Part 2

--Milyen jó fiú vagy te, Sándor,--kiáltott az öreg asszonyság csillogó szemekkel, kinyitva a papírcsomagot s mohó gyönyörrel ízlelve édes tartalmát.--Tudod, mit szeretek és soha sem feledkezel meg szegény öreg anyádról. Ha téged sem áld meg az Isten, akkor nincs igazság az égben... Milyen édes, milyen finom! látszik, hogy a városban készült! soha életemben nem ettem ilyen finomságot.

Megkinálta férjét is, de Atlasz úr nem volt barátja az édességnek; jóakaró mosolylyal visszatolta a papircsomagot s csak arra intette feleségét, hogy el ne rontsa megint gyomrát a sok édességgel, mint az utolsó sátoros ünnepen, mikor két hétig sínlette a czukros gesztenye mértéktelen élvezetét.

--No Sándor,--folytatá aztán fiához fordulva, ki ezalatt közel anyjához az asztal szélére ült, maga alá húzva egyik lábát s a másikat könnyedén lóbázva a levegőben,--no fiam, szerencsével jártál a városban?

--Szerencsével,--felelt Sándor.

--Láttad a püspököt, beszéltél vele?--kérdé mohón az öreg asszonyság.

--Nem.

--Micsoda!--kiáltott fellobbanva Atlasz úr.--Talán nem bocsátott maga elé? Talán nem akart elfogadni? Hát nem tudja, hogy keresztyén vagy, hogy patrónus vagy és hogy te magad tartasz ki egy egész papot? Nagyszerű! És még el sem akar téged fogadni, mikor tisztelegni mégysz hozzá?

--Azt szeretném látni, hogy ne fogadjon el, mikor én bejelentetem magamat nála,--mondá Sándor, úgy az asztalra ütve öklével, hogy édes anyja ijedtében egyszerre lenyelt egy egész czukros gesztenyét.--Mindjárt felfüggeszteném a plébánosunk fizetését és egy krajczárt sem adnék többet a templomra. Ezt meg is mondtam a püspök titkárjának, mikor a huszár avval a hírrel jött, hogy a püspök nem fogadhat el.

--Hát még sem akart elfogadni!--kiáltott Atlasz úr nagy méltatlankodással.--Nem fogadni el egy Atlasz Sándort! Ki az a püspök, mi az a püspök? A püspök is csak olyan pap, mint a többi, csakhogy több pénze van és vörös ruhában jár. Nagyszerű!

--Nem fogadhatott el, mert nagy beteg,--mondá Sándor csillapítólag.

--Ez már más,--jegyzé meg Atlasz úr megnyugodva.--Miért nem mondtad ezt mindjárt?

--Szegény püspök!--mondá részvéttel az öreg asszonyság.--Mi baja van?

--Valami nagy és veszedelmes nyavalya bánthatja, mert a püspöki titkár nagyokat sóhajtott és fölforgatta szemeit. Különben igen szépen és udvariasan, lehet mondani, alázatosan beszélt velem. Azt mondta, hogy: ő excellentiája véghetetlenül sajnálja és ezer bocsánatot kér, hogy személyesen nem fogadhatja el nagyságodat...

--Kedves és finom ember ez a püspöki titkár--szólt közbe Atlasz úr elégedetten.

--Selyem reverendát és lakkczipőt visel,--egészíté ki Sándor a személyleírást.--Azt mondta hát, hogy ő excellentiája ezer bocsánatot kér, de betegsége miatt nem lehet hozzám szerencséje s majd a püspöki helyettes, a nagyprépost fogja elintézni ügyemet. Maga a titkár vezetett hozzá.

--A nagyprépost is főpap?--kérdé Atlasz úr.

--Mindjárt a püspök után következik; de neki csak a gombjai vörösek, nem az egész reverendája.

--Ez is nagyon szép viselet,--jegyzé meg az öreg asszonyság.

--Mennyi jövedelme van?--kérdé Atlasz úr.

--Azt mondják, fölmegy vagy huszonnégyezer forintra.

--Finom úr lehet. És hogy fogadott téged?

--A lehető legnagyobb tisztelettel. Kezet fogtunk és egymás mellé ültünk a pamlagra. A nagyprépost engem nagyságos úrnak szólított, én őt méltóságos úrnak; a titkár már előre figyelmeztetett, hogy meg kell méltóságozni, mert czímzetes püspök.

--Nagyszerű! És kezet fogott veled?

--Meghiszem azt. Mikor elmondtam neki, hogy a templomunkat újra építtetem és egy szép nagy oltárképet festetek, megfogta mind a két kezével a kezemet és el sem bocsátotta többé. Azt mondta, hogy példát adok a többi kegyuraknak és az Isten meg fog áldani nagylelkűségemért.

--Művelt ember a nagyprépost úr,--jegyzé meg az öreg asszonyság megindultan és könnyes szemekkel.

--Azután elmondtam neki, hogy a templom helyreállítását nemsokára befejezzük; az oltárkép is elkészült, és szeretném a templomot a búcsúkor, Sándor napján fölszenteltetni, mert az oltárkép is szent Sándort ábrázolja...

--Volt szent Sándor?--kérdé Atlasz úr büszkén.

--Több is, a mint a papunk mondja. Az egyik püspök, a másik pápa.

--A mienk legyen a pápa,--mondá Atlasz úr elégedetten.--Ez nagyobb úr. És mit felelt a nagyprépost? Kérdezte, mennyibe került a templom és a kép?

--Nem kérdezte, de én megmondtam. Megszorította a kezemet, s ismét azt állította, hogy az Isten meg fog áldani. Ekkor előadtam kérésemet, hogy szeretném, ha a templomszentelésre ő maga jönne el hozzánk és vendégünk lenne. Nagyon megtisztelve érezte magát és bizonyosan eljött volna, de agg kora és hivatalos teendőinek halmaza nem engedi, hogy eltávozzék hazulról; hanem megígérte, hogy egy kanonok minden esetre el fog hozzánk jönni e nagy ünnepre.

--Ez is nagy pap?--kérdé Atlasz úr.

--A derekán és a nyakán vörös a ruhája és nagyságos úrnak szólítják. Az, a ki hozzánk fog jönni--mert többen vannak--még püspöksüveget is viselhet.

-- A vörös selyem bútoros szobába fogjuk szállásolni,--monda Atlasz úr elégedetten.--Úgy látszik, ezt a színt legjobban szeretik a papok. Ebédre franczia pezsgőt iszunk. Hát aztán mi történt?

--A nagyprépost meghívott ebédre.

--Hallod asszony?--kiáltott Atlasz úr, büszkén neje felé fordulva.--Sándor a nagyprépostnál ebédelt.

--Hány tál étel volt?--kérdé az öreg asszonyság ragyogó tekintettel.

--Nem olvastam meg, de nagyon sok volt,--felelt Sándor.--A nagyprépost ebéd alatt toastot mondott rám és mindnyájan kocczintottak velem.

--Franczia pezsgővel?--kérdé Atlasz úr elragadtatva.

--Nem volt pezsgő.

--Nálunk lesz, franczia,--mondá Atlasz úr büszkén.--Kár, hogy az öreg nagyprépost nem jöhet ki; de egy kanonok, az is csak valami. Az egész környék uri családjait meghívjuk. Szép nap lesz, szép ünnep.

--A legszebb ünnep a világon,--tevé hozzá az öreg asszonyság,--Sándor nevenapja.

--Úgy ám, Sándor nevenapja,--folytatá Atlasz úr, egyetértő kacsintást vetve feleségére.--És Sándor nem is tudja, mi vár reá ezen a napon.

--Nagy meglepetések--mondá mosolyogva az öreg asszonyság.

--Csitt! ki ne fecsegd előre!--kiáltott jókedvűen Atlasz úr.--Akkor már nem lesz meglepetés a meglepetés. Minek teszed kíváncsivá ezt a fiút? Nézd, már most is olyan kíváncsi, hogy utoljára is el kell neki árulnunk az egész meglepetést.

--Nem vagyok én kíváncsi egy cseppet sem,--mondá Sándor, kissé izgatottan, s helyet cseréltetett lábaival, azt lógatva le, melyet előbb maga alá húzott, s a másikat rakva föl az asztalra.--Nem vagyok én kíváncsi, mert úgy is tudom, hogy ti szerettek engem s azt fogjátok nevem napjára adni, a mi legboldogabbá tesz.

--Jól ismersz minket,--mondá Atlasz úr elégedetten.--Azt adjuk, a mi legboldogabbá tesz. Mondjuk meg, hogy mi az?

--Engedjétek inkább, hogy én mondjam meg,--szólt Sándor izgatottan, s most már mind a két lábát lelógatta.

--No hát találd ki,--mondá Atlasz úr csintalanul.

Sándor egy ideig habozott, fölhúzta, lebocsátotta lábait, megpödörte bajuszát, s mintha e férfias dísz érintése egyszerre fölébresztené egész bátorságát, megemberelte magát s így szólt:

--Meg akarok házasodni.

--Hohó!--kiáltott Atlasz úr--ez már igazán meglepetés a mi számunkra.

--Már miért volna meglepetés?--kérdé az öreg asszonyság.--Hát nem arra való a fiatal ember, hogy megházasodjék? Hát ellehet sokáig ily nagy gazdaság asszony nélkül? Hát nem a napokban is arról beszélgettünk, hogy Sándor számára ma-holnap egy jó pártit kell keresnünk?

--Ez épen a bökkenő,--mondá Atlasz úr.--Jó pártit keresni!

--No hát Sándor talált már magának,--mondá az öreg asszonyság felbuzdulva, mint mindig, ha fia érdeke forgott szóban,--és így legalább megkímélt minket a fáradságtól.

--Hiszen, ha jó a párti és megfelel a mi igényeinknek, akkor semmi kifogásom sincs ellene.

--Sándornak sokkal több esze van, hogysem olyan leányra vesse szemét, a ki nem hozzánk való.

--Én is azt hiszem,--mondá Atlasz úr megnyugodva.--De hát miért nem szól? Miért nem mondja meg a leány nevét? Itt ül az asztalon és lógázza a lábát és hagyja, hogy mi a fejünket törjük az ő választottja fölött.

--Hogy szólna, mikor nem engeded szóhoz jutni?--viszonzá az öreg asszonyság.

--No hát engedem szóhoz jutni,--felelt Atlasz úr, nadrágzsebébe dugva kezeit és háttal az asztalhoz támaszkodva.--Mi ugyan más meglepetést készítettünk neved napjára, de ha neked egy feleség a legkedvesebb névnapi meglepetés, azt is megszerzem, elég pénzem van rá. Halljuk hát a nevét!

--Boglár Klára,--felelt Sándor lassan, vontatva és lesütve szemét apja előtt. De mintha e név kiejtése egyszerre visszaadta volna bátorságát, hirtelen fölkapta fejét, leugrott az asztalról s újra hangosan, csaknem daczosan ismétlé:--Boglár Klára és senki más ezen a világon!

Az öreg Atlasz füléhez tartotta tenyerét, előre nyújtotta a nyakát s mintha nem bíznék hallásának helyességében, fölszólítá Sándort, mondja ki még egyszer a leány nevét, de jó hangosan mondja, mert úgy látszik, mintha a füle csengett volna s nem hallana elég tisztán.

--Boglár Klára,--ismétlé Sándor harmadszor, apja kivánsága szerint oly hangosan, hogy az öreg úr hirtelen befogta mind a két fülét.

--Hallom, hallom!--mondá fejét csóválva és feleségére tekintve, kinek arczán rémület és szomorúság látszott,--hallom, de nem tudok hinni a fülemnek. Vagy talán van több Boglár-család a világon s mi nem ismerjük az igazit?

--Ismeritek,--felelt Sándor.

--Hát ez az?--kiáltott Atlasz úr nagy méltatlankodással.--Szépen vagyunk! Mi itt törjük a fejünket, micsoda meglepetést szerezzünk nevednapjára, és te csinálsz nekünk olyan meglepetést, hogy majd megüt tőle a guta. Boglár Klára! Bah!

--De hát mi kifogásod van ellene?--kérdé Sándor.

--Mi kifogásom van ellene? Ez aztán a kérdés! Hallod-e asszony, azt kérdi, mi kifogásom van ellene? Mintha csak nekem volna kifogásom! Mintha te egészen jónak, helyesnek, bölcsnek, hasznosnak tartanád ezt a házasságot! Szólj hát már no, vagy fiad mindjárt ide hozza Boglár Klára kisasszonyt és oda ülteti az öledbe.

--Szólj, anyám,--mondá Sándor, szintén az öreg asszonysághoz fordulva,--te is rosszalod választásomat?

--Istenem, Istenem!--siránkozott az öreg asszonyság,--hogy nekem esik ez a két hatalmas férfi, mintha rászorulnának az én tanácsomra!

--Ez nem felelet,--mondá Atlasz úr mogorván.

--Hiszen, ha az igazat meg kell mondanom, és ha Sándor nem haragszik meg,--folytatá az öreg asszonyság vékony, csaknem csiripelő hangon,--hát annyi bizonyos, hogy én ezt a leányt nem tartom Sándorhoz valónak, és nekem nagyon fáj, igen, én nagyon szomorú vagyok, hogy épen őt választotta.

--Tessék! magától mondja, nem én tanítottam rá!--kiáltott Atlasz úr diadalmasan.--Még anyád s, a ki jobban fél tőled, mint tőlem, a ki nem is tud gondolkozni a te fejed nélkül, még ő is ellene van e házasságnak. Mit akarsz többet?

--Azt akarom, hogy mondjátok meg tisztán és határozottan, mi kifogástok van ellene?

--Beszélek hát tisztán és határozottan,--mondá Atlasz úr.--Az a kifogásom van ellene, hogy koldus.

--Miért nem volt ez a kifogásod akkor, mikor Szádváry elvette nénémet? Az is koldus volt.

--Nagyszerű!--kiáltott Atlasz úr, a legőszintébb bámulattal csapva össze tenyereit,--még azt kérdi, miért nem volt kifogásom Szádváry ellen? Azért, mert Szádváry egy gróf és a leányomat grófnévá tette. Ez nagy dolog, ezért lehet sok pénzt adni, a mi nem pazarlás, hanem bölcs befektetés. De micsoda a te Boglár Klárád? Az apja még nem is gentry, nem is nemesember, hanem egy vén korhely, a ki mindig a mások pénzén játszotta a gavallért.

--Nem az apját akarom én elvenni, hanem a leányt.

--Ez egy rossz viccz, a mit én már százszor hallottam, de most nem nevetek rajta. Nem az apját akarod elvenni? De bizony azt is el fogod venni. Azt hiszed, a leánya elhagyja az apját? Neked kell eltartanod őt is, s a mint ismerem a vén ganefet, többe fog kerülni, mint egy asszony.

--Atyám, ne feledkezzél meg magadról,--szólt Sándor fölpattanva.

--Csak úgy véletlenül szaladt ki a számon az a ganef szó,--mentegetőzött Atlasz úr megszégyenülve.--Tudod, hogy nem szoktam ilyen közönséges szavakat használni, de most fel voltam hevülve és nem tudtam, mit mondok. Te vagy az oka, minek bosszantottál úgy fel azzal a Boglár Klárával?--folytatá ismét beledolgozva magát előbbi haragos hangulatába, melyből egy pillanatra kivette megszégyenülése és mentegetőzése.

De Sándor sem hagyta magát. Észrevette a pillanatra födetlenül hagyott gyönge oldalt s igyekezett azon ellenfeléhez férkőzni.

--Akárhogy föl van valaki hevülve, ha uri ember és a művelt osztályhoz tartozik, soha sem használhat oly szavakat, melyek ki vannak zárva a jó társaságból. Mit mondana a nagyprépost vagy a kanonok, ha kijönne hozzánk s ilyen kifejezést hallana tőled?

Atlasz úrnak elevenére tapintott e kérdés, az öreg asszonyságon meg hideg borzadály futott végig e szörnyű lehetőség puszta föltevésére is. Sándor érezte az előnyt, melyet atyja pillanatnyi megfeledkezése által nyert s nem hagyta kisiklani keze közül.

--Akármint gondolkozol az öreg Boglár Kálmánról--folytatá neki hevülve--azt nem tagadhatod, hogy előkelő, finom, uri modora van s helyet foglalhat bármily társaságban. Hát még a leánya! Nincs az a grófnő a világon, a ki hozzá mérhető volna. A néném már öt éve grófné, de azért mégis olyan Klára mellett, mintha szobaleánya volna.

--Tagadom,--mondá vékony, siránkozó hangon az öreg asszonyság.

--Nem látjátok-e be,--folytatá Sándor, nem véve figyelembe anyja gyönge tiltakozását,--hogy ily összeköttetés épen úgy emelné családunkat, mint akár a magas rang, akár a nagy vagyon? Aztán utoljára is, én szeretem a leányt és boldog akarok lenni.

--De azzal nem gondolsz, hogy szüleidet boldogtalanokká tennéd?--nyöszörgött Atlasz úr panaszos hangon, miután több sikertelen kísérletet tett előbbi haragos hangulatának s elvesztett tekintélyének visszaszerzésére.

--Ha nem törődném a ti boldogságtokkal, akkor nem kérném beleegyezésteket, hanem elvenném a leányt a nélkül is,--mondá Sándor szelídülő hangon.--Azt akarom, hogy ti is úgy örüljetek menyeteknek, mint én a feleségemnek, mert az én boldogságom csak akkor lesz teljes.

--Mégis csak jó fiú ez a Sándor,--mondá az öreg asszonyság elérzékenyülve.

--Mondd hát, anyám, igaz lelkedre,--folytatá Sándor hirtelen hozzá fordulva,--nem tenne téged boldoggá, ha boldognak látnád fiadat?

--Itt sülyedjek székestül a földbe,--felelt az öreg asszonyság erélylyel,--ha nem örülnék a te boldogságodnak. De mikor tudom, hogy az a leány nem fog téged boldoggá tenni!

--Miért nem?

--Mert nem hozzád való.

--Miért nem hozzám való?

--Mit tudom én?--nyögött az öreg asszonyság, ismét visszaesve siránkozó, panaszos hangjába.--Kérdezd meg atyádat, ő okos ember, jobban meg tudja mondani.

--Azért nem hozzád való,--vágott közbe Atlasz úr,--mert nem illik a családunkba. Mi a mi családunk? egy emelkedő család, melynek még mindig fölfelé kell haladni, mert még messze van a tetőtől. Én megszereztem a pénzt, a jószágot, nektek kell csinálni a nevet, az összeköttetést, az állást. Leányom már grófné, egyik fiam már előkelő hivatalnok, ők megtették a magukét. Neked olyan pártit kell csinálni, mely vagy sok pénzt hoz a családba, vagy magasrangú összeköttetést szerez. Tudom, Manó bátyád soha sem venne feleségül egy Boglár Klárát.

--Nem is adnám oda neki,--mondá Sándor daczosan.

--Jaj nekem!--kiáltott Atlasz úr, összecsapva kezeit,--hát már semmi okos beszéd sem fog rajtad?

--A legokosabb beszéd az volna, ha így szólnál: «Jól van fiam, ha szereted Klárát, vedd el és fogadd áldásomat».

--Jaj nekem!--kesergett Atlasz úr,--még áldást is adjak? Hát az áldásom nélkül nem vennéd el?

--Elvenném, de boldogtalan lennék.

--Mégis jó fiú ez a Sándor,--jegyzé meg az öreg asszonyság.

Hiszen épen az a baj, hogy jó fiú!--kiáltott elkeseredve Atlasz úr.--Ha rossz fiú volna, nem bánnám, akárkit vesz el; nem adnék neki pénzt, aztán szeretném látni, hogy élne meg a szerelemből? De ő jó fiú, és utoljára is kénytelen leszek nemcsak pénzt, hanem áldást is adni neki.

--Úgy értsem ezt, hogy beleegyeztek házasságomba?--kérdé örömmel Sándor.

--Úgy értsed, hogy beleegyezünk? Sehogy se értsed, kiáltott Atlasz úr, erősen hányódva a meghatottság és harag hullámai közt.--Engedj legalább gondolkozni. Mi akartunk neked a neved napjára meglepetést szerezni, és te leptél meg minket úgy, hogy a fejünk is zúg tőle. Nem olyan könnyű itt hamar felelni. Ígérd meg, hogy egy hétig semmit sem fogsz tenni, egy hét múlva aztán megtudod végleges határozatunkat. Nos, tetszik az alku?

--Itt a kezem!--kiáltott Sándor jókedvűen, s hatalmasan markába csapott apjának, azután megölelte anyját s vidám fütyörészés mellett elhagyta a szobát.

--Adj nekem is most abból a czukros gesztenyéből,--monda Atlasz úr mogorván, nejéhez fordulva.--Ez a szerencsétlen fiú úgy megkeserítette a szám ízét, hogy szükségem van egy kis édességre.

II.

(Képek a multból.)

Hiába evett Atlasz úr a czukros gesztenyéből, keserű maradt a szája íze, keserű a lelke, keserűek a gondolatai. Megpróbálta a philosophiát: elfogadni az elkerülhetetlent s a lehető legjobb színben tüntetni föl maga előtt; de a philosophia--mint mindig--nagyon vékony vígasztalásnak bizonyult az ember saját bajában. Csodálatos, hogy ugyanaz a bölcseség, melylyel oly meggyőződéssel tudunk vígasztalni másokat, mennyire elveszti meggyőző erejét, mikor mi magunk esünk hasonló bajba. Atlasz úr is elmondott magának mindent, a mivel ilyen esetekben bizonyára le tudta volna csillapítani akármely barátjának háborgó lelkét; de most hiába biztatta magát, hiába hitette el magával, hogy megnyugodott mindenben, hogy utoljára is jóra fordul a dolog; hiába erősítette feleségének, hogy az ilyen házasságok rendesen a legjobban szoktak kiütni, hiába bizonykolá az öreg asszonyság, hogy ő is egészen megnyugszik az Isten akaratában: mihelyt egymásra néztek, világosan látták egymás szemében, hogy magukat vagy egymást akarják ámítni, bolondítni, megcsalni, s utoljára is Atlasz úr nem találván mást, a kire megharagudjék, megharagudott a feleségére, szemére hányta, hogy Sándor tőle örökölte ostoba költői hajlamait, és miután ekképen jól megkeserítette és megríkatta az öreg asszonyságot, megveregette vállát, megbocsátott neki, s azt mondva, hogy gondolkozni akar, fogta kalapját és kiment a mezőre.

Cserepes András hiába várt a juhásznál birkabőreivel, Atlasz úrnak eszébe sem jutott, hogy oda rendelte. Nincs most idő mulatságra, szórakozásra. Egész életének munkája, családjának sorsa, jövője, emelkedése vagy hanyatlása, dicsősége vagy megaláztatása van most kérdésben. Erről kell gondolkoznia, csak össze tudná fogni szerte-szét kalandozó gondolatait, hogy mindnyáját egy pontra irányozhassa. Mélyen szemébe vágja kalapját, úgy hogy feje búbján kilátszik alóla fekete bársony sipkája, s nagy léptekkel halad tova a búzaföldek közt, a keskeny csapáson, nem törődve azzal, hogy az áldott ragaszkodó föld mindegyre nagyobb mennyiségben tapad csizmájához és lassanként egész bocskorrá alakul rajta.

A mezőn dolgozó munkások megállnak, a mint gazdájukat elhaladni látják a távolban. Megállanak, pipára gyújtanak és tanakodnak egymás közt.

--Ahun megy az Atlacz zsidó,--mondja az egyik.

--Vajjon micsoda hunczutságon töri a fejét?--teszi hozzá a másik.

Nemsokára előttük viszi el Atlasz urat a kanyargó ösvény; a munkások gyorsan dolgozni kezdenek, nehogy henye beszélgetésben lássa őket a földesúr. Félvállról köszöntik, a mint elhalad előttük, aztán folytatják a munkát és megjegyzéseiket, melyek épen oly arisztokratikus lenézésről tanúskodnak, mint azok, a milyeneket előbb hallattak.

Atlasz úr nem látja munkásait, nem hallja megjegyzéseiket. Megy tovább a maga útján és gondolkozni akar. Nagy erőfeszítéseket tesz, hogy szeme elé állítsa a szőnyegen forgó legfontosabb kérdést, fia házasságát, és hogy reá központosítsa minden gondolatát; de ezek a gondolatok minduntalan szanaszét szaladnak, keresztül-kasul kalandoznak a mult idők letarolt mezején, s a mint elfáradtan visszaérkeznek, más-más emléket, más-más képet czipelnek magukkal, oda állítják Atlasz úr szeme elé, elszórakoztatják, szétszakítják figyelmét s nem engedik nyugodtan és rendszeresen gondolkozni.

Ime most tér vissza pihegve egyik a szökevény gondolatok közül. Nagyon messzire járhatott, hogy így elfáradt. A legrégibb multba futott vissza s onnan hozta magával azt az alakot, melyet most urának szeme elé állít. Olyan régi időből való alak, hogy Atlasz úr csaknem egészen megfeledkezett róla, de mihelyt meglátja, rögtön ráismer. Vékony, nyurga legény, állán még alig ütött ki a férfiasság pelyhe, de annál gazdagabb két fényes fekete fürt göndörödik lefelé két füle mellett. Bokáig érő bő kabátja meglehetősen viseltes, de látszik rajta, hogy kínos gondossággal van kikefélve. Nagy ünnepe van a legénynek, s azt úgy üli meg, hogy tiszta ruhát vesz és kikeféli a kabátját, a mire a közönséges napokon nem igen jut ideje. Menyegzőjét tartja, azzal a kis leánynyal, kinek most vágják le szép barna fürteit s a ki gyermekes örömmel szemlélgeti a tükörben selyem parókáját. Olyan gyermekek mind a ketten, hogy tegnap még a bolt lépcsőjén játszottak kavicsokkal s ma már férj és feleség. A gyermekek neki mennek az élet nehéz harczának, s bátran, kitartóan, türelemmel törnek maguknak utat a sűrű vadonban. Fönn a mármarosi hegyek közt, kis faluban, szegényes boltban teszik meg az első lépést az úton, melynek magasra, nagyon magasra kell vezetnie. Mert az alázatos legényke lelkében erős becsvágy lakik, s mialatt hallgatva nyeli részeg rusznyák parasztok durva tréfáit és hízelegve kinálja fitymáló parasztlyányoknak selyem pántlikáját és pirosítóját: a jövő nagyság, gazdagság, tisztelet, becsülés csábító képeit látja ábrándos szeme az alacsony bolt meszeletlen, víztől csepegő falán. Türelemmel rakosgatja egymásra a krajczárokat s nem veszi számba a velük járó lábrúgásokat és oldalba döféseket. Arra a nyirkos falra láthatatlan tündérkézzel föl van írva, hogy a krajczárokból forintok, százak, ezrek, milliók lesznek, s akkor majd megjő a tisztelet is, mely után oly epedve szomjúhozik lelke. Mert hallgat ugyan, és nem lázad föl, sőt nem is mutatja, hogy fáj neki a lenézés, a megvetés, a méltatlanság, a bántalmazás, de azért szíve rejtekében mélyen érez minden legyintést, s alázatosan lehajtott arcza sokszor kipirul és zsebébe dugott keze gyakran ökölre szorul. Csakhogy a kik lenézik és bántják, azoktól van a nyeresége, és az a világ rendje, hogy mentől több lesz a nyeresége, annál kevesebbet fog majd szenvedni.

Ezzel a szebb jövővel biztatja magát és feleségét, mikor a csúf és nehéz napi munka után együtt ülnek a hátulsó boltban s szépen megosztoznak egy fej vöröshagymán és egy karaj kenyeren. Ezzel némítja el feleségét, mikor gyerekes nyafogással nógatja, hogy pihenjen egy kissé vacsora után s ne rontsa szemét a pislogó faggyúgyertyánál a sok írással és olvasással. Nem lehet, nem szabad pihenni sem éjjel, sem nappal. Nappal pénzt keresni, éjjel tanulni, műveltséget, tudományt szerezni -- ez az ember kötelessége, a ki azt karja, hogy ne törölhesse mindenki hozzá a csizmáját, és kalapot emeljen, a ki megszólítja. A tiszteletet nem adják ingyen, s ki az út elején pihenni ül, soha sem jut föl a hegy tetejére.

Atlasz úr már másodszor teszi meg az utat munkásai előtt. Azt hiszik, őket lesi, pihenésüket irigyli s kettőzött erővel dolgoznak, szidva a zsidót, a ki utolsó verejtékcsöppjét kifacsarja a szegény munkásnak. Pedig Atlasz úr nem is látja őket, nem is a maga földjén jár. Lelke még a múlt időkben kalandozik, szeme csak a rég letűnt alakokat látja.