is egy tüzes paripára és törjem ki a nyakamat?

--Befogathatsz a mi hintónkba,--sürgeté az öreg asszonyság.

--Talán sántuljanak meg a lovaim és törjék el a hintóm kereke a rossz mezei utakon?--felelt bosszúsan Atlasz úr.--Ha akarták volna, hogy velök menjek, a pap ültethetett volna az ő kocsijába, úgyis ő hajtja a lovakat. De nem mert hívni,--tevé hozzá önmagát vigasztalva,--akárhogy barátkozik evvel a festővel, mégis érezte, hogy méltóságomon alul volna egy kocsiban ülni az én fizetett festőmmel, a ki előleget kért tőlem. Okos ember a mi papunk; nem mutatja ugyan, de egész ügyesen és simán igyekszik megóvni földesurának méltóságát.

Ezzel a fordulattal Atlasz úr egészen megvigasztalja az öreg asszonyságot, s még önmagát is lecsillapítja egy kissé. Félszemmel kipillant az ablakon és látja, hogyan segíti Sándor lovára az amazont, mint vágtatnak ki a kapun a tüzes paripák s mint hagyja el mindjárt az első indulásnál Sándort, a páratlan lovast, a festő leánya. Ez is jobban tenné, ha főzni tanúlna, dörmög Atlasz úr, elfordúlva az ablaktól. Az öreg asszonyság fejcsóválva ad igazat férjének s hozzá teszi, hogy ha e leány megtanúlna számolni, állást is kaphatna valami comptoirban s később nagy segítségére lehetne férjének. Atlasz úr gúnyosan kaczag e szóra. Férjének! Ugyan ki venné el ezt a leányt? No, annak a sorsát nem irigyli. Szegény leány, nagyúri passiókkal, hogy fér ez össze? Ha az ő leánya, az Eveline, a grófné, lovagol és fátyolos cylindert tesz a fejére és hetvenkedik, annak az jól áll, mert joga van hozzá, mert grófné és sok pénze van az apjának; de egy ilyen semmi leány, a kinek az apja koldus és templomi képek festésével keresi a kenyerét, és még ez mer hetvenkedni. Bah!

Az öreg asszonyság mindenben igazat ád férjének, csodálja bölcseségét és éles ítéletét, s nagyokat nevet gúnyos megjegyzésein. Ez az elégtétel egészen megkönnyíti Atlasz úr lelkét és diadalmas büszkeséggel tölti el. Jó kedvvel megy a gazdasági udvarba és új alkudozásba bocsátkozik Cserepes Andrással, a kit tökéletesen lever a lábáról. Neki is megvan a maga mulatsága és jobban érzi magát mellette, mint azok, a kik üres zsebbel henczegnek más lován, más kocsiján. Vajon merre járnak most? Az az ördöngős Sándor bizonyosan meghurczolja őket átkon-bokron. Jól teszi. Hadd lássák, milyen az igazi lovas, a ki a saját paripáján, saját földjén lovagol. Milyen jót nevetne, ha estére azt hallaná, hogy ez a hetvenkedő kisasszony lefordúlt a lóról.

De ezen nem volt alkalma nevetni. A kirándulók késő este széles jó kedvvel érkeztek haza s a vacsoránál nem győzték eléggé dícsérni a mai élvezetes napot. Atlasz úr, ki egyedül ült az asztal végén, mert az öreg asszonyság már lefeküdt, hiába leste, hogy a kisasszony lefordulására kerüljön a szó. Ellenkezőleg, Sándor nagy elismeréssel beszélt ügyes lovaglásáról és már sokkal bátrabban és bizalmasabban szólt hozzá, mint délben. A leány meg olyan fesztelenül viselte magát irányában, mintha régi ismerősök volnának. Milyen rossz nevelése van, gondola magában Atlasz úr. Megint nagyon rossz kedvű volt, s még azt sem mondta meg vendégeinek, hány holdból áll a puszta, melyet ma belovagoltak, és mennyibe kerültek a paripák, melyeken nyargaltak. Érdemes is ily emberekkel komolyan beszélni!

Másnap vadászni mentek, még a festő és leánya is. Sőt a leány, Atlasz úr nagy megbotránkozására, olyan könnyedén bánt a puskával, mintha ő is kiszolgálta volna az egyévi önkénytességet, mint Sándor, kinek egyévi önkénytessége Debreczenben épen négyezer forintjába került az apjának. Boglár Kálmánnak eszébe sem jutott a templom után kérdezősködni. Az előleget fölvette ugyan, de azt nem mondta, mikor akar a munkához fogni. Atlasz úr figyelmezteté e hanyagságra a plébánost, megjegyezvén, hogy így majd el sem készül a kép a fölszentelés idejére. A plébános azt felelte, hogy ez patronárusi kérdés, mely egyedül Sándorhoz tartozik; különben ő is nyugodt lehet, mert jót áll róla, hogy a kép készen lesz a maga idején. Rég ismeri Boglár Kálmánt és tudja, hogy a mit elvállalt, azt el is végzi. Addig pedig ne irigyelje a szegény emberek mulatságát; látja, hogy a fia milyen jól érzi magát közöttük.

Hiszen épen ez volt a baj! Ez volt, a mi elbénította Atlasz úr haragját és megkötötte nyelvét. A fia jól érezte magát közöttük! A fiának tetszettek ez emberek, mulatságát találta velök. Ha ez nem lett volna...! De a mi a fiának tetszett, az ellen neki sem lehetett kifogása s csak zsebében szoríthatta össze az öklét és legfölebb csak négyszem közt, feleségének mondhatta el nagy merészen, hogy hiába tetszenek fiának ezek az emberek: neki nem tetszenek és soha sem fognak tetszeni, mert könnyelműek, adósságcsinálók, henczegők és koldusok, és alig várja, hogy elkészüljön valahára az a templom és örökre megszabaduljon tőlök.

Hát még ha azt tudta volna, a mi háta mögött történt!

Ha tudta volna, hogy Sándor fülig szerelmes ebbe a hetvenkedő koldus leányba!

De honnan tudhatta volna, mikor Sándor maga sem tudta? Legalább ha hirtelen a vallató biró elé állítják, hogy adjon számot érzelméről, melylyel Boglár Klára iránt viseltetik, nem tudott volna megfelelő nevet találni számára a szótárban.

Eleinte feszesen érezte magát mellette, csaknem félt tőle s meg sem merte szólítni. A leány könnyed modora, fesztelen bizalmassága, melyet, mintha régi ismerősök volnának, kezdettől fogva tanúsított iránta, lassanként megszüntette e kényelmetlen érzését, bátrabbá tette és önbizalmat öntött lelkébe. Eddig nem igen fordult meg női társaságban; többre becsülte lovait, kopóit, puskáját és jó pajtásait, kikkel reggelig is elmulatott, eltivornyázott. Igazi ripők falusi gavallér volt, mint szomszédjai, kikkel gyermekkorától együtt nevelkedett, együtt önkényteskedett, együtt mulatott, együtt érzett és gondolkozott. Nem volt köztük semmi különbség, s legalább az ő példája azt bizonyította, hogy az ember fejlődése nem fajától, nem veleszületett faji tulajdonságaitól, hanem környezetétől függ.

A nőket is úgy vette, mint pajtásai. Vakmerő volt, a hol bátorítást nyert; esetlen és ügyetlen, a hol nem lehetett vakmerő. A nő csak szeretni való, mondták a pajtások poharazás közben, és a hol nem lehet szeretkezni, ott fölösleges a nővel foglalkozni, több élvezetet ád a kártya vagy a puska. A mit a nőből eddig megismert, az nem igen változtatott nézetén. Vagy fülig pirulnak és mindjárt oda vannak, ha a gazdag földes úrfi egy szót szól hozzájok; vagy kiabálva beszélnek, kaczagnak, bizalmaskodnak vele, csaknem provokálják a vakmerőségre és szinte a nyakába dobják magokat; vagy begyesek, finnyásak, kimértek, a kiknek olyan jól esik hátat fordítni, és mindnyájan ízléstelenek, czifrálkodók, követelők, s mindjárt a házasságra gondolnak, ha leányok, az udvarlásra, ha asszonyok.