Part 14

– Jó, jó, hanem ebből a kabátból még valami hiányzik. Mi gondol ön? Mi szokott vele együtt járni? A pénztárcza. No hát nem igaz?

Timár szótlanul kivette fiókjából oda eltett tárczáját s azt is odaveté neki.

Az országkerülő elkapta azt félkézzel; fel is nyitá a fogai segélyével, s aztán végigszámlálta a benne levő pénzt, ezreseket és százasokat.

– No, ez is csak valami! szólt, oda dugva a tárczát a bekecs zsebébe. Szabad még egy kis fehérneműt is kérnem? mert biz a mostanit már két hét óta viselem, s attól tartok, hogy már majd nem lesz salonképes.

Timár adott neki szekrényéből fehér alsóruhákat.

– No már most el vagyok annyira látva, hogy hozzákezdhetek a toilettemhez! mondá cynicus enyelgéssel. Hanem elébb egy kis magyarázatot kell önnek adnom, hogy majd egyetmást, a mit meg fog ön látni, mikor levetkőzöm, érthetővé tegyek nagyságod előtt. – De hát mi az ördögért nagyságoljuk mi egymást, mikor olyan régi jó czimborák vagyunk? Legyünk per tu!

Timár szótlanul ült le asztala mellé.

– Hát kedves pajtásom, kezdé a szökevény, szemére kötött kendőjét megigazítva, emlékezel rá, úgy-e, hogy te engemet néhány esztendő előtt elküldtél Braziliába? úgy-e? Ej hogy el voltam lágyulva akkor, akár egy szivacs! Édes apámnak fogadtalak s felfogadtam, hogy ezentul becsületes ember leszek. De te nem azért küldtél engemet Braziliába, hogy én ott becsületes emberré legyek, hanem azért, hogy ne legyek utadban ezen a haemisphaeriumon. Nagyon bölcsen kiszámítottad, hogy ha egy ilyen romlottvérű ficzkó, a kiben nincs már egy csepp jó indulat, elmegy oda abba a világrészbe, a honnan az «asszonymérget» ide hozták Európába s beójtották a fehér bőrüekbe, hát okvetlen el kell neki pusztulni. Vagy eldöglik, vagy zsivány lesz belőle; vagy a tenger elnyeli, vagy agyonütik; valahogy csak el lesz téve az útból.

Timár csüggedten hajtotta tenyerébe a fejét s nem tudott a rémnek arczába nézni, hogy ellentmondjon neki.

Az a felülkerült gonosztevő dölyfös gunyjával folytatá:

– Hát úgy-e: rám biztad a sok pénzedet? Mi volt az neked? Polyva! Számítottál rá, hogy majd lopni fogok belőle, akkor megfogatsz, becsukatsz? Egészen úgy történt, a hogy akartad. Egy párszor ugyan megtehettem volna azt is a kedvedért, hogy meggebedjek azokban a drága betegségekben, a miket az Indiákon a fájáról lehet szedni; de csak kilábaltam belőlük, – a te örömödre. Egyszer aztán hozzáláttam teljes erővel a szolgálattételhez; – elloptam a pénztárodból tiz millió reist. Hahaha! Tiz millió reis! Azok a tolvaj spanyolok félkrajczárokban beszélnek, hogy annál nagyobbnak lássék az összeg. Az egész alig tesz százezer forintot. Hüh, ha tudnád, minő szép szemeik vannak ott az asszonyoknak, nem is sokalnád értük. Azok nem is akarnak viselni egyebet, mint igaz gyöngyöt. De illik is a nyakukra! – Hanem hát már ennek vége van. Most itthon vagyunk, s be kell érnünk olyannal, a milyen van. Ha nincs ananász, jó a krumpli.

A ficzkó még érzékeny ömledezésekhez kezdett.

– Hanem hát az a te ostoba ügynököd odaát, a spanyol, más szempontból fogta fel a dolgot s engem elcsipetett, a gaz törvénybirák elé állíttatott, s ezek a gézen-gúzok elitéltek engem ezért az ifjukori botlásomért, képzeld, tizenöt esztendei gályarabságra. No már mondjad, nem barbarismus ez?

Timár reszketett.

– Azt tették velem, hogy levetkőztettek szép gavallér ruháimból, s nehogy el találjak tőlük valahogy veszni, egy tüzes vassal a lapoczkámra sütötték az akasztófa bélyegét.

A szökevény e szónál leveté tengerészkabátját s szennyes ingét lerántva balválláról, megmutatá Timárnak a még égő vörös bélyegnyomot lapoczkáján, keserű humorral nevetve hozzá.

– Látod, elbillogoztak a számodra, mintha csikód vagy tinód volnék, hogy el ne veszhessek tőled. Pedig hiszen én úgy sem szököm el tőled, ne félj!

Timár lélekkínzó kiváncsisággal nézte az égetett bélyegnyomot a nyomorult vállán, s nem birta szemeit elfordítani róla.

– No, ez is megvolt. Akkor odavittek a nyakamnál fogva a gályára s egy tizfontos vassal lábamat odavasalták a gályapadhoz. Nézd csak, annak is itt van a helye.

Ezzel lerugta lábáról a rongyos bakancsot s megmutatta Timárnak a bokáján támadt véres törést, mely hegedő sebbé mérgesült el.

– Ezt is tőled kapott emlékül viselem, kötekedék a szökött fegyencz.

Timár szemei oda voltak bűvölve a sebrongálta lábhoz.

– De hát képzeld, kedves czimborám, milyen jó a sors! Micsoda csodálatosak a mennyei gondviselés utai! Hogy vezeti a szegény szerencsétlen szenvedőt véletlenül a nem várt boldogság örömei közé. Épen arra a padra, a hova engem ilyen kegyesen kipányváztak, volt egy öreg tüskés szakállu érdemes férfiu szintén levasalva. Ez lett volna nekem tizenöt esztendőre való hálótársam. Csak illő, hogy az ember ilyen hosszú időre eljegyzett mátkájának jól a szeme közé nézzen. Rábámulok s azt mondom neki spanyolul: «Sennor! Nekem úgy tetszik, mintha én uraságodat láttam volna már valaha.»

«Láthattál biz engem, vakulj meg!» felelt rá az öreg.

Ekkor megszólítom törökül:

«Effendim. Nem kószáltál te Törökországban valaha?»

«Voltam én ott is. Hát mi bajod vele?»

Ekkor szólok hozzá magyarul:

«Nem úgy híttak téged eredetileg, hogy «Krisztyán?»

Az öreg rámbámult isszonyuan, s azt mondá: «Igen!»

«Akkor én vagyok a te fiad, Tódor! A te kedves kis Tódorkád, a te egyetlen magzatod!»

– Hahaha! Képzeld, czimborám! Feltaláltam az apámat, az én rég elveszett apámat a föld tulsó oldalán, a gályarab-padon! A mennyei gondviselés ily csodálatos útakon vezérelte az egymástól rég elszakított apát és fiút egymás ölelő karjaiba vissza. Hahaha! Hanem kérlek, adj egy kancsó bort, meg valami harapni valót, mert éhes és szomjas vagyok, s még igen sok érdekes történetet kell elmondanom, a mi téged mind nagyon fog mulattatni.

Timár teljesítette a kivánságát, adott neki sonkát, kenyeret és bort.

A vendég odaült az asztalhoz, térdei közé fogta a puskát s elkezdett falatozni. Olyan mohón evett, mint egy kiéhezett kutya, s nagyokat ivott rá, pattintva a szájával az ivás után, mint inyenczek szokták, kiknek nagyon jól esett az a korty. És aztán beszélt teletömött pofával:

– Hát mikor így átélveztük a viszonttalálkozás örömeit, azt kérdé tőlem a kedves papa, gyöngéden fejemre ütve az öklével: «Hát te akasztófára való, hogy kerülsz ide?» Nekem, természetesen, tiltotta a fiúi tisztelet, hogy hasonló kérdést intézzek az én életem okozójához. Mondám neki, hogy elvertem valami tíz millió reist egy Timár nevű uraság pénzéből. «Hát az hol lopta ezt a sok pénzt?» volt rá az öregem megjegyzése. Mondám neki, hogy az nem lopja a pénzét, mert az igen derék nagybirtoku uraság, kereskedő, földesur, hajóhadtulajdonos. Az öregem nézete e tárgyban javíthatatlan maradt. «Az mindegy! A kinek pénze van, az azt mind lopta. A kinek sok van, sokat lopott, a kinek kevés van, keveset lopott; a ki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott. Épen százharminczhárom neme van a lopásnak s azok közül csak huszonhárom olyan, a miért az ember a gályára kerül.» Látva, hogy az öregemet nem birom jobb nézetekre vezérelni, nem vitatkoztam vele e tárgy fölött tovább. Akkor aztán ő kérdezte:

«De hát hogy hozott téged az ördög össze ezzel a Timárral?»

– Elbeszéltem neki a dolgot.

«Ismertem ezt az urat, mikor még szegény hajóbiztos volt s maga hámozta a burgonyát a hajókonyha előtt a gulyáshúshoz. Egyszer egy szökevény basát kellett felszaglásznom a török rendőrség megbizásából, s az épen Timár hajóján szökött Magyarországba.»

Ennél a szónál az öregem felhuzta a koponyája bőrét. Hahaha! Olyan mozgékony fejbőre volt, hogy csupa nevetség volt nézni, mikor alá s fel mozgatta; mikor felhúzta, a rövidre vágott serték úgy álltak az ég felé, mint a majom szőre.

«Hogy hítták azt a basát?» mordult rám az öreg.

«Ali Csorbadzsinak.»

«Ali Csorbadzsi!» ordított fel, nagyot ütve az öklével a térdemre: azt hittem, erre a szóra beleugrik a tengerbe.

Hahaha! Nem lehetett ám a vastól.

«Te is ismerted őt talán?»

– Erre megrázta az öreg a fejét haragosan, lehúzta a feje bőrét a homlokára s azt mondta, hogy «folytasd, mi lett Ali Csorbadzsiból?»

– Elmondtam neki a dolgot.

«Az ogradinai szigetnél ráakadtam; akkor egy vargabetűvel eléje kerültem a hajónak s Pancsovánál készen vártuk, hogy elcsipjük; hanem a hajó basa nélkül érkezett meg. Az útközben hirtelen meghalt s mert sehol a parton nem engedték eltemetni, utoljára is a vízbe temették el. Ezt mind okmányokkal bizonyította be Timár.»

«S az a Timár akkor szegény ember volt?» kérdezé az öregem.

«Akár magam.»

«Mostan pedig milliói vannak?»

«Azokból voltam én szerencsés tíz millió reist elkölthetni.»

«No hát lásd, te ostoba, hogy igazat mondtam; lopta a kincseit. Kitől lopta? Ali Csorbadzsitól. Megölte a basát az uton s eldugta magának a kincseit.»

– Nekem csak szemem szám elállt erre a szóra. Olyan sápadt lettem, mint a milyen te vagy most, kedves czimborám.

«No nézd, én erre a gondolatra soha se jöttem volna!»

«Hát ide hallgass, dörmögött az öreg; s azzal a fejét a két térdére fektette; mintha most is látnám, hogy sandított felém azokkal a hiúz szemeivel. Már most majd én mesélek neked valamit. Én ismertem Ali Csorbadzsit. Nagyon ismertem. Tolvaj volt az is, mint minden ember, természetesen, a kinek sok pénze van. 122-ik és 123-ik tolvaj volt. Ezen sorszám alatt jönnek a kormányzók és kincstárőrök. Rá voltak bizva egy másik tolvajnak a kincsei. Ez a Nro 133, a szultán. Egyszer én megtudtam, hogy a Nro 132-ik tolvaj: a nagyvezér, ki akarja tekerni a nyakát a khazniárnak, hogy a mit az innen-onnan összelopott, ő visszalopja magának. Én is a török titkos rendőrségnél voltam. Csak olyan Nro 10, bukott, szökött kalmár. Valami jó gondolatom támadt. Ha én egyszerre a Nro 50-ig fel tudnék avandzsirozni! Odamentem a basához, fölfedeztem neki a titkot, hogy ő is benne van már a lajstromban, a mi egy csoport gazdag embert foglalt magában, a kiket a miniszterek mint összeesküvőket meg fognak zsinegeltetni, s aztán a pénzeiket beseprik szépen; hanem hát mit adsz, ha megmentelek kincseiddel együtt? Ali Csorbadzsi azt mondta, hogy minden kincseinek odaadja egy negyedrészét, ha egyszer biztos helyen leszünk. «Hja, mondtam neki, én szeretném tudni, hogy mi az a «minden»? mert én bekötött szemmel nem alkuszom. Én családapa vagyok, nekem fiam van, annak a sorsát akarom biztosítani.»

– Hahaha! Az öreg olyan komolyan mondta azt, hogy még most is nevetnem kell rajta.

«Fiad van? kérdé akkor a basa apámtól, no jó; ha megmenekülök, neki adom az egyetlen leányomat s akkor minden vagyonom a családban marad. Még ma küldd el hozzám a fiadat, hadd ismerem meg. (Teringettét, ha én azt akkor tudtam volna, hogy az a gyönyörű szép fehér arczú hölgy, azokkal az egymást érő szemöldökkel nekem van szánva! Hallod ezt czimbora? De már erre innom kell egyet a bú elfelejtéseül. Megengeded, hogy ezt a poharat ő nagysága a legbájosabb úrhölgy tiszteletére ürítsem ki.)

A martalócz zsivány udvariassággal hörpenté ki a poharát, felállva.

Azután ismét visszahelyezkedett a karszékbe s közben a fogait szivogatta czuppanós hanggal, mint a ki már jól lakott.

– Hát az én apám szépen rá állt erre az alkura. «Abban egyeztünk meg, monda az öreg, hogy Ali Csorbadzsi legdrágább értékeit belerakjuk egy bőrzsákba, azt én magammal viszem egy angol hajóra s mint gyanútalan ember a málhával együtt akadálytalanul eljutok Maltáig, ott bevárom Ali Csorbadzsit, ki leányával együtt minden málha nélkül távozik el Sztambulból, mintha sétakocsizásra menne, s majd aztán álutakon a pyræusi öbölben a hydrioták hajóin elmenekül Maltába. A basa legnagyobb bizalmát ruházta rám. Odaeresztett a kincstárába, egyedül, hogy fel ne tünjék, ha ő maga megy oda, s rám bizta, hogy válogassam ki, a miket legértékesebbeknek tartok, s azokat rakjam a zsákba. Még most is el tudnám számlálni sorba azokat a drágaságokat, a mik kezem alatt lettek kiválogatva. A drága kaméák, az igazgyöngy-sorok, a gyűrük és boglárok: egy achát-szelencze, csupa merő solitair gyémántokkal tele!»

«Nem tudtál magadnak egyet eldugni belőlük?» mondám az öregnek.

«Te marha! förmedt rám; minek loptam volna el egy gyémántot, Nro 18 tolvaj: mikor az egészet módomban volt ellopni?»

«Ahá! Derék gyerek voltál, öreg.»

«Voltam ördögöt! Marha voltam. Úgy kellett volna tennem, a hogy te mondod. Bár legalább azt az egy klenodiumot zsebre dugtam volna, a mi legjobban megtetszett valamennyi között; a basa feleségének az arczképe, két sor brilliánt közé keretezve…»

… Timárnak az arcza a hypprocratesi halálmerevedést fejezte ki e szavak hallatára. A senkitől nem ismert titok egy embernek mégis kezébe jutott. S ettől az embertől nem várhatni irgalmat…

– Apám folytatá az elbeszélést.

«Én megtömtem a bőrzsákot, s kihoztam a basához, a nélkül, hogy gyanút költöttem volna. Ő még nehány louisdor-tekercset tett a kincsek közé. Azután egy mesterséges zárral belakatolta az egészet, a zsák négy szegletét pedig ólompecsétekkel foglalá össze. Engem azután elküldött egy gyaloghintóért, hogy látatlanul távozhassam el a bőrzsákkal. Nem telt bele egy negyedóra, hogy visszatértem hozzá. Akkor átadta a zsákot a mesterséges angol aczéllakattal, négy ólompecséttel, én köpenyem alá vettem azt, s a kertajtón át kiosontam vele a hordszékig. Még utközben is megtapogattam kezemmel a zsák tartalmát, s jól éreztem benne a boglárokat, a gyöngysorokat, az achát szelenczét s a louisdoros tekercseket. Egy óra mulva az angol hajón voltam, s aztán felszedtük a horgonyt és indultunk ki az aranyszarv öbölből.»

«És engemet nem vittél magaddal Maltába, feddém én fiúi elkeseredéssel az öreget. Hát aztán a basa szép leányát ki vette volna el?»

«Eredj, bolond! kiálta az öreg; kellettél is nekem, akár a basád, meg a szép leánya! Nem akartalak én benneteket megvárni Maltában; hanem azzal az utiköltséggel, a mit a basától kaptam, áthajóztam egyenesen Amerikába, s a bőrtarisznya is velem jött. De képzeld: az átkozott! Mikor már biztos helyre értem vele, a hol senki az ördög rám nem találhatott, s ott fogom a bicsakot s kihasítom a bőrzsák oldalát, hát mi dől ki belőle? rézgombok, rozsdás vaspatkók! az achát szelencze helyett, tele gyémántokkal, egy cserép tintatartó s a louisdor-tekercsek mind megannyi rézpara-göngyölegek voltak, a milyenekkel a káplároknak fizetik a közkatonák számára való heti pénzt. A gazember tolvaj még engem is meglopott. Ez nem fordult még elő a rubrikámban a Nro 133 között. Ennek még numerusa sincs.»

– Az öreg dühös volt, csaknem sirt!

«Így rá hagyni magamat szedni a töröktől! A tolvaj azalatt, mig én a gyaloghintóért jártam, egy egészen hasonló zsákot tömött meg mindenféle kaczattal, azzal eresztett engem a tengerre. Ő meg azalatt elfutott másfelé az igazi kincseivel, s elvitte a tőlem nyert titkot ingyen. De lám, hogy van igazság nem csak a földön, hanem még a vizen is; mert a nagy tolvaj egy magánál még nagyobb tolvajra akadt, a ki őt utközben megölte és kifosztotta!»

– S ez a rendkivüli ember, a nagy tolvajtól kergetett, kis tolvajt meglopott, főtolvajnak agyontolvajlója, te vagy, az «arany ember», Levetinczy Timár Mihály, kedves czimborám! szólt a szökevény felállva és gúnyosan meghajtva magát.

Timár nem mondott neki ellent.

– És már most beszéljünk egymással más hangon! szólt Krisztyán Tódor; – de mindig három lépésnyi távolból; és meggondolva részedről, hogy a puska csöve feléd van irányozva.

Timár hidegvérrel nézett a cső ürébe. Ő maga töltötte meg azt golyóra.

– Ez a fölfedezés egészen elvette a kedvemet a gályarabságtól, folytatá a kalandor. Sehogy sem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy mi joga van a nagy tolvajnak ide lánczoltatni a gályapadhoz a kis tolvajt? Lám, ha Ali Csorbadzsi kincseit nem Timár Mihály, hanem az én apám kaparinthatja el, most én gazdag gentleman vagyok, egyetlen majoresco, s a kutya sem ugat rám azért, hogy az őseim hogy szerezték a nagy vagyont? Csak ugy, mint a mostani bárók, grófok ősei, a raubritterek. És a helyett most nekem itt kell megveszekednem a büdös tengervizen. És mindezt miért? Azért, mert Timár Mihály nem csak azokat a kincseket kapta el az orrom elől, a mik nekem voltak szánva, hanem még azt a leányt is, a kit nekem kellett volna elvennem: azt a kis pöszke vad teremtést, a ki a puszta szigeten nevelkedett a számomra. Még ezt is Timárnak kellett elkapni előlem, a kinek szüksége volt egy szeretőre; mert hiszen azzal a feleséggel csak nem lehetett boldog, a kinek az apját megölte, tehát kellett neki mellette szerető. Ne hogy arany hirének megártson vele, mert az egész világ tiszteli benne az erény mintaképét: hát nem választott magának barátnőt a ballet, a circus szépségei közül, a miket magamforma jó izlésű ember az ő helyzetében præferálna, hanem kikeresett magának egy olyan szegény leányt, a ki nem tud semmit a világról, a ki nem jön soha emberek közé, a kiről ki nem sül soha, hogy Timár úr örömeit osztja. Pfuj, Timár úr! És ezért kellett engem tizenöt esztendőre a gályapadhoz lánczoltatni?

Csapás csapásra hullott Timár megalázott fejére.

A vádnak sujtó pontjai hiszen egyenkint nem voltak igazak: ő nem «ölte meg» Timéa apját, nem «lopta el» kincseit, nem «csábította el» Noémit, nem «lánczoltatta meg» Tódort… és az egész vád a maga összeségében mégis oly elháríthatatlan!

Ő álszint játszott. S most minden bűnbe belekeveredett e miatt.

A szökevény tovább beszélt.

– Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul öblében időztünk, kiütött a hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, a hova levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget egész nap rázta a hideg, káromkodott s a fogai vaczogtak hozzá. Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a szűz Máriát szidta és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfiszentek elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. E miatt egészen meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt resteltem volna nézni, hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, a mi holnap rám ragadhat róla, s a mi nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen csúf szitkozódásai miatt elhatározám, hogy megszököm tőle. Bárha oly erős kötelékek kapcsolnak is bennünket egymáshoz, mint minket, apát és fiút, én azokat el fogom szakítani. El is szakítottam szerencsésen, három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk, mikor az öregem már a halálos agonia félrebeszélési időszakába esik, mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle, hát fellármázza az őröket. Akkor lefürészeltük éjszaka a lánczainkat; a porkolábot, a ki észrevette szökésünket, mi előtt kiálthatott volna, beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot s neki ereszkedtünk a tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a csónakunkat. Az egyik társam nem tudott uszni, ez belefuladt a vízbe; a másik tudott uszni, de nem olyan jól, mint a czápa, mely utána uszott. Annak csak a halálordítását hallottam még, a mint a «tengeri angyal» egy kapással derékig feltolta a vizből. Magam kiusztam a partra. Ebből is láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a prædestinatióban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek Európába. Tégedet akartalak látni. Most már te vagy az egyedüli apám; a másikat ezóta elnyelte a czápa, s legalább annak a hasában biztosítva van, hogy nem jut a pokolba, mert onnan nem veheti ki az ördög. Hogy mint jutottam ehhez a tengerész-gunyához, azután meg mindenféle útlevélhez, utiköltséghez, a mi mind szükséges az Oceánon járáshoz? azt majd elmesélem neked egyszer egy pohár bor mellett, ha ráérünk, hanem elébb végezzük el az üzletünket. Mert hiszen tudod, számadásunk van egymással.

A kalandor megtapogatta a bal szemére kötött selyemkendőt. A rosszul hegedő seb kellemetlen emlék lehetett ránézve. A nagy hidegben nem volt jó azzal ennyit járni odakinn.

– Tehát én legegyenesebben ide jöttem Komáromba, a hol rendes lakásodat tudtam, hogy majd ott fölkereslek. Nem jöttél még meg a «külföldről», mondák ügynökeid. Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek? azt nem tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, mig hazajösz. S hogy az idő ne teljék hiába, eljártam a kávéházakba, ott megismerkedtem a katonatisztekkel, a kiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a barátság: aztán eljártam a szinházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép úrhölgyet azzal az alabástromfehérségű arczczal, azzal a szenvedő, méla tekintettel: talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szép szemei vannak! Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan zsiványbandának a tagja lenni, a melyiknek ő volna a kapitánya, s nem bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé lánczolnának bennünket gályapadra. No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk az üzletünkről. Én hozzáfogtam a «terrenum sondirozásához». Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szivesen vette. Kértem, hogy legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ minden. Én nagy magasztalással szóltam a tiszteletgerjesztő madonnáról, s megemlítém, hogy volt szerencsém családját ismerni Törökországban, s hogy meglepően hasonlít az anyjához.

«Hogyan? kérdé a szép kisasszony; ön ismerte az asszonyság anyját? Az nagyon fiatalon halt meg.»

«Csak arczképét láttam, felelém, édes atyjánál, ki nekem igen jó emberem volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arcz, két sor brilliánsból alakított kerettel, a mi megért százezeret.»

«Ah! ön is látta e szép ékszert? monda a szép kisasszony. Nekem is megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…»

Timár ökleit szorítá össze tehetetlen dühében.

– Ahá! Tehát már most itthon vagyunk! folytatá a kalandor, kegyetlen mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. Tehát te ajándékba adtad neki, Ali Csorbadzsi leányának az apjától lopott ékszert!… Akkor a többi is a te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit… És már most tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha tetszik, nagyságoljuk egymást; de semmi esetre ne zsenirozzuk magunkat, úgy beszélni egymással, a hogy illik!

Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rá szegezve tartani: nem volt Timárnak a székről felkelni való ereje sem.

– Hanem te sokáig várattál magadra, barátom, – s én kezdtem nyugtalan lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzes leveleim, miket gazdag nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak megérkezni. S a mellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak. Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved. Arról is hirhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz. Mustrája vagy a férjeknek, a kit halála után megégetnek az asszonyok s porodból minden férjnek adnak be egy szemernyit… Hahaha!

Timár elfordította arczát a világosságtól.