Part 11

Ilyen kínt még nem állt ki Timár soha, mint e hosszú idő alatt, mely a másnap estétől elválasztá.

Úgy tett, a hogy Athalie tanácsolá. Otthon maradt délig; ebéd után azt mondta, hogy a Balatonra megy le, a halászatot, melyet bérben tartott, megtekinteni. A hogy gyalog jött át a Duna jegén, uti podgyász nélkül, úgy vissza is mehetett. Utazókocsija ott várt a túlparton, azt még nem eresztették át a jégen; elébb a szekérútnak el kell készülni.

Szóba sem állt ügynökeivel; bele sem tekintett üzleti könyveibe. Pénztárából kivett egy csomó bankjegyet találomra, azt tárczájába tette, s azzal szökött hazulról.

Még mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó elfogta az úton. Levelet hozott neki, melynek vevényét alá kellett irnia. Annak a kedveért sem tért vissza szobájába. Mindig hordott a zsebében egy mesterséges szerkezetű tollat, melynek szára egyúttal tintatartó is volt; azt elővette, a recepissét a postás hátára tette s úgy irta alá a nevét.

Aztán megnézte a levelet. Tengerentúlról jött az, rio-janeiroi ügynöke küldé. Fel sem bontotta, eltette a zsebébe olvasatlanul. Mit gondolt ő most az egész világ lisztkereskedésével!

Rácz-utczai házában is volt egy külön szoba fentartva a számára, melyet, a mint a hideg napok beálltak, folytonosan fűtve tartottak. Ebbe a szobába külön elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt többi lakosztálytól.

Timár észrevétlenül jutott el az utczai szobába, s aztán leült az ablak elé és várakozott.

A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, czifra jégvirágokat rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk látni.

Előtte volt tehát, a mit keresett, Timéa hűtlenségének bizonyítványa. Rég kivánta azt. Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyűlölni azt a nőt, kinek eddig a tisztelet homagiumával kellett adóznia, mint a hogy adózik a jobbágy az uralkodójának. Most már elűzheti őt e trónról, a melyről egy nő csak egyszer szállhat le. És azután, ha ily erős indoknál fogva elvált tőle, akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely őt megilleti: boldog nővé, asszonynyá teheti őt, a hogy érdemes rá.

És mégis, és mégis úgy kinozta ez a gondolat!

Ha kiszinezte képzeletében az első, tanútalan találkozást e nő és a férfi között, vérének minden salakja felszinre került s elhomályosította lelke világát.

A szégyen, a boszuvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté. A gyalázatot, a megcsalatást nehéz tűrni még a hasznáért is.

Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsről önkényt lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve, de ellopatni hagyni! ez fellázítá.

Mit fog tenni? azon tusakodott.

Ha Athalie mérge szivéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szent kép mögűl s a hűtlen nőt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese karjai közt. Athalienak Timéa vére kell.

Hanem aztán a sértett férfi boszuja mást beszél. Annak férfivér kell. Nem orozva, hanem szemtől-szembe kiontott vér. Kard mind a kettő kezében, s aztán életre és halálra.

Mikor pedig a nyugodtan számító ember, a hidegvérű bölcs kerül felül, az azt mondja: «minek volna itt bármi vérontás? neked nem boszura van szükséged, hanem botrányra. Előrohansz a rejtekből, összekiáltod cselédeidet, kiűzöd a házból a házasságtörő asszonyt csábítójával együtt. Ez az okos ember eljárása. Nem vagy te katona, a ki karddal egyenlítse ki sérelmeit. Ott a biró, ott a törvény!»

Hanem azért még sem tagadhatta meg magától, hogy azt a tőrbotot, meg azt a zsebpisztolyt, a mit Athalie ajánlott, készen ne tartsa az asztalán. Ki tudja, mire kerülhet a dolog? A pillanat hevélye határozza majd el azt, melyik kerül felül: az orgyilkos boszuálló-e, vagy a büszke férj, vagy a bölcs üzér, ki a «soll» rubrikába hidegvérrel jegyezi be a botrányos gyalázatot, ha a «haben» rovatába annak megfelelő nyereséget róhat?

E közben beesteledett.

A sötét utczák lámpái megszaporodtak már. Levetinczy úr saját költségén tartotta fenn utczájában a világosságot. A jövő-menők árnyékai rajzolódtak futólag a jeges ablakon.

Egyszer egy ilyen árnyék megállt az ablak előtt, s halk kopogtatás hangzott az ablaktáblán.

Timárnak úgy tetszék, mintha a jégvirágok, a mik a zörgetésre megrázkódnak, a tündérerdő zengő fái volnának, a mik azt mondják: «ne menj!»

Gondolkozott. A kopogtatás ismétlődött. «Megyek», suttogá az ablak felé, s pisztolyát és tőrbotját magához véve, kiosont a házából.

Csak egy futamodás a másik házig, a melyben fény és gazdagság van felhalmozva, s annak közepette a szép halavány asszony.

Az egész úton nem talált szembe senkit. Üres volt már az utcza.

De egy sötét árnyat vett néha észre, mintha előtte futna, el-eltünve a félhomályban, s végre az utczaszegletnél besuhanva. Azt követte.

Nyitva talált maga előtt minden ajtót. Valami segítő kéz kinyitogatott előtte utczaajtót, lépcsőrácsot, még a falszekrény szőnyegajtóját is.

Legkisebb nesz nélkül jöhetett be.

Megtalálta a kihúzható csavart a polcz alatt, helyébe tolta a kulcsot, a rejtélyes ajtó felnyilt előtte, becsukódott mögötte. Timár ott volt a rejtett üregben. Kém a saját házában. Tehát még «kém» is.

Micsoda alacsonyság van még, a mit el nem követett?

És mindezt azért, «mert a szegény ember komisz ember, a gazdag ember pedig oly dicső ember». Itt volt a dicsősége.

Jó, hogy földalatti sötétség van ezen a helyen.

Botorkázva, tapogatózva haladt falmentében, míg egy helyre talált, a hol vékony világosság szürődött valahonnan keresztül. Ott volt a szent György-kép. A lámpafény rémlett át a szobából a mozaik üvegragasztékain.

Megtalálta a félretolható kagylókoczkát; annak a helyén egy vékony üveg lemez maradt.

Betekintett a szobába.

A tejüveggel födött lámpa az asztalon állt; Timéa a szobában járt alá s fel.

Fehér himzett öltöny hullámzott alá termetéről, kezei összekulcsolva csüggtek alá ölébe.

A folyosó felőli ajtó nyilt, Zófi asszony lépett be rajta. Valamit súgott Timéának.

De Timár még ezt a súgást is meghallá. Az a fülke ott a szögletben olyan volt, mint «Dyonisius kőfüle», minden hangot fölfogott.

– Jöhet-e már? kérdezé Zófi asszony.

– Várok rá, mondá Timéa.

Azután Zófi asszony elment.

Timéa pedig kihúzott szekrényéből egy fiókot, s abból egy dobozt vett elő.

Odalépett vele a lámpa elé. Úgy ált Timárral szemközt, hogy a lámpa teljes fényét arczára vetette; a lesben ülő minden változását megfigyelhette e vonásoknak.

Timéa felnyitotta a dobozt. Mi volt abban? Egy kardmarkolat, az eltört pengével.

Az első tekintetre összerázkódott a nő, szemöldei összehuzódása az iszonyt fejezte ki. Azután lassan kiderült az arcza, s ismét olyan lett az, összeérő két vékony, fekete szemöldével, mint egy szent kép, fekete glóriával homloka körül.

Majd édes gyöngédség derengett át méla vonásain, felvette a dobozt s olyan közel emelte ajkaihoz a kardot, hogy Timár rettegni kezdett: most mindjárt megcsókolja!

Az a kard is vetélytársa volt már.

S mentül tovább nézte a tört kardot Timéa, szemei annál élénkebb ragyogásra nyiltak; egyszer aztán annyira vitte a bátorságot, hogy meg merte fogni a kard markolatát, kivette a tört fegyvert a dobozból, s férfi módjára próbált vele a levegőben védni, vágni…… Ah! ha tudta volna, hogy valaki van itt a közelben, a kinek halálkínokat kell szenvednie minden ily vágás után!

Most kopogtattak az ajtón, Timéa ijedten helyezé vissza a tört kardot a dobozba, s aztán tétovázva rebegé: «szabad!» De elébb öltönye hosszú ujjfodrait, mik fel voltak csúszva, végigsimítá keze csuklójáig.

Ő jött be. Az őrnagy.

Délczeg férfi volt. Szép, daliás arcz.

Timéa nem ment eléje, még mindig a lámpa előtt állt. Timár ő reá figyelt.

Pokol! Mit kell látnia?

A mint az őrnagy belépett a szobába, Timéa arcza mélyen elpirult.

Igen, az alabástromszobor tudott hajnalfényt ragyogni, a szent kép arcza megmozdult és a szűzfehérség rózsákkal párosult.

A fehér arcz megtalálta azt, a ki előtt lángba boruljon.

Kell-e még több bizonyság is, kellenek-e még szavak is ezentúl?

Timár közel volt hozzá, hogy kirúgja maga elől a szent képet, s mint a felülkerült sárkány, a ki legázolta szent György angyalt, odarohanjon közéjük, mielőtt Timéának az ajkai is mondhatták volna azt, a mit az arcza elárult…

De nem. Talán csak álom volt, a mit láttál. Nézz oda ismét. Timéa arcza oly fehér mint máskor. Hideg méltósággal int az őrnagynak, hogy foglaljon helyet egy széken. Ő maga tőle távol ül le a pamlagra s tekintete oly szigorú, oly tiszteletparancsoló.

Az őrnagy egyik kezében tartá arany paszomántos csákóját, a másikban aranyfegyverbojtos kardját s feszesen ült, mintha tábornoka előtt volna.

Sokáig hallgatva néztek egymásra. Szorongó érzésekkel küzdött nő és férfi.

Timéa szólalt meg elébb:

– Uram! Ön egy rejtélyes levelet küldött nekem, még megdöbbentőbb ajándék kiséretében. Ez ajándék egy kettétört kard.

Timéa ezzel levevé a dobozról a födélt, s kivette abból az odarejtett levelet.

– Önnek a levele így szól: «Asszonyom! Én ma egy emberrel párbajt vívtam, s csak kardom kettétörésén mult, hogy azt meg nem öltem. E párbajnak oly rejtélyes körülményei vannak, melyek egyenesen önt, és még inkább önnek a férjét érdeklik. Engedjen ön nekem néhány percznyi találkozást, hogy önnek mindent elmondhassak, a mit önnek tudnia szükséges.» E levélben kétszer is alá van húzva «önnek a férjét». Ez volt az ok, uram, mely engemet rábirt arra, hogy önnek alkalmat adjak velem beszélhetni. Szóljon ön; mi összefüggése van az ön párbajának Levetinczy úr személyes ügyével? Hallgatni fogok önre, a míg Levetinczy urról beszél: a mint másra tér át, eltávozom.

Az őrnagy meghajtá magát gondolatterhes komolysággal.

– Tehát ott kezdem, asszonyom, hogy néhány nap óta jár itt a városban egy ismeretlen ember, a ki tengerész egyenruhát visel s egyenruhája előjogánál fogva mindenüvé bejáratos, a hol katonatisztek vannak. Úgy látszik, hogy nagy világfi s mulatságos társalgó. Hogy ki ez ember? azt közelebbről nem tudom, mert kémkedni nem szokásom. Nem tünt fel önnek is ez ember, asszonyom? Láthatta őt nehányszor a szinházban, zöld egyenruha, arany és vörös hajtókával.

– Láttam.

– S nem emlékezik rá, hogy valaha azelőtt látta volna valahol?

– Nem figyeltem az arczára.

– Igaz, hisz ön nem néz idegen férfi arczába soha.

– Tovább, uram. Rólam ne beszéljünk.

– Ez az ember együtt szokott mulatni velünk már hetek óta. Pénze, úgy látszott, hogy volt elég. Ittlétének indokát elmondta mindenkinek. Levetinczy urra vár. Hozzá van küldetése, személyesen elintézendő igen fontos ügy. A dolog kezdett előttünk lassankint unalmassá válni. Az ember mindennap tudakozódott Levetinczy úr felől s hozzá a legtitkolozóbb pofákat vágta, míg utóbb mindenki arra a gyanura kezdett jönni, hogy ez egy kalandor. Egy este sarokba szorítottuk ezt az embert. Meg kellett tudnunk, hogy egy ember, a ki társaságunkba jár, mi járatban van itt? Én vettem őt kérdőre. Ismét a szokott mondával állt elő, hogy ő neki Levetinczy urral vannak elintézendő ügyei. Miért nem fordul azokkal Levetinczy úr ügyvezetőjéhez? Mert azok nagyon kényes természetű ügyek, miket csak személyesen lehet elintézni. Erre a válaszra én arra szántam magamat, hogy egészen kiméletlenül fogok az emberemmel bánni. Hallja ön, mondám neki, én nem hiszem, és itt mi valamennyien kétkedünk benne méltán, hogy Levetinczy urnak önnel bármi személyes ügyei lehetnének, a mik kényes természetüek. Hogy ön kicsoda? azt nem tudjuk; hanem az bizonyos, hogy Levetinczy úr egy derék, jellemteljes ember, a kinek vagyona, jó hire, esze, világi állása elismert nagyság mind. A ki azonfelül mint családfő feddhetlen életet él, mint honpolgár fejedelméhez hűséges; a kinek tehát semmi oka sem lehet titokteljes összeköttetésekre olyan emberekkel, a minőnek ön látszik.

Ezen szavak alatt Timéa lassan felkelt helyéről, odalépett az őrnagyhoz, és kezét nyujtá neki:

– Köszönöm!

És Timár újra látta a fehér arczon fellobogni amaz ismeretlen rózsapirt, és most már tartósan ottmaradt az. A nő úgy hevült annál a gondolatnál, hogy ime a férfi, kit szive imád, úgy védi azt a másik férfit, ki neki esküdt férje, ki sziveik között áll.

Az őrnagy folytatá, s hogy Timéa arczát ne sértse tekintetével, valami más tárgyat keresett ki a szobában, melyre szemeit függeszsze, a hogy szoktak egy álló pontot kiválasztani azok, kik egy indulatfeszítő elbeszélésbe vannak elmélyedve. Ez a tárgy épen a szent György-képen levő sárkány feje volt. E sárkányfő szeme volt a les, melyen keresztül Timár a szobába kémlelt s aztán úgy tetszék neki, mintha az az ember minden szót egyenesen ő hozzá intézne.

Pedig hiszen ott sötét volt, a hol állt, oda nem láthatott senki.

– Ekkor egészen átváltozott annak az embernek az arcza, mint mikor az ember egy húnyászkodó ebnek hirtelen a farkára tapos. «Mit? kiálta fel mindnyájunk hallatára; hát önök azt hiszik Levetinczyről, hogy az egy gazdag ember, hogy hire nagy, esze csodálatos, hogy boldog családapa, hogy hű alattvaló? No hát én megmutatom önöknek, hogy ez az ember, ez a Levetinczy, harmadnapra, a mikor én rátalálok, szökni fog innen, szökni fog a házától, a szép feleségétől, szökni az országától, szökni fog Európából, és soha hirét nem fogják hallani többet!»

Timéa keze akaratlanul a törött kard markolatára tévedt.

– Én válasz helyett azt az embert pofon ütöttem.

Timár félrekapta a fejét a leslyuktól; azt hitte, az ő arcza kapta meg az ütést.

– Mindjárt láttam, hogy ez az ember megbánta, a mit beszélt, s szeretett volna a pofon következménye elől akárhova elmenekülni; de nem bocsátottam. Elálltam az útját. Ön katona, kard van az oldalán, tudja, hogy mit szokás egy ilyen találkozás után kezdeni. Odafenn a vendéglőben a tágas tánczterem, meggyujtatjuk a gyertyákat, s aztán választ ön magának közülünk két segédet, én is kettőt, s elvégezzük a dolgunkat. Egy percznyi haladékot sem engedtünk neki. A párbaj megkezdődött. Az ember úgy vívott, mint egy pirata, egy párszor el akarta kapni a kardomat a bal kezével, akkor aztán megharagudtam s olyat vágtam a fejére, hogy összerogyott. Szerencséjére a kardom lapjára fordult csapásközben s ez okozta, hogy eltörött. Másnap, mint orvosunktól megtudtam, az ember elhagyta a várost; sebe nem lehetett veszélyes.

Timéa ismét fölvette a törött kardot s megnézte annak lapjait; azután visszatette ezt az asztalra s némán nyujtá kezét az őrnagynak.

Az őrnagy gyöngéden fogta két kezébe s ajkához emelte azt; alig volt észrevehető, hogy megcsókolta. Timéa nem vonta vissza kezét.

– Köszönöm! suttogá halkan az őrnagy. Timár talán nem is hallá e szót rejtekodujában, de a nedves szemek is ugyanazt mondák: «köszönöm!»

Azután hosszú perczei következtek a hallgatásnak. Timéa visszaült kerevetére s fejét tenyerébe hajtá.

Az őrnagy megszólalt:

– De én nem azért kértem öntől e találkozást, asszonyom, hogy itt ön előtt eldicsekedjem egy hőstettel, mely önre nézve kellemetlen, rám nézve pedig csak baráti kötelesség; nem is azért, hogy jutalmamat kérjem, a mit ön oly jó volt nekem egy kézszorításban megadni. Ez sok volt, ez nekem igen nagy jutalom. De nem azért kerestem ily szokatlan módon, ezzel a törött kard küldésével, a mi határos a nevetségessel, az önnel való beszélgetést, hanem egy igen komoly kérdés miatt. Asszonyom! Lehető-e, hogy abban, a mit amaz ember mondott, valami igaz legyen?

Timéa mint egy villanyütésre rezzent fel erre a szóra. És azt a villanyütést megérezte Timár is, ő benne is összerándult minden ideg erre a kérdésre.

– Mit gondol ön, uram? szólt Timéa indulatosan.

– Kimondtam, és feleletet akarok rá öntől nyerni, asszonyom! szólt az őrnagy, felállva helyéből. Ha ez az ember egyben hazudott, úgy mindenben hazudott; de ha egy igaz lehet szavaiból, akkor minden igaz lehet. Ezért jöttem önhöz. Őszintén, egyenesen, nyilt arczczal intézem önhöz a kérdést, lehető-e az, hogy csak egy igaz szó is volt ebben a rágalomban? Nem mondtam el mindent, a mit az az ember Levetinczyre szórt, minden czím benne volt abban, a mi férfira nézve sértő. Van ezekben valami lehetőség? Hogy Timár élete azt a rettenetes fordulatot vehesse, a melyet a szerencsétlen ház egykori tulajdonosa halálával előzött meg? Mert, ha az lehető, akkor nem tarthat vissza semmi tekintet, hogy az Isten irgalmára ne kérjem önt, siessen ez összeomló ház alól menekülni, asszonyom! Hisz én nem engedhetem azt, hogy ön megsemmisüljön, én nem nézhetem azt hidegvérrel, hogy önt magával ragadja együtt az örvénybe valaki!

A forró szavak Timéa keblét is áthevíték. Timár sováran leste a nő lelki küzdelmét. Timéa győztes maradt. Összeszedte lelki erejét s nyugalommal felelt:

– Ne legyen önnek aggodalma, uram! Én biztosíthatom önt róla, hogy az az ember, akárki volt, akárhonnan jött, hazudott és rágalmainak semmi alapja nincs. Levetinczy urnak vagyoni állását én alaposan ismerem, mert távollétében magam vezetem ügyeit s minden iránt teljes felvilágosítással birok. Vagyona rendben van; a mit koczkáztat belőle, az, ha mind elveszne is bármi véletlen baleset miatt, az házának egy oszlopát sem döntené ki. Azt is nyugodt lélekkel mondhatom önnek, hogy Levetinczy úr vagyona között nincs egy fillér, mely igaz úton ne lett volna szerezve; senki vagyonát el nem vette soha, hogy valakinek szemrehányásától valaha rettegni, hogy valami szerzeményének eredetét titkolni legyen kénytelen Isten és emberek előtt. Levetinczy úr gazdag ember, ki gazdagságáért nem tartozik pirulni…

Ah! mint égett Timárnak az arcza ott a sötétben!

Az őrnagy felsóhajtott.

– Ön mindenről meggyőzött engem, asszonyom. Ezt hittem is. Amaz ismeretlen ember minden szava rágalom volt, melylyel Timárt mint üzlet emberét vádolá. De ő olyan szókat is ejtett ki, melyek önnek férjét mint családfőt gyanusíták. Egy szót engedjen ön kérdenem: boldog ön?

Timéa mondhatlan fájdalommal tekinte rá s tekintetében e válasz szólt: «látsz, és mégis kérdezesz?»

– Kényelem, fény és gazdagság veszi önt körül; folytatá merész hangon az őrnagy, de ha való az, a mit én, becsületemre mondom, nem kérdeztem soha senkitől, de a mit hivatlanul mondtak ki előttem, a mire azt mondtam: «hazudsz», s a miért a kimondón boszut álltam: ha való volna az, hogy ön szenved, hogy ön nem boldog, akkor nem volnék férfi, ha bátorságom nem lenne önhöz így szólani: «Asszonyom, van még egy ember a világon, a ki épen úgy szenved, épen oly boldogtalan, mint ön; dobja el ön magától e szerencsétlen gazdagságot s szüntesse meg két ember szenvedését, oly szenvedést, mely egy harmadikat, ennek okozóját, még a más világon is vádolni fogja az Isten előtt. Váljék el!»

Timéa keblére szorítá kezeit s szemeivel, mint egy kínhalálra menő martyr, fájdalommal tekinte fel a magasba. Szivének minden fájdalma felébredt ebben a pillanatban.

Timár, midőn így látta őt, csüggedten üté homlokát öklével, s elfordítá arczát a Judás-lyuktól, melyen leskelődött.

Nehány perczig nem látott és nem hallott semmit.

Midőn a kínzó tudvágy újra visszavonta őt a sötétbe bevilágló fénysugárhoz s a szobába áttekintett: már akkor nem látta maga előtt a martyrt; Timéa arcza ismét nyugodt volt.

– Uram, szólt szelid, lágy hangon az őrnagyhoz, hogy önnek szavait végighallgatám, bizonyítja azt, hogy önt tisztelem. Hagyja meg nálam ezt az érzést és ne kérdje tőlem soha azt, a mit ma kérdezett. Fölhívom az egész világot, tudja-e valaki, hogy egy szavam, egy könyem valaha panaszt árult volna el? Ki ellen? Férjem ellen, a ki a legjobb, a legnemesebb ember a világon? ő engem mint idegent, mint gyermeket megszabadított a haláltól; háromszor járta meg a vizek mélyét, a halál országát, hogy engem megmentsen. Mint bohó, mindenkitől kigúnyolt teremtést, ő védelmezett; miattam halálos ellensége házához naponkint eljárt, féltett, vigyázott rám. Mikor koldussá, földönfutóvá lettem, mint szolgáló leányt, kezével, vagyonával megajándékozott, házában urnővé tett. És midőn kezét nyujtotta, ezt komolyan tette, nem játszott velem.

Timéa ezzel egy fali szekrényhez sietett s annak ajtaját hevesen felszakította.

– Nézzen ön ide, uram! szólt az őrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott öltöny himzett uszályát terjesztve szét előtte. Ismeri ön ezt az öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken át, midőn a himzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették el velem, ez az én menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: «már most vesd le, ez más menyasszonynak készült!» Ah! uram, ez a tőrdöfés halálos volt az én szivemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes nagy jellemtől, ki nem jött elém hizelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép, elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére tűzzön; ki azóta nem tett egyebet mint emberfölötti, angyalhoz méltó türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat és osztozott szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertől, a kinek rajtam kívül nincs senkije, a kit szeressen; a kire nézve egy egész világ vagyok, az egyetlen lény, mely őt az élethez köti; az egyetlen arcz, melynek láttára búskomor arcza felderül? Én váljak meg attól az embertől, a kit mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyűlölöm? Én, a ki mindenemet neki köszönöm, s a ki nászhozományul nem hoztam hozzá mást, mint egy szeretet nélküli beteg szivet?

Az őrnagy eltakarta kezével arczát ez indulatsugallta szavára az asszonynak. Hát az a másik férfi ott a szent György-kép háta mögött? hát az nem érezte-e magát úgy, mint az a sárkány, melynek az arkangyal dárdáját torkába verve tartja?

És még nem volt elég a torkába vert dárda, még ki is rántották a sebből a beleakadt szigonyvéget.

– De uram, folytatá Timéa a női méltóság ellenállhatlan varázsával tiszta arczán: ha mind annak ellenkezője állna is, a mit Timárról tart a világ; ha ő bukott ember volna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám őt akkor sem. Akkor épen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérő társa lennék. Ha rabló volna, az erdőn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat…

(Mi az? Sír az a sárkány ott azon a képen!?)

Timéa még mindig tudott mit mondani.

– És végül, uram, ha azt tudnám meg, a mi minden nőre nézve legérzékenyebb, a legkeserítőbb bántalom, hogy férjem hozzám hűtelen volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: «az Isten áldja meg azt, a ki ő neki megadta azt a boldogságot, a mitől én őt megfosztottam!» és nem válnék el tőle. – Nem válnék el tőle, még ha ő maga kivánná is; nem válnék el tőle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és mivel tartozom saját lelkemnek idebenn?

Az őrnagy «is» zokogott.

Timéa elhallgatott, hogy nyugalmát visszanyerhesse. Akkor aztán ismét halk, szelid hangon szólt hozzá:

– És most hagyjon ön el engemet örökre. A tőrdöfést, a mit ön lelkemen ejtett évek előtt, ez a kardcsapás kiegyenlítette; azért ezt a tört kardot emlékül megtartom. Valahányszor rátekintek, azt fogom gondolni, hogy ön nemes lélek, s gyógyulni fogok általa. Hogy ön hosszú évek óta nem szólt s nem közelített hozzám, azzal kiengesztelte azt, hogy egykor miért szólt, miért közelített?

(A szent György lovag kép mintha távozó dobogást hangoztatna!)

Timár, midőn a szekrényes rejtekajtón a folyosóra kirohant, valami sötét alak állotta útját. Árnyék a sötétségben? fantom? vagy rossz lélek?

– Mit hallott? mit látott ön?

Athalie volt az.

Timár félretolta a sötét alakot maga elől, s félkezével vállánál fogva a falhoz szorítva, ezt súgá fülébe:

– Legyen ön átkozott! És átkozott legyen ez a ház! És átkozott legyen annak a hamva, a ki ezt építette!

Azzal, mint egy őrült rohant le a lépcsőn.