Part 10

– De nem az olyan megátalkodott gonosznak, a minő te vagy! Te poklok tüzére jutsz, az ördög marczangoló fogai közé.

– Mutasd meg nekem a szentirásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot és ördögöt, akkor elhiszem.

– Oh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is el akarod tagadni?

– El is tagadom. Soha sem teremtett az Isten ördögöt. Ti teremtettétek azt magatok, a kik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat fűvel él: az embert nem eszik soha.

– Uram, ne vigy a kisértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld s elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod te azt a kis gyermeket is?

– Azt tanítja az, a ki fiának fogadta.

– Kicsoda?

– Az, a kit a gyermek atyjának nevez.

– S hogy hiják azt az embert?

– Mihálynak.

– De hát a másik neve?

– Azt nem kérdeztem tőle soha.

– Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felőle?

– Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.

– De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?

– Hozzánk illő szegény ember.

– Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez én rám tartozik. Micsoda ez az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus, disunitus vagy zsidó?

– Arra semmi gondom sem volt.

– Szoktál bőjtöt tartani?

– Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.

– Hát a gyermeket ki keresztelte meg?

– Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s ő ott ült a szivárvány közepett.

– Oh! ti pogányok!

– Pogányok? szólt keserűn Teréza; miért pogányok? hisz nem vagyunk sem bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre nyomatott képet sem találsz, a mit másutt a világban imádnak. Úgy-e, te is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomatva? Nem úgy hivja-e minden ember a pénzt, hogy «Krisztus»; – ha elfogyott a pénz, «nincs Krisztus!»

– Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent dolgokkal?

– Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a legnagyobb boldogságból a legnagyobb inségbe estem. Özvegy lettem és koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, a mit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent és megtaláltam. Az én Istenem nem kiván czifra imádságot, énekszót, áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szivet. Az én penitencziám nem az olvasóforgatás, hanem a munka. Úgy maradtam a földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt. Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, s én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, a ki hozzám folyamodik, s alszom nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Oh, uram! én nem vagyok pogány.

– Jaj de sok hiábavalóságot össze tudsz darálni, te nyelves asszony. Nem kérdezem én ezt tőled, hanem azt kérdezem, hogy ki az az ember, a ki itt lakik a kunyhódban, igazhivő-e vagy eretnek, s miért nincs megkeresztelve az a gyermek? Lehetetlen, hogy ne tudnád annak az embernek a nevét.

– Igen. Legyen! Nem akarok hazudni. Tudom a nevét, de egyebet semmit. Azt sem mondom meg senkinek. Az ő életének is lehetnek titkai, mint voltak az enyimnek. Az enyéimet elmondtam ő előtte, az övéi után nem fürkésztem soha. Nagy okai lehetnek rá, hogy azokat őrizze. De én őt jószivű becsületes embernek ismerem, s nem gyanakodom benne. Emberek, jó barátok voltak, kik mindenemet elvették, nemes emberek és előkelő urak, csak a kis siró gyermekemet hagyták meg nekem. Én azt a kis gyermeket fölneveltem, s mikor ő volt az egyedüli kincsem, drágaságom, életem világa, akkor elhagytam őt venni egy embernek, a kiről nem tudok egyebet, mint hogy szeret és szerettetik. Hát nincs-e énnekem erős hitem az Istenben?

– Ne papolj te énnekem minduntalan a te hitedről. Az ilyen hitért a régi időkben cziherre vetették a boszorkányokat s ugy égették meg az egész keresztény világban.

– Jó szerencse, hogy ezt a szigetet a török szultán fermánjánál fogva birom.

– A török szultán fermánjánál fogva? kiálta föl elbámulva az esperes. S ki hozta neked ide helyedbe azt a fermánt?

– Ez a férfi, a kinek a nevét nem fogod megtudni.

– De meg fogom tudni azonnal, még pedig igen rövid uton. Beszólítom a sekrestyést meg a templomszolgát, félrelöketem velük innen a nyoszolyádat veled együtt s bemegyek az ajtón; hiszen zár sincs rajta.

Timár a mellékszobában minden szót hallott. A vér zúgott agyában annál a gondolatnál, hogy ez a főpap eléje fog lépni s azt fogja mondani: «Ah! ön az, nagyságos Levetinczy Mihály, királyi tanácsos úr!»

Az esperes kinyitotta a külsö ajtót s beszólította a két szolgálattevő markos legényt.

Teréza szorongatott helyzetében azt a török szövetü tarka gyapotszőnyeget vonta keblére, mely ágytakarójául szolgált.

– Uram! szólt kérlelő hangon az espereshez. Hallgass meg még egy szót, hegy meggyőzzelek, mennyire erős az én hitem az Istenben, hogy nem vagyok pogány; nézzed: e gyapotszőnyeg, melylyel takarózom, Brussából való. Most hozta azt egy átutazó palikár s nekem ajándékozta. Lásd, én nekem olyan nagy a hitem az Istenben, hogy éjente ezzel a szőnyeggel takarózom; pedig tudva van, hogy Brussában négy hét óta dühöng a keleti dögvész. Vajjon közületek van-e valakinek ilyen erős hite? Ki mer hozzányulni ehhez a nyoszolyához?

De már erre a kérdésre nem volt, a ki válaszoljon. Arra a felfedezésre, hogy az a gyapotszőnyeg Brussából való, a hol a pestis pusztít, egymás hátán rohant ki a kunyhóból a három istenfélő ember, otthagyva a pokolnak és az ördögöknek martalékul az egész puszta szigetet és veszendő lakóit. Az elátkozott helynek egy rossz hírével több akadt, a mi a sokáig élni akaró embereket távol tartsa tőle.

Teréza kibocsátá a mellékszobából elrejtett családját.

Timár megcsókolá a kezét s azt mondá neki: «Anyám!»

Teréza halkan suttogá: «Fiam», és mélyen a szemébe nézett. E szemek azt mondák: «ráemlékezzél arra, a mit ebben az órában hallottál!»

És már most készüljünk a mi útunkra!

Teréza úgy beszélt közelgő haláláról, mint egy elutazásról.

«A szép október hónapban fogok elköltözni, abban a kedves időben, a mit úgy hínak, hogy «vén asszonyok nyara». A bogarak is akkor mennek aludni téli álmukat, a fák is akkor hullatják le leveleiket.»

Kiválasztotta magának az öltönyt, a miben eltemessék, s a szemfödelet, a miben eltakarják. Koporsó nem kell neki. Közelebb éri az édes anyaföld.

Kivezetteté magát Timár és Noémi karjába kapaszkodva a szép sík mezőre, s kiválasztotta magának a helyet, a hová eltemessék.

«Ide a sík róna közepére! monda Timárnak, s kivette kezéből az ásót s maga kihantolta előtte a négyszögű helyet. Dódi házát már elkészítetted, most készítsd el az enyimet. Aztán ne rakjatok fölém dombot, ne tegyetek oda fejfát: se zöld fát, se bokrot ne ültessetek fölém. Szépen azt a helyet takarjátok be eleven pázsittal ujra. Legyen a többi mezővel egyenlő. Én úgy kivánom. Én nem akarom, hogy mikor valakinek öröme van, belébotoljék siromba s elszomorodjék.»

S Timár elkészítette Teréza házát.

És Teréza soha sem kérdezte tőle: «de hát ki vagy te mégis? Én már rövid napok mulva megválok ettől a világtól, s még nem tudom, hogy Noémit kire hagytam itt?»

Egy este aztán elaludt örökre.

Úgy temették el, a hogy ő kivánta.

Szép fehér gyolcsba takarva, ágyát ott lenn megvetve illatos diófalevelekből.

És azután betakarták a helyet zöld pázsittal simára, a hogy elébb volt.

Mikor másnap reggel Timár és Noémi a kis Dódit kezén fogva kimentek a mezőre, a sík rónán nem látszott semmi jel. Az őszi pókfonál mint egy ezüst szemfödél vonta be azt egyformán mindenütt. S az ezüst szemfödélen milliárd gyémántként ragyogott a napban az őszi harmat.

De az ezüstös zöld róna közepén mégis rátaláltak arra a helyre.

Elől ment Almira. Egy helyen lefeküdt, s fejét a földre letette. Ott volt az a hely.

Timár azon gondolkozott, hogy most már ezzel a sirral ő előtte is be van zárva a világ. Neki is készülni kell az útra. Vagy «ide», vagy «oda!»

ATHALIE.

A KETTÉTÖRT KARD.

Timár ott várta meg a szigeten, a míg a zöld mezőt belepte a dér, azután még azt is, a míg lehullottak a falevelek, a mig fülemülék, rigók mind elköltöztek fészkeikről.

Akkor határozta el rá magát, hogy visszatérjen a világba. Az igazi világba.

És Noémit itt hagyja egyedül a senki szigetén. Egyedül egy kis gyermekkel.

«De visszatérek még a télen.»

E szóval vált meg tőle.

Noémi nem is tudta, hogy mi az a tél abban a házban, a hol Mihály lakik? A sziget körül ritkán fagy be már a Duna; délszaki enyhe tél van ott, két fok a legnagyobb hideg; a borostyán, a babérfa a szabadban zöldül egész télen.

Hanem Mihálynak zord utja volt. A Duna mellékén már havazott s egész hétbe telt, míg a hófuvatos utakon Komáromig el tudott vergődni. Ott megint egy napot kellett időznie Uj-Szőnynél. A Duna ugy zajlott, hogy nem lehetett rajta átkelni.

Hajh, egykor a kiáradt Dunán egyedül át mert hatolni egy kis csónakon! Hanem a parton Noémi várt akkor. Most pedig csak Timéához siet.

Hiszen ő hozzá is «siet». A mint beállt a jég a Dunán, ő a legelső, a ki gyalog átmegy rajta.

Hiszen Timéához is siet. Azért, hogy elváljék tőle.

El van határozva. Nekik el kell válniok. Noémi nem maradhat többé egyedül az emberlakatlan szigeten. E nőnek igazságot kell szolgáltatni hűségeért s szerelmeért, átkozott volna, a ki őt martalékul hagyná ott a rémek pusztájában, miután testét-lelkét sajátjává tette.

És azután Timéa is hadd legyen boldog.

Ez a gondolat bántotta mégis nagyon. Hogy Timéa boldog legyen.

Bár tudná őt gyűlölni; bár tudna ellene valami vádat felhozni, hogy úgy taszíthatná el magától, mint a kit megvetett, a kit el tud felejteni.

Kocsiját kénytelen volt Uj-Szőnyön hagyni, mert szekeret még nem bocsátottak a jégre; gyalog érkezett haza.

Mikor házába belépett, úgy teszett neki, mintha láttára Timéa megijedt volna. Mintha keze reszketett volna, midőn azt eléje nyujtá. A hangja is reszketett, midőn köszöntését fogadta. Nem nyujtá eléje fehér arczát, hogy csókolja meg.

Timár azzal szobájába sietett, hogy uti köntöseit felcserélje. Ah! ha ez ijedtségnek valami oka volna!

Még más jelenséget is látott Mihály, Athalie arczát.

E nő szemeiben valami dæmoni diadal tüze ragyogott: a káröröm lidérczfénye volt az.

Ha Athalie tudna valamit!

Ebédnél ismét összejött a két nővel. Szótlanul ültek egymás mellett, egymással szemben. Három egymást találgató tekintet.

Ebéd végével csak annyit mondott Timéa Mihálynak:

– Ön nagyon sokáig oda volt most…

Timár nem akarta neki azt mondani: «még majd örökre is eltávozom tőled!» de azt gondolta.

Ügyvédével akart elébb tanácskozni, hogy miként kezdhessen válópert neje ellen. Semmi indokot nem birt rá fölfedezni.

Marad egyedül «az engesztelhetlen gyűlölet».

Csak hogy ebbe mind a két félnek bele kell egyezni: akár igaz, akár nem.

De vajjon fog-e a nő is beleegyezni? Minden ő tőle függ.

Timár egész délután ez eszmével tépelődött. Meghagyta cselédeinek, hogy mindenki előtt tartsák titokban hazaérkeztét, ma nem akar senkivel semmiről értekezni.

Estefelé mégis rá nyitotta valaki az ajtót.

Boszus arczczal tekintett oda, s már fogta a kilincset, hogy akárki jön, azt még az ajtóból elutasítja; hanem aztán megdöbbenve hátrált vissza: Athalie állt előtte.

Ugyanaz a kárörvendő villogás szemeiben, az a diadalmas gúnymosoly ajkain.

Megdöbbenve huzódott hátra Mihály e megigéző tekintet elől.

– Mit akar ön, Athalie? kérdé tőle zavarodottan.

– Hm, – Levetinczy úr. – Mit gondol ön, mit akarok?

– Azt nem tudhatom.

– Én pedig tudom, hogy ön mit akar?

– Én?

– Nem akar ön tőlem valamit megtudni?

– Mit? suttogá hevesen Mihály, betéve az ajtót s kerekre felnyilt szemekkel tekintve Athalie arczába.

– Hogy mit akar ön tőlem megtudni, Levetinczy úr? szólt folyvást mosolyogva a szép hölgy. Ugyan nehéz kitalálni. Hány éve már annak, hogy az ön házánál vagyok?

– Az én házamnál?

– No igen. A mióta ez a ház az öné. Hat esztendeje annak. Minden évben láttam önt haza térni. Minden évben más kifejezést láttam az arczán. Az első évben a kinzó féltést, azután a könnyelmű jókedvet, majd meg a tettetett nyugalmat: egyszer éppen a bárgyú filiszteri elfoglaltságot! – mind ez tanulmányom volt nekem. Most egy éve már azt hittem, hogy a szomorújátéknak vége. S ez engem megijesztett. Ön úgy tudott maga elé nézni, mint a ki a sirja fenekére néz le folyvást. S ön tudhatja jól, hogy senki a kerek földön nem imádkozik oly igazán az ön életeért, mint én!

Mihály összeránczolta e szóra homlokát s Athalie talán olvasni tudott e homlokredőkből.

– Nem! ismétlé szenvedélyesen. Mert ha van a világon valaki, a ki önt szereti, az nem kivánhatja úgy, hogy ön sokáig éljen, miként én. – Most ismét azt a tekintetet látom önnek az arczán, a mit a legelső évben. Ez az igazi. Szeretne ön tőlem valamit megtudni Timéa felől, ugy-e?

– Tud ön valamit? kérdé hevesen Timár, hátát szobája ajtajának vetve, mintha foglyul akarná tartani Athaliet.

Athalie gunyosan nevetett. Hiszen Mihály volt az ő foglya.

– Sokat. – Mindent. Felelt rá.

– Mindent?

– Igen. Eleget arra, hogy elkárhozzunk mind a hárman; én is, ő is, ön is!

Mihály ereiben forrni kezdett a vér.

– Elmondhat ön nekem mindent?

– Hiszen azért jöttem ide. Hanem hallgasson ön mindent végig nyugodtan, mint a hogy én nyugodtan fogok önnek elmondani oly dolgokat, a miknek végig gondolása is őrültté tesz, ha meg nem fog ölni.

– Kérem önt. Csak egy szót elébb. – Timéa hűtlen-e?

– Az.

– Ah!

– Még egyszer mondom: az! S ön meg fog győződni felőle bizonynyal.

Timár szivében egy nemesebb érzés tiltakozott e gyanu ellen.

– De kisasszony, gondolja ön meg jól, a mit kimond.

– Csak tényeket fogok önnek elmondani, s ha azután látni akar ön, látni fog saját szemeivel s azután czivakodhatik majd a saját öt érzékeivel, hogy minek rágalmazzák az oltári szent képet.

– Hallgatok, de nem hiszek.

– S én mégis beszélni fogok. Az ön szent képe mégis csak leszállt végre az oltárrámából a földre, hogy meghallgasson egy városi mendemondát, mely azt kürtölé, hogy a délczeg őrnagy párbajt vivott ő miatta egy idegen katonatiszttel: azt kegyetlenül megsebesítette, a kardja is ketté törött ellenfele fején. A szent kép meghallgatta ezt a mesét. Zófi asszony maga mondta el azt neki s a szent kép szemei könyeztek a hir hallatára. Eh mit? Hisz ön eretnek, a ki nem hiszen a könyező szent képekben. Hanem ez már mégis igaz, és Zófi asszony másnap elmondta ezt a délczeg őrnagynak. Zófi asszony szereti a hirhordást, a hizelkedést, a cselszövést, Zófi asszonynak kedves mulatság a titkon szerető sziveket összehozni, békés családtagokat meg összeveszíteni, valakinek úgy szerezni örömöt, hogy abból másnak nagy keserűsége legyen; másnak a titkaiba beleásni magát s azután kinozni őt bizalmasságával. Zófi asszony az én anyám.

Athalie megtörülte az ajkát a szó után: «anyám», mintha valami keserűséget törülne le onnan.

– A besugott könyeknek az lett a következése, hogy Zófi asszony egy skatulyát hozott az őrnagytól a szent képnek, és egy levelet.

– Mi volt a dobozban?

– Hogy mi volt a dobozban, az nem olyan érdekes önre nézve, mint hogy mi lehetett a levélben? A dobozban volt annak az eltört kardnak a féldarabja a markolattal együtt, melylyel az őrnagy vivott. Ez egy emlék.

– Jó, mondá Mihály, nyugalmat erőltetve. Ebben semmi rossz sincs.

– Nincs. De a levél?

– Olvasta ön azt?

– Nem. De tudom, mi volt benne?

– Hogy tudja ön?

– Mert a szent alak válaszolt reá, s levelét megint Zófi asszony vitte el.

– Az a válasz lehetett visszautasítás is.

– De nem volt visszautasítás. Zófi asszony nekem mindent elmond, mert tudja jól, hogy azzal, a mit nekem elmond, nekem pokolbeli kinokat okoz. Aztán ő nekem nem cselédem, csak anyám. Szolgálni a szent asszonynak tartozik; nekem pedig, cselédtársának, elmondani, hogy mi rosszat mível az asszonya. A cselédszobában nincs anya és leány, csak szolgálók vannak, egymásra irigykedők, asszonyukat elárulók. Nem szégyenli ön még magát, uram, hogy velem itt suttog?

– Szóljon tovább!

– Igen. Tovább, mert hiszen még vége nincs a történetnek. A küldött levél nem volt sem illatos, sem rózsaszinű, itt lett az megirva önnek a saját iróasztalán, saját pecsétjével lezárva; s tartalma az is lehetett, hogy a kérdező örökre elutasíttatik. De nem az volt.

– Ki tudhatja azt?

– Zófi asszony és én, s ön lesz mindjárt a harmadik. A hogy ön ma véletlenül megérkezett… Ejh de hogy is jöhetett ily alkalmatlan időben? Köröskörül a Dunának minden ága zajlik; jég tolul jég hátára; élő teremtés nem mer egyik partról a másikra menni. Az ember azt hihetné, hogy egy ilyen napon olyan biztosan el van zárolva a város, hogy abba még egy nyughatatlan férj sem képes behatolni, a ki egyszer kívül rekedt. Hogy tudott ön épen ma általjönni?

– Ne kinozzon, Athalie!

– Nem vette ön észre a megdöbbenést a szent kép arczán, mikor őt meglepte? Nem érezte, hogy reszkettek a kezei az ön kezeiben? Ön nagyon rossz időben talált érkezni. Zófi asszony megint elvándorolt a délczeg őrnagyhoz ezzel a rövid üzenettel: «ma nem lehet!»

Timár arczát a harag és ijedtség rossz indulatai torzíták el e szóknál.

Azután csüggedten rogyott karszékébe s azt mondá: «nem hiszek önnek».

– Nem is kivánom, szólt vállvonva Athalie. De adok önnek egy rossz tanácsot, hihessen majd saját szemeinek. Ma nem lehet, mert ön hazaérkezett. De a mi ma nem lehet, az lehetne holnap, ha ön eltávoznék. Ön minden évben le szokott rándulni télen a Balatonra, mikor a tó befagy s a jég alatti halászat megkezdődik. Az érdekes sport. Ön holnap azt mondhatná: «a míg a hideg tart, elutazom Füredre, megnézem, mit csinálnak a fogasaim?» s azután bezárkóznék rácz-utczai házába és ott várna csendesen, mindaddig, míg valaki megzörgetné az ablakát s azt mondaná: «már lehet!» Akkor visszatérne ide.

– Én tegyem azt? szörnyedt fel eliszonyodva Timár.

Athalie megvetően nézett végig rajta.

– Azt hittem, hogy ön férfi. S mikor önnek valaki azt mondja: nézd, itt fog lenni ma az a másik férfi, a kit feleséged szeret, a kiért hozzád jéghideg, a kiben meg vagy alázva, akkor ön a legelső vas után fog kapni, s nem kérdezi ki az? hanem megöli elébb, ha testvére volt is! Csalódtam. Ön megrémült szavaimtól. Bocsásson meg, ha rossz helyen szóltam. Nem fogom többet tenni. Kérem, ne áruljon el asszonyomnak. Nem rágalmazom őt ön előtt többet. Mindig csak jót fogok felőle mondani. Most is csak hazudtam. Nem igaz. Ő nem hűtlen önhöz.

Athalie egyszerre olyan alázatos arczczal, oly könyörgő szavakkal fordult Timárhoz, hogy az már kételkedni kezdett benne s kezdte hinni, hogy a mit hallott az csak mese; de alig árulta el bámuló arczával hiszékenységét, midőn Athalie a szeme közé nevetett s arczába vágta ezt a szót:

– Ön gyáva!

S azzal indulni készült.

De Mihály utána szökött és megfogta a kezét.

– Maradjon ön. Én megfogadom az ön tanácsát és mindent úgy teszek, a hogy ön mondja.

– Akkor hallgasson rám, mondá Athalie, s olyan közel simult Mihályhoz, hogy keble annak vállát érte, s ajkai olyan közel voltak arczához, hogy lélekzete forróságát érezheté; a ki távolból leste volna őket, azt hitte volna, suttogó szerelmesek.

A mit pedig Athalie suttogott Timárnak, ez volt:

– Mikor Brazovics úr ezt a házat építtette, akkor ez a szoba, mely most Timéáé, volt a vendégek szobája. Kik voltak Brazovics úr szokott vendégei? Üzértársak, ügyfelek, alkuvó kereskedők és termelők. Annak a szobának a lépcső felőli falában egy üreg van, a csigalépcső fala gömbölyüen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a folyosó felől lehet bejutni. Egy fali szekrény van ott, melyben régi megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva állana is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polczai alá illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polcz középső csavarja pedig kijár. Még ha azt kihuzza is valaki, nem tud meg belőle semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem a ki birtokában van egy sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregen végződik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt ábrázolja a sárkánynyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet, de Timéa nem engedte s ottmaradt. Ennek a képnek egyik mozaik darabja félre fordítható s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és hallani, a mi a szobában történik, a mit ott beszélnek.

– Mire való volt e rejtek az ön atyjának?

– Úgy hiszem, ez üzletéhez tartozott. Neki sok dolga volt ügyfelekkel, versenytársakkal, hivatalos ügyvezetőkkel. Jó konyhát tartott és jó borokat. Mikor aztán vendégeit jó kedvbe hozta, magukra hagyta őket; nesztelenül ide került lesbe s kihallgatta, hogy mit beszélnek azok egymás között. Ezen az uton igen egyszerűen és biztosan megtudta mindig, a termelők mit határoztak egymás között utolsó árnak? a versenyzők mit tartanak maguk részéről legmagasabb ajánlatnak? Az élelmezési kormánybiztosok, a várerődítés vezetői minő vállalatokat terveznek? a borozó embernek nyelve eljár, s azt nem tudhatták, hogy titkaikat az érdekelt fél olyan közelről hallhatja. Ezen az uton Brazovics úr sok, üzletéhez szükséges adat birtokába jutott, s azoknak tudta hasznát venni. Egyszer ő maga nagyon elgyöngült az asztal áldásai alatt s akkor engemet küldött hallgatózni a rejtekbe, onnan ismerem e titkot. A rejtek kulcsa most is nálam van. Ime lássa ön! Ha akartam volna, mikor Brazovics úr vagyonát hivatalosan lefoglalták, szobáit lezárolták, ezen a rejteken keresztül sok mindent elhordhattam volna a szobákból. De én kevély voltam arra, hogy lopjak!

– Tehát abból a rejtekből a szobákba is be lehet jutni?

A Szent György-képnek sarkai vannak; a rejtek felől, mint az ajtószárny, kinyilik.

– Tehát ön bármikor Timéa hálószobájába juthat ez uton? kérdé Mihály valami leküzdhetlen borzadálylyal.

Athalie büszkén mosolygott.

– Nem volt rá szükségem soha, hogy rejtek uton lépjek be hozzá. Timéa nyitott ajtóknál aluszik s ön tudja jól, hogy én keresztül járhatok a szobáján. S ő mélyen alszik.

– Adja ön ide nekem azt a kulcsot.

Athalie kivette zsebéből a titkos záró szert, melynek vége olyan volt, mint egy csavar, s csak a fogantyú megnyomására ugrott ki belőle a toll. Megmagyarázta Timárnak, hogyan kell vele bánni.

Timárnak úgy sugta valami, tán védangyala, hogy ezt a kulcsot dobja bele az udvaron a mély kutba. Nem hallgatott rá; arra figyelt, a mit Athalie suttogott fülébe.

– Ha ön holnap eltávozik hazulról s aztán mikor a jeladást meghallja, visszajön s rejtekhelyét elfoglalja, mindent meg fog ön tudni, a mit tudni akart. Eljön-e?

– Itt leszek.

– Szokott ön magával fegyvert hordani? Pisztolyt, vagy tőrbotot? Ön nem tudhatja, hogy mi fog történni? A Szent György-kép jobb kézről gömbölyű fogantyú nyomására nyilik fel. S mikor kinyilik, Timéa ágyát eltakarja. Ért ön engem?

A hölgy szenvedélyesen szorítá meg Mihály kezét, kárhozatos dühvel tekintve szemébe; s azután még valamit beszélt hozzá, de az nem volt hallható beszéd, csak az ajkai mozogtak, csak a fogai verődtek össze, csak szemei forogtak; szavak voltak azok hang nélkül. Vajjon mit mondhatott?

Timár maga elé merengett, elkábultan mint egy álomjáró: egyszer aztán felveté a fejét, hogy még valamit kérdezzen Athalietől.

Egyedül volt, nem állt előtte senki. Csak a kezébe szorított rejtélyes kulcs bizonyítá, hogy nem álmodott.