Part 13

Ott azután rátalált az országútra, s azon át a fogadóra, a hol szekerét elhagyta. Köd előtte, köd utána: senki sem látta, merről jött.

A vendéglőben megevett egy tál, kocsisok számára készült, marhaláb-kocsonyát, megivott rá egy kupa bort, azzal befogatott, lefeküdt a szekerébe s aludt egész estig, folyvást a jégen álmodva magát, s ha nagyot zökkent a kocsi, arra ébredve, hogy beszakadt alatta a jég s ő hull alá a végtelenbe.

Későn indulva Szőnyről, csak másnap éjszaka jutott el füredi kastélyába.

A köd egészen idáig kisérte, a Balatont sem láthatta tőle.

Még éjszaka felhivatta halászait magához, s azoktól megtudta, hogy épen másnap reggelre készülnek az első fogáshoz a jégen. Vinczellérjét utasította, hogy bort, törkölypálinkát, a mennyi kell tartson készen.

Galambos, az öreg halászmester igen jó fogással biztatott. Timár azt kérdezte tőle, hogy mi előjele van e kecsegtetésnek?

Az egyik jó jel az volt, hogy a Balaton korán befagyott, ilyenkor az ívás előtti időkben a halak nagy tömeggel jönnek az öbölbe. A még jobb jel pedig az, hogy Levetinczy úr maga is megérkezett. Hisz ő vele a szerencse jár.

«A szerencse jár velem!…» ismétlé magában Timár, nagyot sóhajtva.

– Mernék rá fogadni, mondá Galambos, hogy holnap kifogjuk magát a fogas-királyt is.

– Mi az a fogas-király?

– Az egy vén fogas, a mit minden halász ismer már a Balatonon; mert akárhánynak volt a hálójában, de senki sem birja kihúzni; mert a mint veszi észre, hogy a pirityébe került, egyszerre elkezd a Balaton fenekén a homokban farkával lyukat ásni, abba belehúzza magát s a háló alatt kicsúszik. Iszonyú kitanult gonosztevő. Pedig jutalmat is tűztünk már a fejére, mert egymaga annyi fiatal halat elpusztít, mint három halász. Iszonyú nagy állat. Mikor a víz szinén uszik, az ember azt gondolná, hogy viza. Ezt is megfogjuk holnap.

Timár ráhagyta. Aztán hazaküldött minden embert és lefeküdt.

Most érezte még csak, mennyire ki van fáradva.

És aztán aludt hosszú, egészséges álmot, álomlátások nélkül. Mikor fölébredt, egészen kiépülve érzé magát. Még lelke gondjai is mintha egy évet vénültek volna már. Végtelen időnek látszott a tegnapelőtt és ma közötti haladék.

Még nem volt reggel: de meglepé, hogy a jégvirágos ablakon besüt a hold. Tehát az idő kitisztult.

Gyorsan fölkelt, szokása szerint a jéghideg vízben egész testét megmosta, azzal felöltözött s kisietett a Balatont meglátni.

A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, miken töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze; ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály, s reggelre ott van az egész vizen a sima, tündöklő tükör.

Ezüst tükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve.

Csak a szekérutak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mintha mértani vonalak volnának egy nagy üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik meg a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Timár oly hosszan el tudott andalogni e csodaszép látvány előtt.

Mélázásából a közelgő halászok verték ki; azok jöttek hálóikkal, rudjaikkal, jégvágó eszközeikkel; azt mondták, hogy napfölkeltekor kell megkezdeni a fogást.

Mikor egy csoportban voltak, körbe álltak, az öreg halászmester rákezdé a kegyes éneket: «Uram, ki légyen lakója a te szentséges hajlékodnak?» a többiek utána énekeltek. Timár elment tőlük messze; ő nem tudott Istenhez fohászkodni. Hogy énekeljen ő annak, a ki mindent tud, a kit nem lehet énekszóval megcsalni?

Pedig az az ének két mértföldnyire is elhallik a sima jégen; s a parti viszhang visszazengi a zsoltárokat.

Timár messze behaladt a jégtükrön.

Most virradni kezdett, a hold elsápadt s az ég egész hosszában rózsaszinű kezdett lenni, mire az óriási jégtükör is csodálatosan színt változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik része violaszín és rézvörös fényt vesz fel, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azurkék marad.

A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a skarlát, az arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű páráktól körülragyogva s letekint e ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlöveli a nap sugárait, a mint a barna ködök közül kiemelkedett.

Galambos halászmester a távolból odakiált Timárra:

– Most mindjárt fogunk valamit hallani, de meg nem kell ijedni tőle! hahó!

«Megijedni?» mondá magában Timár s hitetlenül vállat vont.

Mi ijesztené őt meg már a világon?

Megtudta nem sokára.

Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok zengő sziklájára, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üvegmódra átlátszó jég tömegében; minden irányban össze-vissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák, ötszögek, s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszine tükör.

Ez okozza ama hangokat.

A ki azokat először hallja, a szive bizony hevesen kezd dobogni.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít s mértföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen végighaladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le nem áldozik.

Mihály kedélyére különösen hatott ez ismeretlen tünemény.

Mindig sejtette, mindig imádta azt, a mi «nagy élet» a természetben. Érzelgő kedélyében helyet talált az a gondolat, hogy a mi él, az öntudattal is bír. A szél, a vihar, a villám, maga a föld, a hold, a csillagok. Ha volna a ki értené, hogy mit beszél most ez a jéglap itt a lábaink alatt?

Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre, vagy mintha földalatti tűzaknát vetettek volna fel. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsut egész Tihanyig, háromezer lépésnyi hosszúságban végigrepedt a jégtábla, s a kétfelé nyílt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.

«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat, szaladnak arrafelé.

Timár alig két ölnyi távolban állt a rianástól. Látta azt, mikor támadt. Térdeit megreszketteté a szörnyű erőhatalom, mely a jégtömeget kétfelé hasítani birta. Megbénultan állt ott a hatalmas természettünemény kábító hatása alatt.

Az odaérkező halászok zavarták fel néma elmerengéséből.

Azok magyarázták meg neki, hogy ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán «rianás», a mi szót sehol másutt nem ismernek; hogy ez nagy veszedelem a keresztül utazókra nézve, mert messziről nem veszik észre s ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért a legelső dolguk volt a jó embereknek azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a veszélyt.

– De még veszélyesebb lesz ez, magyarázá a vén halász Timárnak, ha egyszer egy szélnyomásra a kétfelé vált jég megint összecsukódik. Az is épen ilyen zengéssel, ropogással megy végbe. De gyakran olyan nagy a szél ereje, hogy az elvált jég két szélét harántosan feltolja, s akkor a fölemelt jég alatt üresség támad. A ki aztán azt észre nem veszi s szekérrel ráhajt, Isten legyen irgalmas szegény lelkének; leszakad alatta a jég, a mely nem éri a víz szinét.

Délre járt az idő, mire a halászathoz hozzáfogtak.

A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka.

Először is abban az öbölben, melyben a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez időtáján seregestül össze szoktak gyülni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű léket, s azután egy négyszögöt alakítanak apróbb két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás a trapezium két átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszög lyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt, s bele ne botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a messze távolba.

A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halász legény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s a mint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög másik oldalán a másik rud a háló tulsó szárnyaival, míg mind a két rud s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy léknél.

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsulyok a fenekére húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, a kik e négyszögben bennszorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi; ilyenkor családi ünnepjük van a halaknak: ilyenkor van a hidegvérüeknél a szerelem bűbájos korszaka; hisz a kemény jégboltozat most tartja őket elzárva az idegen elemtől, de nem annak lakóitól az emberektől.

A jég csak vesztükre szolgál most.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hova menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befurni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak viczkándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn huszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé.

Husz embernek megfeszített erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Sulyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nagy lék szája lassankint megelevenül.

A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó uszszárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszínű hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark bajuszával, megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés.

Három halászlegény az öreg halászmesterrel nagy merítő szákkal lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol örege-apraja. Onnan nincs hova menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő jégkoczkákkal. Ez aztán a boszorkánytáncz!

Tátott száju pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kigyóként kuszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyujánál fogva s kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti; nem szökhetik el. A lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

– Mondtam, hogy nagy fogás lesz ma! dörmögi a vén halász. A hová a nagyságos úr lép, szerencsének kell ott lenni. Csak még a fogas királyt megcsiphetnők.

– Pedig aligha benne nincs; mond a szélső legény, ki a vízhez legközelebb huzza a pirítyét. Valami nagy állat akkorákat lök a hálón, hogy mind a két karom megérzi.

– Ahol van ni! kiált a másik legény, a kinek épen tele volt a merítő szákja hallal, – a mint egy roppant nagyságú fő mint egy ezüst krokodil nyomult fel a vízből; tiszta ezüstfehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a tigrisé. Tiszteletparancsoló egy fej. Méltán királynak nevezhető abban a tóban, a hol nincs olyan állat, mely vele megmérkőzzék; még saját fajából sem.

– Ott van ni! kiálták egyszerre hárman is; hanem a nagy állat a másik perczben már újra lebukott a víz alá, s akkor kezdődött aztán a küzdelme a halásznak.

Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a rendeletet maradék testőrségének, hogy a végső tusában keresztül kell magukat törniök, oly veszedelmes rugdalózás keletkezett a hálóban. Csukák, potykák, harcsák voltigeur csapatja rohant fejjel a feszes hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kellett agyba főbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tűzbe jött, a hidegvér hősi gerjelemre lett képes s fellázadt a bitorló ellenség ellen, s valóságos ütközetet harczolt vele. Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződött. A harcsák főbe veretten rántattak ki a jégre, a háló öntötte a felszinre szorított szép fehér fogasokat, süllőket; hanem a fogas-király nem akart előkerülni.

– Már megint megmenekült! dörmögé a vén halász.

– Még a hálóban van, monda fogait összeszorítva a kötélhuzzó. Érzi a kezem a rángatását; ha csak keresztül nem töri a hálót.

Tömérdek volt a préda, a mi szerteszét hevert már; nem lehetett hova állni tőle, hogy az ember el ne csuszszék bennük.

– No most kiszakadt a háló! riadt fel a halászlegény. Érzem a roppanásáról.

Csak a közepe volt még lenn.

– Huzd rá! ordíta a vén halász, s azzal teljes erejéből rárántotta a legénység a kötelet. A hátramaradt haltömeg csak kifordult a hálóval együtt. Ott volt a fogas-király is. Gyönyörü példánya fajának. Több volt negyven fontosnál, a minőt minden husz évben fogtak egyszer, azt is csak régen. Erős fejével csakugyan keresztül szakította a hálót; hanem tüskés uszszárnyaival beleakadt a bogokba s nem tudott elmenekülni. Mikor kirántották, pofon vágta a farkával azt az egyik legényt, úgy, hogy hanyatt esett a jégen; hanem ez volt aztán utolsó hős tette. A másik perczben már halva volt. Eleven fogast még nem tartott senki a kezében. Azt tartják, hogy a mint a vízből kiveszik, a léghólyagja megreped s akkor megszünt élni.

Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm volt a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Régen üldözték már. Ismerőse volt mindegyiknek s gonosz halpusztító. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit szereti megenni. Azért ő fogas-király. Mikor felbontották, akkor is két szép nagy fogást találtak a gyomrában, a miket nem rég nyelhetett le. Olyan vastag hája volt, mint a süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a husa fehér, mint a gyolcs.

– No nagyságos uram, ezt az egyet elküldjük a nagyságos asszonynak! monda a vén halász. Becsomagoljuk egy ládába jég közé. Egymaga lesz egy szekérrel. Nagyságos uram ír hozzá egy levelet s megírja benne, hogy ez volt a fogas-király. A ki ebből eszik, királyhúst eszik.

Mihály megdicsérte az ötletet s biztatást adott, hogy meg lesz érte az áldomás.

Mire a fogással készen voltak, a rövid téli napnak is vége volt már, de csak az égen, de nem a jégen.

A jégen most kezdődött még az élet.

A szomszéd falvakból, Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csopakról jött a népség szánkókkal a jégre, kosárral, tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malaczpecsenye, a kosár halat vinni való. Mire a halászok hozzákezdtek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész sokadalom támadt körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak, tüzet raktak a jégen; vásárt ütöttek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán megfizetnek; a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Ezzel az egy huzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Timár igazán szerencse fia.

A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakra garmadolva, beviszik a raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Timár egy jó estét akart szerezni az összegyült népségnek. Lehozatott egy tiz akós hordót a jégre, azt csapra üttette s felszólította a halászmestert, hogy csináljon halászlevet, a mihez csak a mestere ért.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint a halnak a saját vére, paprika marokszámra, meg vöröshagyma. Hanem aztán van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.

Ebből a jóból még Timár úr is bámulatos sokat elfogyasztott.

S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:

«Jaj, de szakad ez a húr! Majd megfizet ez az úr?»

S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak olyan dáridó támad, hogy hét falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkontgatva járják a szent Dávid tánczát. Egyszer Timár azon veszi észre, hogy őtet is elkapja egy kaczkiás menyecske, beviszi a tánczba s úgy megforgatja, a hogy csak illik.

Timár tánczolt.

A szép téli éjben messze világlottak a jégtükrön az örömtüzek. A mulatság a jég hátán majd éjfélig tartott.

A halászok akkorra lettek készen a fogott hal behordásával a raktárba.

Akkor aztán a jókedvű népség is haza oszlott, sűrű rikoltozással éltetve a mulatság gazdáját, a bőkezű Levetinczy urat.

Timár még azután is fenmaradt addig, míg Galambos a fogas-királyt becsomagolta a deszkaládába jég és széna közé, s a ládát leszegezte. Azt feltették a szekérre, melyen Timár idejött, s a kocsisnak meg lett mondva, hogy legyen készen, mert rögtön indulni fog haza Komáromba; a halküldeménynyel sietni kell.

Ő maga azalatt levelet írt Timéának; a levél gyöngéd, sőt itt-ott kedélyes hangon volt tartva. Kedves feleségének nevezte Timéát. Leírta előtte a nagyszerű látványt a Balaton jegén, a megrendítő jégropogást; elhallgatta, hogy milyen közel történt hozzá a rianás; elregélte a mai nap történt fogást minden apró részletével együtt; végezte az esti mulatság leirásával; elmondta, hogy milyen jól mulatott, hogy milyen kedvére «kivolt.» Még azt is megirta neki, hogy egy szép paraszt menyecske megtánczoltatta a jégen.

Ilyen vidám leveleket szoktak azok írni, a kik az öngyilkosság tervével vajudoznak.

Mikor a levél készen volt, levitte azt a kocsisnak.

Az öreg halász még akkor is ott volt.

– Menjen már haza Galambos, küldé őt Mihály. – El lehet fáradva.

– De bizony még egyszer megrakom a jégen a tüzeket, monda az öreg, pipáját meggyujtva, mert most erre a nagy halszagra a mi csak róka van a berekben, de még a csunya toportyánféreg is, mind előjön, s körülhasalja az öreg lékünket s ott halászik a maga szakállára, lesi a felvetődő halat és kikapja a vízből; azzal meg mind elriasztja előlünk a többit.

– So se csináljon már több tüzet! monda neki Mihály. Majd kivigyázok én, éjjel úgy is sokszor felébredek. Olyankor majd kilépek az erkélyre s kilövöm a puskámat; a lövésre majd haza szaladnak a mi négylábú halászaink.

Ebben hát megnyugodott a halász is, s Istennek ajánlva az urat, hazakullogott.

A süket vinczellér, Timáron kívül az egyedüli élő lény e háznál, rég aludt már. Azonfelül, hogy süket volt, most még a jó borból annyit be talált venni, hogy egészen biztosítva volt ez éjszakai nyugalmának megháboríthatlansága felől.

Timár is felment a szobájába s megrakta a tüzet a kandallóban.

Ő épen nem volt álmos.

Izgatott lelkének nem kellett a lomha nyugalom.

Másforma pihenést keresett.

Hisz az is pihenés, ha az ember téli hideg éjszakán kiül a nyitott erkélyre nyitva hagyott ajtónál, s aztán a hallgató világot nézi.

A hold még nem jött fel; csak a csillagok ragyognak, s minden csillagnak a fénye ott tündöklik a sima jégtükrön is, mint egy nagy aczéllapra elszórt karbunkulusok; mint azok a gyertyák halottak napján a temetőben. Ott a Saturnus, a Vega, a Hattyú, a korona Arcturus, a Kalászos Szűz és Berenice, a hű feleség!

Az ember bámul és nem gondolkozik. Lát és nem érez. Sem hideget, sem szívdobbanást, sem kül-, sem belvilágot. Csak bámul. Úgy pihen.

A RÉM.

A csillagok ragyogtak az égen, a csillagok ragyogtak a jégtükörben, szellő sem zavarta a csendet.

Ekkor Timár Mihályt egy hang üdvözli a háta mögül.

– Jó estét, uram!

A hang, a véletlen szó felriasztja a tompa merengéséből, a nyitott erkélyről visszatér szobájába, hol lámpáját égve s a kandallót felszítva hagyta. A lámpa és a tűz még világítanak ott benn.

A terem lépcsőre nyiló ajtaja előtt a kettős világításban egy alak áll, melynek láttára Timárnak minden idege elzsibbad.

Nem ismeri az előtte álló alakot…

… És mégis tudja, hogy ki az?

Hideg éjszakán, a vak köd közepett, a Duna jegén keresztül szökött ő e rémalak elől…

A tengerészruhába öltözött férfi. A tengerészöltönyt a tél és a zivatarok ugyan erősen megviselték. A gallér arany szegélyzete kibomladozott, mintha nem valami tisztességes kormány parancsára, hanem csak valami szinpadi látvány kedveért lett volna az odavarrva. A posztó zöld színe a vállakon megfakult, s egy pár gomb le volt róla már szakadva. A jobb karján pedig egy jókora szakadás fehér czérnával volt összevarrva. A tengerészczipők sem voltak jobb állapotban. Elől az orraiknál szétvált a varrás s a meztelen lábujjakat engedte láttatni; egyik épen valami pokróczczal volt bekötve.

A rongyos hüvelyhez épen hozzávaló volt a gazdája is.

Naptól rezesült arcz, elhanyagolt szakállal, leborotvált bajusz helyén feltarlózott borosta, aztán egy fekete selyemkendő keresztül kötve a félhomlokon, mely a fél szemet eltakarja.

Ez az alak mondta Timárnak azt, hogy: «Jó estét uram!»

– Ki az? kiálta rá Timár.

– Ej, ej, édes apuska, hát nem ismer ön már rám? szólt gúnyos nyájaskodással az idegen.

– Krisztyán! suttogá Timár.

– Az, az! A maga kedves Tódorkája. Az egyetlenegy Krisztyán Tódor. A maga kedves kis fogadott fia. Mégis hogy rám ismert szépen.

– Mit akarsz?

– A mit leghamarább akarok, szólt az ágról szakadt, ezt a dupla puskát a kezembe keríteni. Mert nehogy eszébe jusson önnek az a szavam, a mivel legutolsó találkozásunkkor elváltunk: «ha még egyszer ön elé lépek, lőjjön keresztül!» Mivelhogy megmásítottam már a véleményemet.

Ezzel a jövevény felvette Timárnak a fegyverét, mely a szögletbe volt támasztva, s annak mind a két sárkányát felhúzva, leveté magát a kandalló elé egy karszékbe, a fegyvert lövésre készen fektetve végig a térdein!

– Így ni! Már most beszélhetünk egymással nyugodtan. Átkozottul elfáradtam s messziről jövök. Az ekvipázsom cserbenhagyott, s egy részét az útnak gyalog kellett hátrahagynom.

– Mit akar ön itt? szólt hozzá Timár.

– Legelőször is – egy tisztességes öltöző ruhát; mert ez a mostani már nagyon magán viseli az időjárás viszontagságainak nyomait.

Timár odalépett a szekrényhez, kivette onnan saját asztrakán-prémes bekecsét s a hozzátartozó egyéb öltönydarabokat, s mindazokat lerakva a padlóra kettőjük közé, némán rámutatott.

A csavargó félkézben tartotta a puskát, ujját szüntelen annak ravaszán nyugtatva, másik kezével egyenkint fölemelgeté az öltönydarabokat, s műbiráló arczfintorgatással vizsgálta azokat sorba.