Part 20

– Igen! Úgy van! Én voltam az, a ki meg akartalak ölni! S bánom csak azt, hogy mért nem találtalak jobban? Te voltál életemnek átka, – te fehérarczú kisértet! – Miattad lettem nyomorult, elkárhozott. – Meg akartalak ölni! Tartoztam vele a sorsnak. – Nem volna nyugtom a másvilágon, ha ezt meg nem kisérlettem volna. – Nézd, ott van méreg elég, hogy akár egész nászseregedet megölhettem volna vele. – De énnekem a véred kellett. – Nem haltál meg, de én szomjamat kielégítettem, s már most meghalok én! – De még mielőtt a pallos lecsapna a fejemre, adok a szivednek egy tőrdöfést, a mi soha meg nem gyógyul; a minek a sebe kínozni fog a legboldogabb ölelkezés közben is! – Most én esküszöm! – Ide hallgass, Isten! Szentek, angyalok, ördögök, a kik vagytok az égben és a pokolban! Úgy legyetek irgalommal hozzám, a hogy igaz az, a mit mondok.

Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék s két kezét úgy rázta feje fölött, tanunak híva az égieket és a földalattiakat:

– Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Timár Mihály. Másnap, a hogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megirta, akkor Levetinczy Timár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Timár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, a milyen igaz, hogy Timár most is él! s a kit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Timár ruháit ellopta!… Már most élj ezzel a döféssel a szivedben tovább!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A MÁRIA NOSTRAI NŐ.

Athaliet a törvényszék halálra itélte hétszeres mérgezési kisérlet s kiszámitott orgyilkos merénylet miatt. A király kegyelme élethosszú fogságra változtatta e büntetést.

Athalie még most is él.

Csak negyven év mult el azóta, s ő most hatvanhét éves lehet.

Még most sem tört meg a lelke.

Keményszivű, hallgatag, bűnbánatlan.

Mikor a többi nőfoglyok a templomba mennek vasárnaponkint, ezt a nőt azalatt magánbörtönbe zárják, mert képes a többiek ájtatosságát megzavarni.

Midőn eleinte kényszerítették a templombajárásra, belekiáltott a pap ajtatos szónoklata közepébe: «hazudsz!» s odaköpött az oltár elé.

Többször volt ez idő alatt nagy kegyelemosztás. Országos öröm napjain százával bocsátá szabadon az uralkodói kegyelem a börtönök lakóit. De ezt az egyet soha sem ajánlották a felügyelők a szabadon bocsáttatásra.

A kik megtérésre inték, hogy kegyelmet nyerjen, azoknak megmondta:

«Engem úgy bocsássanak el innen, hogy a mint én kiszabadulok, megölöm azt az asszonyt!»

Még most is ezt mondja…

Pedig az az asszony régen porrá lett már, miután sok évig szenvedett az utolsó tőrdöfés miatt, szegény beteg szivével.

Nem tudott igazán boldog lenni soha ettől a szótól: «Timár most is él!» Mint hideg kisértet állt ez mindig örömei mögött. Meg volt vele mérgezve örökre a hitvesi csók. S mikor halálát közelegni érzé, leviteté magát Levetinczre, nehogy ha meghal, ama sírboltba temessék, a hol, ki tudja, ki porladozik Timár czímere alatt? Ott keresett ki magának egy csendes fűzfás partot a Duna mellett, azon a tájon, a hol atyját elveszté, a hol Ali Csorbadzsi a Duna fenekén nyugszik; olyan közel a «senki szigetéhez», mintha vonzotta volna őt oda valami titkos sejtés… Az ő sírköve s a sziget téveteg sziklája láthatják egymást szemközt.

És a kincseken, miket Timár neki hagyott, nem volt áldás. Egyetlen fia volt Timéának második férjétől, az nagy tékozló lett; a roppant birtok ép olyan mesésen elpusztult a keze alatt, mint a hogy előtámadt. Timéa unokája már abból a kegyadományból él, a mit Timár alapitványul hagyott, elszegényült rokonok számára. Ez az egy maradt meg utána.

A komáromi palota helyén is más épület van már; a Levetinczy sírbolt helyén erődítvényeket hánytak fel. Semmi nyoma a hajdani fénynek, gazdagságnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát a «senki szigetén» mit csinálnak most?!

A «SENKI».

Negyven év mult el azóta, hogy Tímár eltünt Komáromból. Ábéczé tanuló gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére kirukkoltattak bennünket, a kiről később azt beszélték, hogy talán nem is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalienek a fenyegető szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.

A csodaszép úrhölgy arcza is előttem van még, a kit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Ő a szószékhez közeli padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelid.

Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a társalkodónője; minő nagy esemény volt az!

Láttam azt is, mikor halálra itélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta fekete szalagokkal. Ő háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piaczon végig szidták, s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé s nem ügyelt semmire.

A nép törte magát kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek megnézni a véres szinjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a becsukott ablakon át néztem utána, félve. Hah! ha rám találna nézni!

Egy óra mulva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt megelégedve, hogy a szép elitélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig vitték, ott tudatták vele a kegyelmet.

Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetéskor a pópa odatartá ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent jelvénybe, úgy hogy a mi urunk, megváltónk orczáján kétfelől ott maradtak a foga helyei.

S még azután sokáig láttam azt a másik szép halavány úrhölgyet vasárnaponkint a templomban; most már vörös vonallal a homlokán, és évről-évre szomorúbb, halaványabb arczczal.

Beszéltek róla sok mindenféle mondát; gyermekek meghallják az ilyet otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak.

Azután – elmosták az idők az egész történet emlékét.

A mult években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és rovargyüjtői nevezetesség volt, nem csak hazánkban, de az egész tudós világban, beszélt előttem azokról a kivételes földterületekről, a mik a magyar és a török birodalmak között találhatók még, s minthogy egyik félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és e miatt valóságos kaliforniái a szenvedélyes természetbuvárnak, ki ott a legritkább Flórát és Faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e helyeket látogatni s heteket tölt ott szenvedélyes buvárlatai közt.

Egy őszszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is műkedvelő vagyok e szakban. Üres időm volt, elkisértem az öreg tudóst az Aldunára.

Ő vezetett el a senki szigetére.

Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az nagyrészben vadon volt s benne minden kezdetleges.

Most már leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve tartja, azon helyen egy mintagazdaság van.

Maga a sziget czölöpös töltéssel körülvéve, most egészen meg van védve az árvizektől s a mellett vízcsatornákkal átszelve, miket lóerővel hajtott gép lát el öntöző vízzel.

Ha egy igazi kertész meglátja ezt a helyet, alig tud megválni tőle. Gyümölcsfáin, dísznövényein, haszonhajtó terményein paradicsomi áldás látszik. Minden kis darab föld hasznot hajt, vagy gyönyört ád. A muskotály dohány, a mit itt termesztenek, a legzamatosabb, s a hozzáértő kezelés mellett elsőrendű áruczikk. A sziget méhese messziről olyannak látszik, mint egy kis város, mely liliputi lakók számára épült, mindenféle alakú kunyhóival, emeletes házaival. Egy elrekesztett pagonyban a nemes házi szárnyasok legritkább fajai vannak együtt; irigység tárgyai a tyúkbarátra nézve: azok a pompás houdamok, fejeiket elborító tollbokrétáikkal, a hófehér cochinchinaiak, az ördögi szép fekete crève coeur-ök kettős tarajaikkal, a bagolyszinű prince Albertek, falkái az ezüstszinű pulykáknak, az aranyos és fehér pávák, s a mesterséges tóban egymást kerülgető tarka kácsák, ludak, hattyúk válogatott ritka példányai. A buja mezőkön szarvnélküli tehenek, angorakecskék, hosszú fényes feketeszőrű lámák.

Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, a ki ismeri a fényüzést.

Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha.

Pénz nem jön erre a szigetre.

A kiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak neki cserébe: gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat.

Az én tudós barátom kertészeti ujdonságok magvait, uj házi madarak tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarok és szárított növények példányait nyerte, a miket ő azután ismét külföldi muzeumoknak és természettani gyűjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is.

A mi legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót hallani, a mi a végvidéken bizony már ritkaság.

Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek csak keresztneveik vannak. Az első foglalónak hat fia a környékből hozott magának nőt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven körül jár.

És mind valamennyit eltartja ez a sziget, s itt nem tudja senki, hogy mi a szükség? Fölöslegük van.

Mindenki tud valami munkát tenni, s ha még tizannyian lesznek is, mint most, a munka eltartja valamennyit.

A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nőket.

A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt tenyészteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács és molnár; a nők török szőnyegeket szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek sem kell mondani, hogy mit tegyen? Kiki tudja a maga teendőjét s utána lát szólongatás nélkül és öröme van abban, a mit dolgozik.

Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó családok letelepedtek. Minden házikót egyesült erővel épitenek fel, s az uj házasokról gondoskodnak az öregek.

A szigetre jövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a többiek mind «apá»-nak neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik. Erőteljes testalkatú, szép, nemes arczvonású férfi, a negyvenes években. Ez szokta a cserealkukat megkötni s az idegeneknek a telepet megmutogatni.

Odaérkeztünkkor Deodát azzal a nyájas szivességgel fogadott bennünket, a mivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom évenkinti rendes látogató volt itt.

Beszédünk tárgya volt a pomológia, oinologia, horticultura, botanica, entomologia, mikben Deodat mind alapos ismeretekkel látszott birni. A kertmivelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot foglalta el. Én nem birtam elrejteni e fölötti csodálkozásomat. Hol tanulta ezeket?

– Az öregünktől! felelt Deodát, kegyeletteljes főhajtással.

– Ki az?

– Majd meglátja ön, ha este összejövünk.

Akkor épen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a gyönyörű aranyszin, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt elfoglalva; mint ágyugolyó-pyramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az egész szigetben.

Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felül csengetyűhang jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett gyümölcsöt, a mi még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.

Mi is arra tartottunk Deodáttal, a honnan a csengetyűszó hangzott.

Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengetyü. Házat, tornyot mind befutotta már a repkény, de a tornácz oszlopain, mik képzelmes alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy a ki azt a házat építette, sok ábrándos vágyát, örömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.

Ez előtt a kis ház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lóczák. Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.

– Itt laknak az öregeink! sugá Deodát.

Nem sokára előjöttek a házból. Szép pár volt.

A nő lehetett hatvan éves, a férj nyolczvan.

A szép apó azon jellemtartó arczkifejezéssel birt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot.

A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arczvonásokat.

A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arcza elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé.

S mind a kettőnek arczán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják őket.

Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk.

Csak azután került ránk a sor. Deodát, a legidősebb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek.

Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz.

A szépanyó még most is fentartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára ő ügyel fel s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, a kiket legjobban szeret, az asztalok egyikénél helyet foglaljon s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndörfürtű, angyalfejű leányka kéredzkedett fel az ölébe, a kit Noéminek híttak, annak volt szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, a miket mi folytatunk.

Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, s arczát észrevehető pír futotta el.

Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a nevemet? az öreg hallgatott.

Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott semmit azokból, a mik a világon történnek, egyedüli olvasmánya gazdasági, kertészeti könyvek.

Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a hivatással, hogy a mit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen értékesíthessem s beszéltem neki a világban történtekről.

Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával egy «és» szócska segélyével összekötve.

Nagy füstfelleget fujt pipájából; a füst azt mondta: «az én szigetem nem tartozik oda!»

Beszéltem neki a terhekről, a mik bennünket nyomnak.

A füstfelleg azt mondta rá: «az én szigetemen nem fizetnek adót!»

Elmondtam neki, mily óriási harczok folytak le azóta hazánkban és a széles világon.

A füstfelleg azt veté rá: «mi nem harczolunk senki ellen».

Épen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiaczon; előkelő házak buktak rendre; azt is érthetővé igyekeztem előtte tenni.

Az ő füstgomolya azt felelte erre: «lám, minálunk nincs pénz!»

Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a pártok egymással! vallás, nemzetiség, hatalomvágy, mennyi keserűséget okoz.

Az öreg kiverte pipájából a hamvat: «Nálunk nincs se püspök, se kortes, se miniszter».

És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi országunk, ha az mind valósul, a mit óhajtunk.

… A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, a mikről én beszéltem. Az alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem.

– Hol született ön?

Megmondtam neki.

– Mi az ön mestersége vagy hivatala?

Mondtam neki, hogy regényiró vagyok.

– Mi az?

– Az egy olyan ember, a ki egy történetnek a végéből ki tudja találni annak a történetnek az összeségét.

– No hát találja ön ki az én történetemet! szólt, megragadva kezemet. – Volt egyszer egy ember, a ki odahagyta a világot, a melyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, a hol szeretik.

– Szabad nevét kérdenem?

Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni; reszkető kezét fölemelte és fejemre tevé. És nekem e perczben úgy tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki lenhaj födte, s láttam volna ez arczot valahol. A kérdésre pedig ezt felelé:

– Az én nevem a «Senki!»

Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába és egész ottlétünk alatt nem jött elő.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a senki szigetének a jelen állapotja.

A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon kívül létezni engedi, még ötven évig tart.

S ötven év alatt – ki tudja, mi lesz a világból?!

UTÓHANGOK AZ «ARANY EMBER»-HEZ

Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasó közönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre: angolul két kiadásban is megjelent: a londoni fordításban mint «Timars two worlds» (Timár két világa), a new-yorki-ban, mint «Modern Midas». (Az a Midas, a kinek a kezében minden aranynyá válik.) Németországban pör is folyt miatta két kiadó czég között a tulajdonjog miatt. Szindarabot is irtam belőle, s ez az egyetlen szinművem, mely húsz éven át fentartotta magát, s német szinpadokon is sikert aratott. De egyéb is van, a miért szeretem ezt a művemet. Ennek az alakjai mind olyan jó ismerőseim nekem: ki korábbrul, ki későbbrül.

Rokonságomnál fogva nagy összeköttetéssel birtam.

A Jókay családnak a birtokviszonyait a mult századnak az elején külön törvényczikk rendezte, deputatiót küldve ki annak a Maholányi bárókkal folytatott perében az eldöntésre. Egyszer megkérdeztem a Károly bátyámtól, a ki maga egy élő krónika, hogyan történhetett az, hogy a míg a dédapáink olyan nagy urak voltak, mink már, az apánkon elkezdve, olyan kis urakká lettünk, a kik munkájuk után élnek?

A bátyám aztán megmagyarázta.

– Megvan az a nagy birtok most is. Vedd a kezedbe a krétát és számíts utána. A szépapánknak volt egy fia és öt leánya. Az öt leánynak a virtualitását felvásárolta a hires pécsi püspök, a ki szintén családunkhoz tartozott s az iskolákra, jótékony alapítványokra fordította. Nagyapánk már csak egy hatodrészt örökölt. Annak megint volt két fia és két leánya. És így édes apánkra már csak egy huszonnegyedrésze jutott az ősi birtoknak. Mi pedig hárman vagyunk testvérek: mindegyikünkre jutott az ősbirtokbul egy hetvenkettedrész. Azt megkaptad: most is megvan nálad.

Az anyai ágról való dédapám már nem volt olyan gazdag; de annál hiresebb: ő volt II. Rákóczy Ferencz fejedelemnek titoknoka, Pulay, ki a külhatalmasságokkal fentartá az összeköttetést a fejedelem részéről.

De nagyanyai ágról ismét egy nagyvagyonú családból volt közös eredetünk: a _Szücsök_éből.

Szücs Lajosné még a hetvenes években mindenkitől ismert alakja volt a budapesti társaságnak. Nagy háza volt a muzeum-köruton, villája Balaton-Füreden: az idény alatt minden este ott lehetett látni a nemzeti szinházban, szögletpáholyában. Jótékonyságáról beszélt minden közintézet. Szép öregasszony volt.

Én is kaptam tőle valamit: ennek a regénynek az alapeszméjét.

Egy délután összehozott vele a véletlen. Együtt utaztunk át a Kisfaludy gőzösön Balaton-Füredről Siófokig.

A feleútban kegyetlen nagy vihar fogta elő a hajót: a veszedelmes Bakony-szele egyszerre háborgó tengert alakított a kedves tóbul: az utazók férfia, nője mind tengeri betegséget kapott s menekült a kabinokba. Csak mi ketten: nagynéném és én maradtunk a födélzeten, föl sem véve az egész hajótánczoltató zivatart.

– _Csak fentartja mi bennünk az erejét az ősi Szücs vér:_ mondá a nagynéném; – ki maga is Szücs családból született: nagyanyámnak nővére volt: – férje után lett gazdag.

S aztán odaültetett maga mellé, s az alatt, a míg a hullám dobálta a hajót, hogy annak az egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált, elregélte nekem azt a történetet, a mi az «Arany ember» regényemnek a végét képezi, a fiatal özvegy, annak a vőlegénye a katonatiszt, társalkodónéje, a tiszt korábbi kedvese és annak az anyja között, kiket ő mind személyesen ismert. Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, a mihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá kellett építenem s a szereplő alakokat, helyzeteket mind összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind megvoltak valósággal.

A «Senki szigetének» a létezéséről pedig Frivaldszky Imre nagynevű természettudósunk által értesültem s az a hatvanas években még a maga kivételes állapotában megvolt, mint egy se Magyar-, se Törökországhoz nem tartozó új alkotású terület.

Ennyit jónak láttam elmondani.

_Dr. Jókai Mór._

TARTALOM.

MÁSODIK KÖTET.

A világon kivül 1 Tropicus capricorni 8 Az édes otthon 30 A családi ékszer 35 Egy uj vendég 50 A faragó ember 72 Noémi 79 Melancholia 97 Teréza 120 A kettétört kard 134 Az első veszteség 157 A jég 167 A rém 183 Mit beszél a hold? – Mit beszél a jég? 211 Ki jön? 217 A hulla 221 Zófi asszony 224 Dódi levele 230 Te ügyetlen! 235 Athalia 216 Az utolsó tőrdöfés 264 A mária-nostrai nő 270 A «senki» 271 Utóhangok 279

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

47 |fog mindent, |fog mindent.

122 |közül kimelkedő |közül kiemelkedő

126 |ez ídő óta |ez idő óta

182 |sőt itt ott- |sőt itt-ott

189 |Magyarországba. |Magyarországba.»

189 |basát? mordult |basát?» mordult

192 |keretezve… |keretezve…»

193 |numerusa sincs. |numerusa sincs.»

224 |Susánna… |Susánna…»

256 |mákhéjakból. |mákhéjakból.»]