Part 17

– Szerencsés jó reggelt kivánok a major úrnak. Engedelmet kérek, hogy olyan goromba voltam, hogy bejöttem. Véletlenül ezen jártam: láttam, hogy nyitva van ajtó, ablak; ejnye, mondok, még valami tolvaj bejön; beszólok a privatdinernek, hogy zárja be az ajtót, hát a major urat találom. Köszönöm a szivességit: hát hiszen, hogy el ne vigyem az álmát, egy kicsit leülök. Úgy is ezer esztendeje már, hogy beszéltünk a major úrral. Oh, a major úr nagyon kegyes! Hogy ide üljek a pamlagra, maga mellé? Csak ezt a kosarat leteszem elébb. Nincs benne semmi, csak egy kis tojás; magam vásárlok be mindent, mert ha cselédre bízza az ember, mindent drágábbra számít. Aztán ezek a mai világbeli cselédek olyan rátartiak! egy sem akarja a kosarat vinni az asszony után. Ez már derogál nekik. Hát ezért csak magam viszem a kosarat, s megyek bevásárolni. Nem szégyenlem én azt. Azért a ki ismer, tudja, hogy ki vagyok! Úgy-e major úr sem szól meg érte? Dehogy szól, hiszen mink olyan régen ismerjük már egymást. Emlékezik még rá, mikor a konyhában ott ült a major úr a vizes kannán, aztán főtt kukoriczát evett a sipkájából? Mikor annak a bohó leánynak arról beszéltem, hogy milyen lesz az a keresztelés? De nem arról beszéltünk ám, hanem egészen másról, mikor az őrnagy úr, még akkor csak hadnagy úr, betoppant. Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk? Hanem annak már épen egyezer-egyszáz esztendeje, s azóta sok nagy dolog történt a világban! No már micsoda nagy rettenetes eset volt ennek a Levetinczy úrnak a halála! Szegény Timéának azóta se éjjele, se nappala. Én azt hiszem, ez az asszony utána megy a férjének; pedig de kár érte, de áldott jó teremtés. Nem fogad el semmi férfilátogatót. Napjában százszor is odaáll Levetinczy úr nagy arczképe elé s elnézi sokáig; azután meg előveszi a legutolsó levelét, a mit azzal a nagy hallal küldött s végigolvassa. Néha nekem is elolvassa. S aztán azt kérdezi tőlem: «Te Zófi mama, nem találsz te abban valami különöst, hogy ez a levél olyan víg hangon van írva? Még azt is megirja, hogy tánczolt!» Jaj, szegény szép fiatal asszony, de sokat töprenkedik miatta. Úgy szánom szegény asszonykát, úgy kivánnám neki, hogy szánná el magát valami jó, becsületes férjnek kezét adni. Tessék elhinni, magamnak is van egy kis érdekem benne. Tudja, major úr, az Athalie leányom mindig azt mondja, hogy ha Timéa ahhoz az emberhez találna férjhez menni, a kit ő gondol, hát ő akkor egy napig sem maradna ennél a háznál, hanem férjhez menne a legelső emberhez, a ki megkéri. Nem nézné, úr-e, vagy paraszt? fiatal-e, vagy vén? nyalka-e vagy ripacsos? Egyszerre hozzá menne. Jaj, de senki se kivánná azt jobban, mint én! Nem azért, mintha akkor én is elmennék a leányommal, nem én, mert én akkor is Timéával maradnék. És ha Athalie lenne még egyszer valaha gazdag és Timéa lenne szegény, én még akkor is Timéával maradnék. Mert tessék elhinni, nem tudom már kiállni tovább a leányommal az együttlételt. Nem szép ugyan, hogy egy anya panaszkodik a tulajdon leányára, de én tudom, hogy ki előtt beszélek? Igaz, hogy én vagyok az anyja, én hoztam őt a világra. Jó gyerek is volt, míg a kezemből ki nem vették, míg az apja el nem kényeztette, míg a világ el nem forgatta a fejét. De most már csak olyan az életem vele, mintha a pokolban volnék. Minthogy senkije sincsen a világon rajtam kívül, a kin a mérgét kiönthesse, engem üldöz egész nap. Csíp, rúg, üt, a hol rám talál, alig merek már a konyhából előjönni miatta. Ha szólok hozzá akármilyen szépen, úgy tesz, mintha nem hallaná. Az asztalnál kinézi a számból a falatot, úgy hogy leejtem a villáról az ételt, mikor a szemét rám veti. Egész nap varrnom kell, a mit a ruháin készakarva eltép, hogy rongyosnak lássék. Éjjel meg nem hagy aludni. Odateszi a szemembe a gyertyát s reggelig olvas. Aztán nem hogy egyszerre kimetélné a könyvet, hanem minden lapot külön vág ki, úgy hogy ha én százszor elszundítok, százszor fölébredek a papirosserczegésre. S ha könyörgök neki, még kiölti rám a nyelvét. Egyszer aztán bedugtam a fülemet pamukkal, hogy alhassam tőle; akkor meg kapta magát s a reszelt tormát, a mit magának csináltatott a migraine ellen, a helyett, hogy a saját nyakára tette volna, felkötötte az én talpamra, úgy hogy csupa hólyag lett, mire felébredtem rá. De még mást is tett velem. Reggelre hol az egyik, hol a másik czipőmnek az orrába egy csomó csepűt dugott, úgy hogy estére már majd a körmöm esett le, csak úgy sántítottam. El nem tudtam gondolni, hogy vándorol a sántítás az egyik lábamból a másikba, míg rájöttem az okára. Ő meg csak nevetett. Aztán tudja jól, hogy én félek a kisértetektől; azért este felöltözteti a poroló fát, a seprőnyelet ijesztő alakoknak, odaállítja az ajtó mögé, hogy engem majd a nyavalya tör ki, mikor benyitok. A cselédek előtt úgy bánik velem, hogy azoknak semmi respectusok nem lehet irányomban. Mindig a szakácsnénak fogja pártját ellenemben. Oh, mennyi mindent kell nekem kiállanom! Legkeservesebben esik, mikor egy-egy nagy ünnepnapon előveszem az imádságos könyvemet, hogy majd imádkozom belőle; ő meg aztán odaül az asztalhoz átellenben, felteszi a két könyökét s az imádkozásom közé ilyeneket mond: «ördög, pokoltűz, gyehenna, döghalál, mirigy, pokolvar, rákfene, tűzvész, orgyilok, méreg, pusztulás, gyalázat, veszedelem, kárhozat, éjjeli kisértet szálljon le erre a házra, ámen!» Ez az ő imádsága az ő jótevőiért. És azután mikor szemben van Timéával, akkor meg olyan édes, olyan hizelkedő, úgy selypít, mikor vele beszél, oly alázatos. Uram, én félek már Athalieval egy szobában aludni. Szeretném már, ha beteljesülne egyszer az, hogy férjhez megy a legelső emberhez, a ki megkéri. S most épen volna neki egy szerencséje. Biz az csak Fabula János uram, a kinek tavaly meghalt a felesége s most özvegy ember. Biz az már nem valami fiatal ember, de derék, jómodú férfi, most vicecurátor lett; van negyvenezer forint értéke, el tud tartani egy asszonyt tisztességesen; a gyermekei mind nagyok már, egy sincs a háznál. Azzal bizony meglehetne Athalie nagyon jól; olyan szép háza van a megyercsi-utczán, mint akárkinek. Aztán esztendőn át nyolcz hónapig nincsen odahaza. Bizonyos vagyok felőle, hogy Athalie rögtön hozzámenne csak boszúból is, ha Timéa ahhoz menne, a kit én gondolok. Hej, de megnyugodnám akkor magam is! Én Timéánál maradnék. Hanem hát ebből persze nem lesz semmi, ha az «egyik» nem jön ki a házból, a «másik» meg nem jön oda a házhoz; az egyik ott szomorkodik, a másik itt búslakodik. No már hiszen én nem azért jöttem ide, hogy hírt hordjak, Isten mentsen, az nekem nem szokásom. De valamit, a mit a napokban megtudtam, még sem hallgathatok el. Tetszik tudni, én vetem meg minden reggel Timéának az ágyát. Ezt nem engedem másnak, azokat a szép csipkés vánkosokat dehogy engedném cselédkéznek érinteni. Hát valamelyik nap reggel, mikor a legalsó vánkost felemelem, mit találok alatta? Egy kardmarkolatot, az eltört pengével. Timéa ezúttal bizonyosan ottfeledte azt. Bizonyosan minden éjjel ott van az az eltört kard a feje alatt. Ott alszik vele. Mikor Athalienak ezt elbeszéltem, olyat csípett a karomon, hogy most is kék a helye s azt mondta, hogy megöl, ha ezt valakinek elmondom. Dehogy is mondom el, nem mondom én ezt senkinek. Hanem csak annyit mondok, hogy héj, ha annak a kardnak a volt tulajdonosa tudná, hogy mit kellene most neki tennie?

Ezt a hosszú magánbeszédet Zófi asszony végig elmondta, a nélkül, hogy megpihent volna közben, vagy az őrnagy által félbe hagyta volna magát szakítani.

Kacsuka úr végighallgatá a mondottakat s akkor így szólt Zófi asszonynak:

– Zófi mama, annak a kardnak a hajdani gazdája tudja, hogy mit kell neki tenni? Ha Levetinczyné asszony a férjétől elvált volna s szegényül, vagyontalanul maradt volna a világon, annak a kardnak a gazdája sietett volna neki kezét nyujtani. Most azonban Levetinczyné asszony gazdag özvegy, férje után milliókat örökölt, most annak a kardnak a volt gazdája szegény ember, nem mehet oda a gazdag hölgy kezét megkérni.

– Hej, de megváltozott hát akkor annak az úrnak a természete! sóhajta fel Zófi asszony. Mikor Athalieval járt jegyben, addig meg sem akart esküdni, míg a százezer forint le nincs számlálva az asztalára.

– Hm! Nem Athalienak az anyja volt-e az, ki azt mondta, ha Timéa szegénynyé lenne, Athalie pedig dúsgazdaggá, akkor is Timéával maradnék? Pedig ő Athalie anyja!

– Igaz. Én az anyja vagyok, mégis azt mondtam. Igaza van a major úrnak. No de hát, ha a kard hajdani gazdája nem tudja, hogy mit kell neki tennie, majd tudni fogja a mostani tulajdonosa.

Azzal Zófi asszony ezer bocsánatot kért, hogy ilyen sokáig alkalmatlankodott s másik ezret azért, hogy tovább nem maradhat itten, mert még százfélét kell bevásárolnia a piaczon.

Aztán vette a kosarát, kiosont a sasos kapun, s egyfélét sem vásárolt a piaczon, hanem egyenesen hazasietett.

DÓDI LEVELE.

Másfél év tölt már bele, hogy Mihály otthon volt a senki szigetén. Egy napra sem távozott el onnan.

Nagy dolga volt másfél év alatt. Dódit megtanította írni.

Gyönyörűségteljes munka az. Mikor a kis tudatlan a legelső ákombákot krétával a padlóra írja; diktálják neki a betüket: «írj egy L-et, aztán egy Ó-t, olvasd össze!» Milyet bámul rajta, hogy ebből ki lehet találni azt, hogy «ló», pedig ő nem rajzolt oda semmi lovat! És aztán mikor másfél év múlva már egy szépen meglineázott papiron egymásra dűlő betükkel irt névnapi köszöntőt nyujt át az anyjának.

Nagyobb mű ez, mint Cleopatra obeliszkje, teleirva hieroglyphokkal.

Mikor az első névnapi köszöntője Dódinak ott remegett Noémi kezében, Noémi szemében köny csillogott; azt mondta Mihálynak:

– Épen olyan irása lesz, mint neked.

– Hol láttad te az én irásomat? kérdé bámulva Mihály.

– Először is a Dódi elé irt mintákon. Azután meg a nekünk adott engedélylevelen, melyben a szigetet nekünk adtad; már elfeledéd?

– Igaz; hisz olyan régen volt.

– És te most nem irsz levelet senkinek?

– Senkinek.

– Már másfél év óta nem voltál ki a szigetből. Nincs semmi dolgod ott künn a világban?

– Nincs; és nem is lesz.

– Hát a mi dolgaid eddig voltak, azokkal mi lett?

– Meg akarod tudni?

– Szeretném tudni. Elszomorít az a gondolat, hogy ilyen eszes ember, a minő te vagy, itt van most bezárva e szűk helyre, e szigetbe, csak azért, mert minket szeret. Ha neked csak az az okod van, mindig itt lenni a szigeten, hogy minket nagyon szeretsz, úgy nekem fáj a te szerelmed.

– Jól van, Noémi. Én tehát el fogom neked mondani, hogy ki voltam én odakinn a világban; mit tettem ott; s miért akarok itt lenni? Tudj meg mindent. Majd ha a gyermeket lefektetéd, jöjj ki hozzám a veranda alá: ott el fogok mindent mondani. Fogsz borzadni is, fogsz ámulni azokon, a miket hallani fogsz. De végül mégis meg fogsz bocsátani nekem, mint a hogy megbocsátott Isten, midőn ideküldött.

Noémi az estebéd után lefektette Dódit, s aztán kijött Mihályhoz s leült melléje a nyírfából tákolt lóczára, kezét Mihály karjába akasztva.

A tele hold odavilágított a lugas levelei közül reájuk: most már nem a kisértő csillag, nem az öngyilkosok jégparadicsoma, hanem egy ismerős jó barát.

És aztán Mihály elmondott mindent Noéminek, a mi vele történt a világban.

A rejtélyes vendég hirtelen halálát a hajón: a hajó elsülyedését, a megtalált kincseket.

Elmondá neki, mily végtelen gazdag ember, mily hatalmas úr lett ő a világban; hogy hordták kincseit a hajók a föld egyik oldaláról a másikra; hány hajója, hány háza volt, milyen nagyra volt becsülve!

Hogyan vette el Timéát?

Lerajzolá azután előtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e szenvedésekért osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi előtt Timéáról, mint egy szentről. És mikor elmondta előtte igaz őszinteséggel azt az esteli jelenetet, a melyen ő Timéára a házi rejtekből rálesett, hogy védte férjét a nő a rágalom ellen, hogy védte kedvese ellen, hogy védte saját szive ellen: ah! akkor Noémi úgy zokogott, úgy siratta Timéát…

És aztán elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie önmagának e szörnyű helyzetben, melytől nem tudott szabadulni, lelánczolva egy helyen világi állása, vagyona, Timéa hűsége által; vonzatva máshova szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, – akkor úgy vigasztalta őt Noémi szelid csókjaival.

És végül mikor elbeszélte előtte azt a rettenetes éjszakát, melyen a kalandor megjelent puszta kastélyában, egész odáig, a hol a kétségbeesés a sír partjára vitte, a midőn már lenézett a hullámba s a midőn a víztükörből egyszerre saját képe helyett üldözője halott arcza tekintett rá szemközt s az istenkéz egyszerre összecsukta előtte a nagy jégsír nyilását, ah, akkor Noémi oly erőszakkal ölelte őt keblére, mintha vissza akarná őt tartani, hogy a sírba bele ne essék…

– Tudod már most, hogy mit hagytam ott a világban s mit találtam itt? Megbocsáthatsz-e nekem azért, a mit szenvedtél miattam, a mit vétettem ellened?

Noémi csókjai, könyei feleltek.

Az elbeszélés sokáig tartott, a rövid nyári éj el is mult azalatt, egészen megvirradt, midőn Mihály elvégzé élte történetének meggyónását.

Feloldoztatott!

– Ezzel kifizettem minden adósságomat! monda Mihály. Timéa megkapta birtokomat s megkapta szabadságát. A kalandor az én öltönyeimet viselte, tárczám is nála volt; azt helyettem fogják eltemetni s Timéa özvegy lesz. Te hozzád pedig elhoztam a lelkemet, s te elfogadtad azt. – Most már ki van egyenlítve minden.

Noémi karját Mihály karjába öltve, bevitte őt a szobába, s odavezette az alvó gyermekhez.

A gyermek felébredt a csókokra, felnyitá a szemeit, s a mint azt látta, hogy reggel van, első dolga az volt, hogy térdre állt s kezeit összetéve elkezdé reggeli imáját:

«Isten, áldd meg jó apát, jó anyát!»

… Minden ki van már fizetve, Mihály!…

Egyik angyal a sírod fölött, másik angyal az ágyad fölött imádkozik, hogy boldog légy…

Noémi felöltöztette a kis Dódit s aztán hosszasan mélázva tekinte Mihályra. Idő kell ahhoz, a míg azt fel birja fogni, a miket tőle hallott.

Pedig a nőknek olyan gyors elméjük van.

Egyszer azt mondá Noémi – férjének:

– Mihály! te egygyel mégis adós maradtál a világban.

– Mivel? És kinek?

– Timéának maradtál adósa azzal a titokkal, a mit az a másik nő fedezett föl előtted.

– Minő titokkal?

– Azzal, hogy az ő szobájába egy rejtekajtó nyilik. Ezt tudatnod kellett volna vele. Hisz azon a rejteken akárki bejuthat hozzá, – mikor alszik, mikor egyedül van.

– De hisz azt a rejteket nem ismeri senki Athalien kívül.

– Hát nem elég az?

– Mire gondolsz?

– Mihály! Te nem ismersz minket. Te nem tudod, hogy ki az az Athalie? de én tudom. Most megsirattam Timéát, mert szenved; – mert téged nem szeret; – mert te az enyim vagy; – de ha azt érezné irántad, a mit ama másik férfi iránt, s ha te engem megvetnél ő miatta, mint az a férfi azt a másik leányt: oh! akkor az Isten őrizzen attól a gondolattól, hogy valaha alva lássam őt magam előtt.

– Noémi, te engem megrettentesz.

– Ilyenek vagyunk. Hát te ezt nem tudtad? Siess tudósítani Timéát erről a titokról. Én azt akarom, hogy Timéa boldog legyen.

Mihály megcsókolta Noémi homlokát.

– Kedves jó gyermek te! Én nem irhatok Timéának, hisz irásom megismerné s akkor ő nem lehet az én özvegyem, s én nem lehetek a te feltámadott halottad, a te paradicsomod üdvözültje.

– Megirom neki én.

– Nem! Nem! Nem! A te irásod nem megy ő hozzá. Aranynyal, gyémánttal elárasztottam őt; de te tőled egy betüt sem szabad neki kapni. Azok már az én drágaságaim. Timéától nem hoztam el Noéminek semmit. Noémitől sem adok Timéának semmit. Te nem szólíthatod meg ezt az asszonyt.

– Jól van, szólt Noémi mosolyogva. Tudok én még egy harmadik embert, a ki irhat Timéának. Megirja a levelet Dódi.

Timárt elővette a nevetés erre a szóra.

Annyi tréfa, annyi gyönyör, annyi gyermekes bohóság, annyi fenkölt dicsekedés, annyi komoly méla gondolat volt ebben a szóban: irja meg a kis Dódi Timéának, hogy őrizze magát a veszélytől!

A kis Dódi… Timéának!

Timár nevet; – a könyei csorognak.

S Noémi komolyan vette a dolgot. Ő maga eléje irta Dódinak a lemásolandó levelet s a komoly sorokat szépen leirta a gyermek a vonalozott papirra, egy hibát nem ejtett benne. A tartalmát nem is értette még.

Noémi szép sötét violaszín tintát adott neki a levéliráshoz: fekete málvalevélből volt az főzve s a levelet lepecsételte fehér szűzviaszszal, s minthogy czimeres pecsétnyomó nincsen a háznál, sem pénz, a mivel a viaszt lenyomtassák, Dódi fogott egy szép aranyzöld bogarkát, azt ragasztá oda a viasz közepébe: ez volt a czímer.

A levelet rábizták a gyümölcsárusra, hogy tegye postára.

A kis Dódi levele elment Timéához.

TE ÜGYETLEN!…

Timéának még egy másik naptári neve is volt: Susanna. Az elsőt anyjától kapta, ki görög nő volt, a másodikat a keresztségben nyerte. Ezt használta hivatalos okmányokon, mint névaláirást s ezt tartotta fel mint nevenapját.

Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni. Rokonok, ismerősök hivatlanul, sőt kötelességszerűen sereglenek a megtisztelt névünneplő házához, a hol kész vendégség vár mindenkire. Nehány előkelőbb ház azonban azt a szokást hozta be, hogy a megünnepelt családi névnapok estélyeire nyomtatott meghivókat küldözött szét. Ez már egy kis aristocratia; mert ez által ki volt mondva az, hogy a kik meghivót nem kaptak, azok a jó kivánságaikat tartsák meg maguknak.

Susanna napja kétszer is esik egy esztendőben; Timéa a télit tartotta fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghivók előtte egy héttel szétküldettek.

A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. «Timéa» benne sincs a komáromi naptárban, sem a Trattner-Károlyi nemzeti kalendáriumában, egyéb naptár pedig abban az időben még nem termett ezen a vidéken. Nagyon utána kellett annak járni, a ki meg akarta tudni, micsoda napjára esik az évnek «Timéa?»

A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol volt.

És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép virágbokrétát csupa fehér rózsákból szent Timéa napján. Ki küldte azt? nem volt mondva. A postán érkezett, katulyába pakolva.

A Susanna napi estélyekre, míg Timár «élt», Kacsuka úr rendesen kapott meghivót, a mit azután rendesen a kapusnál átadott névjegyével szokott viszonozni. Az estélyre nem ment soha.

Ebben az évben a Susanna napi estély is elmaradt. A hű Susanna gyászolt.

Hanem azon a szép májusi nap reggelén, a melyen Timéa fehér rózsái meg szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött inasa egy levelkét hozott Kacsuka urnak, melyet az őrnagy felbontva, a szokott fényes papirra nyomtatott meghivót találta benne; de nagy bámulatára nem Levetinczy Susanna, hanem Levetinczy Timéa volt a meghivóra felülirva, s a névnapi meghivás a mai napi estélyre szólt.

Kacsuka úr nem értette ezt a dolgot. Micsoda ötlet ez Timéától? Az egész komáromi világot felháborítani azzal, hogy a jó kálvinista Susanna helyett a régi görög Timéát ünnepli meg az idén? de még sokkal inkább azzal, hogy az ünnepély reggelén hivja meg magához az nap estére az egész társaságot? Hisz ez minden civilizált fogalommal diametraliter ellenkezik.

Kacsuka úr úgy vélekedett, hogy ezuttal erre a meghivásra el kell menni.

Este úgy intézte a dolgot, hogy ne legyen a legelső vendégek között, fél kilenczre volt híva, fél tizig várt; akkor ment oda.

Mikor az előszobában az inasnak átadta a kardját és köpenyét, azt kérdezte tőle, hogy vannak-e már itt sokan? Az inas azt felelte rá, hogy senki sincs.

Az őrnagy megdöbbent. A többi meghivott vendégek bizonyosan megnehezteltek, összebeszéltek, hogy senki se jöjjön el.

Ezt az aggodalmát még jobban megerősítette az, hogy mikor az előszobából a terembe belépett, a csillárokat mind meggyujtva találta, minden szobát végig ünnepélyesen kivilágítva, mint mikor nagy társaságot várnak.

A szemközt jövő komorna utasítá, hogy úrnője legelső szobájában van.

– Ki van nála?

– Egyedül van. Athalie kisasszony mamájával mai nap kikocsikázott Fabula úr jószágára, az most nagy halebédet ád.

Most meg már épen nem értette, hányadán van Kacsuka úr? A névestélyen nem hogy vendégek volnának, de még a háziak is itthagyták az urnőt.

De még több talányon is keresztül kellett mennie.

Timéa elfogadó-szobájában várt reá. S ehhez a vidám estélyhez, ehhez a körülvevő pompához Timéa most is feketébe volt öltözve.

Gyászol és névestélyét üli. Fekete ruha, aranyos csillárok, ezüst kargyertyatartók fénye közepett.

Hanem az urnő arcza ismét nem felelt meg a gyászruhának. Timéa arczán üde mosoly volt és halavány pir. Nyájasan fogadá egyetlen vendégét.

– Ah! ön ugyan soká váratott magára! szólt kezét nyujtva.

Az őrnagy hódolattal csókolá meg e kezet.

– Én ellenkezőleg attól tartok, hogy első vendég vagyok.

– Ah, dehogy! Mindenki itt van már, a kit meghívtam.

– Hol? kérdé az őrnagy elámulva.

– Itt az étteremben; már mind az asztalnál vannak, csupán önre vártak.

Azzal a bámuló férfi karjába akasztva kezét, odavezette őt az étterem szárnyajtajához, s felnyitá az ajtót előtte.

Most azután igazán nem tudta az őrnagy, hogy mit gondoljon.

Az étterem is ragyogott az asztalon meggyujtott viaszgyertyáktól, mik pompás ezüst ágbogas tartókban égtek, s egy hosszú asztal végig meg volt terítve, tizenegy teriték ugyanannyi rococo támlásszékkel; – hanem az asztalnál nem ült senki.

Egy ember sem.

Hanem a mint az őrnagy az asztalon végignézett, – akkor aztán értett mindent s mentül jobban megértette a rejtélyt, szemeit annál jobban ellepte a köny.

Kilencz teriték előtt a pompásan feldiszített asztalon egy-egy fehér rózsabokréta állt, üvegharanggal letakarva; a legutolsó még friss, ma szakított virág, a többiek aszu, halavány, száraz rózsacsokrok.

– Ime itt vannak azok mind, a kik engem Timéa napján meg szoktak köszönteni, évről-évre; ezek az én Timéa-napi vendégeim. Kilenczen vannak. Akar ön tizedik lenni közöttük? Akkor mind együtt lesznek, a kiket erre a napra meghívtam.

Az őrnagy szótlan boldogsággal szorítá a szép kezet ajkaihoz. Aztán eltakarta kezével szemeit.

– Az én szegény rózsáim!…

Timéa nem tiltotta neki, hogy ismételve megcsókolja kezét: tán többet is engedett volna. De az a gyász főkötő olyan nagy akadály. Timéa vette azt észre.

– Akarja ön, hogy ezt a gyászfőkötőt felcseréljem mással?

– Attól a naptól kezdek el élni.

– Mondjuk, hogy majd igazi névnapomon, a mit mindenki tud.

– Ah! az végtelen messzeség.

– Ne ijedjen meg. Van nyáron is Susanna-nap; azt fogjuk megtartani.

– Még az is távol van.

– De nem örökkévalóság már. Nem tanult ön tűrni! Lássa, nekem idő kell rá, hogy hozzá tudjak szokni az örömhöz. Az nem megy egyszerre. Elébb meg kell tanulnom, hogyan kell a boldogságot reményleni? Elébb álmodnom kell róla. Addig is minden nap láthatjuk egymást; elébb csak egy perczre, azután kettőre, végül örökké. Ugy-e, jól lesz így?

Az őrnagy nem mondhatott ellent, olyan szépen kérték.

– No és most vége van a vendégségnek; sugá Timéa. Ugy-e, meg van ön elégedve? A többi vendégek már aludni akarnak menni. Térjen ön is haza. De várjon elébb. Utolsó névnapi köszöntőjéből egy szót visszaadok.

Azzal leszakított az üde rózsabokrétából egy félig nyilt virágot, azt alig láttatva, ajkaihoz érinté s az imádott férfi gomblyukába tüzte. Hanem az elébb odaszorítá ajkaihoz azt a rózsát, azt az egy szót, s hogy rím legyen belőle, ő is megcsókolta azt…

Mikor az őrnagy eltávozott s visszatekintett az utczáról a Levetinczy-ház ablakaira, már akkor azok mind sötétek voltak. Ő volt az utolsó vendég…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Timéa tanulta lassan azt a tudományt, hozzászokni a boldogság reményéhez.

Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a háznál; de biz az őrnagy nem igen tartotta meg a rendeletet az először egy percz, azután két percz számtani haladásáról.

A menyegző napja az augusztus havi Susanna-napra volt kitüzve.

Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában; elfogadta Fabula uram jegygyűrűjét. Hát biz az nem első eset, hogy derék özvegy emberek szép fiatal leányt kapnak feleségül. Sőt inkább az ilyenről már be van bizonyítva, hogy jó «asszonytartó» ember, s inkább nőül lehet hozzá menni, mint holmi inczifinczi ifju gavallérhoz, a ki még nem tette le a rigorosumot.

Áldás legyen a frigyükön!