Part 16

Kimegy a kastély erkélyére s karjait mellén összefonva, nézi, mikor az az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.

A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül s odavilágít a kastély falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó czélpont valakire nézve, a ki őt le akarja lőni.

Krisztyán Tódor ott halad el az erkély alatt s feltekint rá.

A bukfenczezéstől felszakadt a hegedés homlokán s egész arcza véres tőle.

Timár tán azért állt oda, hogy majd ez a dühös ember most boszuból meg fogja őt lőni?

De az megáll előtte és elkezd hozzá hangnélküli szavakat beszélni. Épen mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak! Csak taglejtéssel beszél. Egyik lába sántit az eséstől. Balkezével ráütöget a jobbjában tartott puskára, s azután tagadólag rázza a fegyvert s öklével sujt Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja: «nem így öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!»

Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkiséri őt szemeivel a hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utána bámul, mikor már csak egy fekete pontot lát előre haladni az ezüst jéglapon, a magas hegyorom kettős tornya irányában.

Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felől jő.

Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzudul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zugását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba s kihányja a tulsó partra. S néha félóra mulva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsolt előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet, sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha elkárhozott szellemek sirnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpört a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket, a kik így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?

E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzugás közé. Olyan ordítás, a milyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő, csillagokat megreszkettető kiáltás. Néhány pillanat mulva a kiáltás újra rémlik, de rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.

Az is tova enyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zugnak többé, s a jéglapon s a jégtáblákon fütyülő szél hangja egy enyészetes harmoniában vész el a távolban. Az ég kitisztul és csendes lesz minden.

Timár szivében is csendes volt már minden.

Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé.

Futott, a mig futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja nincsen.

Egész élete végigfutott előtte, mint egy álom, s tudta, hogy most már fel fog ébredni belőle.

Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a Sphinx rejtélye, a mint ki van találva, meghal az…

Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt és Noémi előtt!

Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva.

Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, a melyben az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, a mit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?

S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe valaha Dódit?

Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Ugy van, a hogy az az ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő; eltagadni nevét, miként ő; lappangva bujdokolni városról-városra, miként ő! Körülfutni a földet.

De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek majd lakni azok, a kik erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi. Oda mennek, a hol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja keresni a senki szigetét s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a hideg csillagra.

Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg sírhegyek közül: «ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!»

Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral beszélt.

A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tűzre, hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét és kiment a házból.

A Balaton felé vette útját.

A fél hold bevilágította az óriási jégtükröt. A jégmezőre sütő jégnap…

«Jövök, jövök! mondá Timár. Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám? Ha hívtál, ott leszek.»

Egyenesen a rianás felé vette útját.

Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok által felállított jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről figyelmeztettek rá minden jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.

Mikor egyikéhez a vészt jelző szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt és kalapját levéve, feltekintett az égre.

Évek multak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy lény, a ki a csillagokat forgatja s a férgeket kikölti; s a ki egy lényt teremtett, mely vele daczol: embert.

Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.

«Örök hatalom! Előled futok s te hozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de én mást akartam; s most im ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhödöm azért mert annyit boldogtalanná tettem, a kik engem szerettek, s a kiket én enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek: egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz ő hozzájuk is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem pedig adj át a te boszuálló angyalaidnak. Én elkárhozom és elhallgatok!»

Letérdelt.

A Balaton élő hulláma zajgott a rianás partjai között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja felszinét, olyankor is felháborog és zajlik a rianások közt, mint a tenger.

Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint a hogy megcsókolja az ember édes anyját, mikor hosszú útra készül, mint a hogy megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná vele.

S a mint a hullámhoz lehajol, ime, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül.

Egy emberfő arczczal fölfelé fordulva…

A fölfelé fordult arcznak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete kendő volt átkötve, a másik szem vérszinüen, mereven, kőhidegen bámult maga elé; a nyitott szájon ki- s bejárt a hullám.

A fantom ismét visszasülyedt a víz alá.

Két percz mulva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arcz újra felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.

Aztán még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképen eltünt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült ujjakkal merült föl egy perczre a víz alul.

Timár félőrülten szökött fel térdéről, a rémlátás után bámulva.

Úgy tetszett neki, mintha az maga után hivná!

A rianás két partja közt harsogott az élő hullám.

És ismét hangzott a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők sudarai fölött végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És ujra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen, s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.

Timár reszketve omol arczra a rengő jégtükör fölött.

KI JÖN?

A zuzmara ezüst erdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden galyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zuzt, minden galy kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegből volna; a galyakat, mint a szomorú fűz ágait, aláhuzta a jégdiszítmény, s ha a szellő végigfuvall a kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.

A vastag, dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, a hol Teréza nyugszik. Ez Noéminak mindennapi útja a kis Dódival.

Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.

Este van. Noémi meggyujtá a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik s nyög, mint egy ember.

– Anyám, szól egyszer a gyermek, hajtsd ide a fejedet, sugni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.

– Nem érti az azt, Dódikám.

– Oh, megérti bizony, mindent megért! Hát mondd csak, meg fog Almira halni?

– Bizony meg, kedves kicsikém.

– Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?

– Az Isten.

– Erős az az Isten?

– Mindenkinél erősebb.

– Még apánál is?

– Apának is ő adja az erőt.

– Még annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.

– Ne félj, én nem engedlek elvinni.

– Hátha megöl mind a kettőnket?

– Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.

– Almira is?

– Az nem.

– Miért nem?

– Mert ő állat.

– Hát az én kis pacsirtám?

– Az sem.

– Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.

– De a mennyország magasabb, mint a hová ő tud repülni.

– Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn maradok az apámnál, meg a pacsirtámnál.

– Maradj, szívem, maradj.

– Ugy-e, ha az apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?

– A rossz ember elfutna ő előle.

– De hát mikor jön vissza apa?

– Még a télen.

– Honnan tudod?

– Ő mondta.

– S a mit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?

– Nem, fiam, az mind igaz, a mit ő mond.

– De hiszen már itt van a tél.

– Ő el is fog jönni nem sokára.

– Oh! csak Almira meg ne halna addig!

A gyermek fölkelt a kis zsámolyról s odament a nyögő ebhez.

– Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj itt. Csinálok neked majd szép házat nyáron diófából; a milyent apa csinált minekünk. Minden ételből, a mit kapok, meghagyom a felét neked. Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem eresztem be többet azt a rossz embert, a ki téged meglőtt. Ha hallom, hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyul a kezével, elvágom a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.

Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez s farkával csendesen verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette volna, a mit hozzá beszéltek.

Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba mélázott.

Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat kiáltá be ablakán:

«Még egyszer visszajövök, s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az ember, a kit te szeretsz!»

Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, a kit ő szeret?

Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint a minek látszik? Mit fog felőle mondhatni amaz ijesztő kisértet, a ki előkerült a föld tulsó oldaláról? Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, a hogy Noémi mondá: «Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk!»

Noémi nem gyönge szivű. Vadonban növekedett, önerejében bízni megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit. Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony kezében veszedelmes a vas!

A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben – a kutya ellen! Van körme, van foga hozzá.

Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre!

Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.

A hogy a sors akarja!

Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!

– Almira, mért nyögsz olyan nagyon?

A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből s nyakát felnyujtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szükölt, nyihogott, s körmeivel kaparta a földet; de a mi hangot tudott adni, az csak egy rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?

Az állat valakinek közeledtét érzi.

Ki jön?

A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?

Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre közelednek.

Ki jön?

Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni akar, de nem bir; Noémi felszökik a lóczáról, jobbjával mellkendője alá nyul, s a kés markolatát kezébe szorítja.

Ki jön?

Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.

Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már megismeri mind a három. «Apa!» kiált fel Dódi kaczagva. Noémi az éles késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két lábára és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.

A jövő perczben egymás ölében vannak:

Mihály, Noémi, Dódi.

Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik és meghal.

– Nem hagysz el bennünket többé! rebegi Noémi.

– Ne hagyj itt bennünket többé! könyörög a kis Dódi. Mihály odaszorítja mindkettőt szivéhez, s könyei csorognak a szeretett arczokra.

– Soha, – soha, – soha!…

A HULLA.

A késő márcziusi napok vetették végét ez évben a szigorú télnek. Egy meleg esős déli szél felporhanyította a Balaton jegét, s azután egy erős északi szél felszakgatta azt és áttorlasztotta a somogyi partokra.

Az olvadó jég között a halászok egy hullát találtak.

Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arczvonásokat nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb biztossággal lehetett következtetni kilétére.

Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes balatoni halászat óta, melyen a fogas-királyt is kifogták, oly rögtön eltünt, s a kinek visszatértére oly régen vártak már odahaza.

A hullán megismerhetők az eltünt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse; inggombjai s a névelőbetük az ingbe himezve. Ismétlő órája ott van mellénye zsebében; azon egész neve van zománczczal beégetve. De a mi a legjobban bizonyít azonossága felől, tárczája is ott van belső zsebében; a tárczában százas és ezres bankjegyek, a hogy egy csomóban voltak, még jól felismerhető rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös himzés: hit, remény, szeretet, Timéa saját kézimunkája.

Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem azokról már lemosott minden irást a víz. Hiszen négy hónap óta volt a vizek alatt.

Egyidejűleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczi úr kétcsövű fegyverét is, a mi hálójukba beléakadt. S ez azután tökéletesen kimagyarázta az egész esetet.

Az öreg Galambos jól emlékezett már most mindenre.

Ő neki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és farkasok előjönnek a berekből a léekre, akkor ő a puskával kimegy és meglő közülök egynehányat.

Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arczába vert, nem vette észre a rianást, s szerencsétlenül belebukott.

Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy ő hallotta is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymásután.

Hogy ilyen véletlenül kellett elveszni olyan derék, nevezetes embernek!

Timéa, a mint az első hírt vette ez esetről, azonnal leutazott személyesen Siófokra s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál.

Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig birták magához téríteni. Azért mégis helyt állt. Jelen volt, mikor a roncsolt maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott jegygyürűje felől, hanem azt nem tudták neki előadni. Ujjai hiányzottak a tetemnek.

Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a felekezettől kitelő egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete posztóval bevont s a czímerekkel ékesített templomban. A pápai főtanoda énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonynyal bevont koporsóra ezüst szegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót a városi senátorok és megyei táblabirák emelték a gyászszekérig. Felül rá volt téve a nemesi kard és a babérkoszorú, a magyar szent István-rend, olasz szent Móricz-rend, s a braziliai Annunziata-rend jelkeresztjei. A szemfödél ezüst bojtjait az alispánok vitték, a czímeres fáklyákat a gyászszekér két oldalán előkelő uraságok, a koporsó előtt vonult az összes iskolai fiatalság, a papok és theologusok, a czéhek zászlóikkal, a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa dübörgésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arczával, kisírt szemeivel, az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még ő felsége is küldött egy megbizottat, ki a nevezetes halott utolsó kiséretében részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang és minden embercsoport azt zúgta felőle, hogy most egy olyan nagy embert temetnek el ebben a városban, a milyen nem fog itten születni tán soha több: jóltevője a népnek, dicsője nemzetének, hű férje nejének, alapítója sok nagy intézetnek.

Az «arany ember» száll alá a földbe.

Végig a városon a távol temetőig gyalog kiséri őt ki asszony, férfi, gyermek.

Athalie is ott van a kiséretben.

Mikor a koporsót a nyitott kriptaajtón leviszik, a legközelebbi jó barátok, rokonok, tisztelők oda is lemennek a megsiratott férfi után.

Ott van Kacsuka úr is, az őrnagy.

A szűk lépcsőn olyan közel szorúl össze Timéával és – Athalieval.

Mikor a kisérők visszatérnek a sírboltlépcsőn, Athalie leveti magát a koporsót rejtő fülke elé és azt kivánja, hogy temessék el most már őtet is.

Szerencsére ott van Fabula János uram is, a ki felkarolja a földről a szép hölgyet s felviszi az ölében a napvilágra, s aztán megmagyarázza a bámuló népségnek, hogy nagyon szerette ám a kisasszony a megboldogult urat, az ő valóságos második édes atyját.

Félév múlva elkészült a pompás síremlék, gránittalapzattal, melyre aranybetűkkel van felvésve az emlékirat: «itt nyugszik. Nagyságos. nemes. és. vitézlett. Levetinczy. Timár. Mihály. úr. kir. tanácsos. több. tek. vármegyék. táblabirája. a. sz. István. sz. Móricz. és. Annunziata. rendek. lovagja. a. nagy. hazafi. igaz. keresztény. példás. erényü. férj. szegények. atyja. árvák. gyámola. iskolák. fentartója. egyház. oszlopa. siratják. mind. kik. ismerték. gyászolja. örökké. hü. hitvese Susánna…»

A gránittalapon áll egy alabástrom-szobor, egy nő, ki egy hamvvedert ölel át karjaival. Mindenki azt mondja rá, hogy az a szobor Timéa hasonmása.

És Timéa mindennap kijár a temetőbe, friss koszorút akasztani a sírkő párkányára, s saját maga öntözi meg a virágokat, mik a sírkő rácsozatán belül olyan szépen illatoznak. Megöntözi permeteg hűs vízzel, megöntözi forró könyeivel…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Krisztyán Tódor sem hitte volna, hogy valaha ilyen nagy tisztesség éri holta után…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

ZÓFI ASSZONY.

A szép özvegy nagyon komolyan vette a gyászt. Nem ment sehová társaságokba s nem fogadott házánál társaságot. Csak fekete öltönyben lehetett látni az utczán, sürű fátyollal az arcza előtt.

A komáromi közvélemény kiszámította, meddig kell ennek tartani? Mely napon volt Timár úr szerencsétlen halála? Onnantul egy esztendeig. Az épen télre esik. Aztán jön a farsang. De bizony Timéa csak azután is megtartotta a gyászt, s nem ment el a tánczvigalmakba. Ekkor aztán más évfordulót tűzött ki a komáromi közvélemény. Bizonyosan Timár úr temetése napjától számítja Timéa a gyászévet, mert hiszen akkor kezdődött özvegysége. Ez a határidő is elmúlt; már a tavasz is eljött, és Timéa még mindig nem tette le a gyászruhát, és nem fogadott magánál társaságot.

A közvélemény ekkor aztán türelmetlenkedett: hát meddig fog ez már így tartani?

Legnagyobb botrány volt az, hogy férfilátogatókat épen nem fogad el.

Egyszer korán reggel a hetivásáros néptömeg közt Zófi asszony őgyeleg alá s fel, karján egy füles kosárral, s csirkére alkuszik a kofákkal. Azaz, hogy úgy tesz, mintha csirkére alkudnék, voltaképen pedig nem vásárol semmit, nagyon drágál mindent; hanem azon mesterkedik, hogy a nagy alkudozás közben hogyan osonhasson be az Angliába észrevétetés nélkül? – Az Angliából azután, a barátságos lycium-kerítés oltalma alatt egy nagyot kerül, folyvást szanaszét tekingetve, ha nem látja-e meg valaki? míg végre egyik kijárónál hirtelen átsurran s besompolyodik egy kis magánosan álló háznak a kapuján, a mire nagy kétfejű sas van festve.

Ott még mindig Kacsuka úr lakik. Őrnagy korában sem hagyta el a hadnagykori szállását: nem volt nagyobbra szüksége.

A kapu is nyitva van, a kis szoba ajtaja, ablaka mind nyitva van. A katonatisztek nem szoktak félni a tolvajoktól, a mire két okuk van.

Zófi asszony egyedül találja Kacsuka urat, ki épen nagyszerű erődítvényi munkálatok átvizsgálásával foglalkozik.