Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLVI. KÖTET

AZ ARANY EMBER. II.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

AZ ARANY EMBER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A VILÁGON KIVÜL.

A leány még azután is ott maradt a férfi kebléhez tapadva, mikor már az eltávozott, a kitől őt öntestével védnie kellett.

Miért tette azt, hogy keblére vesse magát? hogy azt mondja: «én szeretem őt?»

El akarta ezzel űzni végképen azt az embert, kinek jelenlététől iszonyodott? Lehetetlenné akarta tenni, hogy az őt még nejének óhajtsa?

Nem voltak-e e vadonban nevelt gyermeknek fogalmai arról, hogy mi a világi illem, mi a jó erkölcs, a titoktartó szemérem? mik a társadalmi szabályok? a nő és férfi viszonya egymáshoz, miket állam és egyház erős törvényekkel rendeztek?

Összetévesztette-e a szerelmet a hálaérzettel szivében azon ember iránt, ki őt és anyját örök aggodalmaiktól megszabadítá; ki ezt a kis paradicsomot holtigtartó lakhelyül megszerezte, ki e végett bizonyosan sokat fáradt értük, s a közben sokat gondolkozott róluk?

Megrémült-e, mikor üldözőjüket fegyvere után keblébe nyúlni látta, s ösztönszerű volt nála a védett jóltevő keblére rohanni, s azt a megtámadás ellen megvédeni?

Azt gondolta-e: hisz e szegény hajóbiztos, a kinek az anyja épen olyan szegény asszony volt, mint az én anyám, maga mondta azt, hogy neki nincs senkije, miért ne lehetnék én rá nézve «valaki?» Miért jött volna vissza ide erre a puszta szigetre, ha nem vonzotta volna őt ide valami? S ha ő szeret engem, miért ne szerethetném én őtet?

Nem, nem, nincs itt semmi magyarázat, semmi okoskodás, semmi mentség. Nincs itt semmi, csak puszta merő szeretet.

Nem tudta ő, miért, mi oka van rá? csak szeretett.

Nem tudta, szabad-e? istenek, emberek engedik-e? öröm vagy bánat lesz-e belőle? csak szeretett.

Nem készült magát védeni világ és itélő birák előtt; nem gondolt mentségére alázattal meghajtott fejének; nem kérte a férfi védelmét, az emberek kegyelmét, az Isten irgalmazását, csak szeretett.

Ez volt Noémi.

Szegény Noémi! Mennyit kell majd ezért szenvednie!

… Mihály először hallotta életében azt a szót, hogy őt szereti valaki.

Szereti szerelemből; szereti mint szegény, másnak szolgáló hajóbiztost, érdektelenül, megérdemeletlenül: szereti önmagáért!

Valami csodatevő melegség járta át idegeit.

Az a melegség, a mi a halottat fölkelti örök álmából, s feltámadásra birja.

Félve, tétovázva emelte a kezét a leány vállaihoz, hogy magához szorítsa őt és halk, suttogó szóval kérdezé tőle:

– De hát igaz-e ez?

A leány keblére nyugtatott fejét ingatva, inté, hogy való az.

Mihály Terézára tekintett.

Teréza odalépett hozzájuk s kezét Noémi fejére tette, mintha mondaná: «hát szeresd».

Egy hosszú, néma, hallgató jelenet volt az, melyben mindenki egymás szívdobbanásainak beszédét hallhatá.

Teréza törte meg a hallgatást. Leánya helyett beszélt.

– Oh! ha tudná ön, mennyi könye hullott e leánynak ön miatt! Ha látta volna őt esténkint a sziklára fölmenni s órákig elnézni a csendes tájat, mely önt szemei elől eltakarta! Ha hallotta volna álmában nevének suttogva kiejtését!

Noémi tiltó mozdulattal nyujtá kezét anyja felé, mintha kérné, hogy ne árulja el jobban.

Mihály pedig azon vette észre magát, hogy egyre erősebben szorítja őt magához.

Ime egy lény valahára a széles világon, a ki őt szeretni tudja.

A kinek az «arany ember»-ből nem kell az arany, csak az ember!

Ő is úgy érezte magát, mint a ki addig bujdosott, a míg kívül ment a világ határán, s most egy új földet, új eget lát maga előtt, s abban új életet.

Lehajolt a leány homlokához, hogy azt megcsókolja. És érzé annak szivét dobogni keblén.

És köröskörül az egész világon nem volt más körülöttük, mint nyiló virágok, illatlehelő bokrok, döngő méhek, zengő madarak, a mik mind azt taníták: «szeretni kell!»

A szótlan, ámuló gyönyör kivitte őket a szabadba: oda is egymást átölelve mentek, s ha egymás szemébe néztek hosszasan, mindkettő arra gondolt: «neked is olyan szinű szemed van épen, mint nekem!»

S ha a ragyogó ég, az illatozó föld összeesküdött, hogy őket elbűvölje, a kelő érzelem kiegészíté a varázst: egy gyermek, ki soha nem szeretett senkit, s egy férfi, kit soha nem szeretett senki, mi lesz azokból, ha egymást föltalálják?

A nap letelt, és ők még egymás örömével nem tudtak betelni.

Az est leszállt, a hold feljött; Noémi fölvezette magával Mihályt a téveteg szikla ormára, a honnan könyes szemekkel nézett egykor az eltávozó után.

Timár leült a gyopárfödte sziklára, az illatos levendulabokrok közé; Noémi odadült melléje, s dús aranyfürtű fejét odanyugtatá a férfi karjára, átszellemült arczát az ég felé emelve.

Teréza ott állt fölöttük és mosolyogva tekinte le rájuk.

Az ezüst hold ragyogva világolt alá az aranyhomályu égről. S a csába égi kisértet így beszélt:

Nézd: ez a kincs mind a tied. Találtad; önkényt adta magát neked: tiéd lett. Mindent megnyertél már: csak a szerelem nem volt még számodra sehol; most azt is megtaláltad. Vedd el. Élvezd. Üritsd fenékig. Neked termett az. Új ember lész! Félisten az, a kit a nő szeret! Boldog vagy. Szeretve vagy.

… Csak egy hang suttogta ott belül: «tolvaj vagy!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az első csók egy új világot teremtett Mihály előtt.

Fölébreszté szivében mindazt az ifjukori ábrándot, azt a hajlamot a regényesség után, a mit hosszas, magános üzleti utazásaiban mindenütt magával hordott, s a miket később a pénzszerző pálya rideg üzelmei száraz számítások, mindennapi gondok alá eltakartak; a mik vágyait egy óhajtott boldogság paradicsoma felé vezették; a melybe midőn eljutott, akkor látta, hogy e paradicsom fáin számára csak zuzmara van virág helyett. Megfagyasztva, elfásulva, meg nem értve, az élet minden czélját elvesztve maga elől, a véletlen egy oázt hoz eléje a pusztában. Az oázon megtalálja azt, a mit hasztalan keresett az egész világban: egy szivet, mely őt szereti!

Csodálatos átalakulás történt lelkében.

Legelső érzése, a mi idegein urrá lett, valami titokszerű borzalom volt: félelem a boldogságtól. Elfogadja-e azt, vagy fusson előle? Jó-e az, vagy rossz? Élet-e az, vagy halál? Mi jő mögötte? mi lesz utána? hol az Isten, a ki e kérdésre felel? Felel ő a virágnak mely kelyhét kitárja; felel a rovarnak, mely szárnyaival zönög; felel a madárnak, mely fészkét rakja, csak az embernek nem, mikor azt kérdezi: hát én üdvömet találom-e, vagy kárhozatomat, ha szivem dobogására hallgatok?

Aztán hallgatott szive dobogására.

Az a szívdobogás pedig azt mondta neki: nézz a szemébe! Hiszen abban semmi vétek nincsen: egy szem sugarától megittasodni.

Csak hogy ez ittasság mámora hosszantartó. A kik úgy egymás szemeibe néznek, ottmarad a lelkük fogva, ottmarad kicserélve egymás szemeiben.

Mihály elfeledte az egész világot, mikor e szemekbe nézett, s egy másik világot látott megteremtve azokban, tele gyönyörrel, kéjjel, földi üdvösséggel.

Elkábítá ez a mámorító előérzet.

Ifju kora óta nem szerette senki. Egyszer mert boldogságot remélni, azért sokat fáradt, küzdött, s mikor eljutott hozzá, egy semmivé zuzó csalódás hamuvá tette életüdvét.

S most itt szemébe mondják, hogy szeretve van. Mindenki mondja, a fák virága, mely fejére hull, az állatok, mik kezét nyalják, az ajk, mely a szív titkát elárulja, s a pirulás s a szemsugár, mely többet árul el, mint az ajk.

Még az is, a kinek félteni, rejteni kellene e titkot, a szerető leány anyja, még az is elárulja őt: «nagyon szeret, úgy szeret, hogy meg fog halni bele».

… Ne haljon meg…

Timár egy olyan napot töltött a szigeten, mely felért egy örökkévalósággal. Tele volt az érzelmekkel, a miknek nincsen vége.

Az önfeledés, az ébren álmodás napja volt az. Olyan álom, melyben a mit megkiván az álmodó, már előtte áll.

Hanem aztán mikor a harmadik éjt tölté e szigeten s egy gyönyörteljes, ábrándos együttlét után a csábító holdvilágról sötét fekhelyére tért, akkor elővette az, a ki nem alszik soha, egy hang odabenn, egy el nem hallgató vád.

«Mit teszesz te most itt? Tudod-e, hogy mit csinálsz te most? Lopsz, gyujtogatsz, gyilkolsz. Egy szegény asszonyt kiüldöztek a világból; mindenét elvették, száműzték egy puszta szigetre kicsi gyermekével, ifju férjét eltemették az öngyilkosok gödrébe, embergyülölővé, istentagadóvá tették. S te most ide lopod magadat, elrablod tőle utolsó, egyetlen, legdrágább kincsét; halált, gyászt, kárhozatot hozasz a nyomorultaknak utolsó menhelyére. Rosszabb vagy mindazoknál, a kik a megtiport féreg átkával szétfutottak a világba, s a kiket egytől-egyig utolért az átok. Te a lélek nyugalmát gyilkolod meg itten. Te ellopod az ártatlan szivet, s cserében nem hagyod érte a magadét. Te őrült vagy, vagy őrültté fogsz lenni! Menekülj innen!»

Az üldöző szó nem hagyta magát elaltatni. Egész éje nyugtalan volt. A hajnal már ott találta őt a fák alatt.

El volt határozva. El fog innen távozni, és aztán sokáig nem fog visszatérni ide. A míg majd elfelejtik. A míg majd ő is elfelejté, hogy három napig azt hitte, hogy neki is szabad boldognak lenni a világon.

Ő már körül is járta a szigetet, mire a nap fölkelt, s visszatérve bolyongásaiból, a kis lak előtt ott találta Teréza asszonyt és leányát, kik a reggelihez készíték az asztalt.

– Nekem el kell ma innen mennem! mondá Mihály Terézának.

– Ilyen hamar! súgá Noémi.

– Neki sok dolga van! szólt Teréza asszony leányához.

– Vissza kell mennem a hajókhoz! mondá Mihály.

Hisz az olyan természetes volt. A hajóbiztos csak egy cseléd. A kinek olyan szorgos dolga van, nem lophatja az időt, melyet gazdája bérbe vett tőle.

Nem is unszolták, hogy maradjon; egészen rendén volt, hogy búcsút vegyen már; hiszen majd visszajön ismét; ráérnek rá várni egy évig, két évig, halál órájáig, örökké…

De Noémi nem tudta megizlelni a csészét a friss tejjel, a mióta azt meghallá.

Nem volt szabad Mihályt marasztani. Ha dolga van, hadd menjen utána.

Teréza maga előhozta neki fegyverét, táskáját, a mit eltett idejövetelkor.

– Meg van-e a puska töltve? kérdezé a gondos anya.

– Nincs biz az! mondá Mihály.

– Jó lesz, ha megtölti ön, unszolá Teréza, még pedig öreg göbecsre; a berek a tulsó parton nem biztos, ott farkasok járnak, és talán még rosszabb állatok is.

És addig nem hagyott Mihálynak békét, míg fegyverét meg nem töltötte szatymára; ő maga porozta fel a serpenyőket; még akkor a gyutacsot nem ismerték.

S azután azt mondta Teréza Noéminak:

– Vidd magaddal a fegyverét, hogy Almira meg ne támadja érte. Eredj, kisérd el a csonakáig.

Ő biztatta még, hogy kisérje el Mihályt a csónakáig.

Nem ment velük, hagyta őket egyedül menni a rózsák útján.

Timár szótlanul ment Noémi mellett, a leány keze ott nyugodott kezében.

Egyszer csak megállt a leány menésközben. Mihály is megállt vele, és szemébe nézett.

– Akarsz nekem valamit mondani? kérdé tőle.

A leány hosszan elgondolkozott s ezután azt mondá:

– Nem; semmit.

És Timár tudott már a leány szemeiből olvasni. Kitalálta gondolatját is. Noémi azt akarta tőle kérdezni:

«Ugyan mondd meg nekem én kedvesem, szerelmem, üdvöm, boldogságom, mi lett abból a fehér arczú leányból, a ki egyszer itt járt veled, a kinek neve Timéa?»

Csak nem szólt semmit, csak ment hallgatva, és Mihály kezét kezében tartá.

Mikor el kellett tőle válni, olyan nehéz volt Mihálynak a szive!

Mikor átadta neki a leány a fegyvert, azt súgá:

– Vigyázzon magára, valami baj ne érje.

És mikor megszorítá kezét, még egyszer szemébe nézett azokkal a lelket kicserélő égvilágú szemeivel s azt mondá neki édesen könyörgő hangon:

– Vissza fog ön térni ismét?

Mihály meg volt bűvölve ez esdő hang által.

Még egyszer keblére szorítá a gyermeket, s azt súgá neki:

– Miért nem mondod: «vissza fogsz-e térni?» mért nem mondod nekem, hogy «te?»

A leány lesüté szempilláit és fejét szeliden tagadólag ingatta.

– Mondd nekem, hogy «te!» súgá Mihály.

A leány elrejté arczát Mihály keblére, és nem mondta azt.

– Hát nem tudod, nem akarod nekem azt mondani, hogy «te?» Egyetlen szótag az. Nem tudod kimondani? Félsz azt mondani?

A leány eltakarta kezével arczát, és nem mondta azt.

– Noémi, kérlek, mondd nekem e kis szót, s én boldog leszek tőle. Ne félj nekem azt mondani. Mondd suttogva, titokban. Ne bocsáss el a nélkül.

A leány némán ingatta fejét, és nem tudta neki azt mondani, hogy «te».

– No hát Isten önnel, kedves Noémi! rebegé Mihály s csónakába ugrott. A mocsár nádasa nemsokára eltakarta előle a kis szigetet. – De a míg annak bokrait látta, ott látta egy ákáczfához támaszkodni a gyermeket, a ki tenyerébe hajtott fejjel nézett utána bánatosan, de még sem kiáltotta utána a szót: «te!»

TROPICUS CAPRICORNI.

A túlpartra átevezve, egy halásznak átadta csónakját Mihály, hogy viselje gondját addig, míg ő visszatér.

De fog-e még egyszer visszatérni?

Gyalog szándékozott a révtanyáig eljutni, hol Fabula uram fáradozik hajói teherrakodásával. Víz ellenében csónakázni fáradságos mulatság, s neki most nem az a kedélyállapota volt, hogy a tornázást óhajtsa.

Erősebb hullámáradat volt az, a mi ellen most egész erejével küzdenie kellett.

A vidék, melyen át kellett haladnia, nagy messzeségben egyike a legújabb Dunaáradás alkotásainak, minők az al-Duna vidékén láthatók. A szeszélyes folyam valahol egy gátat elszakít, s akkor meg-megváltoztatja kanyarulását, egyik partját évről-évre odább tépi, a másik parton megint évről-évre új területet rak le, a miken a vele hordott jegenyékből új csalit nő. Minden újabb év alkotását meg lehet ismerni a jegenyékről, a mik lépcsőzetesen következnek egymás után.

Ez irtatlan, gazdátlan bozóton keresztül téveteg gyalogösvények bujdosnak át, rőzsét vágó szegény emberek, halászok útjai. Néhol egy-egy elhagyott kunyhó is terpeszkedik a bozótban, a minek kontyát félrecsapta a zivatar, oldalai befutva szederindával és földi tökkel. Lehet az ilyen kunyhó szalonkaleső vadász, bujdosó zsivány, vagy fiadzó farkas tanyája.

Timár gondolataiban elmélyedve ballagott végig e hosszú bozóton, fegyverét szíjánál fogva vállára akasztva.

… Nem szabad, nem lehet teneked ide többé visszajönnöd. «Egy» hazugságot is nehéz következetesen keresztül vinni az életen, hát még kettőt? Két egymásnak ellenmondó hazugságot. Térj eszedre! Nem vagy már gyermek, hogy szenvedélyeid játszanak veled. S talán nem is szenvedély az, a mit érzesz? Muló vágy, vagy a mi még annál is rosszabb: hiuság. Hizeleg férfiúi hiuságodnak az, hogy van egy ifju leány, kit a midőn egy fiatal, szép, deli férfi nőül kér, az ezt eltaszítja magától s kebledre veti magát és azt mondja: én ezt szeretem! Csillapítsd hiuságodat: a leány nem szereti azt a szép ifjut, mert az egy silány ember; téged imád, mert félistennek képzel. De hátha tudná, a mit te magad tudsz, hogy te is csak egy csaló vagy. Csakhogy szerencsésebb csaló, mint a másik. Vajjon szeretne-e akkor?

… És hátha csakugyan halálosan szeretne? Mi lesz a te életed, s mi lesz az ő élete, ha te e szerelmet elfogadod? Nem válhatsz meg tőle soha többé. Kétfelé kell osztanod életedet. Hazugsággal töltened meg mind a kettőt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat? Akárhonnan eltávozol, a féltékenységet hordani magaddal? Egyik helyen félteni a szerelmedet, a másik helyen félteni a becsületedet.

… Nőd nem szeret, de hű hozzád, mint egy angyal; s ha szenvedsz te, szenved ő is; ha egymás miatt szenvedtek mindketten, nem az ő hibája, egyedül a tied. Elloptad tőle a kincseit, elloptad tőle a szabadságát, most el akarod tőle lopni zálogba tett hűségedet?

… Ő nem tudja meg azt soha, neki nem fog az fájni. Hiszen az év felét házadtól távol töltötted eddig is; a kereskedő sorsa: üzlete érdekében más országrész, más világrész tájain bujdokolni. Tavasztól őszig itt lehetsz, senkinek sem tünik az fel. Hol jártál? Kereskedni voltál?… De mi lesz ezzel a leánynyal?

… Ez nem az a könnyelmű teremtés, a kit ma vágyaidnak feláldozol, s ha holnapután meguntad, nagylelküen megjutalmazod, s ő keres magának másutt vigasztalást. Ennek az apja már mint öngyilkos halt meg. Ennek a szivével nem jó játszani.

… És hátha az az áldás, a mit a szerető párok várnak az égtől, rád nézve ott száll le, a hova nem hívtad! Mi lesz a nőből, mi lesz a családból, melyhez nincsen jogod, melynek nincsen joga tehozzád – emberi törvények szerint?

… Ez a leány nem közönséges lélek; nem játszhatol vele kényed szerint. Ez magának foglalja a lelkedet, s neked adja az egész lelkét; hogy felelsz meg róla? – Hogy hozod ki őt azon balsorsból, melybe beleviszed?

… Egy gyermekgyilkosnak, vagy egy öngyilkosnak kísértő rémét akarod-e megszerezni álmaid számára?

… És még egy akadályt hogy fogsz elhárítani az utadból: a megvetett vőlegényt? Az egy agyafúrt kalandor, a kinél egy bajjal több vagy kevesebb nem jön számba. Az téged képes lesz a világ végére is elüldözni. Az utadba fog állni, mikor életpályádon fölfelé törekszel. Az titkaidnak utána fog járni; az üldözni, az gyötörni, az fenyegetni fog egész életeden keresztül. Attól meg nem szabadulsz semmi áron, semmi áldozattal. Az hűségesebb lesz hozzád az üldözésben, mint a kit a templomban megeskettek veled, a szeretetben. Hogy menekülsz meg tőle? Vagy te ölöd meg, vagy ő öl meg téged. Szép atyafiság, a mi a vesztőhelynél végződik! És te, az arany ember, a kit mindenki tisztel, kitüntet, az erény és jótékonyság apostolának nevez, szerzesz magadnak egy olyan helyzetet, melyben a törvényszék előtt mint egy bűnvádi per részesének kell majd helyet foglalnod.

Timár izzadt homlokát törülgeté. A kalap lekivánkozott fejéről; jobban esett halántékainak, ha a tavaszi langy szellő lehizelgeté róluk a kínos verítéket.

Menteni próbálta magát a súlyos vádszózat alul.

… Hát nekem nem szabad az életnek örülnöm soha? Közel negyven éve, hogy egyebet nem teszek, mint korán kelek, későn fekszem, egész nap fáradok… miért? hogy másoknak nyugalmuk legyen, mikor lefekszenek, egyedül nekem ne legyen?

… Miért vagyok én saját házamban boldogtalan?

… Érdemetlen vagyok-e arra, hogy egy nő szeretni tudjon? Nem forró szerelmet hoztam-e én az elé, kit nőül vettem? Nem imádtam-e nőmet? Nem lettem-e kétségbeejtve hidegsége által? Nem szeret!

… Vagyonát vettem el? Nem igaz. Megmentettem azt számára. Ha gyámjának átadom akkor, mikor megtaláltam, most az is mind veszve van, s ő mehet koldulni. Most pedig minden az övé, a mi az övé volt. Hisz magamnak nem tartottam meg egyebet, mint a ruhát, mely testemet fedi. Hát mért volnék én tolvaj?!

… Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta, hogy legelőször meglátott.

… Boldog lesz-e, ha többé nem jövök el hozzá?

… Nem akkor ölöm-e meg, ha tőle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e őt öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?

… Itt, e világtól különvált szigeten, a hol nem uralkodnak a társadalmi törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ száműzött?

… És ez az ostoba ficzkó, a ki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem kell ennek egyéb, csak pénz; az pedig nekem van. Megfizetem, és eltünik előlem. Mit félek én ettől?

A tavaszi szellő végig suhogott az ifju jegenyefák sudarai között.

A kanyargó ösvény mellett egy rőzsekötegekből összeállított kunyhó állt, melynek nyilását a keresztül omló szederindák takarták.

Timár megtörülte homlokát s föltette fejére a kalapját.

Békítő nemtője megszólalt újra:

… Igaz, hogy most semmi örömed nincsen a földön. Rideg, sivár az életed. – Hanem nyugodt. – Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt gondolod: «ime, egy örömtelen nap elmult», de utána gondolod: «csendes nap volt». – «Nem vétettem senkinek.» Odaadod-e e nyugalmat cserébe álmatlan örömekért?

Az ellenmondás nemtője visszafelelt:

… De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki látta azt a két angyalt, a kiknek egyike az Isten jobbján ül s jegyzi azoknak a neveit, a kik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig balfelől irja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek és el merték fogadni a boldogságot?

Két lövés dördült el a közelből s két golyó süvöltött el Mihály feje fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely olyan, mint a közeledő darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejéről a kalap, két golyótól átfúrva, repült le a bokrok közé.

Mind a két lövés a rozzant kunyhóból jött.

Az első pillanatban az ijedtség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira. Egész teste végig borzadt; hanem a következő perczben felváltotta a rémületet a kitörő düh: lekapta fegyverét válláról, felrántotta sárkányait s bőszülten rohant a kunyhónak, melyből még szűrődött ki a lövés füstje.

Egy reszkető ember állt fegyverének csöve előtt: Krisztyán Tódor. A kilőtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá feje elé s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.

– Te vagy az? rivalt rá Mihály: te!

– Kegyelem! rebegé az ember, elejtve kezéből a fegyvert s mind két kezét könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverődtek, lábai alig akarták tartani, arcza halálsápadt volt és szemeinek nem volt már fénye; félholt volt.

Timár magához tért. Elmult idegeiről a rémület is, a düh is. Leereszté fegyverét.

– Jöjj közelebb! mondá nyugodtan az orgyilkosnak.

– Nem merek, rebegé az, a kunyhó rőzsekötegeihez lapulva. Ön megöl engem.

– Ne félj, nem öllek meg! Azzal kilőtte fegyverét a levegőbe. Most már én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.

Tódor elővánszorgott a kunyhóból.

– Te engem meg akartál ölni! mondá neki Mihály. Szerencsétlen ember! Én szánlak.

A fiatal gonosztevő nem mert rá fölnézni.

– Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy s már gyilkos akartál lenni. Nem sikerült. Fordulj vissza. – Te nem születtél rossz embernek: azzá mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép tehetségeid vannak, a miket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen. Kezdj másikat. Akarod-e, hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, a hol tehetségeid által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem azt. Kezet reá!

A gyilkos térdre esett az előtt, kit meg akart gyilkolni s a felé nyujtott kezet két kézzel ragadá meg és csókjaival halmozá el, hevesen zokogva.

– Oh! uram, ön az első ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan kutyát, kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva, hizelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más, csak a ki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos, undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell minden ismerős arcztól. És ön kezét nyujtja nekem; ön, a kire napok óta leskelődöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól. Engedjen lábainál térdelnem és úgy hallgatnom parancsait.

– Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfiköny gyanus előttem.

– Igaza van! szólt Krisztyán Tódor. Különösen az én könyem. Hisz én hires komédiás vagyok, a kinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom fojtani.

– Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi prédikácziót tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyről fogok beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseiről s braziliai útról beszélt.

– Uram, abból egy szó sem igaz.

– Tudom. Önnek nincsenek azzal összeköttetései.

– Voltak, de megszakadtak.

– Elszökött ön, vagy elkergették?

– Az előbbi.

– Rábizott pénzzel?

– Három-négyszáz forinttal.

– Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.

– Náluk maradni nem akarok.

– És a braziliai út?

– Egy szó sem igaz belőle; onnan nem hoznak ide hajóépítéshez fákat.

– Kivált olyanokat, a miket ön előszámlált; azok között orvosi és festőfák is vannak.

Tódor elmosolyodott.