Part 15

--Meg nem foghatom, hogyan történt,--mondá e nagyra termett fiatal úr, midőn leeresztett orral elbeszélte atyjának a választási csata történetét.--Egy antiszemitát választottak meg ellenemben, pedig én jobban szidtam a zsidókat, mint a legdühösebb antiszemita. De rám fogták, hogy zsidó vagyok s még a kortes-nótába is beletették, hogy «nyúlbőrökkel nem gseftelünk, zsidó követ nem kell nekünk». Megfoghatatlan!

--Megmondta ezt már nekem régen a bölcs rabbi,--felelt Atlasz úr sóhajtva és fejét vakarva.--Ebben az országban mindig fogják szidni a zsidót, még ha nem zsidó is. Akkor rá sem hallgattam, de most kezdem látni, hogy bölcs ember volt. Valami átok van rajtam, annyi bizonyos. Vagy a rabbik átkoztak meg, a miért kikereszteltettem gyermekeimet, vagy a keresztyén papok átkoztak meg, a miért kiüldöztem innen az ő pártfogoltjaikat, a Boglár Kálmánt és leányát; de érzem, hogy valamelyik pap rossz szót tett értem az Úristennél.

Manót azonban nem zavarták meg apjának theologiai aggályai. Megvígasztalta Sándor leendő házasságával, mely minden csorbát ki fog köszörülni s megigérte, hogy a lakodalomra ismét hazajön. Addig visszamegy a fővárosba; ott van az igazi talaj az ő nagyvilági képességei számára s biztosítja apját, hogy nem sokára oly szerencsét csinál, mely még Sándorénál is többet fog érni. Egy időre még elég maradt a pénzből, melyet az apja gyöngeségétől kicsikart jószágrészre fölvett, s nemcsak Atlasz úrnak mondta, hanem maga is meg volt győződve arról, hogy csak akarnia kell s a fővárosban nemsokára oly fényes házasságot köthet, mely egyszer mindenkorra úrrá teszi.

Manó elútazása után egyhangú, szomorú napok következtek az Atlasz-kastélyban. Az özvegy és a két árva gyászruhája volt az uralkodó szín; sírásuk, panaszaik, kesergéseik adták meg az uralkodó hangot. Az öreg asszonyság gyönge egészsége nem volt képes ellenállni a csapásoknak, melyek egymás után sújtották gyermekeit. El kellett hagynia nagy karszékét és kedvelt helyét az ablak mellett, hol annyi boldog órát töltött, a majorság szaporodásában gyönyörködve és gyermekeinek fényes sorsáról ábrándozva. Most már ágyban kellett feküdnie, a szoba túlsó sarkában, hová csak elvétve szökött be néha-néha kívülről egy kis napsugár; de ez csak ágya párnáját aranyozta meg, lelkébe nem hatolt be, nem vidította meg komor, szomorú sötétségét. Mindig sírt s ha leánya vagy férje megkorholták örökös sírásáért, a fal felé fordult vagy takarója alá rejtette fejét, s úgy sírt csendesen szünetlenül, hol egyik, hol másik gyermeke miatt. Mert mind a háromért elég oka volt a könnyhullatásra. Leánya özvegy lett, Manó fia megbukott és távol van, Sándor fia boldogtalan. Legtöbbször Sándort siratta, s bár nem merte férje előtt kimondani, egyszerű női ösztönével megérezte, hogy azok voltak okai boldogtalanságának, a kik elszakították őt nejétől.

Sándor valóban elég okot adott anyjának a sírásra. Egészen megváltozott, közömbös volt minden iránt, nem törődött semmivel, s úgy elhagyta magát, mint a ki vesztét érzi s szeretné, ha sorsa minél előbb betelnék rajta. Alig volt otthon, anyját sem látogatta meg, s ha néha, több hívás után, megjelent beteg-ágyánál, szótalan, szomorú volt, röviden vagy épen nem felelt a hozzá intézett kérdésekre és így igyekezett minél előbb menekülni ki a mezőre. Itt barangolt egész nap, puskával vállán, de ritkán lőtt vadra, még ritkábban találta el s valódi csoda volt, ha egyszer-másszor mégis hozott haza valami vadász-zsákmányt. Egy ideig mulatozásba, régi pajtásainak társaságába, szilaj dorbézolásba akarta fojtani bánatát, éjjeleken át ivott, kurjongatott, muzsikáltatta magát; de keserű volt neki az ital, bántotta czimboráinak hangja, lassanként összeveszett valamennyivel s abbahagyta sikertelen kisérleteit.

Klára nevét soha sem említette. Ha a plébánost látta, messziről kikerűlte, pedig életét adta volna oda, ha valamit hallhatna nejéről. De a szégyenkezés, a bűnbánat érzése s annak tudata, hogy nejét halálosan megsértette és nem remélhet tőle bocsánatot, egyesűlve a daczczal, mely eltöltötte lelkét, egészen elvadította, szilajjá s mégis félénkké, esetlenné tette. Utoljára mindenkit került s terhére volt minden emberi szó. Gazdaságát tökéletesen elhanyagolta, nem törődött semmivel. Atlasz úrnak kellett újra kezébe vennie a jószág vezetését, ha nem akarta, hogy minden széthulljon.

Pedig épen most lett volna legnagyobb szükség értelemre, szorgalomra, munkára, hogy össze lehessen tartani a bomladozni kezdő épületet. Az elvállalt terhek mindegyre súlyosabban nehezedtek az uradalomra, s a több éven át tartott rossz termés és a gabonaárak folytonos csökkenése mellett a terhek egyre szaporodtak, a helyett, hogy könnyűltek volna.

Atlasz úr kínos elfogódással, keserű sóhajtással szemlélte, mint hull szét napról-napra a díszes épület, melyet életének nehéz munkájával emelt. Lótott-futott, fáradozott, izzadott, veszekedett, kunyorált, mint életének legsúlyosabb napjaiban, mikor még a kezdet nehézségeivel küzdött; de régi ruganyossága, régi szerencséje most nem volt vele, s kétségbeesetten kellett volna megadnia magát a kérlelhetetlen végzetnek és fölhagynia a haszontalan küzdelemmel, ha még egyetlen egy remény nem tartja fönn bátorságát, erejét.

Ennek a reménynek teljesültét várta Atlasz úr kétségbeesett szívóssággal.

--Meg fog jönni, meg kell jönnie,--bíztatá Góg Ferencz is, ki ez idő alatt, szép bajuszos hugával gyakori vendége volt az Atlasz-kastélynak s karján több rendbeli kék foltot viselt ez ingerlékeny hölgy csípéseitől.--Meg kell jönnie. Sándor fiatal ember, előbb-utóbb bele kell únnia a tétlen bankódásba, szíve megnyílik s új szerelem napsugára után fog epedni. Jó lenne, ha akkorra minden formalitással rendbe volnánk s jogilag is lehullnának a tényleg lerázott bilincsek. Szóval jó lenne, ha minél előbb megkezdené a válópert.

--Én nem merek neki szólni,--mondá Atlasz úr félénken.--Egyszer említettem előtte, de úgy nézett rám, mintha keresztűl akart volna szúrni szemével.

--Majd arra is találunk módot, találunk módot,--mondá Góg Ferencz görnyedezve.--Addig is igyekezzünk szegény Sándorunkat lehetőleg szórakoztatni s elvonni lelkét emésztő tépelődéseitől. Lilla húgom a jövő héten fényes ünnepélylyel készül megülni nevenapját; igyekezzék rávenni kedves fiát, hogy ő is tisztelje meg jelenlétével szerény házunkat.

Sándor azonban nem ment el a fényes névnapi ünnepélyre, s még mindig nem akart megjönni az, minek eljövetelét Góg Ferencz oly biztosan s Atlasz úr oly türelmetlenül várta. E helyett jött más: az első lejárt váltó, melyet Atlasz úr nem tudott kifizetni s melyre sehol sem tudott pénzt kapni. Kérhetett volna ugyan az özvegytől, talán kapott is volna, de attól félt, hogy ezzel rossz hírbe hozza előtte vagyoni állását s lehetetlenné teszi Sándor házasságát. Nem tudott mit tenni, hitelének megrendülése egészen megzavarta s már a csőd ijesztő rémét látta fölemelkedni adósságainak sűrű ködéből. Egy mentsége volt még. Sándor része, a tiszavégi jószág, tisztán állt a telekkönyvben; erre kellett kölcsönt fölvennie, de erre Sándor beleegyezése kellett. Atlasz úr megemberelte magát, fölkereste Sándort s előadta neki kérését.

--Vegyenek föl rá, a mennyit akarnak, aláírok mindent, a mit kívánnak, s aztán hagyjanak nekem békét,--felelt Sándor türelmetlenül.

Az első veszély ezzel el volt hárítva, de csak rövid időre. Az adósságok lavinája tovább rohant a maga természetes útján s nemsokára Sándor részét is eltemette. Ezalatt azonban múlt az idő, ismét eltelt egy esztendő, Sándor napja is elérkezett, el is múlt, minden különös ünnepély nélkül; az öreg asszonyság egyre rosszabbul lett s az orvosok már fejöket csóválták, ha beteg-ágyától eltávoztak. Atlasz úr már sürgönyözni akart Manónak, kinek ez ideig igen kevés hírét hallotta, midőn e kiváló fiatal ember egyszerre váratlanul haza érkezett az apai kastélyba.

De nagyon megviselt állapotban. Rossz színben volt, arcza meg volt nyúlva és a kicsapongások, álmatlan éjtszakák nyomai látszottak rajta. Régi henczegő modora is elhagyta, nyugtalan és zavarodott volt, gyakran ijedten nézett maga körül s minden zajra összerezzent és szeretett volna elbújni mint a kit megkergettek. Megérkezése után rögtön mohó kíváncsisággal kérdezősködött atyjától, mikor tartja Sándor esküvőjét s mikor tehetik végre kezöket az özvegy millióira?

--Mikor tartja az esküvőjét?--sóhajtott keservesen Atlasz úr.--Mintha az olyan könnyen menne a keresztyéneknél. Előbb meg kell kezdeni a válópert, azután kálvinistává lenni, és ha mindezen keresztül esett, csak akkor lehet szó az új esküvőről. Sándor pedig még a válópert sem kezdte meg.

--Micsoda!--kiáltott Manó megrémülve.--Még mindig itt vagytok? Mikor nekünk oly égető szükségünk van a pénzre! Hát semmi szíve sincs annak a Sándornak a családja iránt? Parancsold meg neki, hogy rögtön kezdje meg a válópert.

--Mintha olyan könnyű volna a Sándornak parancsolni!--mondá Atlasz úr fejét csóválva.--De igazad van,--folytatá elgondolkozva,--itt az ideje, hogy már tegyünk valamit. A Góg Ferencz azt mondta egyszer, hogy ő ennek is módját fogja találni. A Góg Ferencz tudós uraság: megyek hozzá és megkérdem tőle a módját.

Atlasz úr csakugyan befogatott és áthajtott a szomszéd kastélyba. Itt hosszú ideig értekezett a jogtudós urasággal, azután ismét kocsira űlt, de nem hajtatott egyenesen haza, hanem megkerülve kastélyát, a faluban, a plébános lakása előtt állott meg. Itt is hosszabb ideig maradt, s midőn végre haza hajtatott, föl sem ment szobájába, csak az inast küldte föl, hogy egy-két ruhadarabját és úti készületét lehozza; megizente nejének, hogy egy-két napra elutazik, és eltávozott, senkinek sem mondva, hová megy. Harmadnapra érkezett haza, jó kedvvel, sugárzó arczczal, de útjáról akkor sem szólt senkinek, s Manó türelmetlen kérdéseire csak annyit felelt, hogy várja be az eseményeket.

Két hét múlva ritka vendége volt a kastélynak, a plébános, kit Klára távozása óta nem láttak itt. Sándor után kérdezősködött s egyenesen szobájába ment, miután hallotta, hogy itthon van.

A mint kinyitotta az ajtót, Sándor ijedten ugrott föl az ablak mellől, melynek párkányára dőlve komor merengéssel bámult le a kertbe. Arcza gyors váltakozással elhalványult és elpirult, s megrianva, zavartan nézett szokatlan vendégére, mintha sejtené, hogy látogatása Klárával van kapcsolatban.

--Hivatalos ügyben jövök,--kezdé a plébános, hideg, hivatalos hangon.--Nem akartam irodámba fárasztani; mint kegyuram iránt tartozom annyi tekintettel, hogy én keressem föl. A szentszéktől meghagyást kaptam, hogy adjam át önnek ez idézést és e keresetlevelet--

--Mit akarnak velem?--kérdé Sándor tompán, s gépileg kezébe vette az átnyujtott iratokat.

--Neje, Boglár Klára megindította ön ellen a válópert--

--A válópert!--kiáltott Sándor lángba borúlt arczczal.--Klára válópert indított ellenem! Miért? Mi szüksége van rá? Nem hagyott el itélet nélkül? Nem elégedett meg ezzel a büntetéssel? Mit akar többet? Miért hurczolja törvényszék elé nevünket? Mi már elváltunk... örökre... nincs szükségünk a törvény szentesítésére.

--A törvény szentesítésére mindig szükség van, hogy egy törvénytelen állapot törvényessé legyen,--felelt a plébános nyugodtan.--Önök már több mint egy éve élnek külön, lemondtak egymásra nézve minden jogukról és mégis kötve vannak egymáshoz.

--Kötve vagyunk egymáshoz... Mit akar ezzel mondani?... Ah! értem... Ezt a kapcsot kell még széttörni, talán egy új kapocs kedveért...

--Igazságtalan neje iránt most is, mint mindig,--mondá a plébános, lassanként neki melegedve és kiesve hivatalos hangjából.--Igazságtalan volt, ön maga tudja legjobban, mily igazságtalan volt, mikor méltatlan gyanújával arra kényszerítette, hogy elhagyja. És igazságtalan most is. Klárától is kaptam levelet, egyidejűleg e hivatalos megkereséssel. Nem tartozik ugyan hivatalos közlendőimhez, de mint magánember megmondhatom önnek, hogy Klára soha sem gondolt a válópörre, s ha mégis megkezdte, azt csak az ön érdekében tette.

--Mit jelent ez? Mit akar ezzel mondani?--kérdé Sándor elszorúlt kebellel.

--Klárának azt mondták, hogy önnek érdekében áll az elválás, mert új házasság áll előtte, melytől boldogságát reméli. Azt mondták, hogy ön gyöngédségből, lovagiasságból, kiméletből nem akarja ellene megindítni a válópert. Azt mondták, hogy ha az ön boldogságát óhajtja, neki kell és illik megtennie az első lépést.

--Ki mondta ezt?--kiáltott Sándor, egészen kikelve magából.

--Az ön atyja. Megkérdezte tőlem Klára mostani lakását, elment hozzá és ezeket mondta neki.

--Atyám! Atyám tette ezt velem? Hol van? Jöjjön, azonnal keressük fel. Ön előtt, az ön jelenlétében mondja szemembe, igaz-e, hogy ezt tette?

Nagy erővel megragadta a plébános karját és elvonta magával. Nem kellett messzire menniök. Atlasz úr látta a plébános jövetelét és Manóval a nagy teremben várta látogatásának eredményét. Nem volt egészen nyugodt, s izgatottan és szórakozottan felelt Manó kíváncsi kérdéseire. De mikor belépő fiának földúlt arczára vetette szemét, nagy emberismeret nélkül is rögtön megértette, hogy e látogatásból erős vihar támadhat s ijedten, mintegy védelmet keresve, húzódott Manó háta mögé.

--Atyám!--kezdé Sándor a fölindulástól fuldokló lélekzettel s csak nagy nehezen kapkodva a szavakat,--igaz, hogy Kláránál voltál s azt mondtad neki, hogy az én érdekemben indítsa meg a válópert?

--Azt gondoltam... hebegett félénken Atlasz úr.

--Felelj, igaz-e?

--A te boldogságodért tettem, fiam.

--Eh! eleget tettél már boldogságomért,--tört ki Sándor szenvedélyes erővel,--és megelégedhetnél már boldogtalanságommal. Boldogságomért hintetted a gyanu első magvát szívembe nőm ellen, boldogságomért tartottad szüntelen ébren őrült kétkedésemet. Megtörtént, a mivel boldogítani akartál, elszakadtam nőmtől. De te nem pihentél, még tovább akartál boldogítani. Boldogságomért terveztél más házasságot számomra oly nővel, a kit kinevetek és utálok. Boldogságomért állítottál Klára előtt a leghitványabb, legaljasabb ember színébe. Legyen már elég a boldogításból. Kimondom előtted, hogy azt a nőt, kire gondolsz, soha sem veszem el; kimondom előtted, hogy úgy maradok, a mint vagyok, hogy nőmtől nem akarok elválni, és mindenkivel, a ki még jobban el akar tőle szakítani, úgy teszek, mint most ezzel a rongy papírral, mely el akarta őt szakítani még nevemtől is.

Ezzel ketté tépte a kezében tartott váló-keresetet és a földre dobta. A plébános szó nélkül meghajtotta fejét és eltávozott a szobából.

XV.

(Az épület összedől.)

A szegény öreg asszonyság halála épen olyan csendes, szelid, zajtalan volt, mint egész élete. Mindig az volt törekvése, hogy minél kevesebb alkalmatlanságot okozzon másoknak és ne legyen útjában senkinek. Úgy halt meg csöndesen, félénken panasz nélkül, párnája alá vetve könnyeit, szívébe temetve aggodalmait. Utolsó pillanatában még egyszer meglátogatta ablakán keresztül a vidám napsugár és megaranyozta összeesett, fonnyadt arczát, s még egyszer fölcsillámlott szemében a boldogság mosolya, midőn egymás mellett látta ágya előtt három gyermekét s közöttök férjét, és egyiknek arczán sem látta a csalódások, a szenvedések nyomait, melyek utolsó napjait megszomorították, s mindnyájan szeretettel néztek reá és egymásra, mint a régi boldog napokban. Azután behúnyta szemét, és egy halk, nagyon halk sóhajtás után, nehogy megzavarja szeretteinek nyugalmát, mintegy lopva, zaj és feltünés nélkül elosont e nyugtalan világból.

Az anya halála, a megtört apa vigasztalásának kötelessége ismét közelebb hozta egymáshoz az elidegenített testvéreket. Sándor fölhagyott barangolásaival, komor merengésével; minden idejét apja szobájában töltötte testvéreivel s egy ideig mintha még érezni is lehetett volna az öreg asszony utolsó mosolyát, mely nyugalmat, békességet, szeretetet árasztott a gondoktól vagy szenvedélyektől fölzavart szívekre.

De a haldokló anya mosolyának visszamaradt fénye lassanként szétoszlott a levegőben s újra komor, rideg sötétség jött utána. Az anyagi gondok kérlelhetetlen kopogása, a szenvedélyek újra emelkedő viharja elűzte a gyászoló bánat ünnepi csendjét. Legelőször Manó tért vissza a halál költészetétől az élet hideg mindennapi prózájához. Nyugtalansága, ijedezése, melyet megérkezésekor mutatott, ismét erőt vett rajta s napról-napra növekedett és aggasztóbbá vált. Végre nem birt többé magával s mintegy tíz nappal a temetés után azzal lépett atyja elé, hogy pénzre, még pedig meglehetős sok pénzre van szüksége.

--Nincs,--felelt Atlasz úr bágyadtan, szomorúan.

--De nekem okvetetlenül szükségem van rá,--felelt Manó kínos zavarral.

--Nem adhatok, mert nincs. Mindennap várom a csődöt, nincs pénzem, nincs hitelem.

Oly fájdalmas lemondással mondta e szomorú vallomást, mint a király, ki a trónról való leköszönését jelenti lázadó alattvalóinak. Hangjának keserűségéből, szemének levert tekintetéből mindenki meggyőződhetett szavainak igazságáról.

--De értsd meg, atyám, nekem kell a pénz, kell!--mondá Manó egyre nagyobb zavarral.--Legalább tízezer forint. Akárhonnan, a föld alól is, a pokol fenekéről is, meg kell szerezni ezt a pénzt, máskép végem van.

--Máskép véged van?--kérdé Atlasz úr, mereven fiára szegezve szemét.--Beszélj világosabban.

--Igen ám,--felelt Manó fejét vakarva,--csakhogy nem olyan könnyű azt megvallani, még az apa előtt sem, kinek hallgatásáról biztosak lehetünk. De látom, mégis kénytelen vagyok kimondani. Hiszen utoljára nem oly nagy dolog... lehet mondani, divat... a legelőkelőbb családok fiaival megtörténik... rajtam is megesett... rávitt a kényszerűség... no, nem érted? segíts már kimondani... néhány váltót adtam ki... de... másnak a nevét írtam alá...

Tovább nem folytathatta. Atlasz úr, kikelve arczából, kimeredő szemekkel, halálsápadtan feléje kapott mindkét kezével, mintha be akarná száját tapasztani vagy rá akarna ütni; azután egy iszonyút kiáltott és aléltan a földre bukott.

Kiáltására berohantak a háziak s Eveline sietett atyját fölemelni a földről és magához téríteni. Manó rémülten, bambán állt a szoba közepén, se segítni nem tudott atyján, se arra nem akart fölvilágosítást adni, mi volt oka e hirtelen rosszúllétnek. Megriadt, bámész tekintettel nézte az alélt öreg embert s az élesztési kísérleteket; de midőn atyja kinyitotta szemét, gyorsan, félénken kiosont a szobából s fülét az ajtóra illesztve hallgatózott. Hallotta, midőn atyja rekedten kérdezé, hol van Manó?

--Épen most ment ki innen,--felelt Eveline.--Behívjam?

--Nem, nem, soha se jőjjön többé szemem elé,--hallá atyjának heves, reszkető hangját.--Nem akarom látni... Ültessetek a karszékbe, oda, az ablak mellé, az öreg asszony karszékébe... Egész életem munkája... fáradságom gyümölcse... vagyonom... nevem, becsületes nevem... oh! oh!

Az öreg ember szaggatott kitörései hangos zokogásba fúltak. Manó eleget hallott.--Még egy mentségem van,--gondolá magában, elfutva az ajtótól. Lesietett az udvarra, megnyergeltette lovát és elvágtatott. Egyenesen a Volkán-kastélyba. Az özvegyet és nagybátyját együtt találta. Minden magyarázat, bevezetés nélkül megkérte az özvegy kezét. A bajuszos menyecske eleinte azt hitte, Sándor számára kéri kezét, s már diadalmas mosolylyal nézett nagybátyjára; de mikor megtudta, hogy magáról beszél, megharagudott, gorombáskodni kezdett vele s azt mondta, hogy ha rögtön el nem hordja magát, cselédjeivel dobatja ki kastélyából, nagybátyjával együtt, ki egy pár közbenjáró szót akart tenni szerencsétlen úri barátja mellett.

A megkergetett kérő nem is ment többé haza. Egyenesen a vasúthoz lovagolt s a legelső vonattal a fővárosba útazott. Testvérei otthon nem tudták, mi lett belőle; azt sem tudhatták meg, mi történt közte és atyjok közt. Atlasz úr, ha csak nevét említették előtte, kikelt magából s oly indulatba jött, hogy félni lehetett az első roham ismétlődésétől. Kimélni kellett az öreg embert, mert ez utolsó csapás úgy leverte lábáról, hogy többé nem tudta elhagyni a nagy karszéket. De nem engedte, hogy orvost hívjanak, ágyba sem akart feküdni. Éjjel nappal ott űlt megbénultan, mozdulatlanúl karszékében, és gyermekeinek semmi kérlelése nem tudta rávenni, hogy legalább éjjelenként ágyába feküdjék.

Ott ült az ablak mellett, bágyadt, üres tekintettel bámulva ki az udvarra, a hatalmas épületekre, a messze terjedő földekre, melyek mind az övéi voltak, de nemsokára máshoz fognak átvándorolni. Minden elvész, mi az övé volt, a mit nehéz verejtékkel szerzett, a mire oly büszke volt, a mire családjának jövő nagyságát építette. Minden elvész, elenyészik, elsülyed, minden, minden, még neve is, nevének tisztasága is. Talán újra elvonúltak lelke előtt azok a régi képek, melyeket egykoron e mezőkön látott, midőn Sándor szerelme miatt elkeseredve barangolt rajtok, s talán egy szemrehányó hang azt is fülébe súgta, hogy magának is része volt a sok csapásban, mely lesújtotta. Mit látott, mit gondolt, senki sem tudta, senkinek sem szólt róla; ritkán beszélt egy-két szót gyermekeivel, kik fölváltva folytonosan körülötte voltak; csak, a mit azelőtt soha sem tett, a hírlapokat kísérte nagy figyelemmel; minden hírlapot, mely a kastélyba járt, szobájába hozatott s mohón végig olvasott, mintha valamit keresne bennök.

Sándort egészen átváltoztatta anyjának halála s még inkább atyjának betegsége. Fölhagyott a régi tétlen búsongással és tépelődéssel; visszatért egész férfiassága és erélye. Látta a veszedelmet, mely családját fenyegeti, s megfeszített erővel dolgozott elhárításán. De erélye már késő volt. A rohanva közeledő bukást semmi sem volt képes föltartóztatni. Nemsokára kimondták a csődöt az Atlasz-birtokra.

De Atlasz urat már ez sem emelte ki tompa közömbösségéből. Egykedvűleg hallgatta a szomorú hírt s a hírlapok után kérdezősködött. Nem volt ezentúl egyéb gondja, egyéb foglalkozása, mint ezeknek mohó olvasása. Néhány nap múlva ennek okát is megismerték. Egy reggel, mikor az újonérkezett lapokat bevitték hozzá, gyermekei néhány perczre magára hagyták, hogy háborítlanul olvashasson. Kevés idő múlva irtóztató sikoltást hallottak a szobában s midőn rémülten besiettek, atyjokat ájultan találták a földön, megmerevült kezében görcsösen szorítva egy hírlapot. Mialatt fölemelték s újra székébe ültették, Sándor kitépte kezéből a lapot s átfutotta, hogy megtalálja ez újabb roham okát. Nem sokáig kellett keresnie; ott állt világosan, ridegen a hirek közt, hogy Atlasz Manót, kit több hamis váltó kibocsátása miatt üldöztek, elfogták, épen midőn Brémában egy amerikai hajó födélzetére készült szállani.

Atlasz úr e percztől fogva nem tért többé magához. Erős láz ragadta meg, s a szörnyű képek, melyek lelkét gyötörték, szaggatott fölkiáltásokban törtek ki. Folytonosan félrebeszélt, összekeverve a múltat a jelennel, pörbe szállva gyermekeivel, önmagával, a zsidók és a keresztyének Istenével. Most már ágyba lehetett fektetni, nem ellenkezett, nem tudta, mi történik vele; orvost is hívhattak beteg ágyához, de ez csak fejét csóválta s nem rendelhetett számára egyebet, mint a legnagyobb nyugalmat. Két gyermeke folytonosan mellette ült s irtózva, borzongva hallgatta a kapcsolat nélküli, szörnyű beszédeket, melyekben a láz utat tört magának a beteg ajkain.

Három napig tartott már e kínos vivódás, midőn egy délután, alkonyat felé a plébános lépett a beteg szobájába s néhány részvevő szó után fölkérte Sándort, távozzék vele egy perczre. Sándor fölkelt és szó nélkül követte a plébánost, ki az épület túlsó szárnyába vezette s megállt vele a szoba ajtaja előtt, mely egykor Kláráé volt. Kopogtatott, azután félre húzódott s a következők alatt lassan, csendesen lement a lépcsőn.

Mielőtt Sándor kifejezést adhatott volna csodálkozásának, megnyílt az ajtó és Klára lépett küszöbére.

Egyszerűen, régi házi ruhájában, melyet utolsó ittlétekor viselt, mintha azóta soha sem hagyta volna el e házat s mintha ezentúl is mindig itt akarna maradni. Sándornak ideje sem volt a meglepetés fölkiáltására, neje hozzá lépett, mosolyogva, bizalmasan, szeretettel, mint a régi időkben, mint házasságok első napjaiban, és feléje nyújtotta mindkét kezét.