Part 6

Távolléte alatt ismét reményen felül sikerült minden üzlete. Még egy nagy államsorsjátékban is neki kellett megkapnia az első nyereményt. Valahol ott hevert a fiókja fenekén a rég elfeledett sorsjegy, s ő csak három hónappal a huzás után jött elő vele, hogy a véletlen százezret felvegye, mint a ki ilyen csekélységeket számba sem vesz; a mi ismét növelte a világ bámulatát. Ennek nem is kell már a pénz, olyan sok van neki.

Mit is kezdjen vele?

Azt kezdte, hogy hozatott a székelyföldről meg Zarándvidékéről hires faragó mestereket, a kik azokat a gyönyörű faházakat tudják készíteni keményfából, a mik századokig tartanak; paloták! Olyanokban laknak a székely és oláh nemes birtokos urak; a belsejük gyönyörűen kifaragva. Ház, butor, székek, szekrények mind ugyanazon faragó mester munkája, tölgyfából, diófából, gyertyánfából; csupa fa minden; egyetlen darab vas nincsen az egészben.

A FARAGÓ EMBER.

Mihály Timéát kissé szenvedőnek találta, mikor haza érkezett.

Ez alkalmat adott neki arra, hogy egy pár hires bécsi orvost lehivasson s neje egészsége fölött orvosi tanácskozást tartasson velük.

Azok a diagnosis nyomán abban állapodtak meg, hogy itt éghajlatváltoztatásra lesz szükség s tanácsolák, hogy Timéa a telet Meránban töltse.

Mihály maga kisérte el nejét Athalieval együtt odáig. Az enyhe, szélmentes völgykebelben egy olyan lakházat keresett ki Timéa számára, a melynek kertjében egy csinos schweiczi modorú mulatólak volt. Tudta, hogy az ilyenekben Timéának öröme telik.

A tél folytán is többször meglátogatta Timéát, többnyire egy koros ember kiséretében, s csakugyan úgy találta, hogy Timéának legkedvenczebb helye volt a kerti mulató lak.

Mikor aztán Mihály Komáromba visszatért, akkor hozzáfogott, hogy a télen át egy épen olyan mulató lakot készíttessen, mint a minő a meráni. A magával hordott székely műfaragó nagy mester volt az ilyenekben. Lerajzolta a legapróbb részletekig azt a meráni faházat, külső-belső szerkezetével; azután Timárnak rácz-utczai földszinti házában egy nagy műhelyt alakított, s ott hozzáfogott a munkához. De nem volt szabad azt senkinek elárulni, hogy meglepetés legyen belőle. Ámde a faragó embernek legény is kell, a ki segítsen a munkában. Titoktartó legényt pedig nem lehet kapni. Hogyan segítettek hát a bajon?

Odaállt mellé maga Timár faragó legénynek s reggeltől estig fúrt, faragott, vésett, gyalult, esztergályozott versenyt a mesterrel.

A faragó mestert azután, ha mindjárt Salamon király pecsétjével lett volna is lezárva a szája, nem állta volna a titok, hogy ő azt vasárnap esténkint bizalmas embereinek el ne beszélgesse, micsoda meglepetést készít Levetinczy úr a maga hitvese számára? Elébb minden darabot megfaragnak, összeillesztenek; az egészet, a mint elkészül, a monostori szép nagy kertben fogják felállítani. És aztán ő maga, a dúsgazdag nem restel naphosszant dolgozni, mint egy faragó legény, úgy illik a kezébe minden szerszám, hogy beválnék öreg legénynek. Nem törődik az most üzletével; azt intézik az ügynökei, ő egész nap a műhelyben van, gyalul, fürészel, farag. És mindezt azért, hogy a feleségét meglepje vele. El ne mondja senki, hadd legyen meglepetés a szép asszonynak, ha hazajön.

Annálfogva meg is tudta azt az egész város, s e szerint megtudta Zófia asszony is, az pedig megirta Athalienak, Athalie meg elbeszélte Timéának, úgy, hogy Timéa előre tudta már, hogy mikor haza fog érkezni Komáromba, Mihály a legelső szép napon kikocsikáztatja őt a monostori dombra, hol szép gyümölcsös kertjük van, s ő ott fogja találni a Dunára néző domboldalban a meráni kis kedves lakot, hű utánzatban, kis asztalát a himző kosárral az ablaknál, kedvencz olvasmányait a gyertyánfa-állványon, nyirágakból összetákolt karos székét a veranda alatt, és mindennek rá nézve majd meglepetésnek kell lenni, és azután majd mosolyognia kell, mint a ki ennek nagyon örül, és majd mikor a faragó mestert meg fogja dicsérni, hogy ez milyen derék, mennyire meglepő, akkor attól azt fogja hallani: «de ne engem dicsérjen a nagyságos asszony, hanem a legényemet, a ki a házon a legszebb faragásokat mívelte. Ezt a párkányzatot, ezt a czifra korlátot, ezeket az oszlopfőket, ki csinálta? A legényem. S ki volt a legénye? Maga a nagyságos Levetinczy úr! Az ő munkája itt a legtöbb, nagyságos asszonyom.»

És ezért ismét mosolyogni kell majd Timéának és keresni a szavakat, a mikkel háláját kifejezze.

Csak szavakat! Mert hiszen minden hiába. Ha kincsekkel halmozza is el a nőt, vagy fekete kenyeret ád neki, a mit napszámmal keresett számára, szerelmet nem vehet azon.

Úgy is történt minden. Tavaszszal Timéa haza került; a monostori meglepetés egész tervszerűen volt rendezve, pompás lakomával vendégsereg mellett, meg volt Timéa arczán a szomorú mosolygás, Timárén az alázatos nagylelküség, s a vendégekén az üdvrivalgó irigység.

A nővendégek azt mondták, hogy ilyen férjet, mint Timár, nem lehet nőnek megérdemelni; ez ideálja a férjeknek; a férfiak pedig azt mondák, hogy nem jó jel az, mikor egy férj ajándékokkal, hizelkedésekkel keresi kedvét az asszonyának. Nem jó jel az, mikor a férj esztergályozni kezd.

Csak Athalie hallgatott. Ő kereste a titok Ariadne-fonalát és nem találta.

Timéával tisztában volt. Az állhatatosan szenved és haldoklik. Az a méreg öli lassan, mely nem a testen, hanem a lelken kezdi el a gyilkolást. Soká öl meg, de bizonyosan. De mi történt Mihálylyal? Ennek az arcza valami boldogságot árul el. Hol lopta azt? Hízelkedik, mindenütt keresi Timéa kedvét. Mit titkol ez által? A világ előtt a leggyöngédebb, a legboldogabb férjnek mutatja magát. Mi érdeke van ebben? A társaságokban tréfás, jókedvű; és Athalie irányában egész a jószivűségig közönyös; mintha már el is feledte volna mindazt, a mit hallott tőle, a mi akkor szivéig sérté, mintha nem fájna neki többé Athalie gúnymosolygása. Még azt is megteszi, hogy a cotillionban elviszi Athaliet tánczolni.

Boldog-e ez most? Vagy hazudja a boldogságot? Vagy elfásult már? Vagy erőszakolni akarja a lehetetlent? Meg akarja nyerni Timéa szivét? De hisz ez képtelenség! Athalie magáról tudja azt. Hiszen ő neki is akadt kérője, több is, jámbor kisvárosi emberek, kik el tudnának tartani egy asszonyt; de ő nem fogadja el senki kezét. Közönyös rá nézve minden férfi; szeretni csak azt az egyet tudná, a kit gyűlöl. Timéát csak Athalie érti.

És ha ezt érti, akkor Mihályt nem érti. Ezen ember előtte talány marad mosolygó arczával, hizelgő szavával, jóltevő kedélyével. Arany ember, a kin rozsdafoltot nem lehet találni.

Mihály sokszor vette észre a titokkereső szemek tekintetét s olyankor valami úgy kaczagott belül lelke sötétében.

«Keresheted azt! Soha sem tudod meg azt, se te, se más, hogy a mit a télen csináltam, faragó munkát, azt azért tettem, hogy megtanuljam, hogyan kell egy ismeretlen rejtekén a földnek, egy névtelen teremtés számára hasonló kunyhót faragnom. Ott van egy leány, a kinek a kedvéért két tenyerem ilyen kérges lett. Találd ki, hogy híják azt? te védördöge ennek a háznak!»

Timár ismét összehivatta az orvosi nevezetességeket, hogy Timéa egészsége fölött tanácskozzanak. Azok ezuttal a biariczi fürdőket hozták javaslatba. Mihály oda is maga kisérte el Timéát, lakását a legnagyobb kényelemmel berendezé; gondoskodott róla, hogy Timéa toilettje és úri fogata az angol ladyk és orosz herczegasszonyokéval versenyezzen s telt pénztárt hagyott kezében, arra kérve, hogy azt üresen hozza haza. Athalie iránt is bőkezű volt. A vendégkönyvbe mint unokatestvér volt Athalie bejegyezve, s neki is naponkint háromszor kellett öltözni, mint Timéának.

Lehet-e ennél hivebben teljesíteni a családfői kötelességeket?

Akkor aztán sietett, nem is haza, hanem Bécsbe. Ott egy egész ács-, asztalosműhelyt összevásárolt, ládákba pakoltatta és leküldte Pancsovára.

Most még egy furfangot kellett kigondolni: hogy ezeket a ládákat a senki szigetére hogyan juttassa át.

Különben is óvatosnak kellett lennie. Azok a halászok a Duna balpartján, kik többször látták őt az osztrovai sziget felé csónakkal elindulni, és aztán csak hónapok mulva visszakerülni, rég tanakodhatnak magukban: ki ez az ember? s miért jár ez itt annyiszor?

Mikor ládái leérkeztek Pancsovára, szekérre rakatta azokat s elszállíttatá a dunaparti jegenyésbe, ott lerakatta. Akkor azután oda hívta a halászokat s azt mondá nekik, hogy szállítsák ezeket át a puszta szigetre. Fegyver van azokban.

Ezzel a szóval el volt a tenger fenekére temetve a titka.

Járhatott, kelhetett azontul nappal és holdvilágnál: senki nem is suttogott felőle. Mindenki tudta már, hogy ez a szerb és a czernagorcza szabadsághősök ügynöke s azontul semmi kínzással nem lehetett volna egy szót kivenni felőle azokból, a kikkel találkozott. Szent ember lett rájuk nézve.

Megcsalt ő minden embert, a kivel csak egy szót váltott, hogy maga körül homályt borítson.

Éjszaka szállították át deszkamálháit a halászok, ő is velük volt. A szigethez érve, azok, mintha legjobban értenék a dolgot, kikerestek egy partszakadékot, a hol legsűrűbb volt a bozót, oda kihordták a ládákat. Mihály ki akarta őket fizetni: nem fogadtak el tőle egy garast sem; csak a kezét szorongatták meg: «zbogom!»

Ő ott maradt a szigeten, a halászok visszatértek.

Szép holdvilágos éjszaka volt, a fülemile énekelt fészke fölött.

Mihály a parton végighaladt, hogy a házhoz vezető ösvényre rátaláljon. Rábukkant az ácstanyára, hol az őszszel félbehagyta a munkáját. A faragott fák be voltak takargatva gondosan nádkévékkel, hogy a téli nedvesség meg ne rongálja azokat.

Innen a rózsaligethez vezetett az út. A rózsák rég elnyiltak már, azt az időt Mihály a monostori lakban tölté s később a tengeri fürdőn Timéával. Ez idén elkésett a rózsaszüretről. Pedig bizonyosan szívszakadva vártak reá. De hát először meg kellett csinálni azt, hogy «köd előttem, köd utánam!»

Lábhegyen közeledett a kis lak felé. Hogy semmi neszt nem hallott, azt jó jelnek vette. Hogy Almira nem ugat, ennek az oka az, hogy bennhál a konyhában, s ez ismét azt jelenti, hogy gond van rá, nehogy az alvó gyermeket éjszaka felköltse. És e szerint mindenki él és egészséges a háznál.

Oh! mennyiszer álmodta ő meg ezt a házat! mennyiszer képzelte maga elé ébren! Mennyiszer látta magát a tanyához közelíteni.

Majd úgy látta, hogy a ház leégett, a kormos gerendák hevernek a küszöbben s a falakon kizöldült a dudva; lakói hová lettek, nem mondja meg senki. Majd meg azt látta, hogy a mint annak ajtaján belép, fegyveres marczona alakok ugranak eléje, torkon ragadják: «épen te rád vártunk!» megkötözik, száját betömik s ledobják a pinczeoduba. Majd meg az a rémlátása volt, hogy mikor a kunyhóba lép, kedveseinek véres hulláit látja maga előtt, Noémi hosszú aranyhaja elterülve a földön, keblén szétzuzott fejű gyermek. Oh! milyen kínt gyűjtött magának, mikor ezeket az alakokat szivének megszerezte, a kiket olyan hosszú időre magukra kellett hagynia. Néha meg az a kép állt előtte talán álmodva, talán kigondolva, hogy mikor Noémi elé fog lépni, a szelid mosolygó arcz helyett itt is egy hideg alabástrom-arczot fog maga előtt találni, a ki azt fogja tőle kérdezni: «hol volt ön oly sokáig – Levetinczy úr?»

Most aztán, hogy a kis lak előtt állt, minden rémképe elmult. Itt most is minden úgy van, a hogy máskor volt; itt most is azok laknak, a kik őt szeretik. Hogy tudassa velük megérkeztét? Hogy lepje meg őket?

Megállt a kis alacsony ablak előtt, melyet a felfutó rózsa indái fedtek félig, s elkezdé dalolni az ismeretes nótát:

«Az én rózsám kis kunyhója Többet ér, mint Buda vára!…»

Jól sejtett; egy pillanat mulva fel volt nyitva a kis ablak, s azon Noémi örömtől, boldogságtól sugárzó arcza tekintett ki.

– Mihályom! rebegé szegény.

– A tied! sugá Timár, s két kezébe fogta az ablakon kitekintő kedves főt. Hát Dódi? Ez volt a másik szava.

– Ő alszik.

– Csendesen! Föl ne keltsük.

És aztán, a mit ajkaik egymásnak mondtak, az nagyon csendesen volt mondva.

– De jöjj be hát!

– Fel találjuk őt költeni s majd sírni fog.

– Oh! már nem olyan síró gyermek. Hiszen elmult egy éves.

– Egy egész éves? Hiszen már nagy ember!

– Már a nevedet ki tudja mondani.

– Hogyan? Hát már beszél!

– Már lépni is tanul.

– Tehát már fut!

– Mindent eszik már.

– Az lehetetlen! Az még korán van.

– Mit értesz te ahhoz? Ha látnád!

– Húzd félre a függönyt; hadd süssön rá a holdvilág, hadd lássak rá.

– Nem, a holdvilág rossz, ha az alvó gyermekre süt: attól beteg lesz.

– Bohó vagy!

– A gyermekkel sok babona jár. Azt mind el kell hinni. Azért vannak ők asszonyokra bízva, a kik hisznek mindent. Jöjj be és nézd meg idebenn.

– Nem megyek be, mig alszik; felkölteném. Jöjj inkább te ki én hozzám.

– Az nem lehet. Ő mindjárt fölébredne, ha én kimennék, s anyám mélyen alszik.

– No hát eredj vissza hozzá; én idekinn maradok addig.

– Nem akarsz lefeküdni?

– Hiszen mindjárt reggel lesz. Eredj hozzá vissza; de hagyd nyitva az ablakot.

És aztán ottmaradt a nyitott ablaknál, beleskelődve a kis szobába, melynek padlatára ezüst koczkákat rajzolt a holdvilág s iparkodott elfogni a neszt, a mi a csendes tanyából kihangzik; egy egy rövid nyüzsgő nyöszörgés, minő az ébredező gyermeké, azután halkan dudoló hang, mely a kedvencz dajkadanát hangoztatja, csendesen, mint egy álom; «az én babám kis kunyhója», azután egy csókczuppanás, a minőt jutalmul kap az a jó gyermek, ki a danára elalszik.

És azután úgy virradt meg Timár, a nyitott ablakban könyökölve s az alvók suttogásait hallgatva, míg a hajnal világossá nem kezdte tenni a kis alvószobát.

A hajnalsugárra aztán a gyermek volt a legelső, a ki felébredt, világra visszakerült és hangos kaczagással adta tudtul, melytől azután senkinek sem lehetett tovább alva maradni. A gyermek lármázott, fecsegett: hogy mit? azt csak ők értették ketten: ő maga és Noémi.

Mikor aztán ölébe kaphatta a gyermeket, azt mondá neki:

– Most már aztán itt maradok, a míg fölépítem neked azt a házat. Mi az, Dódi?

A gyermek mondott rá valamit, a mi Noémi tolmácslata szerint annyit jelentett, hogy «nagyon jól van».

NOÉMI.

Timár legboldogabb napjait tölté kettős életének.

Semmi sem zavarta boldogsága teljességét, csak az az egy, hogy még egy másik élete is van, a mibe mindig vissza kell térnie.

Ha tudna rá valami útat-módot, hogy ettől a másik élettől el tudja szakitani magát, milyen békében élhetne itten.

Pedig azt igen egyszerűen elérhetné. Csak nem kellene innen többet eltávoznia. Keresnék egy évig, gyászolnák két évig, emlegetnék három évig, azután elfeledné a világ, ő is a világot, s megmaradna neki Noémi.

És Noémi kincs!

A nőiségből mindaz egyesülve van benne, a mi kedves, és hiányzik nála mindaz, a mi bántó. Szépsége nem az az egyhangu szépség, a mit a tetszelgés oly hamar megunottá tesz; az minden kedélyváltozatnál új varázsban tünik fel. Gyöngédség, szelidség és hév egyesült kedélyében. Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nő. Szerelmének semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, a kit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon aprólékos figyelmével minden kényelméről gondoskodik; munkájában segít neki fáradhatlan kézzel. Mindig derült, mindig friss, s ha valami betegség kerülgeti, egy csók a fájó homlokra meggyógyítja őt. Alázatos az iránt, a kiről tudja, hogy őt imádja. És midőn azt a gyermeket ölébe veszi s vele játszik, akkor meg kell őrülnie annak, a ki őt magáévá tette és még sem tette azzá.

De Timár még nem volt egészen megőrülve.

Még alkudozott a sorssal.

Az ár igen nagy! Még ehhez a kincshez mérve is nagy.

«Egy ifju nő egy mosolygó gyermekkel az ölében.»

De az ár egy egész világ! Otthagyni abban milliókra menő vagyont, társadalmi állást, magas rangot, főúri barátokat; megkezdett nagy vállalatokat, mik világra szólanak, miknek eredményétől nagy hazai iparágak jövendője függ. És ráadásul még Timéát!

Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit odavesse a világnak; a víz fenekéről jöttek, menjenek a víz fenekére megint! de azzal a gondolattal nem tudott kibékülni hiúsága, hogy ez a fehér arczu nő, ki az ő hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még ez életben boldog legyen – egy más ember által.

Maga sem tudta tán, milyen ördögöt rejteget szivében.

A nő, ki szeretni nem tud, elhervad szeme láttára.

Ő pedig éli a boldog napokat ott, a hol szeretni tudnak.

S a boldog napok alatt egyre emelkedett a ház, a mit a kitanult pallér most már gyakorlott kézzel illesztett eresztékeibe. Már fel voltak emelve a falak, szép simára gyalult diófaderekakból, olyan szépen összeillesztve, hogy azokat a szél sem járhatta. Fel lett rakva a tetőzet is, befödelezve székely módra halpikkely alakura faragott széles zsindelyekkel. Az ácsmunka egészen elkészült. Következett az asztalosmunka. Ezt már egészen egyedül végezte Mihály, s napestig lehetett hallani danáját a műhelyül használt új házban a gyalulás, fürészelés közben.

Mint a legszorgalmasabb kézművest csak a sötét est szólította el műhelyéből. Akkor aztán megtért a kunyhóhoz, hol izletes estebéd várta, s vacsora után kiült a kunyhó előtti kis padra, rágyujtott a cseréppipára, Noémi mellé ült, felállította térdeire a kis Dódit és iparkodott vele előadatni, hogy mit tanult ma megint? Egy szót.

A világ minden bölcseségénél nem nagyobb tudomány-e az az egy szó!

– Mennyiért adnád oda Dódit? kérdezé egyszer tréfás enyelgéssel Noémi. Ezért az egész földért, tele gyémántokkal?

– Nem ezért az égért, tele angyalokkal.

A kis Dódi pedig nagyon jó kedvében volt akkor, pajkos kézzel megfogta Mihály szájában a pipát és addig rángatta a száránál fogva, míg kivette a fogai közül s akkor aztán nagyhamar eldobta a kezéből. A pipa cserépből volt és eltörött.

Timár hirtelenkedett az igazságszolgáltatásban, ráütött könnyedén a kárttevő gyermek kezére, a mitől az szörnyen rábámult s aztán elbujt Noémi keblére és elkezdett pityeregni.

– Látod, szólt Noémi szomorúan, egy pipáért is odaadnád; pedig az csak cserépből volt…

Mihály nagyon megbánta, hogy ráütött a Dódi kezére. Kérlelte is aztán hizelkedő szóval, meg is csókolta azt a megütött kis kezet; de a gyermek csak egyre szepegett s eltakarta az arczát Noémi mellkendőjébe.

A gyerek aztán egész éjjel rossz volt. Nem akart aludni; sirt. Timár megharagudott rá; azt mondta: akaratos rossz természet lesz benne, a mit idejekorán ki kell belőle irtani. Noémi oly szelid feddő tekintetet tudott azért a szóért rá vetni.

Másnap szokottnál korábban elhagyta a tanyát Timár s ment a műhelyébe, de dalolni nem hallották egész nap. A munkát is félbehagyta kora délután, s mikor a tanyára érkezett, láthatá Noémi tekintetén, hogy az egészen meg van rémülve láttára, Timár arcza egészen ki volt kelve szinéből, alakjából.

– Valami bajom van! mondá Noéminak. A fejem olyan nehéz, a lábaim alig birnak; minden tagomban valami fájást érzek. Le kell feküdnöm.

Noémi sietett a belső szobában ágyat vetni Mihálynak, s segített neki a levetkőzésnél. Aggódva vette észre, hogy Mihály kezei oly hidegek, és lélekzete oly forró.

Teréza asszony odasietett, megtapintá homlokát, kezeit s azt tanácsolá neki, hogy csak takarózzék be erősen, mert hideglelést fog kapni.

Mihály pedig úgy érzé, hogy annál valami rosszabb közelít rá. Azon a vidéken akkor nagyon dühöngött a hagymáz: a Duna nyári kiöntései terjeszték azt szokatlan mérvben.

Még mikor a fejét letette a vánkosra, annyira eszméleténél volt, hogy elgondolja, mi lesz abból, ha ő most itt a forró lázt megkapja; orvos nincs közel, ki rendszeres segélyt tudjon nyujtani, itt meghalhat. Sohasem tudják meg, hová lett. Mi lesz Timéából? De mi lesz Noémiból?

Ki fogja majd pártját az elhagyott Noéminak, ki özvegy lesz, mielőtt asszony lett volna? Ki növeli fel majd a kis Dódit? Mi sors vár rá, ha megnő? ha Mihály a földben lesz már?

Hát Timéának ki mondja meg, mikor tegye fel, mikor vesse le az özvegyi fátyolt? Halála napjáig várjon-e az ő visszatértére?

Hogy fog két asszony holtig boldogtalan lenni ő miatta!

És azután még arra is tudott eszmélni, hogy majd ha ő hagymázos önkivületbe jut: miket fog ő akkor kibeszélni ezen nők előtt, kik éjjel-nappal virrasztanak majd fölötte? Hogy fog előttük rémledezni kincseinek számáról, hivatalnokairól, palotáiról; halavány arczú feleségéről, hogy fogja Timéát látni maga előtt, őt néven szólítani, feleségének nevezni! És Noémi ezt a nevet ismeri már.

Irtózat volt Timárra nézve még tiszta észszel arra gondolni, hogy majd nemsokára fog rá jönni olyan állapot, a miben akarata ellen minden titok elhagyja szive rejtekhelyét s mást uraló ajka el fogja mondani lázrohamában, hogy ő kicsoda?

A testi fájdalmakon kívül még egy bántotta: az, hogy Dódit miért ütötte meg tegnap? Ez a csekélység most, mint egy bűnsúly nehezedett lelkére.

Mikor lefeküdt, oda akarta magához vitetni a gyermeket, hogy megcsókolja.

– Noémi! rebegé forró lélekzettel.

– Mit kivánsz? suttogá Noémi.

De már akkor nem tudta, hogy mit akar?

A mint az ágyba feküdt Mihály, rögtön teljes erejével kitört rajta a láz. Erős testalkata volt, az ilyent leghamarább ledönti s legjobban megkínozza ez a hóhérlegénye a csontembernek.

Ettől a percztől kezdve szűntelen félrebeszélt.

És minden szót, a mit beszélt, hallani kellett Noéminak.

A kór maga nem tudott magáról semmit.

Az, a ki ajkával beszélt, az az idegen ember volt, az az igazi ember volt, a kinek nincsenek titkai; a ki azt beszéli ki, a mit tud.

A hagymáz beteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az őrültség képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak az álomképek, az az egy központot képező alak mindig újra előjön képleteikből.

Timár lázálmainak is volt egy ilyen uralgó alakja: egy nő. De az a nő nem Timéa volt, hanem Noémi. Ő róla beszélt mindig. Timéa nevét ki nem mondá soha. Az nem foglalta el lelkét.

És lázszavait borzalom és gyönyör volt Noéminak hallani.

Borzalom, mert oly idegen dolgokat beszélt, oly ismeretlen világokban hordta magával, hogy rettegnie kellett a láztól, mely itt csodákat látni késztet; de gyönyör volt azokat hallani mégis, mert örökké és örökké csak ő róla beszélt.

Egyszer excellentiás urak palotájában járt s beszélt egy nagy úrhoz.

«Kinek adja excellentiád ezt az érdemrendet? Én ismerek a senki szigetén egy leányt, senki sem érdemli meg úgy, mint ő. Adja annak. Noéminak hívják. Hát a másik neve micsoda? Másik neve? Hát szokott a királynéknak másik nevük is lenni?»

«Első Noémi: Isten kegyelméből a senki szigetének s a rózsák berkének királynéja.»

Aztán tovább alakította az eszmeképét:

«Ha én király leszek a senki szigetén, miniszteriumot alakítok; a húsra felügyelőnek megteszem Almirát; a tejre felügyelőnek megteszem Narcziszszát. Soha nem kérek tőlük számot, s úgy fogom őket nevezni, hogy «hiveim».

Azután meg palotáiról kezdett beszélni:

«Hogy tetszenek teneked, Noémi, ezek a tervek? Az az aranyozás a padmalyon? az aranylapra festett tánczoló gyermekek? olyanok, mint a kis Dódi. Ugy-e, olyanok? Kár, hogy olyan magasan vannak. Te fázol ebben a nagy teremben? Én is. Ugy-e, mennyivel jobb abban a mi kis kunyhónkban a tűzhely mellett? Gyere, menjünk oda! Én nem szeretem ezeket a magas palotákat. Ezt a várost a földindulás szokta látogatni. Félek, hogy ránk szakad a boltozat. Onnan a kis ajtóból valaki leskelődik ránk. Egy irigy nőarcz van ott. Ne nézz rá, Noémi. Megver a szemével. Valaha övé volt e ház, s most ide jár kisérteni. Nézd, gyilok van a kezében, téged akar megölni vele. Siessünk innen!»

De a sietésnek ott volt az akadálya; a roppant sok pénz.

«Nem tudok felkelni! Agyonnyom ez a sok arany. Mind itt fekszik a mellemen. Vegyétek el rólam. Ah! besülyedek az aranyba. A tető beszakadt, s a padlásról mind rám ömlik az arany. Megfuladok. Noémi nyujtsd kezedet; húzz ki ez iszonyu aranyhalom közül!»

Keze akkor is Noémi kezében volt, s Noémi rettegve gondolta el, minő szörnyű hatalom lehet az, mely a szegény hajóst ily kinzó aranyálmokba erőszakolja!

Azután megint csak Noémi jött elő.