Part 7

«Te nem szereted, Noémi, a gyémántokat? Bohó vagy, azt hiszed, hogy az, a mi a gyémántokban tűz, az éget? Ne félj tőle! Hah! Igazad van. Valóban éget. Ezt én eddig nem tudtam. Hisz ez a pokol tüze. A neveik is rokonok: diamant, diabolus! Beledobjuk őket a vízbe, ugy-e? Rakd le magadról. Beledobjuk a vízbe, ugy-e? Én tudom, honnan kerültek elő? Visszaviszem oda. Ne félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a lélekzetedet és imádkozzál. A míg kibirod, hogy újra lélekzetet végy, én is kibirom oda alant. Csak az elsülyedt hajóba megyek, annak a kabinjába. Hah, ki fekszik itt ezen az ágyon?»

Akkor olyan rettegés fogta elő, hogy felugrott fekhelyéről és futni akart. Noémi alig birta őt visszaerőszakolni fekhelyére.

«Valaki fekszik ott azon az ágyon!»

«De nem szabad a nevét kimondani.»

«Nézd, hogy süt be az ablakon a vörös hold! Csukd ki innen a holdvilágot. Nem akarom, hogy szemembe nézzen. Hogy közelít egyre felénk! Húzz függönyt az ablak elé!»

Pedig úgy is le volt függönyözve az ablak s ott künn sötét az éjszaka.

Azután, mikor enyhült az agy forrósága, akkor azt mondá Noéminak:

«Oh! milyen szép vagy gyémántok nélkül, Noémi!»

Majd megint másfelé tért rémlátása.

«Az az ember talppal áll felénk a föld másik oldalán. Ha a föld üvegből volna, épen ide látna reánk. De a hogy én látom őtet, úgy lát ő is engem. Mit csinál odaát? Csörgő kigyókat szed. Minek szedi a csörgő kigyókat? Hogy majd mikor visszajön, itt ezen a szigeten eleregesse. Ne ereszszétek ide! Ne hagyjátok visszajönni. Almira, Almira! Ébredj! Tépd össze! Aha! Most egy óriás kigyóra bukkant, az megkapja őt, elnyeli. Huh! milyen borzasztó az arcza! Csak ne nézne rám így! Már csak a feje van kinn, és mégis egyre rám néz. Oh! Noémi, takard el az arczomat, hogy ne lássam!»

Újra változott a rémlátvány.

«Egy egész flotta úszik a tengeren. Mivel van tele? Liszttel. Most jön a forgószél, a tornado, megkapja a hajókat, felragadja a felhőkbe, összetöri pozdorjává. A liszt mind szétömlik. Az egész világ fehér lesz tőle. Fehér a tenger, fehér az ég, fehér a szél; a hold kibukkan a felhők közül, s nézd, hogy festi be vörös pofáját a szél egyszerre liszttel. Nézd, olyan mint egy rezesképű vén banya, a ki hajporozza az arczát. Noémi, nevess.»

Noémi pedig kezeit tördelte és reszketett.

Oh! a szegény teremtés éjjel-nappal ott volt Mihály ágya mellett. Nappal ott ült mellette egy széken; éjszakára a hárságyat odahúzta az ő fekhelye mellé s ott hált a közelében, nem gondolva arra, hogy a hagymáz ragályos. Gyakran odatette a fejét Mihály vánkosára, annak izzó homlokát arczához szorítva és száraz ajkairól lecsókolva a forró lázsóhajtást.

Teréza asszony ártatlan háziszerekkel igyekezett a lázat enyhíteni, s az ablakokat leszedé, hogy a szabad lég járhassa a kis szobát: a hagymáznak legjobb gyógyítója.

Megmondá Noéminak, hogy a láz emberi számítás szerint tizenharmadik napon eléri válságát, akkor fordul meg vagy életre vagy halálra.

Oh! mennyit térdelt e napokon, e hosszú éjszakákon át Noémi a beteg ágya előtt, imádkozva a látogató Istenhez, hogy legyen irgalommal szegény szive iránt! Adja vissza az életnek Mihályt; inkább ha áldozat kell a sírnak, itt van ő, vegye őtet el cserébe. Hadd haljon ő meg Mihály helyett.

S a sorsnak tetszik sokszor az ironia!

Noémi az egész világot kinálta cserébe a rettenetes halálnak, saját magát is beletudva, hogy Mihály megmaradjon. Azt hitte, jó emberrel van dolga, a ki alkudni enged magával.

Hát a rettenetes angyal elfogadta az alkut.

A tizenharmadik napon Mihálynak elmultak a lázálomlátásai, fejének forrósága; az eddigi ideges felmagasztaltság helyet adott a bágyadt kimerülésnek: a betegség jobbra fordultának kórjele; a mi jelentheti az életretérést, gondos ápolás mellett, ha a betegre jól és szeretetteljesen ügyelnek, ha kedélyét fel tudják vidítani, ha bánattól, indulatrohamoktól megőrzik; s a beteg ilyenkor oly ingerlékeny. Pedig felgyógyulása attól függ, hogy kedélye nyugton maradjon; egy felgerjedés halála lehet.

A tizennegyedik nap egész éjjelén ébren virrasztott Noémi Timár kórágya mellett; még a kis Dódihoz sem ment ki, hogy egyszer megtekintse. Az ott aludt ez idő alatt Teréza asszony mellett.

A tizennegyedik nap reggelén azt sugá Teréza Noémi fülébe, mikor Mihály mély álomba szenderült, hogy «a kis Dódi nagyon beteg».

Most meg a gyermek is!

Szegény Noémi!

A kis Dódinak torokgyikja kezdődőtt. A legveszélyesebb betegségük a gyermekeknek, a melyből az orvosi tudomány is keveset tud megmenteni.

Mihály épen aludt, mikor Teréza ezt megmondta Noéminak.

Noémi rémülten sietett ki a gyermekhez. A kis ártatlan teremtés arcza egészen el volt változva. Nem sirt az; ennek a betegségnek nincsen panaszhangja, de annál rettenetesebbek a kínjai!

Oh! az borzasztó, egy gyermek, a ki panaszkodni nem tud, s a kin az emberek segíteni nem tudnak!

Noémi elmerevült tekintettel bámult anyjára; mintha kérdezné: «hát itt nincsenek szereid?»

Teréza nem állhatta ki ezt a tekintetet.

«Annyi nyomorulton, szenvedőn, haldoklón tudtál segíteni; egyedül ennek a számára nincsen semmi tudományod?»

Nincsen.

Noémi leborult a gyermek ágyacskája mellé, odaérteté ajkát ajkához s suttogva rebegé:

– Mi bajod, kedvesem? parányim? angyalkám? Nézz rám a te szép szemeiddel!

A gyermek pedig nem akart a szép szemeivel nézni. És mikor aztán a sok csókra, könyörgésre feltekintett, valami oly ijesztő volt e szemsugárban. Egy gyermek nézése, a ki már megtanult a haláltól félni.

– Oh! ne nézz rám így, ne nézz rám.

A gyermek nem sirt, csak rekedten köhögött.

Jaj, csak az a másik beteg odabenn meg ne hallja ezt!

Noémi reszketve tartá karjai közt a gyermeket s a közben arra hallgatott, hogy a másik szobában alvó nem ébredt-e még fel?

Mikor maghallá a szavát, akkor otthagyta a gyermeket és átment Mihályhoz.

Mihály az idegláz forró rohamának elmultával a visszahatás lankadtsága alatt szenvedt. Ingerlékeny volt és haragos.

– Hol jártál? förmedt Noémira. Egészen magamra hagysz. Sohasem vagy itt, mikor valamire szükségem van.

– Oh! ne neheztelj! kérlelé őt Noémi. Friss vízért voltam neked.

– Mért nem megy Teréza? Egyéb dolga sincsen. Itt nyitva az ablak; valami patkány bejöhet, mikor alszom. Nem látsz valahol egy patkányt?

Az ideglázasnak olyan megrögzött réme a patkánylátás.

– Nem jöhet be, kedvesem, szunyogháló van az ablakon.

– Úgy? Hát hol van az a friss víz?

Noémi adott neki vizet. Azért megint megharagudott: hisz ez nem friss víz, ez már meleg. Hát meg akarsz szomjan ölni?

Noémi türte szeliden a szidást.

És aztán, mikor Mihály elaludt, ismét kiszökött Dódihoz.

Úgy váltották fel egymást, hogy a míg aludt Mihály, addig Teréza ült az ágya mellett s mikor ébredezni kezdett, akkor neszt adott Noéminak, hogy mire felébredt, már ismét otthagyhatta Noémi a beteg gyermeket s ott lehetett Mihály mellett.

Ez így ment aztán a hosszu éjszakán keresztül. Noémi untalan költözött egyik beteg ágyától a másikéhoz.

És Mihályt folyton hazugságokkal kellett tartania, hogy hol járt most?

Mert a betegek olyan gyanakodók! Meg vannak felőle győződve, hogy az egész környezetük össze van esküdve, hogy valami hallatlan, égrekiáltó csalást kövessen el ellenük.

Mentül gyöngébbek az idegeik, annál indulatosabbak. S egy kitörése a szenvedélynek, egy ijedtség, egy felgerjedés elég a meghalásra.

A ki velük bánik, el kell szánva lenni, hogy martyr legyen.

Noémi az volt.

A gyermek egyre rosszabbul lett. Teréza nem tudott segíteni rajta. És Noéminak nem volt szabad sirnia.

Nem volt szabad sirnia, hogy Mihály a szemein meg ne lássa, hogy sirt, s azt ne kérdezze tőle: miért sirtál?

Másnap reggel Timár könnyebbülten érezte magát; azt mondta, hogy valami húslevest szeretne enni.

Noémi sietett neki előhozni; készen volt tartva. A beteg felszürcsölte azt, s azt mondá, hogy jól esett.

Noémi mutatta, hogy örül.

Akkor aztán Mihály azt kérdezé tőle: «hát a kis Dódi mit csinál?»

Noémi megijedt: azt hitte, Timár észre fogja venni, hogy a szíve milyen nagyot dobbant erre a szóra.

– Alszik; felelé Mihálynak.

– Alszik? De hát miért alszik ilyenkor? Talán beteg.

– Oh nem. Ő jól van.

– Hát mért nem hozod ide hozzám, mikor ébren van?

– Mert olyankor meg te alszol.

– Igaz. Hát majd egyszer, mikor én is ébren leszek, meg ő is, akkor hozd ide, hadd lássam.

– Jó lesz, Mihály!

És a gyermek egyre rosszabbul lett.

És Noéminak folyvást el kellett titkolnia Mihály előtt, hogy Dódi beteg, s hazudozni neki a gyermekről mindenféle meséket; mert Mihály folyvást csak róla tudakozódott.

– Játszik-e a Dódi azzal a kis faemberrel?

– Oh nagyon játszik (… azzal a szörnyű csontemberrel!)

– Beszél-e rólam?

– Igen sokat beszél (… nemsokára odafenn az Istennel!)

– Vidd oda neki tőlem ezt a csókot.

S Noémi elvitte neki a búcsúcsókot.

Megint egy nap telt.

Reggel az ébredő beteg ismét egyedül találta magát szobájában.

Noémi az éjszakát a gyermek mellett virrasztá át. És nézte annak halálküzdelmét és visszafojtotta a könyeit szívébe. Hogy nem nem szakadt meg bele a szíve?

Mikor Mihályhoz belépett, ismét mosolygott.

– A kis Dódinál voltál? kérdezé a beteg.

– Ő nála voltam.

– Most is alszik?

– Igen, alszik.

– Oh! nem igaz.

– Igazán mondom, alszik.

… Oh, hiszen épen akkor fogta be Noémi a szemeit az örök álomra!

És nem volt neki szabad a fájdalmát elárulnia. Mosolyognia kellett a beteg előtt.

Délután ismét érzékeny kedélyben volt Mihály; a mint a nap lefelé haladt, idegbántalmai sulyosodtak. Noémit szólítá, ki a másik szobában volt.

Noémi sietett be hozzá s szeretetteljes arczczal tekintett reá.

Hanem a beteg rosszkedvű volt és gyanakodó.

Észrevette, hogy Noémi ruhájába elől egy varrótű van tűzve, belefűzött selyemszállal.

– Ah! te már varrsz is? Ráérsz most? Miféle piperét varrsz magadnak?

Noémi rátekintett és gondolá magában:

(«A kis Dódi halotti ingecskéjét varrom.»)

És aztán azt mondá neki:

– Magamnak varrok ingfodrot.

Mihály ízetlen fanyalgással mondá rá:

– Hiúság, asszony a neved!

És Noémi mosolyra vonta arczát s azt felelé rá: «Igaz!»

Ismét új reggel virradt.

Mihályt most már álmatlanság kezdte el gyötörni. Nem birta szemeit álomra erőszakolni. És azalatt folyvást azzal vesződött, hogy mit csinál a kis Dódi? És egyre küldözte ki hozzá Noémit, hogy nincsen-e valami baja?

És Noémi valahányszor kiment, megcsókolá ravatalon fekvő kis halottját, és beszélt hozzá nyájas, hizelgő szavakat, hogy Mihályt elámítsa velük: «Kis Dódim, kedves Dódim! Alszol-e még? Szeretsz-e még?»

S aztán visszajött Mihálynak mondani, hogy nincs a Dódinak semmi baja.

Olyan sokat alszik az a gyermek! mondá Mihály. Mért nem költöd fel?

– Majd felköltöm! szólt Noémi szeliden.

Azután egy perczre elszunnyadt Mihály, csak egy percznyi álom volt az, melyből hirtelen felriadt. Azt sem tudta, hogy aludt volt.

– Te Noémi, mondá, a Dódi énekelt! Én hallottam, hogy ő énekelt. De milyen szépen tud énekelni.

Noémi szivére szorítá két kezét s emberfölötti erővel fojtá el fájdalma kitörését.

Az égben énekel ő már, az angyalok kardalában, a milliónyi szeráfimok között, ott hallottad őt énekelni!

Estefelé kiküldte Mihály Noémit.

– Eredj, fektesd le a Dódit. Csókold meg helyettem is.

Noémi úgy is azt tette.

– Mit mondott Dódi? kérdezé a visszatérőtől.

Noémi nem tudott neki felelni, csak odaborult rá és ajkaira nyomta csókját.

– Ezt mondta? szólt Mihály. A kedves! S ettől a csóktól aztán elaludt. A maga álmából küldött neki a gyermek.

Másnap reggel megint csak a gyermekről beszélt Mihály.

– Vigyétek ki a kis Dódit a szabadba; nem jó neki a szobában lenni mindig. Vigyétek ki a kertbe.

Hiszen épen ahhoz készültek.

Teréza még az éjjel megásta a sirt egy szomorú fűzfa tövében.

– Eredj ki te is vele; maradj odakinn vele! biztatá Mihály Noémit. Én majd addig szendergek itt benn. Olyan jól érzem már magamat.

Noémi kiment a beteg szobájából, ráfordítva a kulcsot az ajtóra, s azután kivitték a kis hazatért angyalt és átadták az ő örök anyjának, a földnek.

Noémi nem akarta, hogy dombot emeljenek föléje. Ha azt Mihály meglátja, mindig ott fog fölötte buslakodni, s azzal egészségének árt majd. A sirhalom helyett sima virágágyat körített a fa tövében, s annak a közepébe odaültetett egy rózsafát, egyet azok közül, miket Mihály maga oltott, tiszta fehér virágu rózsát, a mibe semmi más szín nem vegyült.

Azután visszament a beteghez.

Mihálynak az volt az első szava hozzá: «hol hagytad Dódit?»

– Kinn a kertben.

– Mi van rajta?

– Kis fehér zubbonykája kék szalagokkal.

– Az nagyon jól illik neki. Jól be van takarva?

– Igen jól.

(Három lábnyi földdel.)

– Hozd ide azután, ha ismét kimégy.

Ennél a szónál nem tudott Noémi tavább a szobában maradni, kiment az udvarra, Teréza nyakába borult, hevesen magához szorítá anyját, de még sem sirt. Nem volt szabad.

Azután tovább ődöngött. Elment ahhoz a szomorú fűzfához, leszakított egy félig nyilt bimbót arról a fehér rózsáról, s visszatért Mihályhoz. Teréza követte.

– Nos, hát hol van Dódi? kérdé Mihály türelmetlenül.

Noémi pedig oda térdelt az ágyához s negédesen, mosolyogva nyújtá oda neki – azt a fehér rózsát.

Mihály elvette a rózsát s szagolni kezdé.

– Milyen különös! mondá. Ennek a rózsának semmi szaga nincsen: olyan, mintha valami halottnak a sirján termett volna.

Noémi fölkelt az ágy mellől s kiment.

– Nos? szólt Timár Terézához fordulva.

– Ne nehezteljen rá! szólt Teréza nyugodt, engesztelő hangon. Ön veszélyes beteg volt; hála az égnek, már túl van rajta; de betegsége ragályos, s leginkább az, mikor már mulófélben van. Én mondottam azt Noéminak, hogy a míg fel nem gyógyul ön, a gyermeket ne hozza az ön közelébe. Hibáztam, de jót akartam.

Mihály megszorítá Teréza kezét.

– Nagyon jól tette ön. – És lám, én olyan ostoba voltam, hogy ez magamtól nem jutott eszembe! – Ez igazán okos gondolat volt. Talán nincsen is itt a mellékszobában.

– Nincsen. A kertben csináltunk neki egy kis lakást.

Nem is hazudott – szegény.

– Ön nagyon jó, Teréza. Hát menjen ki a gyermekhez s most küldje vissza Noémit. Nem fogom tőle kivánni többé, hogy hozza ide Dódit. Szegény Noémi! De mihelyt felkelhetek, mihelyt járhatok, odavezetnek hozzá, úgy-e?

– Oda, Mihály!

Ezzel a kegyes ámítással aztán elhagyta magát csendesíteni Mihály mindaddig, míg végre fölkelhetett a kórágyból, mikor már a betegségen egészen átesett.

De még nagyon gyönge volt akkor is; alig volt jártányi ereje.

Noémi segitett neki a felöltözésnél. Az ő vállára támaszkodva hagyta el a szobát, s azután Noémi odavezette a ház előtti kis padhoz, oda leülteté és maga is mellé ült, karjával átszorítva Mihály karját, és fejét odanyugtatva vállára.

Szép, meleg nyári délután volt. Mihály úgy érzé mindig, mintha minden falevél susogna, zúgna, beszélne a fülébe, mintha a döngő méhek tudósításokat hoznának felé, mintha a fűszálak zengenének lába előtt; minden úgy zúgott az agyában.

Egy gondolat zúgott legjobban.

A mint Noémi arczára tekintett, egy fájó sejtelem kezdett lelkében támadni. Mi van Noémi arczában, a mi oly érthetetlen?

Meg akarta azt tudni.

– Noémi!

– Mit kivánsz, Mihályom?

– Kedves Noémi, nézz reám!

Noémi felemelte hozzá szemeit.

– Hol van a kis Dódi?

A szegény teremtés ennél a szónál nem birta tovább szenvedéseit, fölemelé martyrarczát az égre s két kezét a magas menny felé terjesztve, rebegé:

– Ott van… ott van!…

– Meghalt! suttogá Mihály.

Erre a szóra odaborult keblére Noémi s nem birta többé könyeit visszatartani, zokogott hevesen, végeszakadatlan.

Mihály odaölelte őt magához és hagyta sirni.

Szentségtörés lett volna e könyekből csak egyet is ki nem hagyni hullani.

Ő maga nem sirt; – nem: – meg volt rettenve.

Meg volt rettenve attól a léleknagyságtól, a mi e nyomorult elvetett teremtést oly végtelen magasba emelé föléje.

Hogy ez el tudott titkolni akkora fájdalmat azért, a kit szeret!

Milyen nagynak kell lenni akkor ennek a szeretetnek?!

Mikor aztán kisirta magát szegény teremtés, akkor mosolyogva tekinte fel Timárra, mint a napsugár a szivárványból.

– S te el tudtad ezt előttem titkolni?

– Féltettelek.

– Te nem mertél könyezni, hogy meg ne lássam, ha sirtál!

– Vártam, míg szabad lesz.

– Mikor nálam nem voltál, akkor őt ápoltad, s én szidtalak érte!

– Nem szóltál semmi rosszat, Mihály.

– Mikor átadtad neki csókomat, tudtad, hogy az bucsucsók volt. Mikor azt mondtad, hogy piperét varrsz magadnak, az ő halottruháját varrtad! S mikor szemembe mosolyogtál, akkor az istenanya hét tőre volt a szivedbe verve! – Oh! Noémi, mennyire imádlak én téged!

Pedig szegény teremtés csak azt kivánta tőle, hogy szeresse.

Mihály odavonta őt az ölébe.

A falevelek, a fűszálak, a dongó méhek már nem susogtak olyan értelmetlenül agyában: kezdett érteni feje zúgásából.

Hosszu, méla hallgatás után megszólalt ujra:

– Hová tettétek őt? Vezess el hozzá.

– Ma még nem, mondá Noémi, az még messze út volna neked; majd holnap.

És másnap és harmadnap és soha sem vezette el Noémi oda Mihályt, a hol a kis Dódi fekszik.

– Mindig ott laknál a sírja mellett; újra beteg lennél bele. Azért nem is emeltem neki halmot, sem fejfát nem tettem a fejéhez, hogy te ne járj oda hozzá szomorkodni.

Pedig Timár azért csak szomorú maradt.

Mikor már annyira erejéhez tért, hogy magában elsétálhatott a szigeten, folyvást azt kutatta, a mit nem akartak neki megmondani.

Egyszer aztán derült arczczal tért vissza a kunyhóhoz. Egy félig nyilt rózsabimbó volt a kezében abból a tiszta fehér rózsából, a minek semmi illata nincs.

– Ez az? mondá kérdve Noéminak.

Noémi bámulva inte fejével. Hogy nem lehetett azt előle eltitkolni! A fehér rózsa rávezette. Rájött, hogy ezt most ültették oda.

És akkor aztán meg volt nyugodva, mint a ki mindent elvégzett, a mi az életben kitűzött feladata volt.

Egész naphosszant elüldögélt a kis padon a ház előtt, és pálczájával a sima kavicsok közt turkált és suttogta magában:

«Nem adnád oda egy egész földért tele gyémántokkal; nem egy egész égért tele angyalokkal: – hanem egy rossz cseréppipáért ráütöttél a kezére.»

Ott állhatott már félig készen a szép diófakastély, a nagy nárdus virágok körülnőtték mind a négy oldalát; Mihály feléje se ment többé.

A ki lábbadozó életerejét, megtört kedélyét fel tudta még tartani az összeroskadástól, az csak egyedül Noémi volt.

MELANCHOLIA.

Egyik bimbó a másik után nyilt a fehér rózsatőn. Timár egész nap azt tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyilását leste. Mikor egy kinyilt, azt leszakította, és eltette tárczájába, ott szárította meg a keblén.

Szomorú időtöltés volt ez.

Noéminak minden gyöngédsége, a mivel Mihályt elhalmozta, nem birta őt búskomor kedélyével kigyógyítani. Terhére volt a női édes hizelgés.

Pedig Noémi tudta volna őt megvigasztalni; csak egy szavába került volna az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem jutott eszébe, hogy kérdezzen.

A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a multat látja; és azt mindig látja.

Egyszer azt mondá Noémi Timárnak:

– Mihály, neked jó lenne innen elmenni.

– Hová?

– Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma összekeresem úti szereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.

Mihály nem felelt semmit, csak a fejével inté a jóváhagyást.

A kiállt nagy betegség idegeit tulizgatottakká tette, s a helyzet, a mit szerzett magának, a csapás, a mi érte, ez izgatott idegekre oly kinzólag hatott, hogy maga is átlátta, ha ittmarad, vagy megőrül, vagy öngyilkossá lesz.

Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetből kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a veszteség emléke, a kedves halottak visszatérő arcza, – ez mind csak egy rossz álom; – egy nyomás a pisztoly ravaszán, s meg van a fölébredés. A ki itt marad, folytassa az álmot!

Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek már azon egyszer négyen is!

A hold teljes gömb-alakja ott bujkált az ezüstfelhők között.

Noémi Timár kezét ölébe vonva tartá két keze közt.

– Vajjon mi lehet ez a hold? kérdezé Noémi.

Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában: «Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös félholdat!»

Teréza felelt leánya kérdésére.

– Az egy kiégett, kihült földgömb, a min nincs se fa, se virág, se állat, se lég, se hang, se szín.

– Semmi sincs? ismétlé Noémi. Hát ez a nagy csillag maga van egészen? Senki sem lakja?

– Azt senki sem tudja! felelt Teréza. Leánykoromban a növeldében sokszor néztük ezt távcsővel, csupa üregekből áll; azt mondják, azok tűzhányók voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy élő alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek annyit bizonyosan tudnak felőle, hogy sem víz, sem levegő nincsen rajta: a nélkül pedig testtel biró állat nem élhet, és így pedig ember sem lakhatik ott.

– Hátha mégis lakik valami? mondá Noémi.

– Ugyan mit gondolsz?

– Elmondom, hogy mit gondolok? Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam, úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem s a vízbe néztem. Úgy hivogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen lehetne nyugodni ottan. – No ne félj, Mihály! régen volt; még «azelőtt». Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: «Jól van; a tested odalenn fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová lesz? annak valahová menni kell.» S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, a mi így erőszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová, mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak számára van rendelve, a kiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután találnak egy világot, a hol nincs semmi, a hol nem bántja őket semmi, de nincs is örömük semmi!

Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellől, ki nem értette, miért indultak fel ezek az ő szavára így? ő nem tudta, hogy saját atyja is öngyilkos volt, s az, a kinek kezét fogja, közel van ahhoz, hogy azzá legyen.

Mihály azt mondta, hogy hűvös az éj, menjenek be a házba.

Most még egygyel több rémgondolatja volt a hold felől.

Egyet Timéától örökölt, a másikat Noémitől.

Rettenetes bünhődés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egy fénylő jelt, mely örökkön-örökké első bűnét, elhibázott életének első végzetteljes botlását juttassa eszébe!

Másnap elment Mihály a szigetről.

Úgy haladt el a félbenhagyott diófaház mellett, hogy egy tekintetet sem vetett rá.

– Aztán tavaszszal eljöjj ismét, sugá fülébe gyöngéden Noémi.

Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendő egyik felében Mihály ne legyen az övé!

(«De hát kié olyankor?» erre a kérdésre nem jött soha.) Mire Komáromba visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.

Timéa megrettent tőle, mikor meglátta. Alig ismerhetett rá.

Még Athalie is megijedt. Volt oka rá.

– Ön beteg volt? kérdé Timéa férje keblére simulva.

– Nagy beteg voltam.

– Valahol az utazásában?

– Igen! felelt Timár, a kinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.

– Hosszasan feküdt?

– Hetekig.

– Istenem! És volt, a ki önt ápolja az idegenek közt? Timárnak majd kiszaladt az ajkán: «Oh! az egy angyal volt!»

Hamar észrevette magát s a helyett ezt felelte:

– Pénzért mindent kap az ember.

Timéa nem tudta mutatni, ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arczon. Hiszen máskor is csak ilyen volt ő.

A viszontlátás hideg csókja nem hozta őket közelebb.

Athalie odasúgott Mihály fülébe:

– Az Istenért, uram, vigyázzon ön az életére!

Timár elértette a gúnyos jó kivánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa szenvedjen; mert ha Timéa özvegygyé találna lenni, akkor nem állna boldogsága előtt semmi. S az volna Athaliera nézve a pokol.