Part 18

Timéa föltette magában, hogy Athalienak nászhozományul azt az összeget fogja adni, a mit Mihály kinált neki, s a mit az akkor visszautasított.

Zófi asszony nagyon meg volt elégedve az életpályáknak ilyetén találkozásával. «Kiki párjával.» Azt hitte, hogy ez az ő munkája volt. Igyekezett is a kötelékeket majd szorítani, majd tágítani ott, a hol kellett. Timéa előtt magasztalta az őrnagyot, Athalie előtt pedig leszólta.

Mikor Athalie elfogadta Fabula János uram jegygyűrűjét, az ugyan csak olyan ujjravaló abroncs volt, mint minden más karikagyűrű, de Zófi asszony azt állította, hogy ő annál szebb jegygyűrűt soha sem látott életében.

Meg is czirógatta Athaliet szépen.

– Ez bizony elég szép szerencse te neked, kedves leányom. Bizony jobban jártál vele, mint ha az a másik vett volna el, a kinek egyebe sincs, mint egy rozsdás kardja, meg egy rozsdás czirkalma. Fogadom, hogy most is kontóra hordatja az ételt a vendégfogadóból. Én előttem bizony még embernek is sokkal különb Fabula uram, mint az a másik. Mikor ő azt a szép hosszú bajuszát kipödri s aztán az ezüstlánczos mentéjét felölti! Ugy-e, hát pödörje ki a bajuszát a major, ha tudja! Ugy-e, de nincs neki. No én meg nem tudnék csókolni egy ilyen nyúzott pofáju embert, a kinek bajusza, szakálla mind le van borotválva. Biz az nem is valami fiatal ember már; tán nem észrevenni, hogy huzza át a haját egyik oldalról a másikra, hogy azt a terjedő holdvilágot ott a feje tetején eltakargassa vele? Aztán micsoda tiszteletben részesül Fabula uram a városban! Minden ember köszön neki az utczán. A papok is megsüvegelik. Vicecurator! Levetinczy úr volt a főcurator. Úgy állt a rangjuk, mint a főispán meg a vicispán egymás mellett. Levetinczy úr volt a «Nádasdy», Fabula úr volt a «Kürthy». Igaz, hogy nem nemes ember, de «hatvan személy» és csak a kisujját mozdítsa, hát megválasztják «kamarásnak» s te kamarásné asszony fogsz lenni! «Nagyasszony» lesz a neved, mint az enyim.

Hatvan személy, kamarás pedig akkoriban nevezetes méltóságok voltak Komáromban: az egyik a külső tanács tagja, a másik a város minden ökreinek és lovainak teljhatalmu parancsnoka.

Athalie engedte magát ilyen gyámoltalan vigasztalásokkal dédelgettetni. Mióta Kacsuka úr a házhoz járt, annyira tudta erőszakolni a természetét, hogy még az anyjával is nyájasan bánt. Minden este theát főzött neki, a mit Zófi asszony nagyon rhumosan szeretett. Athalie maga készítette el azt a számára. A cselédekhez is igen jó volt, azokat is traktálta theával, a mi a férficselédeknél, inasnál, kocsisnál, kapusnál a punch categoriájáig erősödött. A cselédek (Zófi asszony legelől) nem győzték a kisasszony jóvoltát magasztalni.

Zófi asszony ennek a nagy nyájasságnak is kitalálta az okát. Az olyan cselédtermészet mindig keresni szokta az okát, ha a háziak kedveznek neki, s gyanakodással fizet érte.

«Ez az én leányom azért kedvez most úgy énnekem, hogy majd mikor férjhez megy, én is menjek el vele, mert ő maga nem ért a gazdasághoz; egy rántást sem tud megcsinálni. Azért vagyok most neki olyan kedves mama. Azért van thea minden este. Hej, tudom én jól, hogy mi lakik az én Athalie leányom szivében!»

… Hiszen majd nemsokára meg fogja tudni még jobban.

Timéa és az őrnagy irányában pedig egész a cselédi szolgálatkészségig vitte Athalie az alázatosságot. Nem árult el se arcza, se magaviselete régi igényeket. Az érkező őrnagynak mosolyogva nyitott ajtót, nyájasan vezette be Timéához, részt vett a társalgásban, s ha elhagyta a szobát, vidám dudolása hangzott a mellékszobákban.

Azt a szolgálós modort, a mit affectált, művészileg el birta sajátítani. Egyszer Timéa arra szólította fel hogy zongorázzék vele négykézre, mire Athalie naiv szégyenkedéssel mondá az őrnagy hallatára, hogy ő már egészen elfelejtett zongorázni; az egyedüli hangszer a min még játszik, a «Hackbrett», tudniillik nem az, a mit magyarul czimbalomnak hínak, hanem a min a kolbásztölteléket aprítják. Athalie a nagy átváltozás óta csak olyankor zongorázott, ha senki sem hallotta.

Mindenki azt hitte, hogy készül Fabula uramhoz méltó és hozzáillő feleséggé átalakulni.

Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalienak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalienak Timéával?

S az adósságokat nem szokta a sors elengedni.

Vajjon? Te szép fehér arczú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől és irigyelve a nőktől? És attól a percztől kezdve, a mikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdődött te veled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba sülyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsufoltatott?

Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot. Ott ül az fehér arczodon, egymást csókoló fekete szemöldeiden; s elsülyed hajó és ház, a melybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, a ki üldöz s elvész a ki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek; – de birod mind a kettőt…

S te mersz egy födél alatt aludni Athalieval! «Ez alatt» a födél alatt!

Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a czipőszalagot összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kigyó tekergőznék fel azokon hideg gyűrűivel? s mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints?

Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a számára. Ezt Athalienak megmondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Ő meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elvesztett vőlegénynek az árát ki lehet fizetni! És hogy ne hinné? Hisz Athalie maga mondott le önkényt róla. Ő szólt így, mikor Timár a nászhozománynyal megkinálta: «nekem ez az ember sem ezen a világon, sem a másvilágon nem kell többé!» Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetről semmit, a mikor Athalie titokban látogatta meg elvált vőlegényét, s egyedül, szerettelenül lett tőle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt, hogy a férfit, a kit gyűlöl a nő, még kevésbbé engedi oda másnak, mint azt, a kit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem.

Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani.

Csak egy nap volt még a nyári Susanna-nap előtt. Timéa ez alatt apródonkint hagyogatta el a gyászt; mintha rosszul esnék attól egyszerre megválnia, mintha lassan akarná magát hozzászoktatni az örömhöz. Elébb a fekete öltönyhöz fehér csipkefodrokat engedett meg magának; azután felváltotta a feketét a hamuszín, a szőrkelmét a fényes selyem; utóbb a szürke színbe fehér koczkák vegyültek; végre nem maradt más, csak a fekete csipkefőkötő, mely még Levetinczy Timár Mihályt gyászolta.

Susanna napján ennek is az ereklyék tárába kell vándorolni majd. A szép új főkötő, drága valencienne csipkéből, itthon is van már, s csak fel kellene azt próbálni.

Valami szerencsétlen hiuság azt sugallta Timéának, hogy az új főkötő felpróbálásával várja meg az őrnagyot. Hisz a fehér csipkefőkötő az ifjú özvegyre nézve az, a mi a hajadonnak a menyasszonykoszorú.

Az őrnagy pedig sokáig váratott magára e napon. Oka volt rá. A Bécsből megrendelt fehérrózsa-csokor későn érkezett meg. Ez évben már a második névnapi bokréta. Hisz most már Susanna napján is szabad neki üdvözölnie Timéát.

A névnapot megelőző napon pedig özönlenek levelek és levélkék Timéához. Tömérdek az ismerős távol és közel: hivatalos és önkéntes tisztelők. Azon levelek közül egyet sem bont fel most Timéa, mind egy ezüst kosárkába halmoztatnak azok fel az asztalon.

A levelek közt sok gyermekirás szemlélhető. Timéának százhuszonnégy keresztfia, leánya van a városban és a vidéken. Azoknak a primitiv gratulácziói ezek. Máskor mulatta is magát a naiv köszöntőkön, gyönyörködött bennük. De most minden gondolatját lefoglalja az, a ki még hátra van.

– Nézd, milyen furcsa levél ez; mond Athalie, egyikét az érkezett leveleknek kezébe véve. A pecsétjére czímer helyett egy aranyos bogár van ragasztva.

– És milyen különös színű tintával van írva a czímzet, szól Timéa. Tedd a többi közé, majd holnap elolvassuk.

Pedig valami úgy súgta Timéának, hogy azt a levelet jó lenne most elolvasni!

A kis Dódi levele volt az.

Odadobták a többi közzé.

De ím az őrnagy érkezik, s azzal mind a százhuszonnégy keresztgyermek köszöntője azonnal feledve van. Timéa eléje siet.

A boldog vőlegény ezelőtt kilencz évvel tán épen ebben a szobában nyújtott át egy díszbokrétát, égő piros rózsákból, egy másik menyasszonynak.

És az is jelen van most.

S tán épen ott állt a nagy oszlopos tükör, a melyben Athalie még egyszer körülnézte magát, hogy jól áll-e rajta a menyasszony-öltöny, a hol most.

Timéa a szép fehérrózsa-bokrétát elvéve az őrnagytól, beilleszti azt a pompás sévresi porczellán-vázába, s aztán azt sugja neki:

– És már most én is fogok önnek ajándékozni valamit, a mi nem lesz az öné soha, hanem az enyim, és mégis az öné lesz.

A kedves talány előkerült a rejtő dobozból: az új főkötő volt az.

– Ah! minő kedves! szólt az őrnagy kezébe véve a főkötőt.

– Akarja ön, hogy felpróbáljam?

Az őrnagy ajkán megfagyott a szó. Athaliera nézett.

Timéa gyermeteg jó kedvvel állt a tükör elé, s levette fejéről a gyászfőkötőt; aztán megint elkomorodott, ajkához emelte a gyász csipkéket s csendesen megcsókolta azt, halkan rebegve: «Szegény Mihályom!…»

S azzal letette özvegysége utolsó jelvényét.

Kacsuka úr még mindig kezében tartotta a fehér főkötőt.

– Nos, adja ide, hadd próbáljam fel.

– Nem segíthetnék én?…

Timéának az akkori magas hajfonadéku divat mellett szüksége volt a segítségre.

– Ah! ön ahhoz nem ért. Majd Athalie lesz olyan jó.

Timéa egész gyanútlanul ejtette ki ezt a szót; de az őrnagy megdöbbent attól a halaványságtól, a mi e szónál Athalie arczán megjelent, s eszébe jutott, hogy valaha épen így mondta Athalie Timéának: «jer, tűzd fejemre menyasszonyfátyolomat». És talán Athalie sem gondolt akkor arra, hogy minő vérfagylaló méreg van szavaiban.

Athalie odalépett Timéához, hogy magas kontyára felilleszsze a fehér főkötőt.

Azt meg kellett tűzni jobbról-balról mindenféle hajtűkkel.

Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét.

– «Ah, te ügyetlen!» kiálta Timéa fejét félrekapva.

Ugyanaz a szó… Ugyanazon ember előtt…

Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arczát beviláglotta.

A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen felhőpirulása volt az!

Minden vonása vonaglott, mintha egy kigyófészek volna ez arcz, melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!…

Timéa, a mint kimondta ezt a szót, már megbánta azt; sietett az engeszteléssel. Visszafordult Athaliehez, megölelte őt és megcsókolá.

– Ne haragudjál, kedves Tálim; elfelejtkeztem magamról. Megbocsátasz, úgy-e? Nem haragszol rám?

Már abban a perczben Athalie ismét alázatos volt, mint egy kárt tett cseléd s elkezdett hizelegve és selypítve beszélni.

– Oh! kedvesz sép Timéa, csak te ne nehestelj rám. Nem akartam a kisz fejeczkéd megsúrni. Oh! be sép vagy ezszsel a főkötővel. Mint egy tündér!

És csókolta Timéának a vállait.

Az őrnagy idegein valami borzadály reszketett végig…

ATHALIE.

A névnap előestéje egyszersmind a menyegző előestéje is volt.

Izgalmas éj.

A vőlegény és a menyasszony a legbenső szobában ülnek együtt. Annyi elmondani valójuk lehet egymásnak!

Ki tudja, mi?

A virágok beszédét csak a virágok értik, a sphærák beszédét csak a csillagok, az egyik Memnon szobor beszédét csak a társszobor, a valkürok beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az álomjárók, s a szerelem beszédét csak a szerelmesek. S a ki hallott, a ki értett valaha e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja azokat profanálni; – megőrzi, mint a gyónás titkát. – Nincsenek azok elmondva a bölcs Salamon Énekek Énekében, nincsenek elmondva Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz énekeiben, sem Heine költeményeiben, sem Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ben: azok titkok örökkön örökké.

A ház tulsó részében pedig zajos társaság mulat. A házi cselédek.

Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai előkészület a holnapi nagy ünnepélyhez. Az egy hadjárat.

Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem czifra szakácsot, sem czukrászt hivatni a házhoz; ő jobban érti azt a tudományt valamennyinél. Büszke rá, hogy olyan sütő-főzőt nem találni messze földön, mint ő. Még az anyjától örökölte ő is ezt a tudományt, a ki nélkül nem történhetett meg a környékben lakodalom, uri mulatság.

A konyha mellékszobái, a pinczék, az éléskamrák mind rakva vannak már elkészített tortákkal, czukorsüteményekkel, mandulahajtás, spanyolszél, Krisztuslába, marczafánk, töltött csók, apáczaposz, tálszámra felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó üregű dorongos fánkok, ostromra váró pástétomok bástyái közelében. Míg a jégveremmel ellátott pinczébe áldozatul esett szelid és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával kizsinórozva a mellényükön.

A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már a minek sülni kellett, az megsült, a minek fagyni kellett, az megfagyott, Zófi asszony is idején látja nagylelküségét gyakorolni; összehívja a cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli őket azzal a sok drágasággal, a mi így előkészület közben valahogy kárba ment. Mert biz az megtörténik. A minek fel kellett volna fuvódnia, az lepénynyé lapul össze, a minek meg kellett volna kocsonyává aludni, az lének maradt; más meg odapörkölődött a rézmintához, nem lehetett kivenni egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis körömfaladék, felszeletelt sonkák koncza, nyulak eleje, fáczánok hátulja, mind drága gyönyörűség az a cselédnépnek, azért ha az uri asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, a mire a sütemények önnyomatú képmása odasült s büszkék rá, hogy ők elébb ettek mindenből, mint az uraságok.

Zófi asszony ma nagyon bőkezű. Nemcsak bőkezű, de bőbeszédű is. Van publikuma, a ki hallgatja és háladatos érte. Kivált miután veszett bor is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb asztalkendőbe téve vörös borban kellett kifőzni: most az a vörös bor is elpocsékolni való. Annál jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony szerecsendióvirágot, gyömbért, fahajat és czukrot is tesz bele, úgy szürcsöli; a mi felséges. Inas, házmester leveses kanállal habzsolja a vaniliás czukorlevet, s a kocsis kenyérrel mártogatja a csokoládéhabot. Hiszen lakodalom előestéje van ma!

Hát Athalie hol van?

Sem itt, sem ott.

A suttogó szeretők azt hiszik, tán ő is anyjánál van, s mulatja magát asszonyi gyönyörűséggel a konyhán. A konyhán pedig azt hiszik, tán ő is a szerető pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört, hogy harmadik lehessen két epedő szerelmes között. Vagy tán nem gondol rá senki, sem itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e ő a világon?

Pedig jó volna, ha egy perczre félbeszakítaná a beszédet mindenki itt és amott, és azt kérdezné: «hol van Athalie?»

Athalie egyedül van abban a teremben, a melyben legelőször megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arczú leány Timár kiséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pastellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapiron, Timéára elbámulva.

Athalie most is ezen a széken ül.

Az arczkép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hizelgő arczával, a mint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén…

A teremben sötét van; senki sem gyujtott gyertyát, csak a holdvilág süt be az ablakon, az is nem sokára el fog tünni a szent András komor födélorma mögött.

Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, a minek neve élet.

Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csufolják a hizelgők s elhitetik vele, hogy imádják.

Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágról szakadt, nevetséges váz; egy élettelen kisértet, egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csuffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.

S két év mulva ez a lidércz, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője lesz e háznak! és elfoglalja magának a sziveket; csinál igéző fehér arcza varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt!

Minő menyegzői nap volt az!

Hogy találta magát egyedül, az ájultából felocsudó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette.

S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. – Minő emlék volt az az út, a mit egykori vőlegénye lakáig tett ama éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utczán!

Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!

És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt megaláztatásnak!

Egyetlen ember volt a világon, a ki őt megértette; a ki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, a ki őt szivének irtózatában kellő értékére becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!

Oh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!

Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.

Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:

«Ah, te ügyetlen!»

Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival!

Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt!

Athalie tagjai reszketnek a láztól!

Mit csinálnak most ennél a háznál?

A holnapi menyegzőre készülnek.

A boudoirban a jegyesek suttognak, a konyhából a vihánczoló cselédhad rikoltozása hangzik át annyi ajtón keresztül.

De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a suttogást hallja…

És neki is van valami dolga erre az éjre…

A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.

A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelenczét felnyisson Athalie s az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.

Kitünő szerek!

Keleti vegyész csalhatlan arcanumai.

Athalie válogat közöttük.

Egyet nevet magában.

Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arczát; a vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól s kezdenének egy olyan pokoli tánczot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép menyasszony arcza hogy válnék igazi márványnyá, s a büszke vőlegény hogy fintorgatna torzképeket a halál csontpofájával versenyt!

«Dzinnnn!»

Egy húr pattant le a zongoráról.

Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.

Csak egy húr volt az, te gyáva szív!

Még nem vagy erős?

Ismét beletömte a szelenczébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.

Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem elég boszú azért a szóért, hogy te «ügyetlen!» A tigris nem tépi meg a hullát: annak meleg vér kell.

Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a szent György lovag sárkánya szemében!

Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa hálószobájába lehet látni.

Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a méreg, a mit még szivébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.

Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.

És Timéa arcza olyan piros!

Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?

Nem beszélnek szerelemről, de még sem volna szabad azt hallani másnak.

A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.

– Ön egyedül alszik itt? kérdi, édes kiváncsisággal lebbentve meg a mennyezetes ágy brocát-függönyét.

– Mióta özvegy vagyok.

(«És az előtt is!» sugja a sárkány mögött Athalie.)

A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya hálószobájában.

– Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?

– Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.

– És az a másik kis ajtó?

– Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdó-készletekkel.

– S abból hova van kijárás?

– Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön hajtják fel a konyhából.

– Hát az a harmadik ajtó?

– Hiszen jól ismeri ön, ez a ruhatár-szobámba vezet s innen a látogató-terembe, a fő bejáráshoz.

– Hát cselédei hol vannak éjjel?

– A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férficselédek földszint. Két csengetyű-szalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.

– Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?

– De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.

– Zófi asszony is?

– No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképen lesz rendezve minden.

(«… Holnap!…?»)

– S be szokta zárni ön az ajtajait, mikor aludni megy?

– Soha sem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret és hűséges hozzám. Az utczakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.

– És nincsen ebbe a szobába sehonnan más valami titkos bejárás?

– Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velenczei kastélynak nézi!

(«… Hát a te házad ez?… Te építtetted?»)

– De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.

(Mi az? Kaczag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)

(«… Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!»)

Timéa mosolygott s megsimogatá vőlegénye komor arczát.

– Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden ajtómat.

(«… Csak zárd be jól!…» suttogá a sárkány.)

Most egy gyöngéd ölelés következik – s még egy suttogó szó.

– Szoktál-e imádkozni, kedvesem?

– Soha.

– Ah! Miért soha?

– Az az Isten, a kiben én hiszek, mindig ébren van…

(«… Hát ha ma alszik…?»)

– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a philosophia. Mienk a skepszis, önöké a pietás. Imádkozzék ön ez éjszakán!

– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, a kiket nem tanítanak imádkozni.

– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elő ez éjjel imakönyvét.

– Jó. Önért megtanulok imádkozni.

Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott neki egykor ujév napján, a «férjhezmenendő hölgyek imáját».

– Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.

– Ugy, ugy. Tegye azt: tegye azt!

Timéa végigolvasta az imát fenhangon.

(«… Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat, hazajáró kisértő lélek szállja meg ezt a házat… Amen!»)

A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt…

Athalie a pokol dühét érezte szivében.

Ez az ember kitalálja a kővel lenyomatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!

Átok, átok! Még az imakönyvre is!

Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.

A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:

– Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.

Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak épen.