Part 15

– De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre. Egy napon nagyon rossz kedvem volt, a miatt, hogy még sem jöttél haza, s a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba ficzkó pofon ütött. Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy tisztelettelen szót elejtettem s a kapott leczkét meg fogom becsülni. Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba ficzkó még azon felül arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember épen a fehér arczú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg a madonna férjének becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, a mi csak te veled történhetik meg az életben, arany ember. Hanem én köszönöm a szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.

A szökevény felhúzta a homlokáról a fekete selyem köteléket, mely alatt egy hosszú sebhely látszott meg, elpiszkult tapaszszal összefoglalva. A tapasz szélein túl terjedő mérges vörösség mutatta, hogy a seb most is gyuladásban van. Timár borzadva nézett rá.

Krisztyán Tódor ujra szemére húzta a takaró kendőt s cynicus humorral mondá:

– Ez az emlék a Nro III, a mit a bőrömön viselek a te barátságodért. No de jól van. Annál több áll a tabella «Haben»-en a számomra. Komáromban ez eset után többé nem maradhattam. A dolog feltünést okozott, s én könnyen kellemetlen kérdezősködéseknek lehettem volna kitéve, ámbár a mi becsületes táblabiráink felől világ végeig ellappanghat az ember ez országban, a mire élő példák vagyunk mi ketten.

A szökevény büszke volt erre a jó ötletére.

– De hát különben is el akartam menni Komáromból, mert már meguntam, hogy hazavárjalak. Megállj, mondám, tudom én, hogy hol vagy te? Én tudom azt, hogy miféle külföld az, a hol te az ország sorsát intézed? Nincs az semmi ismeretes világrészben, mert az a senki szigetén van. Megyek utánad oda.

Timár ennél a szónál indulatosan kiáltott fel:

– Te ott voltál a szigeten!

Reszketett a haragtól és az ijedelemtől.

– Ne ugrálj, barátom! csitítá őt a kalandor. Ez a fegyver meg van töltve, s ha mozdulsz, el talál sülni, én aztán nem leszek az oka. Különben is nyugtasd meg magadat. Az én bajom lett az is, nem a tied, hogy odamentem. Oh! mindig én fizetem meg helyetted a tánczmulatságban a belépti dijat. Ez már olyan, mint a tizparancsolat. Te tánczolsz, én meg fizetek. Te lefekszel én helyettem az ágyra, engem meg kidobnak te helyetted az ajtón. Hogy minek mentem én a senki szigetére? Hát annak, hogy téged ott találjalak. Te pedig már akkor eljöttél onnan. Én nem találtam ott egyebet, mint Noémit, meg egy kis porontyot. Ej ej, Mihály barátom, ki nézné ki belőled ezt a hamisságot? De csitt! Ne szóljunk felőle senkinek. Dódikának híják, ugy-e? Kedves kis okos gyermek. Hogy félt tőlem azért, hogy a fél szemem így be van kötve. Noémi is nagyon megijedt tőlem, az igaz. Csak kettecskén voltak az egész szigeten. Mennyire sajnáltam, mikor megtudtam, hogy a jó Teréza mama meghalt. Áldott jó teremtés volt. Bezzeg, ha ő még otthon lett volna, majd engemet is másképen fogadtak volna. De képzeld, az a Noémi még csak le sem engedett ülni a háznál. Azt mondta, hogy fél tőlem ő is, és Dódi még jobban: csak ketten vannak az egész tanyán. «No hisz épen azért jöttem én, hogy legyen valaki, a ki megőriz benneteket, egy férfi a háznál.» Közbevetőleg mondva, mit adtál te ennek a leánynak inni, hogy ez olyan szép lett? Igazán olyan gyönyörű teremtés lett belőle, hogy az embernek a szíve megmozdul rá. Ezt nem is késtem neki megmondani. Ekkor aztán igyekezett csunya képet csinálni. Én tréfálni akartam vele. Azt mondtam neki, hogy illik-e a vőlegényre ilyen vasvilla-szemeket vetni? Akkor csavargónak nevezett s azt mondta, hogy takarodjam a házából. Én azt mondtam neki, hogy elmegyek, de akkor őt is magammal viszem, s valahogy át találtam karolni a derekát.

Timár szemei szikrákat szórtak.

– Csak maradj ülve, pajtás: nem a te bajod ez, hanem az enyém; akkor ez a leány egy akkora pofont adott az ábrázatomra, hogy az őrnagytól kapottal kétszer felért; de a históriai igazság kedveért meg kell mondanom, hogy a másik pofámra adott, mint az őrnagy, s így a symmetria helyre lett ütve.

Timár arcza nem birta megtagadni valami derengését az örömnek.

– Ago gratias! Ez is az enyim volt. Hanem ekkor komolyan megharagudtam ám. Asszonyokkal verekedni nem szokásom. El van ismerve felőlem, hogy a nőnemnek feltétlen tisztelője vagyok. De boszú és elégtétel után vágytam. «No hát megmutatom, hogy azért is velem fogsz jönni, ha itt nem engedsz maradni; majd követni fogod ezt». Azzal megkaptam a kis Dódit kezénél fogva, hogy magammal viszem.

– Átkozott! kiálta fel Timár.

– Nonono, barátom! Egyszerre csak egyikünk beszéljen! Majd mindjárt rád kerül a sor, s akkor beszélhetsz még sokat is; de elébb hallgasd végig, a mit én mondok. Nem jól adtam elő, hogy csak ketten voltak a háznál, mert hárman voltak; az az átkozott fenevad, az Almira is ott volt, ott feküdt az ágy alatt s az egész idő alatt úgy tett, mintha rám sem ügyelne. Mikor a gyermek sikoltani kezdett, a czudar dög egyszerre előrohant az ágy alul, a nélkül, hogy valaki hívta volna s nekem ugrott. Hanem én is szemmel tartottam a ficzkót, s kirántva zsebemből a pisztolyomat, keresztüllőttem ő nagy kutyaságát.

– Gyilkos! hörgé Timár.

– Hjaj, pajtás! Ha csak ez az egy kutyavér terhelné a lelkemet. Aztán a gaz szelindek nem döglött ám meg rögtön attól az egy golyótól. Fel sem vette. Annál dühösebben ugrott rám, keresztülharapta a balkaromat, lerántott a földre, s akkor leszorított, hogy nem birtam mocczanni alóla. Hasztalan igyekeztem a másik pisztolyomhoz hozzájutni; úgy tartott a fogai közt, mint egy tigris. Utoljára Noéminak kezdtem könyörögni, hogy szabadítson meg. Noémi megszánt, el akarta rólam vonni a fenevadat. Az annál dühösebben szorította a karomat fogai közé. Végre azt mondta Noémi: könyörögj a gyermeknek, ő rá hallgat az eb. Én aztán Dódinak könyörögtem. A gyermek jószivű, megszánt, odajött, átölelte Almira nyakát karjaival. Arra a kutya föleresztett s engedte magát a gyermektől csókoltatni.

Timár szemeit elfutotta a köny.

– Én tehát itt is meg lettem csufolva! szólt Krisztyán Tódor, s azzal felgyürte szennyes, véres ingujját balkarjáról. Nézd, itt a kutyaharapás sebei a karomon. Mind a négy kutyafog, a hogy keresztülharapta az izmaimat a csontig. Ez a Numero IV-ik emlék tetőled. Egy eleven album az én bőröm, tele a te érted kapott sebekkel; bélyegsütés, láncztörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én te veled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve?

Mikor azt mondta a szökött fegyencz Timárnak: «már most mondd meg, mit csináljak én most veled?» akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Timárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket ő miatta hordja.

És a lelke is épen olyan meztelenül állt előtte, az is tele utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta.

Ez az ember tudja azt jól, hogy Timár ő vele csak játszott, mikor Braziliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé; hogy számított az ő rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette; – hogy csak el akarta őt tenni lába alul. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár megcsalta Noémit s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny és dühös mind a kettő miatt. – Minden emberi rossz indulat elmérgesült kelevényként rágódik lelkén. – És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. – Még csak anyagi, testi védelemre se érzi magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta.

A kalandor tudja ezt jól. Már nem is használja ellenében óvakodó rendszabályait. Felkel, a puskát odatámasztja a kandallóhoz s félvállról beszél Timárhoz visszafordított arczczal.

– No, most toilettemhez fogok látni. A míg ezzel elkészülök, addig gondolkozzál felőle, hogy mit felelj nekem arra a kérdésemre, hogy mit csináljak én te veled?

Azzal magával hozott kopott öltönydarabjait egyenkint behajigálta a kandallóba, azok süstörögve lobogtak fel, lángot vetve a kürtőbe, s azután felöltögette egész kényelemmel a Timártól kapottakat. A kandalló párkányán megtalálta Timár óráját, azt a mellényzsebébe tette, s inggombját az ingelőbe kapcsolgatta. Még arra is ráért, hogy szakállát megfésülje, a tükör elé állva. S a mint készen volt, úgy felvágta a fejét, mint a ki meg van vele elégedve, hogy no most már egész gentlemannek néz ki.

S azután két lábát szétvetve s karjait mellén összefonva, a kandalló elé állt.

– Nos, barátom, czimborám?

Timár megszólalt:

– Mit kiván ön?

– Ahán, megszólalsz már! Furcsa volna úgy-e, ha azt mondanám, hogy «fogat fogért, szemet szemért!» Eredj oda, süttesd a hátadra te is az akasztófa-jegyet, vasaltasd oda magadat a gályapadhoz, kergettesd magadat földön, vizen, erdőn, városon keresztül: menekülve czápák elől, indiánok, jaguárok, csörgő-kigyók elől, rendőrök elől; – aztán vágasd magadat fejbe a feleséged imádója által karddal párbajban; aztán haraptasd keresztül a karodat a szeretőd kutyája által; akkor aztán – osztozzunk meg a maradékon. – No látod, én nem vagyok ilyen kegyetlen. Nem beszélek többet előtted sebeimről: – ebcsont beforr! Kegyelmesebb akarok hozzád lenni. Alkudjunk meg.

– Kell pénz? kérdé Timár.

– Az is kell; de arról majd később szóljunk. Egyelőre beszéljünk arról, a mi neked is, nekem is közös érdekem. Nekem szükséges egyidőre eltünnöm az ismeretes világból; mert most már nem azért üldöznek, hogy a te pénzedet elköltöttem. A gályapadról való elszökésemet nem engedik ám el, sem a vízbe dobott porkolábot. Azért most engemet egyideig a te pénzed nem üdvözít, míg a hátamról ezt a bélyeget, s a bokámról ezt a békótörést valahogy el nem pusztítom. Az elsőt majd föletetem kissár-fűvel, az utolsón segítnek ásványos lábvizek. Attól nem félek, hogy te üldözőimet nyomomba igazítsd. Annál több eszed van. Sőt szivesen rejtegetnél, eltagadnál, ha keresnének; kiadnál legközelebbi rokonodnak, ha nálad találnának. Ismerlek. Arany ember vagy. Hanem kötve hiszek a komának. Az mégis megeshetnék rajtam minden jó barátságunk mellett, hogy egyszer véletlenül valaki főbekollint az utczán, vagy az útfélen holmi jószivű zsiványok agyonlőnek, vagy egy barátságos pohár borral arra az útra küld el valaki, a melyen Ali Csorbadzsi eltávozott. Nem, kedves barátom, én nem mernélek felkérni, hogy töltsd meg még egyszer a számomra ezt a kancsót, még ha magad innál is belőle elébb. Nagyon fogok magamra vigyázni.

– Tehát mi kell önnek?

– «Önnek», úgy-e? Csak nem akarsz velem per tu lenni? Derogál a társaság! Hogy mi kell nekem? Kérdezzük elébb, hogy mi kell a nagyságos úrnak? Tehát a nagyságos úrnak az kell, úgy-e bár, hogy én hallgassak el mindazokkal a titkokkal, a miket megtudtam? Képes volna nekem ezért százezer frank rente-ot biztosítani franczia állampapirokban?

Timár nem is gondolkozott a feleleten.

– Igen.

A kalandor nevetett.

– Nekem nem kell ilyen nagy áldozat, nagyságos úr! mondtam már, hogy pusztán pénzzel én rajtam segítve nincs. Ilyen bélyegzett embert, ilyen rossz szokásokkal akárhol elcsipnek, s akkor mit ér nekem a százezer franknyi apanage? Nekem, mint mondám, nyugalom kell és buvóhely, még pedig jó hosszú időre, s ott kényelmes és gondtalan élet. No hát, nem olcsó kivánság ez?

– Végezze ön, mit akar?

– No hát, elvégzem. Látom, hogy a nagyságos úr türelmetlen. Talán aludni is mehetnénk már?

E szónál ismét kezébe vette a puskát a kalandor, s a székbe leülve, úgy fogta a fegyvert két kezébe, mintha minden perczben készen akarna lenni vele a lövésre.

– Tehát nem kérek én most a nagyságos úrtól százezer frank rente-ot, hanem kérem a nagyságos úrtól a senki szigetét.

Timárt mintha villanyütés érte volna. Ez a szó felzavarta kedélytompulását.

– Mit akar ön azzal?

– Legelőször is egy menedéket, a hová én nekem semmiféle nemzet szaglászó kopói nem járhatnak. Azután természetesen azt, hogy nagyságod engemet azon a szigeten mindaddig az ideig, a míg nekem is, nagyságodnak is, kivánatosnak látszik, ott időzésem alatt ellásson mindennel, a mit testem megkiván, mindennel, a mi drága és jó.

Timárt most már boszantotta ez az izetlen kivánság.

– Ah! ne ügyetlenkedjék ön velem. Kérjen tőlem összeget, bármilyen nagyot. Menjen vele, a hová akar. Használja fel, a hogy tetszik. De azt a szigetet nem adom. Az ostoba kivánság.

– Nem ostoba kivánság az, méltóságos uram! Lássa, annak a szigetnek olyan kiváló jó levegője van, s ez az én Délamerikában megrongált egészségemnek annyira kivánatos. A kedves megboldogult Teréza mamától hallottam, hogy ott olyan füvek teremnek, a mik minden sebet begyógyítanak. Diószegi füvészkönyvében olvastam, hogy még a fazékban fővő hust is képesek összeforrasztani! Aztán nekem a sok izgalom után csendes contemplativ életre van szükségem. A sybarita életmód után az arany korbeli ruralis élvezetek után vágyom. Adja ön nekem excellentiás úr, a senki szigetét. – Kegyelmes úr! Serenissime!

A kalandor a felvont puskával a kezében olyan gunyosan könyörgött.

– Ejh, ön bolond! mondá Timár, a kit boszantott az ingerkedés s egyet taszítva a székén, hátat fordított Krisztyán Tódornak.

– Ah! ne fordítson ön nekem hátat, kegyelmes uram. Sennor! Eccelenca, Mylord, Durchlauchtigster Herr. Pan welkomozsnye, Mynheer, Monseigneur, Goszpodine! Effendim! Micsoda nyelven hajlandó ön meghallgatni egy szegény földönfutó instantiáját?

Ez az izetlen gunyolódás nem volt előnyére a támadónak. Kisebbítette a rossz igézet benyomását Timárra. Ez kezdett felocsudni kábulatából. Ahhoz a gondolathoz menekült, hogy itt egy megfélemlített emberrel van dolga, a ki csakugyan félti a saját bőrét. Boszusan szólt oda neki:

– Végezze ön. Nem akarok önnel hosszasan értekezni. Mondjon valami összeget, megkapja. Ha sziget kell önnek, vegyen magának egyet a görög archipelagusban, vagy Chinában. Ha üldözéstől fél, menjen Rómába, Nápolyba, Siciliába, adja ki magát marquisnak, legyen jól a Camorrával, s nem fogja bántani senki. Pénzt adok önnek. A szigetet nem adom.

– Úgy? Hát már olyan büszkén beszél velem, kegyelmes úr? A vízbe bukott czimbora kezd magához térni az első ijedtségből s ki akar úszni. No megállj, hát majd még egyszer lebuktatlak. Azt gondolod magadban, úgy-e: «hát csak eredj, te rongyos; keress magadnak valakit, a kinek elmondd, a mit rólam megtudtál. A legelső tréfa az lesz, hogy elcsipnek, becsuknak, ott felejtenek a kutyalukban; úgy megnémítanak, hogy senkivel sem beszélsz többet. Más emberi dolog is történhetik rajtad. Ki fog róla tehetni, ha az útban valaki hátbalő, mikor ártatlanul ballagsz? Ki keresi, ha a kadáveredet kivetette a Duna, magad ugrottál a vízbe, vagy úgy taszítottak bele? És a legrosszabb esetben ki fogja a te mesédet elhinni, te ágról szakadt, ha én, az arany ember, magasra emelt arczczal azt mondom: «nem igaz!» Nekem van pénzem sok. Ha a tanú, ha a vádló olyan bolond, hogy pénzért meg nem engedi magát vásároltatni, majd a biró, a törvényszék okosabb lesz. Az aranyat a sárból is fölveszik. – Te ilyesmit gondolsz, látom. De hát hallgasd meg, hogy milyen furfangos emberrel van dolgod? Értsd meg végig jól, hogy tetőtől-talpig meg vagy kötözve s tehetetlenül heversz előttem, mint a zsiványoktól megkötözött fösvény, a kinek türnie kell, hogy töviseket vernek a körmei alá, kitépik szálankint a szakállát, forró fagygyút csepegtetnek a bőrére, míg előadja eldugott kincseit. Én is így fogok veled tenni. Majd ha nem állhatod, hát ordíts fel, hogy «elég!»

Timár a kínzott ember kiváncsiságával figyelt a fegyencz szavaira.

– Én még eddig senkinek egy szót sem szóltam a felől, a mit rólad megtudtam. Becsületemre mondhatom. Azon a kis pletykálkodáson kívül, a mit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled, annak meg nem volt se husa, se csontja. Hanem mindazt, a mit felőled tudok, megirtam s itt van a zsebemben, még pedig négy különböző czím alatt s négyfélekép fogalmazva. Az egyik denunciatio a török kormányhoz van czímezve, melyben fölfedezem előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket hozott el magával Sztambulból, a mi egy összeesküvő konfiskálásra szánt vagyona, a szultán Khaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy ezek a kincsek, apám leirása nyomán, darabról-darabra megnevezve, kinél kaphatók, s hogy jutottak annak a kezébe? – A második levélben följelentelek a bécsi kormánynak, mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és kincseinek elrablóját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult embernek mindig sok ellensége van. A harmadik iratom szól Levetinczyné asszonyságnak Komáromba. Ő neki is megirom, mit tettél az apjával, hogy jutottál anyjának gyémántos keretű arczképéhez és a többi drágaságokhoz, miket neki ajándékoztál? De neki egyúttal még többet is megirtam. Azt, hogy hol vagy te olyankor, mikor otthon nem vagy? A senki szigetének titkos örömeit. A másik nővel folytatott szerelmedet. A csalást, a mit rajta elkövetsz. Beszélek neki Noémiról és Dódiról. – Nos, verjek még több tövist a körmeid alá?

Timár melle nyugtalanul zihált.

– No hát, ha nem szólsz, folytassuk! szólt kegyetlenül a szökevény. A negyedik levél pedig szól Noéminak. Ebben aztán el van mondva minden, a mit ő még felőled nem tud; hogy itt a világban nőd van, hogy te előkelő úr vagy. Hogy őt meggyaláztad, hogy soha övé nem lehetsz, hogy csak kéjeidnek áldozod őt fel, és gonosztevő vagy. – Hát még sem ordítasz kegyelemért? No hát vegyük elő a forró faggyút. És olyan bolond nem vagyok, hogy ezeket a leveleket zsebemben hordozzam, s azokat te neked valami brávód, ha egyszer lekollinthatott valami félreeső helyen, elvegye és kezedbe adja. A mint te azt mondod, hogy nem alkuszol, azt mondom: «Alászolgája, örülök, hogy volt szerencsém, ajánlom magamat!» s itthagylak egész tisztelettel. Hanem innen egyenesen megyek át oda, ni! Látod azt a kettős tornyot? Az ott Tihany. Ott becsületes barátok laknak. Az egy convent. Ott leteszem a biztos és hiteles helyre a leveleket, s arra fogom kérni a perjelt, hogy ha én egy hét mulva e levelekért vissza nem jönnék, juttassa el őket czimzeteik helyére. E szerint engem hiába tennél el láb alul: a levelek eljutnak rendeltetésük helyére. S akkor azután neked nincs többé maradásod ebben az országban. Haza nem mehetsz, mert feleséged még ha az apja haláláért megbocsátana is, nem bocsátana meg Noémiért. A törvényszék vizsgálatot fog elrendelni s elő kell állanod rejtelmes gazdagságod keletkezésének történetével. A török kormány is be fog perelni, az osztrák kormány is. Az egész világ megismer. A milyen arany ember voltál eddig, olyan sárember fogsz lenni ezentul. És nem menekülhetsz a senki szigetére sem, mert ott Noémi fog előtted ajtót zárni. Ez a nő büszke és hamar átváltozik nála a szerelem gyülöletté. – Nem, nem! Semmi sem marad fenn számodra más, mint szökni az ismerős világból úgy, miként én; eltagadni nevedet, úgy, miként én; lappangva bujdokolni városról-városra, úgy, miként én, és rettegni az ajtóhoz közelítő lépések zajától, úgy, miként nekem! – Nos, hát menjek, vagy itt maradjak?

– Maradj! nyögé a kínzott ember.

– Ahán, előadod már! szólt a fegyencz. No hát üljünk le még egyszer. S kezdjük megint elől. Tehát legelőször is ideadod a senki szigetét.

Timárnak egy gyönge ellenérve akadt, melyet oltalmára fordított.

– De hiszen a senki szigete nem az enyim, hanem Noémié!

– Nagyon helyes az észrevétel. Hanem az én kivánságom megint egészen alapos. A sziget Noémié, hanem Noémi meg a tied.

– Mit akarsz? kérdé vadul rátekintve Timár.

– No no, csak ne forgasd a szemeidet olyan nagyon! Hát nem tudod, hogy meg vagy kötözve? Menjünk rendében és sorjában. A dolog így lesz: te egy levelet irsz Noéminak, a mit én magam viszek el neki. Ezóta az a csúf fekete dög meggebbedt már s bátran járhatok a szigetre. A levélben szépen elbúcsuzol tőle: elmondod neki, hogy el nem veheted, mert tégedet már korábbi családi viszony kötelez felbonthatatlanul; feleséged van, a szép Timéa, a kire Noémi bizonyosan emlékezni fog. De megirod neki, hogy sorsáról tisztességesen gondoskodtál, visszahozattad messze más világból egykori eljegyzett vőlegényét, a ki igen derék, kitünő és szép deli ifjú, s a ki őt most is kész elvenni, szemet hunyva az eddig történtek fölött. Minden jóval el fogod őket ezentul is látni; rájuk adod áldásodat, éljenek egymással boldogul.

– Mit? Te Noémit is akarod?

– Hát mi az ördög? Csak nem gondoltad tán, hogy Robinsonnak akarok beállni a te rongyos szigetedre? Nekem kell valaki abban a magányban, a ki az életemet megédesítse. Odaát a csömörig jóllaktam a fekete szemű, fekete hajú asszonyokkal: most, hogy Noémi aranyhaját, kék szemeit megláttam, egészen bele vagyok bolondulva. Aztán ő engem pofonütött, kikergetett: nekem ezt meg kell torolnom. Hát lehet nemesebb visszatorlás, mint csókkal boszulni meg a pofont? Én ura akarok lenni ennek a makranczos tündérnek! Ez a capriceom most. S hát aztán te mi jogon tagadhatnád meg őt tőlem? Nem vagyok-e én eljegyzett vőlegénye Noéminek? a ki őt törvényes nőmmé tehetem, a ki becsületét visszaadhatom; míg te el nem veheted őt soha, csak szerencsétlenné teszed.

Oh! ez az ember egyenesen a szivére csepegtette Timárnak a forró faggyút!

– Kivánd tőlem minden vagyonomat! rebegé könyörgő szóval a kalandornak.

– Hagyjuk azt későbbre. Még rákerülhet a sor. De most legelőször ezt kivánom. Semmi egyebet, csupán Noémit. Nem is a tiedet kivánom, csupán a magamét.

Timár a kezeit tördelte kínjában.

– No hát irod azt a levelet Noémihez? vagy elmenjek Tihanyba evvel a négy levéllel?

Timárnak a fájdalom e szót hozta ajkára:

– Oh! a kis Dódi!…

A szökevény hetyke gúnynyal nevetett rá.

– Leszek neki apja; nagyon jó apja fogok lenni!…

… Abban a perczben Timár Mihály ülő helyéből, mint a jaguár, egy szökéssel odaveté magát a kalandorra, s mielőtt az a fegyvert használhatta volna, megragadta őt a két karjánál fogva, egyet rántott rajta előre, egyet taszított rajta hátra s ettől a lódítástól az ember kirepült a nyitott ajtón keresztül a folyosóra, ott hanyatt vágta magát; feltápászkodott, s mintha még mindig ama veszedelmes lökés mozdereje alatt tántorogna, elbotlott a legelső lépcsőben, s úgy kalimpázott alá hörögve és káromkodva a lépcső aljáig.

Odalenn sötét volt, és csendes éjszaka. Az egyetlen ember, a ki a kettőjükön kivül még e téli kastélyban lakott, süket volt és részegen aludt.

MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?

Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek izmaiban az őrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot. De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmezze. Timár Mihály «most már» az igaz arany ember, midőn mindene veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van szórva.

Ő futni hagyja azt az embert, a ki őt semmivé teheti, a ki semmivé fogja tenni.

Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában, ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tőle számon ezt a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a braziliai kormánytól.

De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevő, ki egy bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért bűnhödni kész.