Part 6

--Oh, Klára, Klára, a kerek világ minden kincsét és drágaságát lábaid elé rakom, sóhajtotta egész hangosan, de riadtan fordult hátra, mert ugyanekkor tompa, gúnyos kacaj hallatszott mögötte...

Végig járta az egész folyosót, kihajolt a könyöklőről, de se itt, se az udvaron nem volt senki.

--Pedig nem csalódtam... tünődött, akaratlanul is folyvást mindenfelé kémlelődve... Eh, bizonyosan az utcán vagy a szomszédban kacagott valaki!

Visszasietett a forró, fülledt levegőjű toronyszobába.

A szalamandra azzal biztatta, hogy a gyümölcs érik és nem kell bevárniok a négy évszak leforgását!... Miről tudja meg hát, hogy a gyümölcs megérett?... Mikor?

Erre, anélkül, hogy kérdezte volna, megfelelt a lángok közt megjelenő szalamandra:

--Nekünk az idő időből áll! Nem órák, nem napok, hanem az eredmény után mérjük. A gyümölcs érik, az erő gyarapszik! Mindennap várhatod a bűvös virág kinyíltát! Aludj, José, aludj!

Ez után a kijelentés után még türelmetlenebbül várta a napok múlását és az éjtszaka hangverő csendjében, minden perc-kettyenést, minden óraütést szívének heves dobogása kísért.

Igy múlt el két hét. Most már mindennap várhatta, hogy az utazó hintó egyszerre csak begördül az udvarra: Klára megérkezik!

Türelmetlenségében a falon függő csizióban kezdett levelezni, melyet tudós házigazdája a hét égi planétának aspectusai nyomán szerkesztett a hét valamennyi napjára. Amit ez mond, annak tehát igaznak kell lenni, mert a könyv első pergament-lapjára maga a tudós írta rá e megjegyzést: >>Nem babona, nem balhit, hanem az égi aspectusok csalhatatlan ereje a fundamentumuk.<<

Egyszerre csak lassú, alázatos köszöntés riasztotta föl álmodozásaiból és anélkül, hogy az idegen belépését észrevette volna, ez már közvetlen előtte hajlongott.

--Leonhardus barátomat keresem! monda mély bókolással.

José megrezzenésében szótlanul bámult az ijesztő soványságú alakra.

Páter Julián állott előtte.

--A mester nincs honn, elutazott! felelé, ő is meghajtva magát, de rideg, elutasító hangon.

--Elutazott? Hová? ha szabad kérdeznem. Mindenekelőtt azonban szabad tudnom, kihez van szerencsém? Én páter Julián, felséges császári urunk gyóntatója vagyok!

--Tudom! Én pedig a mester adeptusa! volt rá a válasz.

A jezsuita éles, kémlelő tekintetet lövellt rá félig leeresztett kékes szemhéjai alól, azután pedig körülnézett a toronyszobában.

--Eszerint nem szállhatok meg e házban? kérdé késlekedve.

--Sajnálom! Erre nem vagyok fölhatalmazva! felelé visszautasítólag.

--Fiatal ember! Én Leonhardusnak ifjúkorbéli bizalmas barátja vagyok!

--Tudom! A mester nem titkolá ezt előttem!

--Tehát várt engemet az én kedves Leonhardus barátom?

--Sejtette e látogatást.

--És még sem rendelkezett semmiképen elfogadásomról? kérdé és szeme kémlő pillantással tapadt a beszélőre...

--Semmiképen se!

--Hol van Iván, a kulcsár?

--A jószágon. Ügyel az aratásra és betakarításra... Atyaságod beláthatja, hogy én mint vendég, vendéget nem invitálhatok!

--Mit jelentsenek e szavak, fiatal ember? kérdé a páter édeskésen.

--Tessék máshol éjjeli szállást keresni, viszonzá érdesen José. Kíván még főtisztelendő atyaságod valamit? Időm ki van mérve.

Páter Julián megtartotta alázatos állását, de beesett szemei a harag és fenyegetés szikráit lövelltek.

--Eszerint kegyelmed elkerget? kérdé élesen.

--Ne méltóztassék félreérteni! Nem vagyok fölhatalmazva a vendéglátásra... felelé José.

--Leonhardus barátunk nagyon sajnálni fogja a történteket... mondá figyelmeztető hangon.

--Nem hiszem... felelé José fagyosan.

--Úgy hát Isten oltalmába ajánlom e házat! Ha Leonhardus megérkezik, mondja meg neki kegyelmed, hogy Keresztúri Gedeon úri házához szálltam... monda kenetteljes lemondással, de midőn a küszöbről visszatekintett, szemeik két villogó kardként keresztezték egymást.

Josénak csak késő délután jutott eszébe, hogy meg kellene kérdeztetni, csakugyan oda szállott-e? Kiment és előkiáltva a kertészt, a Keresztúri-házhoz küldte, de ez csakhamar azzal a hírrel jött vissza, hogy páter Julián, meg se pihenve, újra kocsiba ült, de azt igérte, hogy egy-két nap múlva visszatér.

A harmadik napon utána tudakozódtatott és embere azzal a hírrel jött vissza, hogy páter Julián az éjtszaka csakugyan visszaérkezett.

--Bárcsak már a mester is itthon lenne! De hát hol is marad? Valaminek történnie kellett, különben már visszaűzte volna a vágy és türelmetlenség... gondola lehangoltan; azután kis idő múlva fölállt, bezárta fenn és lenn az ajtókat, mert a mindinkább erősbödő szél fütyülve zúgott, sivított végig az egymást keresztező folyosókon.

--Zivatart kapunk! gondola, a távoli tompa dörgésre figyelve.

Csakugyan, éjtszakára orkánszerű vihar tört ki és rettentő villámlással és mennydörgéssel söpört végig a város fölött.

A földrázó csattanásokra figyelve, alig vette, észre az idő múlását. Az éj középórái elmúltak, de a szalamandra koronás alakja ma nem úszkált, nem jelent meg a zsarátnokká izzúlt lángtengerben.

Hallgatódzott, nem-e hallja a tűzsírás-forma kacajt? De csak az orkán vad bőgését hallotta.

Éjfélkor azonban, mintha szárnyát szegték volna, egyszerre elhallgatott. E rejtelmes csendességben az athenora falai és a titkok titkát rejtő edény egyszerre olvadt üvegként átlátszóvá változtak és a végtelenségig kiterjeszkedtek.

Bíborszínű ködben, csodálatosan villódzó bíborvörös párában úszott minden, a középen pedig szivárványszínű lángfelhő lebegett, melynek méhéből csillagként szikrázó, gyönyörű virág nőtt ki, melyet tömérdek alak vett körül idegenszerű fejedelmi öltözetekben, csillogó koronákkal, és térdet hajtva, ünnepélyes, mély áhítattal várták, míg a csodálatos virág koronaalakú kelyhe kitárul.

A virág kelyhe lassú fesléssel fölpattant, mire villámszerűen tűnt el az egész látomány és ugyanebben a pillanatban mély, földalatti dörgéssel az olvasztótégely födele lerepült az athenoráról és lágy, aëolhárfaszerű zengés közt az egész toronyszoba a hajnalpír rózsaszínű tündérvilágában úszott.

E bűbájos rózsaszínű sugárzást az edény fenekén csillogó bíborpiros kő lövellte. José kimondhatatlan gyönyörrel borult térdre és csak azt látta még, hogy a csodahatalmú kő erejétől az egész olvasztó-tégely tiszta színarannyá változik, azután eszméletlenül esett le a földre.

Csak a torony rovátkái között tanyázó csókák hajnali károgása térítette magához.

Künn komor, szürke köd borult mindenre, a toronyszoba mégis a hajnalmosolygás bűbájos pírjában derengett.

Remegve tápászkodott fel és szilaj, tétova pillantással nézett szét... a másik pillanatban azonban, mint a prédájára csapó saskeselyű visítása, olyan kiáltással rohant az athenora felé.

--A nagy titok föl van fedezve!

Térdre akart borulni, de mérhetetlen elragadtatásában csak mozdulatlanul bámulta a színarannyá vált olvasztóedényt és a fenekén ragyogó, csodálatos sugárzású bíborvörös követ.

--Enyém hát, enyém, a világ és mindenség leghatalmasabb talizmánja, mely egészséget, hosszú életet és mérhetetlen gazdagságot ád s a föld leghatalmasabb emberévé tesz engem! kiáltá mámorosan.

Midőn nyugodtabbnak érzé magát, fölolvasztotta a legnagyobb ólomdarabot s beledobva a vörös kőnek egy szilánkocskáját, az ólom színarannyá változott.

--Az utolsó kételytől is megszabadultam! Ez maga az igazi nagy élet-elixirium, Basilius, Albertus Magnus vörös oroszlánja és Hermes Trismegistosnak vörös sárkánya!

És alig hogy e szavakat kimondta, begördülő nehéz útihintó dübörgése reszkettette meg a torony ablakait.

Arcára egykedvű nyugalmat erőltetve, de szilajon dobogó szívvel sietett az érkezők elé.

Bornemissza szolgájára támaszkodva szállt ki a vén bárkából és erősen sántított, de José szemei csak Klárát keresték, ki észre sem véve feléje nyújtott kezét, az ő segélye nélkül szállott ki a kocsiból.

--Mi újság? Mi történt? szólott érdes, szaggatott hangon.

--Kellemes és kellemetlen! felelte és Klárára nézett.

--Klára lányom! Nyújtsd kezedet és üdvözöld néhány szíves szóval jövendőbeli élettársadat.

--Atyám parancsa előtt meghajlok, Venegas úr! De csak az alatt a föltétel alatt, ha István halála valónak bizonyul.

Bornemissza pedig ezalatt izgatott várakozással nézett kegyeltje arcára. Mély emberismerete valami rendkívülit sejtett ennek erőszakolt egykedvűsége mögött.

--Ne tétovázz! nógatá türelmetlenül.

--Páter Julián itt van... válaszolá halkan

--Itt, nálam!?

--Nem itt. Nem nálunk... Én nem fogadhatám be vendégül. Emiatt, azt hiszem, ellenségünkké lett... De nem nagyon félhetünk a haragjától.

--No, no! Te nem tudod, mekkora hatalom van kezei között... felelte kedvetlenül.

José szemei égtek és egy fejjel magasabbra látszott nőni, midőn büszkén és diadalmasan végre kimondhatá:

--A mi kezeinkben nagyobb hatalom van. Mester, a nagy titkot megtaláltam.

Bornemissza Lénárd válaszul csak egy elfojtott kiáltást hallatott, azután szélvészként rohant le a toronyszobába.

José szintén utána sietett s így egyikük se vette észre, hogy ugyane pillanatban páter Julián lépett az udvarra és tétova nélkül utánuk indult.

Midőn José kinyitotta a nagy szekrényt és a bíborvörös kő hajnalpiros sugárzással ragyogta be a komor helyiséget, az agg tudós annyira meg volt indulva, hogy imádatos tisztelettel térdre borult a csodálatos erejű talizmán előtt.

--Végre! Végre!... csak ennyit bírt mondani, azután viharosan José nyakába borult.

--Üdv neked, Leonhardus! Jövendölésem tehát mégis beteljesedett. Te megtaláltad a nagy titok kulcsát!... szólalt meg egyszerre valaki kenetteljes hanghordozással mögöttük.

Bornemissza, mintha kígyóra lépett volna, riadt vissza.

--Gratulálok! Leonhardus, gratulálok! Tudományod a föld leghatalmasabb emberévé avatott. Üdv neked, drága barátom! Üdv!... folytatá leghizelgőbb hangján, kezét dörzsölve.

Amilyen mámoros örömben és elragadtatásban úszott az imént egész valója, épp akkora düh fogta el most Bornemisszát.

Egy lépéssel a másik szekrény előtt teremve, fölszakította annak ajtaját.

--Még ezután is mersz a szemem közé nézni, képmutató, nyomorult! kiáltá dörgő hangon és elébe tartotta azt a kémiai módon lemásolt levelet.

Páter Julián e váratlan fordulatra annyira elvesztette a lélekjelenlétét, hogy ijedtében felhördült és fakóvá vált arccal kapott a papir után:

--Hol szerezted?

Bornemissza lesujtó megvetéssel nézett rajta végig:

--Úgy ám, hol? viszonzá maró gúnnyal. Ott, ahol igaz barátságot színlelve, írtad... Tőled annyira magasztalt tudományom segítségével. Menj, utállak! Nem ismerjük többé egymást.

--Leonhardus, te elhiszed? kiáltá és kezdé magát mosni, mentegetni. Esküdözött, hogy szemfényvesztés az egész, a sátán gonosz varázslata, apokrif, misztifikáció,--de a ház ura csak megvetőleg kacagott:

--Természetesen, az árulás és hazugság édes testvérek.

Hanem Julián atya kívül-belül kaucsukból volt gyúrva. Akárhogy leverték, földhöz ütötték, megint talpra állott és fölül igyekezett kerülni.

--Leonhardus, felejtsük az egészet! Mirevaló ez az ellenségeskedés? Bornemissza indulatosan eléje dobbant.

--Nem félek tőletek!... E levelet pedig magam fogom fenséges urunknak, Mátyás főhercegnek bemutatni.

--Azt nem fogod tenni, Leonhardus!

--De igenis megteszem! Nem félek tőletek! Kezemben a győzelem és hatalom! dörögte szilaj lábdobbanással, a bíborvörös kőre és az arany edényre mutatva.

A két volt jóbarát pár pillanatig kihívó tekintettel méregette egymást.

--Mit kívánsz cserébe e levélért? kérdé benső izgalomtól vibráló hangon.

--Semmit! Menj és többé ne kerülj szemeim elé! Nem ismerjük egymást!... volt rá a hideg, engesztelhetetlen válasz.

--Utolsó szavad ez? Bornemissza felelet helyett néma megvetéssel fordult el tőle.

--Jer, kedveltem! E mérhetetlen kincset biztos helyre kell szállítanunk és őriznünk kell. Eget, földet mozgásba fognak hozni, hogy megkerítsék, de ott leszünk, őrködünk, szakadatlanul... monda Josénak.

Páter Julián lesütött fejjel eltávozott.

* * *

--Egy órát, egyetlen percet sem adok többet, Klára! Négy hete múlt, hogy megfoghatatlan oktalansággal húzod, halasztod az egybekelés idejét. Kedden este esküsztök! monda a tudós olyan indulatos, parancsoló hangon, hogy lánya megfélemlítve elhallgatott.

Bornemissza azonban tovább is ingerülten járt föl s alá a drága szőnyegekkel és pompás mobiliákkal egészen újonnan bútorozott szobában, melynek nyitott ajtói még egész sereg egymásba nyíló, fényesebbnél fényesebb termet mutattak.

--Micsoda dolog az, hegy a leány nem hajol meg készséggel az apa akarata előtt! folytatá könyörtelenül.

--Atyám! esdeklett remegő hangon Klára.

--Csend! Angyalszelíd, engedelmes természetű édesanyád kétségbeesett volna önfejűséged és vonakodásod láttára. Ha nem látlak derült, engedelmes lánynak, akkor szerető atyád helyett fenyítő uradat és mesteredet tanulod megismerni bennem.

--Óh, édesatyám, mily kegyetlen szavak ezek!

Atyja eltaszította magától.

--Amilyeneket érdemelsz!

--Kedden este örök frigyre léptek és engedelmesnek, szelídnek, odaadónak akarlak látni! Az leszel-e? rivallta haraggal.

--Az leszek, atyám!... rebegte ekkor Klára megtört hangon és szobájába távozott.

--Tehát kedden este! Hat órára készen légy! Már mindent elintéztem. A lelkész és a tanuk a kis kápolnában várnak reátok! kiáltotta utána.

És ez a keddi nap Klára buzgó fohászai és könyörgései dacára is elérkezett.

--Oh, Istenem!--rebegé hangtalanul--mért nem tudtam én is meghalni! Mindjárt hat óra és mindennek vége! Oh, István! István!

Egyszerre azonban az a kétségbeesett mentő gondolat jutott eszébe, hátha megvallaná Josénak, hogy nem szereti, nem akar nejévé lenni semmi áron. Amilyen büszkének és jónak látszik, tán ha ezt megvallja neki, lemond kezéről.

E mentő gondolathoz a vízbefúlók görcsös erejével ragaszkodott. De hogy menjen oda? Egyedül nem mehet a toronyszobába, mely José lakása vala. Atyját fogja valami ürügy alatt magával hívni és Josét félreintve, elmondja neki.

Úgy is tett. Atyja ugyan furcsának találta, hogy a toronyszobából induljanak az esküvőre, de még se akarta kedvét szegni. José éppen barettája után nyúlt, midőn beléptek.

--Maradj! Klára akarta, hogy innen induljatok! szólott magyarázólag a tudós. Nos, lányom, hát mit akartál mondani? fordult aztán kérdőleg leányához.

Klára még halványabb lett. Most már visszaijedt a próbától.

Kétségbeesetten gyürögette a kezében tartott csipkekendőcskét, José pedig udvarias meghajlással közelebb lépve, várakozott.

Ebben a feszült, várakozó csendességben egyszerre érces csörrenés és siető lépések zaja hallatszott a lépcsőkön és a másik percben a holtnak hitt Véglyessy István szálas, katonás alakja állott előttük.

--Klára!

--István! Óh, István! Te élsz! Hála neked jóságos Istenem! sikoltá az öröm ujjongásával Klára és az ifjú kebelére borult.

--Élek, Klára, élek! Most már enyém lesz! Nem választ el bennünket senki! ujjongott István is boldogan.

--Tüstént ide mellém jösz, Klára! Micsoda immodestus viselkedés ez? rivallt rá atyja haragosan.

--Bátyám uram! Nézzen rám! A fővezér kapitánnyá nevezett ki vitézségemért. Most már nem tagadhatja meg tőlem Klára kezét!

--Hogy jössz te ide? Halálhíredet hallottuk.

--Én nem hittem! Az utolsó percig reménykedtem! kiáltotta közbe ragyogó szemekkel Klára.

--Hírét véve Klára férjhezmenetelének, éjjel-nappal siettem. Halálhírem pedig onnan eredt, mert embereim vértől borítva láttak lovamról lehullani a csatamezőn s azt hitték, hogy ott vesztem.

Bornemissza szemöldökei összehúzódtak és Joséra pillantva, látta, hogy ez dühtől torzult arccal mered a beszélőre, mintha rá akarna rohanni. Megnyugtatólag intett tehát neki, azután öccséhez fordult:

--Itthon pedig az történt, hogy Klára kezét odaajándékozá Venegas José úrnak. Kedveltem, fogd karon menyasszonyodat és jerünk!

--Atyám! sikoltá könyörgő hangon Klára és irtózva visszahátrált a feléje közeledő José elől.

E pillanatban föltárult a torony kis ajtaja és José halálsápadtan döbbent vissza a belépő magas nőalaktól.

--Cynthia! hebegék rángó, színtelen ajkai.

--Én vagyok, José! Esküd betelt! Érted jöttem! Nem megfogadtad, hogy a miénk vagy?...

--Mit akar és ki ez a turbulens persona? kérdezte Bornemissza zordonan.

--Nem ismerem! felelte José merészen; azután halkan s indulatosan odasúgta Cynthiának: Menj, távozz, akarom!

Cynthia felkacagott...

--Nem ismersz, igazán nem ismersz, José?

--Nem ismerlek! Tüstént távozz, akarom! Parancsolom! riadt rá eltorzult arccal.

Cynthia felemelte a karját és újra kacagott. Kacaja azonban egyre harsogóbb, ijesztőbb lett, úgy, hogy nem is kacaj volt az már többé, hanem süketítő mennydörgés.

Valamennyien rémülten, megdermedve álltak ott.

Egyszerre szeméből és kebléből vakító lángok lövelltek elő... azután dörgő roppanások között a falak és oszlopok inogni, omladozni kezdtek és Istvánnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy a félig eszméletlen Klárát karjaiba kapva, a kis ajtó tömör boltozatán át az utcára meneküljön vele, midőn égig villanó lángok és földetrázó dörgés, ropogás között az egész torony összeomlott, maga alá temetve mindent.

EPILOGUS

A budai szent Zsigmond kápolna tudós lelkipásztora, Ambrozius atya, aki lelkiismeretesen följegyezte az akkoriban történt nevezetesebb eseményeket és jelenségeket, naplójának elsárgult lapjain az elmondott történetre vonatkozó következő följegyzéseket tette:

>>Die 27. Septembris.

Még most is füleimben cseng azon rémséges detonatiónak a dörgése, mely nagyon tudós Bornemissza Lénárd főnemes úr (tudós nevén Leonhardus Sydericus) portájának és úri palotájának majd háromfertály részét romokba döntötte, a szomszéd porták pedig alapjukban egészen megrendültének.

Éppen Ave harangozás utáni estvéli áhitatosságomat végezve, egy ideig még jámbor contemplatiókon jártatám elmémet, midőn egyszerre az Apocalypsis világomlasztó robaja között, firmamentumig lövellő lángok világítanak be mindeneket, azután földetrázó mennydörgéssel, sűrű füstfellegek burkolták orcusi sötétségbe a környéket.

Minden teremtett lélek kiszaladt és nagy remegéssel az utolsó ítélet eljövetelét várta. Senki se tudá, mi történt, mígnem egyszerre hire szaladt, hogy Bornemissza Lénárd uram és idegen országbéli adeptusa alchymiabéli és setét magiabéli manipulatióiknak estének áldozatul és tűz és romok alá vagynak temetve.

Bornemissza uram minden hajadoni erényekkel ékeskedő leánya, Clara, és öccse Véglyessy István, a kijáró boltozata alá menekülve, mindeneknek csudájára épen és sértetlenül maradtanak, és az ő kétségbeesett lamentációik és jajgatasaik segélyre serkenték az embereket, úgy, hogy tüstént az omladékok eltakarításához fogtanak.

Szörnyűséges pusztulás képe tárult fel ottan.

A tűz mindent megemésztett, az úri palotának csak előszárnya maradott állva, az is roskadozó állapotban... és a romok közül kihangzó elhaló hörgés- és nyöszörgéstől vezettetve, kemény és fáradságos munka után, ráakadtak a tudós nemes úrra, ki még ugyan élt, de órái meg valának számlálva. Az utolsó lelki vigaszt feladva nékie, még csak annyit tudott hörögni, hogy öccse oltalmába és szeretetébe ajánlja leányát, Clarat, azután megáldá őket, mire menten otthagyá lelke halandó porhüvelyét... Az idegen országbéli adeptus porhüvelyéből azonban egy atomust se találtanak, noha az egész romhalmazt széllyelhányták vala érette. Ő kegyelme egészen porráégett. Isten legyen irgalmas szegény lelkeiknek!

Persze, mint mindenkor, úgy most is sok mindenfélét beszélnek és imputálnak az emberek, kiváltképen a tudatlan misera plebs contribuens. Azt is mondják, hogy a jezsuita atyák boszújának esett a főnemes úr áldozatul, miután mindenféle cselszövényeikbe és titkos praktikáikba be lévén avatva, ezt most ellenük akará fordítani; néhányan a fekete mágiának és a természetfeletti hatalmak boszújának mondják, ellenben mások pedig politikai okoknak tulajdonítják vala az egész szerencsétlenséget, melynek másától őrizzen meg bennünket a magasságbéli kegyelme!

Mi történt, hogyan történt, erről se az árván maradt leányzó, Clara, sem pedig vőlegénye, Véglyessy István nem tudnak, vagy nem akarnak nyilatkozni. Azt csak a magasságbéli Isten, ki minden titoknak a tudója, tudná megmondani.

Én azonban erre azt mondom: Ember, hagyj békét a földöntúli hatalmaknak, és ne kisértsd az Istent, minket gyarló bűnösöket pedig ne vigy, én uram Istenem, kisértetbe!<<

>>Die 21-ti Octobris.

Miként a szerencsétlenül járt tudós úr óhajtá és meghagyá nekik, ma esküdtenek, a legnagyobb csendben és visszavonultságban, egymásnak sírig tartó hűséget Clara Bornemissza és Stefanus Véglyessy de Véghlyes...

Én kötém össze kezeiket az egyház áldásával.

Adja is meg a magasságbéli Úristen e sok gyötrelmet és megpróbáltatásokat átszenvedett szíveknek mindenekben kegyelmét és a házas élet minden boldogságát. Ámen!<<

>>Die 30-ta Octobris.

Városunkba nevezetes tudós és magasállású persona érkezett, felséges császári és királyi urunknak belső udvari medicinae doktora, a tudós és híresneves Hayek Thaddeus uram személyében, a bohémiai Prága (némelyek úgy mondják Práhá) városából.

E neves és eminens dignitás benső barátja vala a szerencsétlenül járt tudós főúrnak, és a hallott szerencsétlenség hire hozá vala hozzánk Buda városába.

E tudós férfiú többek között azt állítja, hogy ama rettentő robbanást bizonyára valami chemiai operatio idézte vala elő, valamelyes ismeretlen durranó mixtúra, mely a chemicaliák titkos és kitanulhatlan occulta qualitásából, anélkül, hogy sejtenék, némelykor előáll és vehementer explodál...

Igaz-e ez, nem-e, én nem tudom, de e tudós férfiú bizonyára competensebb judex, mint az én simplex és csekély mivoltom.<<

* * * * *

Eddig tart páter Ambrozius naplójának a történetre vonatkozó része. A történet után tíz évvel később azonban Hayek Thaddeus prágai udvari orvos hagyatékában egy vaskos kézirattekercset találtak, mely a fent megírt történetet egész terjedelmében tartalmazza.

E kézirat első lapjára a tudós orvos saját kezével a következő megjegyzést iktatta:

>>Azok, kik a nagy titkot megtalálták, így írják le a nagy elixirum születését, azon alchymisták pedig, kik sóváran keresik, ilyen csodálatos jelenések között képzelik a bíborvörös kő születését,--ítéletet azonban csak az mondhat, ki mindezen titkok kulcsát bírja.<<