Part 4

Ha Timéa titkát fölfedezte, akkor mostani magaviselete férje iránt nem egyéb, mint egy rettenetes itélőszék, mely megmutatja a különbséget a vádló s a vádlott között.

– Hát Komáromban nem volt ön azóta? kérdé Timéától.

– Csupán egyszer, a midőn önnek a szerződését Scaramellivel kellett előkeresnem iróasztalából.

Timár a vért érzé zsibbadni ereiben.

Timéa arcza nem árult el semmit.

– Most vissza fogunk menni Komáromba, mondá Timár; a lisztüzlet rendben van; a lengő áru sorsáról be kell várnunk a tudósítást, s az nem jön meg a télnél hamarább.

– Jó lesz.

– Vagy talán jobb szeretne ön egy utazást tenni Schweizba, Olaszországba? Ahhoz ez az idő legkedvezőbb.

– Nem, Mihály; elég sokáig voltunk egymástól távol; most már maradjunk együtt.

Hanem egy kézszorítás sem magyarázta, hogy «minek maradjunk együtt?»

Mihálynak nem volt bátorsága egy hizelgő szót mondani Timéának. Még hazudni is!

Pedig mennyit kellett előtte hazudnia! Reggeltől estig. Még maga a hallgatás is hazugság volt tőle, mikor Timéával szemközt állt.

Az üzleti iratok áttekintése a késő ebéd idejéig tartott.

Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a nagytiszteletű esperes úr.

Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy a mint Levetinczy úr megérkezik, őt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét tehesse nála. Sietett a kastélyba az értesítés vétele után. Az érdemrendje is fel volt tűzve a mellére.

A mint belépett, azonnal rágyujtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek folyamában felmagasztalá Timárt, mint az egész környék jóltevőjét. Megtette őt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égből; elmondá, hogy ez a lisztüzlet, a mit ő ily nagyban megindított, nagyobbszerű vállalat mindennél, a mi valaha Európából kiindult. Éljen a lánglisztből keletkezett lángész!

Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt és sületlenségeket. Valami úgy csiklandá belül, hogy nevessen fel hangosan s mondja ezt a felköszöntő úrnak: «Hahaha! hiszen nem azért jöttem én erre az ötletre, hogy titeket boldoggá tegyelek, hanem hogy egy ostoba ficzkót eltávolítsak egy szép kis leány mellől, s ha e bolondságból valami okos dolog lett, ez ennek az asszonynak az érdeme itt mellettem. Nevessünk egy nagyot!»

Az ebéd fölött aztán megjött a jó kedv. Az esperes úr és a tiszttartó egyformán szerette a jó bort. Az esperes úr kalugyer volt, özvegy pópa, hanem azért szerette a szépet s nem volt fukar a bókokban Timéa és Athalie iránt, e miatt az élczes tiszttartó gúnynyilainak téve ki magát czéltáblául.

A két jókedvű öreg úr élczelése, adomázása megnevetteté Timárt is; de mindannyiszor, midőn Timéa jéghideg arczára tévedt tekintete, félbeszakadt ajkán a kaczaj.

Ő zálogban hagyta a jó kedvét valahol másutt.

Bealkonyodott, mire az ebédnek vége volt; a két öreg úr csintalan czélzással sürgeté egymást, hogy ideje lesz már elmenni: a férj most érkezett meg hosszú útról, a feleség fiatal, vajmi sok beszélni valójuk lehet egymással.

– Bizony jól teszik már, ha elmennek! sugá Athalie Timárnak; Timéának esténkint olyan erős főfájása szokott lenni, hogy féléjszakán át nem alhatik bele. Nézze ön, milyen halavány.

– Timéa, ön beteg? szólt Timár gyöngéden.

– Nincs semmi bajom! felelt Timéa.

– Ne higyjen ön neki. A mióta Levetinczen vagyunk, borzasztó főfájásai vannak. Idegbaj. A feszült agymunkától van, meg az itteni rossz levegőtől. A minap már ősz hajszálakat találtam a fején. Hanem ő tagadja a baját, míg össze nem roskad, s akkor sem panaszkodik senkinek.

Timár a kínpadra vont bűnös torturáját érzé lelkében.

És nem volt bátorsága azt mondani nejének: «ha szenvedsz, engedd, hogy ott háljak szobádban, hogy melletted legyek, hogy ápolhassalak!»

Nem, nem! Attól félt, hogy álmában ezt a nevet találja kimondani: «Noémi!» s azt meghallja az a nő, ki fél éjszakán át nem alszik eltagadott gyötrelmek miatt.

Neki kerülnie kellett nászágyát…

Másnap útra keltek haza Komárom felé.

Postakocsival utaztak. Első nap Mihály benn ült a két hölgygyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült még, meg az éktelen hosszú nádasok. Az egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket.

Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a titokrejtő, semmit el nem áruló arczot; azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt.

Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalietól a rossz utak, a rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemetlenségek leczkéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor eczetes, a víz szemetes, az emberarczok ijesztők, ő az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje majd szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, a ki olyan ideges?

Ezt az egész uton kellett Timárnak hallani. De Timéától nem hallott egy panaszhangot.

Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta őket, hogy ő már megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg; inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni.

Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arcz márványhidegsége alatt.

Mikor nejét szobájába kisérte, Timéa átadá neki iróasztala fiókjának kulcsát.

Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerződést kikeressen iratai közül.

Az iróasztal egy régi művű butordarab volt, melynek felső részét egy gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, a mit fel lehetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a szerződések, a kisebbekben az értékpapirok és ékszerek. Az egész szekrény mahagoni színre festett vasból készült, s zárának volt egy titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni? Timéának meg volt magyarázva ez a fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt mesterség kinyitni.

Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok álltak, miket nem volt tanácsos piaczra vinni. Ilyen ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai, tanítványai vannak, a kik ráismernek a rendkivüliségekre: ez a kő, ez a camæa erről a helyről való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá? Azt a «megszerzőnek» csak a harmadik ivadéka veheti elő, a kinek mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá.

Ha Timéa kiváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melybe az ő arczához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent.

Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bűnös út vezette őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a nagylelkűt, azzal szemközt, a kit megfosztott.

Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerű halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanut is költhetik lelkében, hogy itt is Timár keze működött.

És ha ily tudattal, ily gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére, becsületére, a mit Timéa tanusít? Egy fenkölt léleknek mély megvetését egy porban csuszó ember irányában, kinek nevét viseli, a kinek kezére esküdött, s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke!

Ez elviselhetetlen volna a férjre nézve.

Bizonyosságot kellett magának szereznie e felől.

Még egy hazugságot kellett segítségül hívni.

Kivette fiókjából a gyémántkeretes arczképet s átment vele Timéához.

– Kedves Timéa! szólt Mihály neje mellé leülve. Én e hosszú idő alatt Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később. Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványú arczképpel kinált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz; én ezt az ékszert megszereztem és elhoztam önnek.

Minden koczkára volt téve.

Ha Timéa arcza ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségben marad, ha feddő sötét szemei szárazan villannak az ékszerről a férj arczára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: «te nem vetted az ékszert Scutariban, itt hever az fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; ki tudja, mely sötétség vesz téged körül?»

És akkor Timár el van veszve…

De nem az történt.

A mint Timéa meglátta azt az arczképet, egyszerre átváltozott az arcza. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arczképhez s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könynyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arcza elkezdett élni! Mihály meg volt mentve.

Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni.

Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult, soha sem hallotta ő azt Timéától.

Ez pedig, a mint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kaczagással vegyült hangon mondá neki:

– Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám… Ő megszerezte ezt nekem!

És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá:

– Köszönöm… Oh! nagyon köszönöm.

És Timárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja.

Hanem a szívdobogás azt mondja neki: «ne lopj!»

Most már rablás volna ez ajkról a csók. A «senki szigetén» történtek után.

Mást gondolt.

Visszament szobájába s mindazon rejtett ékszereket, a mik még fiókjában voltak, előszedte.

(Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban; nem keresett fel mást, mint az iratot, melyre szüksége volt!)

Aztán mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet Levetinczre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez.

– Még nem mondtam el mindent! szólt Timéához. Ugyanott, a hol ez arczképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem azokat az ön számára. Fogadja el tőlem.

És ezzel egyenkint ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat, miknek villogó halmaza egészen elborítá a himzett köténykét. Ezeregyéjszakai tündérajándék volt az.

Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, boszuállásra szorított öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán!) Timéa pedig elkomorult; arcza ismét márványhideg lett, egykedvűen tekintett az ölébe halmozott drágakövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel!

NOÉMI.

EGY ÚJ VENDÉG.

A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.

Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. A ki egyszer milliók ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két szivet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, a ki otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád; a másikat pedig a másik nőét, a ki tánczol vagy énekel, de mindenesetre pompás hotelt, uri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a theát s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitünő kedvvel fogyasztja a pezsgőt s hol a jó Timárt mindenki azzal fakgatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?

A jó Timár elpiruló arczczal fogadja e czélzásokat, a min aztán mindenki kaczag. Oh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az egyik milliomos komoly arczczal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, a milyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és csipkefogyasztó szép állat a földön? Némelyek aztán összesugnak s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, a kiknek a szive hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele kisérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak. Érzéketlen marad.

– Példánya a hű férjeknek! kiáltják róla magasztalói. Élhetetlen ember! dörmögik ócsárlói.

Ő pedig hallgat és – Noémira gondol.

Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla gondolkozni. És mindabból, a mit róla gondol, senkinek egy szót el nem mondhatni.

Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik? Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, épen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmult, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvenczét, a kis fehér cziczát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcziszsza, hol hagytad asszonyodat?

Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, a ki nem csak Timéát kisérte figyelemmel; hanem őt is.

Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, a mióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltünik, hogy milyen jó szinben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem türheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, a hogy ő akarná?

Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengeren túlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a jó hirnevet Délamerikában, hogy most még a benntermelt lisztet is magyar liszt czége alatt árulják. A braziliai osztrák consul is sietett e fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy igen fontos kiviteli czikkel gyarapodott. Ennek a következtetése megint az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi czimet, és egyuttal a szent István-rend kis keresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati téren hazájának tett szolgálatokért.

Hogy nevetett az a gunyolódó dæmon ott belül, mikor az érdemkeresztet mellére akaszták s «nagyságos úr»-nak szólíták: «te ezt két asszonynak köszönheted: Noéminek és Timéának!»

No de mindegy! a bibort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kis kutyája megette a biborcsigát s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhirű árúczikk lett a bibor.

Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.

Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, czéhek, magistratus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal.

Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is, mint a hajós-czéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor diónagyságú csiga-alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüst láncz verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Cæsar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A felköszöntőket szokás szerint ottmarasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte.

Fabula uram igen őszinte, egyeneslelkű ember volt. A mint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta, mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S ime, milyen csodálatos az isteni gondviselés s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, a kik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében!

Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, a mitől az ember mindent kibeszél, a mit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.

«Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!»

Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kivánságot, még gyakorlati tanácsokat is óhajtott hozzá adni.

– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapaczirozza magát. Az nem ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép finom feleséget. Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában? Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni. Azért is van igaz láttatja mindennek, a mit megindít. Már ki jött volna arra a gondolatra, hogy Braziliába lisztet küldjön Magyarországból? Én bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld tulsó oldalára; hiszen mind csiriz lesz abból odáig; a holott pedig erdőszámra terem a kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, a minek az ember maga lát utána!

De ez már olyan önkénytelen ironia volt Mihály számára, hogy nem hagyhatta szó nélkül.

– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert bizonynyal ő látott az egész üzlet után.

– Megtisztelem és elismerem ő nagysága méltó virtusait, mondá János, de már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, a mit tudok. Én tudom jól, hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron az alatt, a míg nem láttuk.

Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilalt az ijedtség. Tudná ez az ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!

János félszemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara szélén át.

– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a nagyságos úr? Eláruljam?

Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak szegődve arczához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.

– Hát mondja meg, hol voltam, János? szólt teljes nyugalmat erőszakolva.

– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! kiálta Fabula János, letéve a poharat az asztalra. Megszökött a nagyságos úr tőlünk, nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült s átkelt – Braziliába! – Igen is; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben. Azért megy a dolog olyan jól.

Timár nagyot lélekzett.

– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak fekete kávét.

– De úgy van az, a hogy én mondom! erősködék János; tudom én, a mit tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr megjárta Braziliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harczolt? azt csak az Isten tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom. Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos, urat, már most büntesse meg a dezentort, és máskor ne engedje neki, hogy akkora vargabetüt tegyen az átlanti oceánuson.

Timár a két nő arczára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és bámulatot tanusíták, Athalie arcza a boszus elizetlenedést árulá el. Ezek ép úgy elhitték Fabula uram meséjét, mint a hogy ő maga szentül hitte azt, és fejét merte volna rátenni, hogy igaz.

Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arczczal.

Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.

Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.

Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, a kiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, a miket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószinűség vonalára emel.

Már ezentulra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltünésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, miknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak el: nem akarja Timéát busítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás.

A mesét lehetett olyan valószinűvé tenni, hogy még Athalie is higyjen benne.

Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athaliet.

Ez a nő ismerte a női szivet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd ott belül? És folyton figyelte e lélekharcz fejlődéseit. A nő ezzel a fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, a ki miatt a szive fáj, olyan helyre, a hol egy rokonszenves alak sincs körülötte, a hol nincs minek örülni, a hol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára. Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.

Ha a nő képes erre, hogy ne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább illik-e ahhoz, hogy fájó szivével ő is egy másik pusztára menjen, a tengerre, s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindezt, a mi lelkének meleget ád?

Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy épen a férfi volt az, ki szive halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog.

Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!

Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja.

Athaliet a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött.

Timár és Timéa otthon és a világ előtt példányai voltak a boldog házastársaknak.

Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.

Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?

Athalie elmerengett rajta.

Vajjon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, a kiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak s azokat elfogadják! Vagy vannak emberek a világon, a kik tudnak nem szeretni, s mégis boldogok lenni?

Athalie még folyvást Timéára gyanakodott és nem Timárra.

Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmuljék s nyiljék a tavasz.

No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az üzlet emberének mindig ezen jár az esze.

A lisztüzletet az első évi siker után még nagyobb erővel kell folytatni.

Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, a hol idegbántalmai enyhülni fognak.

Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél-Amerikába s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyptomban vagy Oroszországban volt. Ő pedig sietett le az Aldunára.

A mint a nyárfák himvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá.