Part 3

--Igen, győzni fogunk! És ha kell, magukat a setét hatalmakat is segélyre kényszerítjük, hogy görebünkben izzék az a rejtélyes anyag, melyből az élet fájának nőni kell! Görebünk fenekén ott fog csillogni az a csudás erejű biborpiros kő, mely az Oriens minden kincsével eláraszt bennünket, mely napként fénylik és a hitvány ércet nemes arannyá változtatja, örökifjúságot, bölcsességet ad birtokosának, minden betegséget meggyógyít és minden földi embernél hatalmasabbá, mindentudóbbá teszen! kiáltá rezgő, de meggyőződésteli hangon.

--Úgy legyen! A tudomány igaz heve szólott belőled! Most pedig kisérj fel, mert még erőtlen vagyok, azután tedd meg az előkészületeket. José készséggel nyujtá karját, de a tudós csak vállaira támaszkodva lépdelt fel a lépcsőkön...

--Valóban minden nappal nélkülözhetlenebbé válsz, kedveltem! mondá nyájasan, midőn a nappali szoba ajtaja elé értek, melynek egyik utcára néző ablakfülkéjében Klára üldögélt a himzőráma mellett.

Az ajtónyílás zajára meglepetten fordult vissza és mosolygott atyjára.

Midőn azonban Josét is megpillantotta a háta mögött, sebesen összekapkodta a selyemmotringokat és elhagyta a szobát.

José boszúsan harapta össze ajkait, midőn azonban a nyitva feledett ablakon át a tovasiető unokaöccs alakját megpillantotta, egyszerre sejteni kezdé az eddig nem értett dolgokat.

Lehajtott fejjel ment ki a szobából, az összekötő lépcsőzetnél azonban megállt s rövid töprengés után magához intette az egyik férficselédet, ki egyúttal a ház mögötti kertet is gondozta.

Egy aranyat vett elő tarsolyából.

--Nesze! Nem kívánok érte egyebet, mint hallgatást és az igazságot. Ismered a ház urának unokaöccsét, Véglyessy Istvánt, a hadnagyot? Mit tudsz róla és Klára kisasszonyról?

--Nincs ebben semmi titok, tudós uram, hiszen a nagyúr kiskoruktól fogva egymásnak szánta őket! Nem is tudom, miért halogatja hát a lakodalmat, mikor úgy egymáshoz illenek? Sétálgatnak a kertben.

José szívébe megint belenyilalt valami.

--Melyik kertről beszélsz? kérdé tompán.

--Hát a miénkről!

--Jól van! mondá, s lement a laboratóriumba és heves léptekkel sokáig járt fel-alá.

Sápadt, merev arcán egy mozdulat se árulá el, minő gondolatok forrongnak agyában, midőn a márványlapokra betűző napsugár egyszerre csak megállítá gépies járkálásában.

Keresni kezdé: hol hatolnak be a nap hirtelen el-eltünő, majd megint előtámadó sugarai? És csakhamar felfedezé az eddig észre nem vett és mindenféle lommal telerakott kis ablakot.

Odatámasztotta a kézi hágcsót és nagynehezen kinyitotta a portól és pókhálótól megvakult ablakfiókot. Egy rozmaring- és levendulabokroktól illatozó kertet látott maga előtt.

Abban a percben egy arra suhanó szellő meglebbentette a torony falát beszövő repkényindákat, melyeket a mult éjjeli vihar amúgy is letépett és a szellősuhanásra újra végigcikázta a napsugár a torony setét belsejét. Ebből aztán kitalálta, miért nem vette észre eddig a kis ablakot.

Leszaggatta a repkényindákat, betette az ablakot, azután tekintete végig siklott a különböző nagyságú fényfogó- és gyujtótükrökön.

* * *

--Mivel töltöd a délutánt, kedveltem? kérdé tőle ebéd után nyájasan a tudós.

--Albertus Magnus és Basilius praescriptióit elemezem! felelte, de e helyett, amint leért a toronyszobába, felhágott a kis ablakba és le nem vette égő tekintetét Klára alakjáról, ki a nagyhatású magyar királyné-víz készítéséhez rozmaringleveleket és levendulavirágot szedegetett a kertben.

Sokáig ült ott, de elnézte volna tán az örökkévalóságig, midőn a liciummal benőtt kerítés mögött léptek zaja hallatszott.

Ragyogó szemekkel ugrott fel a lány és sietett a kis eldugott ajtó felé, melynek furfangosan készült fazávárát egy ismerős kéz jártasan félretolta.

--Úgy van, úgy, mint a kertész beszélte, dörmögte a spanyol. A nap még fent járt és a deli szép pár, aranyos sugárözönbe burkolva, a hársfavirág és levendula illatától átfült légben sétált a bokrok között.

Csak akkor távozott lesőhelyéről, midőn István elbúcsúzott, Klára pedig visszatért a házba.

Az estebéd végével annyira sietett, hogy még a tudósnak is feltűnt, de azt adta okul, hogy még fontos végezni valója van a laboratóriumban és csakugyan amint leért, nekiállva a reszelésnek és forrasztásnak, egy sajátságos alakú szekrénykét állított össze és midőn minden elcsendesült, éjféltájban kinyitotta a toronyajtót és a szűk mellékutcácskán át a kertbe osont.

A sötétben nem lehetett látni, mit motozott a kis ablak felett, csak a repkényindák zörögtek, ropogtak folytonosan, míg végre pár tompa kalapácsütéssel bevégezve munkáját, pihenni tért.

E naptól fogva azonban minden alkalmat megragadott, hogy Klárával beszélhessen, de a lány mindig kikerülte, míg végre egyik nap olyan szokatlan időben nyitott a nappali szobába, hogy Klárának nem maradt ideje a távozásra.

--Klára, az első nap barátságát ajánlotta fel, miért lett ellenségemmé? kérdé olyan hideg és nyugodt udvariassággal, hogy a lány meglepetve pillantott rá, de nem felelt.

--Nem akar felelni?

--Jó, hát felelek! Mit akar tudni? kérdezte hidegen.

--Miért gyűlöl?

--Nagyon hizeleg magának, ha azt hiszi, hogy gyűlölöm--felelé megvető hangon. És most eresszen, hadd menjek ki--parancsolá villogó szemekkel.

Josét ostorcsapásként érintették e szavak, de azért egy vonása se változott meg.

--Nem akar, mert nem tud felelni, Klára! Ön igért barátságot nekem, e barátságot azonban csak én tartom meg!

--Szép barátság! tört ki a lányból haragos keserűséggel. Elidegeníti az apát leányától és vérbéli atyjafiától!

--Kitől, Klára, kitől?

--Unokatestvéremtől!

--Ki az? Nem ismerem! felelé José csudálkozással...

--Véglyessy István huszárhadnagy! Atyámnál látta őt, tehát ismeri!

--Ah, hát ő róla beszél?

--Igenis, ő róla! Ő nekem gyengéd és jó testvérem vala, mert kiskorától fogva együtt nevelkedtünk és atyám is fiaként szerette. Most pedig...

--Tehát ő vádol engem? kérdezé José szelid szemrehányással.

--Nem ő! Nem ő, hanem a körülmények! viszonzá dacosan, hanem szavai már nem hangzottak olyan kíméletlenül és támadólag.

--Mily fájdalmas az, ha az embert így félreismerik. Hanem egyet elárult, Klára! Elárulta magát! Unokatestvére önnek több és drágább egy jó és gyengéd testvérnél! Sokkal több önnek! mondá komolyan...

--És ha csakugyan több volna? mondá őszintén.

--Akkor bennem találja legigazabb barátját! Miben segíthetnék, Klára? mondá olyan igaz, rokonszenvtől meleg hangon, hogy Klára megszégyenülve nézett rá.

--Ön! Ön barátunk? Segíteni akar? dadogá a kétely és remény között ingadozva...

--Mondja, miben segíthetek? Mondjon el őszintén mindent.

--Ah, hát csakugyan segíteni akar! És szép szemei a legmélyebb hálától ragyogtak.

--Mindent megteszek boldogságáért, Klára, de türelmesnek kell lennie!

--Ha reményünk van, akkor tűrni, várni is tudunk!

--Tudja miben munkálkodunk! úgy-e, de azt még úratyja se sejti, hogy a célhoz már közel vagyunk; csak pár hó, tán egy rövid év, és a nagy titok a mienk!...

Atyja életét áldozná a sikerért, mert ez minden vágya és óhajtása! Én megadom azt neki! jutalmul pedig az önök boldogságát kérem tőle! Klára, jó lesz ez így?

--Oh, barátom! Mily jó és nemes ön, barátom!... de istenem, ön beteg, hisz kezei remegnek és forrók!

--Semmi bajom! Semmi! Ne aggódjék!

--Oh, akkor jól van! Akkor bocsánata mellett még egyet kérek, barátom! Ajándékozza meg barátságával Istvánt is! Ha tudná, mily nemes, őszinte lélek ő!

--Úgy legyen, mint kívánja. Az ön barátai az enyémek is, Klára! és olyan igaz, olyan biztató tekintettel nézett rá, hogy a lány boldog, ujjongó szívvel távozott a szobából.

Amint azonban az ajtó betevődött, eldobta az álarcot.

Arca eltorzult, szemei féktelen, emésztő gyűlölettől lángoltak. Kacagott.

--Nehéz játék volt, de sikerült!... A barátság álarca alatt minden tervükbe be fognak avatni s így szépen a magam javára fordíthatok mindent!

NOSTRADAMUS TÜKRE

José éppen az utolsó darabját tömögette annak a sárgásszínű tűzálló anyagnak az olvasztó tégely köré, amivel ezt az athenorába falazzák, midőn Bornemissza belépett a toronyba.

--Páter Julián írt! Ő felsége a császár neheztel, mivelhogy jó ideje nem küldtem tudósítást alchymiai kutatásaim eredményéről. Meg kell tennünk! Vállalkozol erre, kedveltem, nehogy a nyakunkra jöjjön, vagy küldjön valakit?

--Készséggel, mester!

--Azt írja továbbá, hogy a Mátyás főherceg letevését célzó államcsíny a legjobb úton halad! Magyarországi párthíveiből a legbefolyásosabb főurakat sikerült tőle elhajlítani és részünkre megnyerni, engem pedig máris, mint a legmagasabb hatalmi polcon álló egyéniséget üdvözöl és szerencsét kíván-- --hahaha!

José megütközve nézett rá.

--Bámulsz e hahotán, miután a kacagás nem szokásom, úgy-e? Nem is jókedvemből nevetek. A risus sardonicus ez, a hazugság, képmutatás és perfidia nagymestere felett, ki nem más, mint az én jóakaró barátom: páter Julián.

--A császár gyóntatóatyja?

--Úgy van! Ez az ember a legveszedelmesebb cselszövő! E levele valóságos momento mori reám nézve. Készülődjünk a nagy munkához. Déltájban félretették a könyveket és Bornemissza megint elővette a titokteljes aranyszelencét, s tartalmának egy részét az athenorába hintette.

--Vajha ezúttal munkánk sikeresebb lenne! szólott, midőn José ráilleszté és lezárta az olvasztó tégely fedelét. Pont délben meggyujtották az athenorában a tüzet, melynek élesztését megint José vállalta nap-nap után magára, alkonytájban azonban otthagyta az izzítást, tudományt és mindent. A kertben sétáló Klárát és Istvánt leste.

Egy este azonban kitört belőle a rejtegetett, visszafojtott szenvedély:

--Nem! Ezt tovább nem bírom nézni! Szekrényéből pedig, melynek kulcsát mindig magánál hordozá, egy keleti munkára valló különös alakú tükröt vett elő.

--Cynthia ajándéka! Ah, ő engem testvérként szeretett! mormogá, bársony ujjasával végigtörülve a fényes lapot, melyből saját halálsápadt arca nézett rá vissza.

--Holnap! Holnap az öregnek is meg kell vallanom, mi a célom.

Másnap azzal az örömhírrel állított be házigazdájához, hogy az izzításnál biztató jeleket vett észre, ami az agg Bornemisszát olyan kimondhatatlan örömre gerjeszté, hogy fiatalos frisseséggel rohant le a lépcsőkön és majdnem a nyakába borult.

Különös faragványú székébe ülve, ragyogó szemekkel figyelt minden szóra és észre se vette, hogy a ravasz José ügyesen másra terelte a beszédet.

--Zanardelli, a kalmár, a mult hét végén megérkezett és sok interesszátus dolgot hozott magával Velencéből!

--Én is adtam neki kommissiót egynémely arcanára, de eddigelé még nem jelentkezett--felelé a tudós boszúsan.

--Nem jelentkezhetik, miután egy idegenben ráragadt betegség ágyba döntötte!

--Honnan tudod mindezt, kedveltem? bámult a tudós.

--Kegyelmed házi orvosától, a tudós Vesicatorius uramtól!

--De hát ő vele hol beszéltél? kérdé még jobban elcsudálkozva.

--A mult napokban kimentem, hogy a Mihály főarkangyal apothecában a kovagkristálynak occulta qualitását, a naphta empyriacát bevásároljam. Ott találkoztunk és vitatkoztunk.

--Mi volt a vita tárgya?

--Herbárius uram, az apothecárius, egy állítólag magicus erejű tükröt vásárolt Zanardellitől, ki azt állította róla, hogy egyike a híres Nostradamus által készített tükröknek, mit én és az orvos-doctor uram tüstént ab absurdum deducáltunk!

--Hogyan? kérdé a tudós érdeklődve.

--Először is elmondám, hogy a bölcs Nostradamus első magicus tükrét akkor csinálta, midőn Medici Katalin látni akarta az utolsó Bourbon király képét.

Ugyanis ez a bölcs az anyakirálynét a terem végén levő mennyezet alá vezetve, felhívta, tekintsen az ott felállított gazdag faragású tükörbe. A királyné beletekintett és megrendülve látta a liliomokkal hímzett trónon, királyi díszben és jogarral a Bourbonok utolsó sarját ülni, míg végre a kép köddé válva, nagy lassan elhomályosult.

José azután elmondta, hogy a híres bölcs még hat tükröt készített, melyek mindegyikéről más-más csudás történetet regélt el roppant bőbeszédűséggel, hogy az idő teljék és lopott pillantásokat vetett az általa felállított tükörbe.

--Kiváncsi vagyok az okokat, a bizonyítást hallani! vágott közbe a tudós...

--Engedelmével, azokra is rátérek, mesterem! Elébb azonban hadd mondjam el az egész disputát, mert kegyelmed becses személyét is belevonták.

--No, erre kíváncsi vagyok!

--Az apothecárius éppen azt fejtegette, hogy micsoda aspectusok és konstellációk között, minő kabbalisztikus számaiban a napoknak kell viszonyba hozni az égi meridiánust a földivel, amely szerint a magicus tükrök hajlását és szögeit be kell állítani, midőn az orvos-doctor uram fitymáló hangon felkiáltott:

--Spectálják csak kegyelmetek, simplex hadnagyocska létére, minő pávabüszkén lépdel Bornemissza Lénárd uram gyámfia, és a szép Klárának a vőlegénye, mintha a generális botot máris a tarsolyában hordaná.

José mindezt a legközönyösebb hangon mondá el, félszemével azonban a tudós arcára figyelt és elégülten látta, hogy az egyszerre elkomorodik.

--Hanem én repente rápirítottam a doktor uramra: Ne beszéljen ilyen becsmérlő gesztusokkal, doctissimus, arról a jeles erkölcsű, derék ifjúról, ki...

--Valamint te se beszélj róla egy szót se többet, kedveltem! vágott közbe a házigazda szigorúan.

--Miért?

--Az okát majd annak idején megtudod... José erre mentegetődzni kezdett, ha netán familiáris dolgokat érintett volna, de a tudós megnyugtatta és hogy más irányt adjon a beszélgetésnek, kérte, hogy mondja el a Nostradamus-tükör ismertető jeleit.

--Itt van egy valódi Nostradamus-tükör, a kabbalisztikus szögbe beállítva. Az apothecáriusnak akarom megmutatni! Én ugyan még egészen nem próbáltam ki, de azt mondják, ki mire gondol, meglátja benne!

Bornemissza Lénárd odalépett az asztalhoz, de alig vetett egy pillantást a rézsutosan állított tükörbe, eltorzult arccal dobbant hátra, mert leányát, Klárát látta Istvánnal a kert rozmaring bokrai között karöltve végigsétálni, azután pedig leültek a hársak alatt levő padra.

Egy pillanatig mozdulatlanul meredt oda, azután dühösen felkiáltva kirohant a toronyból. José győzelmesen felnevetett és sátáni elégtétellel nézte a tükörben, amint az öreg szélvész módjára egyszerre csak a mitsem sejtő fiatalok előtt termett...

A szavakat nem hallhatta, de látta, mint sikolt fel Klára halálsápadtan az ijedtségtől, ellenben az ifjú merészen felemelt fejjel nézett bátyjára.

Klára könyörgésre kulcsolt kezekkel sietett atyjához, ez azonban parancsolólag mutatott a ház felé.

A leány zokogva távozott.

Bornemissza erre oly rettenetes szavakkal illette az ifjút, hogy ez halálsápadtra válva, dühtől torzult arccal kapott kardjához, csakhamar azonban feje csüggedten mellére hanyatlott és némán távozott.

José erre tombolni, kacagni szeretett volna örömében. Most már egészen a helyzet urának érezte magát és türelmetlenül leste, várta a tudóst.

Bornemissza Lénárd a kulcsárt kiáltotta elő.

--Hát ilyen rendet tartasz a házban? Miért nincs e hátsó ajtó belakatolva? kérdezé.

Az öreg Iván azzal mentegette magát, hogy az ajtót eddig csak faretesszel szokták bezárni.

--Az ajtót tüstént be kell szegezni és keresztvasat kell rá tenni! parancsolá hidegen, azután lassú léptekkel az első házba ment.

A PHANTOM

A vérvörösen izzó tégely oldalai pattogtak az iszonyú hőségtől, az athenora nyílásain pedig koronként egész szikrazápor repült fel a tűzhely kürtőjébe.

--Az izzítás ezúttal egyenletes! Valóságos ignes reverberii[2] mint az írás kívánja, mormogá az élesztés munkájába látszólag egészen belemerülő José. Valójában hallgatózott, mert türelmetlenül várta a tudós házigazdát.

[2] Ignes reverberii: fokozott tűz.

Egyszerre könnyű léptek nesze riasztá fel és Klára lépett be.

A lány félénken tekintgetett körül az emberriasztó, földalatti helyiségben.

--Barátom, segítségét kérem! esedezék szorongó hangon. Tudja, mi történt tegnap?

--Nem, Klára, nem tudom! monda tettetett őszinteséggel.

--Barátom, ha lehet, segítsen, atyám egy rokonunkhoz, messze felvidékre akar küldeni hosszú, hosszú időre! monda hevesen zokogva.

--Nem akar elmenni, Klára? kérdezé csendesen.

--Szeretnék meghalni!

--Jól van Klára, számítson rám, önért mindent megteszek!

--Mily jó ön, barátom. Tovább nem maradhatok! felelé és eltűnt a setét lépcsőboltozat alatt.

Kevéssel utóbb a házigazda nehéz léptei kopogtak a lépcsőkön. Komoran, összeráncolt homlokkal lépett be és néma fejbiccentéssel a pattogó, süvöltöző athenora elé állva, pár pillanatig a lángokba merengett, azután leült.

--Ülj le te is, azután felelj igaz őszinteséggel, ha kérdezlek! szólott, setét szemeit komoran adeptusa arcára függesztve.

--Tegnap este, még annyira deprimált emberi mivoltunkkal közös gyengeség: a harag és keserűség, hogy csak pár szóval említhettem a történteket... A magicus erejű tükör nem hazudott! mondá keserűen.

--Az én könnyelmű fecsegésem és az a fatális tükör kegyelmednek keserű órákat szerzett! szólott töredelmesen.

--Nem a te bűnöd az! Te ártatlan vagy, s tudtodon kívül eszköze valál a véletlennek, mely sorsunkat és az eseményeket igazgatja.--Vén vagyok már, tudok a szívekben és arcvonásokban olvasni! Midőn leányom megjött, tapasztalt nagy önuralkodásod dacára, arcodról nyíltan leolvasám, hogy szereted! Mit felelsz erre, kedveltem?

--Igaz! attól a perctől fogva, midőn a rablók kezei közül megmentém.

--Akarod-e tehát nőül venni?

José lángoló szemekkel ugrott fel helyéről, de a házigazda parancsoló mozdulattal csendre inté:

--Még nem végeztem be! S igéretemhez egy komoly feltételt kötök! Klára kezét csak akkor adom néked, ha feltaláltuk az aranykészítés titkát! Akár én, akár te! szólott eltökélten, mire José arcáról nyomban eltűnt minden öröm és szemeiben a keserű csalódás és elfojtott harag lángja lobogott.

Bornemissza megvetően mérte végig:

--Erősebbnek hittelek! Ingatag te, ki a jöttödet megelőző jelek dacára is kétkedel! Miben bíztál, miben reméltél hát eddig? kérdé szigorú, megrovó hangon...

José lesütött szemekkel hallgatott.

--Én bízom a sikerben, ép ezért akarlak szoros, elszakíthatlan kötelékkel magunkhoz fűzni! Igy, ha megtalálod a nagy titkot, engem is részesévé teszel, mit magamért nem tennél, ugye? Őszinte feleletet követelek! monda, mialatt átfúró szemeit keményen rászegezte, mintha veséibe akarna látni.

--Úgy van! Klára kezét kértem volna a titokért! mormogá.

--Ő a tied! Dolgozz, kutass továbbad is fáradhatlanul és amely napon azt mondod: >>a nagy titok meg van találva<<, kezedbe teszem Klára kezét. Bátorság, fiam!

--De vajjon Klára akar-é nőm lenni? kérdezé elfogódva s hangjából mintha titkos félelem rítt volna ki.

--Nőd leszen! Légy nyugodt, én mondom ezt! Egy szóval se fog vonakodni, hanem tisztelni és szeretni fog, mint ahogy megérdemled!

--És unokaöccse, Véglyessy István?

--Azzal majd elbánok én! Még a hire se fog hozzátok jutni! Erre számíthatsz! viszonzá vészt jósló hangon.

--Minden úgy legyen! Dolgozni, ernyedetlenül kutatni fogok, míg csak a nagy titkot meg nem találtam! A díj nagyon is nagy, nagyon is méltó reá! kiáltá mámoros elragadtatással.

--Ez az igazi hang.

José egy pillanatig gondolkozni látszott:

--Szabad lesz nekem is némely kikötést tennem? kérdé azután higgadtan.

--Mik legyenek azok?

--Klára ama bizonyos nagy napig ne sejtsen, ne tudjon meg semmit, legyen csupán kettőnk titka az egész, és mi se beszéljünk róla többet!

--Egészen kívánságom szerint való óhajtás. Látszik, hogy gyengédszivű, derék ifjú vagy! válaszolá elégedetten Bornemissza.

--Lehet, hogy bizonyos időre el kell utaznom! Hová? miért? Maradjon az én titkom! Munkámban pedig mentől kevesebbet zavarjanak, hogy háborítlanul elmélkedhessem... Ennyi az egész!

--Legyen úgy! És a két férfi, mint ki a legjobb munkát végezte, kézszorítással erősíté meg az alkut.

* * *

Klára ezalatt nyugtalanul számlálta az órákat. Vajjon minő hírrel jő a jó barát! El kell-e neki utaznia, vagy nem? Meg tudta-e atyja kérlelhetlen szívét lágyítani?

Az ebéd a szokott egyhangú némaságban folyt le, mert a tudós itt is hideg, szigorú hangon, csak a legszükségesebbet beszélte leányával és midőn az asztaltól felálltak, röviden csak ennyit mondott:

--Csomagold be a szükséges holmikat, mert holnap Sellővárra indulsz Pethőné nagynénédhez.

Klára megsemmisülve hallgatta s midőn atyja elfordult, kétségbeesve pillantott Joséra, ki jobbjával jelentőségteljesen a gyümölcsös kosárra mutatott.

Alig tevődött be az ajtó, Klára mohón szedte ki a korán érő szent Iván almákat és a kosárka fenekén egy összehajtott levélkét talált:

>>Utazzék el nyugodtan! olvasá dobogó szívvel. Három-négy hét múlva vissza fog térni, erre szavamat adom. Megnyugtatására most csak annyit mondhatok, hogy atyja nem haragszik annyira, mint mutatja. Ez csak büntetés engedetlenségéért, de egyúttal próba is jövő viselkedésére. Tanácslom, ne levelezzen, ne találkozzék rokonával, mert minden lépését őrzik. Ha még egyszer engedetlenségen kapják, mindennek vége. Bátorság és türelem Klára! Minden erőmet arra fordítom, hogy kegyednek szép és boldog jövőt teremtsek.<<

Maga se tudott volna számot adni magának, minő visszás érzelmek közt olvasta e levelet. Örülni, reménykedni akart, de nem tudott. Szelid nyugalommal jött le szobájából, midőn másnap a nehéz utazókocsi előállott és engedelmesen kezet csókolt atyjának, ki erre valamivel melegebb hangon szólott hozzá:

--Látom, hogy eszedre tértél! S ha tovább is így viselkedel, megint jó leszen közöttünk minden!

Egyetlen búcsucsók, ölelés nélkül vált el lányától.

A kocsi már indulóban volt, midőn nagy sebesen az öreg Iván is oda furakodott és bizalmas hunyorgással mutatott a málhák közé rejtett, fonott vesszőkasra, melybe érces zománccal fénylő tarkanyakú galambok voltak zárva.

--István úrfi küldi! E galambkák elhozzák ám a szárnyuk alá kötött levélkét, anélkül, hogy észrevenné valaki--suttogá kezét megcsókolva.

Klára szeméből egy könnycsepp hullott a szelid tollasok fejére, de szívébe a vígasz és remény egy sugara lopódzott és mindjárt nem érzé magát annyira elhagyatva.

--Oh, ő mindig rám gondol, valamint én ő reá! suttogá, midőn a bárkaforma hintó nehéz dübörgéssel megindult.

--Meg mernék rá esküdni, ez a vén szenteskedő vagy levelet vagy üzenetet adott át neki! Hanem vigyázzon magára! mormogá José dühösen az egyik ablakfülkében, honnan Klára indulását leste... és csak midőn a hintó utolsó dübörgése is elhalt, tért vissza a torony alsó részébe.

Megigazította a lángoló tüzet, mozgásba hozta az önsúlya által működő hatalmas fújtatót, melynek minden lihhenésére süvöltő szikrazápor lövellt felfelé a kürtőbe.

--Égj! izzál! hogy megszerezd nekem a boldogságot! monda a pattogó tűzbe pillantva, azután székét elhúzva az asztaltól, tenyerébe támasztott fejjel leült.

Egyszerre hangos csattanás riasztotta fel elmélázásából, és rögtön rá nagy sistergés között az egész toronyszoba annyira tele lett fullasztó gőzökkel, hogy a kis utcára kellett menekülnie.

Kinyitotta tehát a toronyajtót és a gőz kihuzódását várva, fel-alá sétálgatott a néptelen utcaközben, honnan egyenesen az omladozott falú alsó temetőbe lehetett látni...

Éppen temettek valakit. A fehér keresztes, fekete lepellel leborított koporsó körül síró asszonyok térdeltek és a fáklyák lángjai komoran, gyászosan kavarogtatták fekete füstfátylaikat a légben. A temetőkápolna harangocskája panaszos kongassál hívogatta a gyászolókat.

A papok éneke, a búcsúztató enyészetes szavai egészen hozzája elhangzottak és maga se tudta miért, de megvárta, míg elhantolják a halottat és csak midőn az utolsó gyászoló is eltávozott, tért vissza a toronyszobába.

--Különös! Mily közel van a születéshez a halál! gondolá, még egyszer a temető felé tekintve...

Eközben a maró gőz a nyitott ajtókon egészen kihúzódott, és most látta csak, mi történt. Nagyon közel állította a kohóhoz Thisistenius Transvallius derítéshez használt compositumát és az üveg szétpattant a nagy hőségtől, mi gondolatainak egészen más irányt adott.

--Jó, hogy nem explodált ez az aethericus fluidum! Pedig könnyen megtörténhetett volna, dünynyögé magában. Aztán feltörülte a nyomokat, rendbe hozott mindent, s leült a karosszékbe.

De alig hogy leült, eszmélve ütött homlokára: