Part 8

– «No, hála Istennek, most már él, mert a hideg leli! fohászkodék Timár. Most már lássunk hozzá a hajós-temetéshez.»

A HAJÓS-TEMETÉS.

Az Oczeánon ez természetesen megy. A ki meghal, ponyvába varrják, golyót kötnek a lábára s kidobják a vízbe. A korallok majd benövik a sírját.

Hanem a dunai hajón meghalt embert kidobni a Dunába egy kis felelősséggel jár. Hiszen ott van a part; a parton falvak, városok, azokban pap és harang arra való, hogy a megholtat szentelt földbe eltemessék, elharangozzák; azt nem szabad csak úgy saját kivánsága szerint a vízbe vetni.

Pedig Timár értette azt nagyon jól, hogy miért kell annak mégis ugy történni.

Nem jött miatta zavarba.

Mielőtt a hajó fölszedte volna a horgonyt, tudatta a kormányosával, hogy halott van a hajón. Trikalisz meghalt.

– Tudtam, hogy valami veszedelem jön, mondá Fabula János, a mint a viza versenyt uszott a hajónkkal, az halált jelent.

– Szálljunk ki itt a falu alatt a partra s kérjük meg a papot, hogy temesse el. A holtat tovább nem vihetjük a hajón, mert ugyis pestises hírben állunk.

Fabula uram nagyot köhintett rá s azt mondta, hogy meg lehet próbálni.

Az a falu ottan Pleszkovácz, a melyet a hajóról legközelebb érnek, gazdag helység; esperese van és kéttornyú temploma. Az esperes szép, deli termetes férfi, hosszu rengő fekete szakállal, ujjnyi vastag szemöldökkel s igen szép éneklő hanggal.

Ez is ismerte Timárt. Sokszor járt hozzá buzát vásárlani; az esperesnek sok eladó terméke volt.

– No fiam, most rosszkor jöttél! kiálta rá az esperes, mikor az udvaron meglátta; rossz termés volt, s azt is mind eladtam régen. (Pedig akkor is ott csépeltek még az udvaron és szérün.)

– Ezuttal én hozom a termést! mondá Timár. Halottunk van a hajón; kérjük főtisztelendőségedet, hogy jöjjön oda s temesse el szokott szertartással.

– Hja fiam, az nem addig van! veté ellen az esperes. Meggyónt-e az a keresztyén ember? fölvette-e az utolsó szentségeket? Bizonyos vagy-e róla, hogy nem volt unitus? Mert én különben el nem temetem.

– Ezekből bizony mind semmi sincs. A hajón mi nem hordunk gyóntató papot; meghalt a jámbor csak úgy a maga emberségéből, minden segítség nélkül, a hogy a hajósok szoktak. Hanem hát ha nem akarja egész szertartással eltemetni főtisztelendőséged, hát legalább adja ki azt nekem irásban, hogy én igazolhassam magam az elhunyt rokonai előtt, hogy miért nem adtam meg neki a kellő végtisztességet; mi aztán majd eltemetjük magunk itt valahol a parton.

Az esperes kiadta neki a bizonyítványt a temetés megtagadásáról; hanem erre meg aztán a cséplő és nyomtató parasztok fogtak neszt.

«Micsoda? eltemetni egy beszenteletlen halottat itt az ő határukban? hisz olyan bizonyos, hogy azt a határt elveri akkor a jégeső, mint a tízparancsolat. De iszen halottat ne próbáljon valaki más falunak ajándékozni, akárhonnan hozta, mert az senkinek sem kell. Először jégesőt hoz az idénre, pedig épen most közelget a szüret, ez az utolsó reménysége a gazdának; másodszor jövő esztendőre vampyr lesz az ilymódon eltemetettből, a ki mind magához szívja az esőt és a harmatot.»

De még azzal biztatták Timárt, hogy agyonverik, ha kihozza a halottját abból a hajóból.

S nehogy orozva eltemesse valahol a parton, négy markos legényt kiválasztottak, hogy üljenek fel a hajójára s kisérjék el egy napi járó földig, míg a határukon túl lesz, ott azután csináljon a maga halottjával, a mit akar.

Timár úgy tett, mint a ki dühösködik s engedte a négy kisérőt hajójára felszállni.

Az ottmaradt hajóslegények azalatt már összeácsoltak egy koporsót, s a halottat belefektették; csak a födelet kellett rászegezni.

Timárnak első dolga volt Timeát megtekinteni. Azon egészen kitört a láz; forró volt homloka, de arcza még akkor is fehér. Nem volt öntudatánál. Az egész temetkezési előkészületekből nem tudott semmit.

– Igy már jól van! mondá Timár s azzal fogta a festékes bögrét és nekiállt a koporsófödélnek, ráfesteni Trikalisz Euthym nevét és halála napját szép cyrillbetükkel. A négy szerb legény ott állt a háta mögött és szótagolta, a mit ir.

– No, fess rá te is egy betüt, míg én dolgom után látok! kinálá Timár a pamacsot az egyik bámészkodónak. Az kapott rajta, hogy tudományát bebizonyíthatja, s olyan X-et pingált a deszkára, a milyent csak valaha S-nek olvastak a szerbek.

– Látod, milyen szépen tudsz; magasztalá a betűfestőt Timár, s aztán egy másikat kinált meg vele. – Derék fiu vagy te is. Mi a neved?

– Berkics Józó.

– Hát téged hogy hínak?

– Jaksics Mirko.

– No, Isten éltessen sokáig. Igyunk együtt egy pohár sligoviczát.

Az megtörtént akadály nélkül.

– Engem pedig Mihálynak hínak, a másik nevem hozzá «Timár». Jó név, ha akarom magyar, ha akarom, török, ha akarom, görög. Csak híjatok Mihálynak.

– Zbogom Mihály!

Tehát Mihály minden perczben befutott a kajütbe, megnézni, hogy Timéa hogy van. Annak láza volt, önkivületlen volt. Timárt ez nem ejté kétségbe; azt tartá, hogy a ki a Dunán jár, az egész patikát magával hordja, mert a hideg víz mindent meggyógyít. Egyszerű tudománya abból állt, hogy hidegvizes kendőket rakott a leány homlokára, s lábszáraira, szorgalmatosan felváltva azokat, mikor átmelegedtek. Már Priesnicz előtt tudták azt a hajósok.

A szent Borbála aztán haladt csendesen fölfelé a magyar part mentében egész naphoszszant. A szerb legények hamar megbarátkoztak a hajóslegényekkel, segítettek nekik az evezőt húzni, ezek viszont sütöttek nekik a hajó tűzhelyén zsiványpecsenyét.

A halott kinn feküdt a födözeten, leterítve egy tiszta lepedővel; ez volt a szemfödél.

Estefelé azt mondá Mihály az embereinek, hogy ő most feküdni megy, mert már két éjjel nem aludt; a hajót csak vontassák, a míg tökéletesen be nem sötétedik, akkor vessenek horgonyt.

Pedig még ezen az éjszakán sem aludt; a helyett, hogy saját kabinjába ment volna, Timéa lakrekeszébe lopózott, s az éji lámpát elrejtve egy üres ládába, hogy a világa ki ne lássék, egész éjjel ott ült a leány ágya mellett és leste annak láz álmait, s az előre elkészített hideg vízzel borongatá forró tagjait. A szemeit le nem hunyta egy perczre.

Jól hallotta, mikor a horgonyt levetették s a hajó megállt, s azután elkezdett a hullám ismét locsogni a hajó párkányai körül. A födélzeten még sokáig dödörögtek a férfiak s aztán lassankint lefeküdtek aludni.

Hanem éjféltájon hallá, mintha valami tompa tárgyat ütnének kalapácscsal.

– Ez egy szeg feje, a mire egy darab posztót tettek! mondá magában.

Aztán egy nehéz zuhanás következett, valami vízbe hulló nagy tárgy locscsanása.

Azután elcsendesült minden.

Mihály megvárta ébren, míg megreggeledett s a hajó ismét megindult. Mikor egy órányira haladtak, akkor előjött a kabinból. A leány csendesen aludt, s forrósága megszünt.

– Hová lett a koporsó? ez volt Mihály első szava, a mint kilépett.

A szerb legények daczosan léptek eléje.

– Azt megterheltük kővel s a halottal együtt a vízbe dobtuk, hogy nekünk azt sehol a mi partunkon el ne temethessétek, senkit szerencsétlenné ne tegyetek.

– Mit tettetek? gonosztevők! Hisz ezért most engemet majd előfog a vármegye; számon kérik az eltünt utazót; még rám fogják, hogy én sikkasztottam el. Most nekem erről adjatok irást, hogy ti tettétek. Melyiketek tud irni?

Persze, hogy egyik sem tudott irni.

– Hiszen te Berkics, meg te Jaksics, még segítettetek is nekem a koporsófödélre betüket irni.

Kiderült az önvallomásokból, hogy ki-ki csak épen azt az egy betüt tudja leirni, azt is csak épen deszkára és pamacscsal.

– No jól van. Akkor elviszlek benneteket magammal Pancsovára, s majd ott az óbester előtt élő szóval tanuskodhattok mellettem. Az majd kivallat, ne féljetek!

Erre a fenyegetésre rögtön megtanult irni nemcsak ez a kettő, de még a másik kettő is. Azt mondták, hogy inkább adnak bizonyítványt, csak ne vigye őket Pancsovára.

Mihály tintát, tollat, papirt hozott elő s a hajófödélnek nekihasaltatva az egyik irástudót, tollába mondta a bizonyítványt, melyben elismerik, hogy ők a meghalt Trikalisz Euthymot éjjel, mikor a hajós-személyzet aludt, annak tudta és hozzájárulása nélkül, a jégesőtől féltükben, a Dunába vetették.

– Irjátok alá a neveiteket. S ki hol lakik? Hogy ha birói vizsgát küldenek ki, rátok találhasson a hadnagy.

Az egyik tanu odairta, hogy ő «Karaszalovics Ixa», lakik «Gunerováczon»; a másik, hogy ő «Stiriopicza Nyego», lakik «Medvelinczen».

S azzal nagy komolysággal elváltak egymástól; Mihály is megállta, meg az a négy is, hogy egymás szeme közé nem nevettek.

Azzal kitétette őket Mihály a partra.

… Ali Csorbadzsi ott nyugodott már a Duna fenekén, a hova maga kivánkozott.

A NEVETNI VALÓ TRÉFA.

Reggel, mikor Timéa felébredt, nem érzett az elmult betegségből semmit. Az ifjú természet győzelmes maradt.

Felöltözött magában s aztán kijött a kabinból, s Timárt ott találva a hajó orrán, azt kérdezé tőle:

– Hol van az atyám?

– Kisasszony, önnek az atyja meghalt.

Timéa rábámult nagy méla szemeivel; arcza nem lehetett már fehérebb, mint addig volt.

– És hová tették?

– Kisasszony, önnek az atyja itt fekszik a Duna fenekén.

Ekkor Timéa leült a hajómellvéd mellé s elkezdett némán a vízbe bámulni. Nem szólt, nem sírt, csak nézett mereven a vízbe.

Timár azt hitte, hogy jót tesz vele, ha vigasztalja.

– Míg ön beteg volt, öntudatlanul feküdt, addig önnek az atyját hirtelen magához szólítá az Isten. Én voltam nála utolsó órájában. Önről beszélt nekem; önnek küldé általam utolsó áldását. Az ő kivánatára én önt el fogom vinni atyjának egy régi barátjához, ki önhöz anyjáról rokon. Az leányának fogadja önt, s lesz önnek atyja. Van egy szép fiatal leánya, önnél kevéssel idősebb, az lesz önnek testvére. Ott igen jól fognak önnel bánni. És a mi itt ezen a hajón van, az mind önnek a vagyona, a mit az atyja önnek hagyott; ön gazdag lesz és mindig hálával fog ön emlékezni arról a jó atyáról, a ki önről ilyen jól gondoskodott.

Timárnak megszorult a torka, mikor arra gondolt: «és a ki meghalt azért, hogy téged megszabadítson, a ki halált vett magának, hogy teneked odaadhassa az egész életet!»

És aztán bámulva nézett a leány arczára. Az nem mozdult meg az egész beszéd alatt, még csak egy könyje sem fakadt. Mihály azt hitte, hogy szégyel sírni idegen előtt s félrevonult tőle; de a leány azután sem sírt, hogy egyedül maradt.

Különös ez! Mikor a fehér macskát a vízbe fulladni látta, hogy omlottak utána a könyei, s most, mikor azt mondják neki, hogy az apja ott fekszik a Duna fenekén, egy könyje sem ered?

Vagy tán úgy van az, hogy a kik apró érzékenykedésnél könnyen tudnak sírni, azok valami nagy fájdalomnál nem tudnak mást, csak hallgatni és bámulni.

Meglehet. Timárnak most más dolga akadt, mint lélektani feladványokon törni a fejét. Pancsova tornyai kezdtek északnyugat felől kiemelkedni, s a folyamon egy cs. kir. sajka úszott alá, egyenesen a Szent Borbála felé, rajta nyolcz fegyveres csajkás, meg egy csajkás kapitány és egy porkoláb.

Azok a hajóhoz érve, minden kinálás nélkül csáklyát akasztottak a hajópárkányba s felugráltak rá a csónakból.

A kapitány Timárhoz sietett, ki a kabinajtó előtt várt rá.

– Ön a hajóbiztos?

– Szolgálatjára önnek.

– E hajón utazik egy Trikalisz Euthym álnév alatt menekülő török khazniár basa, lopott kincseivel.

– E hajón utazott egy Trikalisz Euthym nevü görög buzakereskedő, semmi lopott kincsekkel, hanem tiszta búzával, a hogy ez Orsován megvizsgáltatott hivatalosan, a miről bizonyítványaim szólnak, itt ez az első irás, tessék elolvasni. Török basáról nem tudok semmit.

– Hol van ő?

– Ha görög volt, Ábrahámnál; ha török volt, Mahomednél.

– Csak nem halt meg?

– Biz azt tette. Itt ez a második irás a végrendelete, melyben utolsó akaratát megirja; dysenteriában halt meg.

A kapitány végig olvasta az irást, oldalpillantásokat vetve Timéára, ki csak ült azon az egy helyen, a hol atyja halálhírét meghallá. Nem érté, hogy miről beszélnek; az idegen nyelv volt előtte.

– Hat hajós legényem és a kormányosom tanuk rá, hogy meghalt.

– No az baj neki; de nem nekünk. Ha meghalt, eltemetteték. Ön meg fogja mondani, hová? mi felásatjuk a hullát. Itt van azon ember, ki rá fog ismerni s az azonosságot bebizonyítandja Trikalisz és Ali Csorbadzsi között, s legalább a lopott kincseit lefoglalhatjuk. Hová temették el őt?

– A Duna fenekére.

– Ah! Ez erős dolog! És miért oda?

– Csak csendesen! Itt a harmadik irás, ez a pleszkováczai esperestől van, a kinek határában történt Trikalisz kimulása, s a ki nem csak megtagadta a tisztességes eltakarítást, de meg is tiltotta a hulla kihozatalát a partra; a nép azt mondta, hogy vessük a vízbe.

A kapitány mérgesen csapott kardja markolatára.

– Teringettét! Átkozott papok! Ezekkel örökösen baj van. De azt legalább tudni fogja ön, hogy mely tájon vetették a vízbe?

– Tartsunk rendet, kapitány úr. A pleszkovácziak négy őrt küldtek a hajómra, a kik megakadályozzanak, hogy a hullát száraz földre találjam kitenni, s azok éjjel, mikor mindnyájan aludtunk, a hajószemélyzet tudta nélkül a Dunába veték a koporsót, kövekkel megterhelve. Itt van az irott bizonyítványuk maguknak a tetteseknek, vegye ön át, keresse fel őket, vallassa ki és büntesse meg, a hogy megérdemlik.

A kapitány toporzékolt és cholerikus kaczagással köhögött dühében, mikor azt az irást elolvasta, visszadobva azt Timárnak.

– No ez átkozottul szép dolog! A felfedezett szökevény meghalt, azzal beszélni nem lehet; a pap nem engedi földbe tenni; a parasztok belelökik a vízbe, s akkor adnak egy bizonyítványt, aláirva két olyan nevet, a mit soha ember nem viselt, két olyan falu nevével, a mi soha nem volt a világon. A szökevény elvész a Duna fenekén, s most én akár nekiálljak Pancsovától Szendrőig egy gereblyével végigkaparászni az egész Dunát, akár elinduljak keresni két gazembert, a kik közül az egyiket Karakaszalovicsnak, a másikat Stiriopiczának csufolnak. A hajóterhet pedig a szökevény azonosságának bebizonyítása nélkül le nem foglalhatom. No, ezt jól adta ön, biztos úr! Ezt jól csinálta ön ki! És mindenről irást hozott. Egy, kettő, három, négy. Fogadom, hogy ha annak a kisasszonynak a keresztlevelét kérném, még azt is elő tudná adni!

Ha parancsolni fogja.

Azt ugyan nem tudta volna előadni Timár; de tudott egy olyan bamba birkapofát csinálni a kapitány előtt, hogy a kapitány nagyot csóvált a fején; kegyetlenül felkaczagott, s aztán megveregette Timár vállát.

– Arany ember ön, biztos úr! Ennek a kisasszonynak megmentette a vagyonát; mert az apja nélkül sem őt, sem a jószágot le nem tartóztathatom. Mehetnek önök útjokra. Arany ember ön!

Azzal megfordult, a leghátulsó csajkást, a ki nem fordult eléggé gyorsan, úgy ütötte pofon, hogy majd a vízbe esett, s parancsolá, hogy mindenki takarodjék a hajóról.

Hanem a mint a csónakba leszállt, még egyszer visszatekintett nagy figyelemmel.

A hajóbiztos még mindig azzal a semmit nem értő birkapofával tekintett utána.

A szent Borbála hajóterhe most már meg volt mentve.

A SZENT BORBÁLA VÉGZETE.

A szent Borbála most már akadálytalanul haladt a maga útján fölfelé, s Timárnak nem volt egyéb baja a mindennapi vesződségen kívül a vontatókkal.

A dunai út az alföldi magyar rónán egészen unalmassá válik; nincsenek már sem sziklái, sem vízesései, sem történelmi romjai; semmi egyéb, mint folyton-folyvást a fűzfa-, nyárfalepte partok mind a két oldalon.

Ezekről nem sok érdekest lehetett mondani Timéának.

A leány néha egész nap sem jött ki kabinjából, s szavát nem lehetett venni. Ott elült egyedül; s néha az ételt olyan érintetlenül hozták ki szobájából, mint a hogy bevitték hozzá.

Az esték is hosszuk kezdtek már lenni s október vége felé a derült őszi idő átcsapott az esősbe; a leány egészen bezárkózott magányos szobájába, s Mihály nem tudott róla többet, mint azt, hogy éjszakánként a vékony deszka közfalon áthangzik nehéz sóhajtozása. De sirni nem hallotta soha.

Az a nagy csapás talán örökre megfagyasztotta szívét.

Vajjon mekkora melegségnek kellene annak lenni, mely azt megolvadásra birja?

Ejh, szegény barátom, minek neked arra gondolnod?

Mit álmodol ébren és lehúnyt szemmel erről a fehér arczról? Ha olyan szép nem volna is, de olyan gazdag; te pedig szegény ördög vagy. Mire való egy ilyen ficzkónak, mint te vagy, egy olyan gazdag úrleány arczával megtölteni minden gondolatját?

Ha mégis megfordítva volna, s te volnál olyan gazdag, mint ő, s ő volna szegény.

– Milyen gazdag lehet Timéa? számítgatja a hajóbiztos, hogy saját magát kétségbeejtse s elszoktassa hiú ábrándozásáról.

Hagyott neki az atyja ezer arany készpénzt és a hajóterhet, a mi megér mostani világban tizezer aranyat. Talán ékszerei is vannak, s így a leány váltópénzben értve a százezresek közé tartozik. Ezek már a gazdag eladó leányok sorába tartoznak magyar kis városban.

Itt aztán egy talány jött Timár elé, melyet nem tudott megfejteni.

Ha Ali Csorbadzsi megmentett vagyona tizenegyezer arany volt, az súlyra nézve nem több hatvanhat fontnál: az arany tériméje minden ércz között a legkisebb. Hatvanhat font aranyat el lehet dugni egy iszákba, azt egy ember a vállára vetve gyalog is elviheti. Mi szükség volt Ali Csorbadzsinak ezt buzára felváltani, a minek egy egész tölgyfahajó kell s a mivel másfél hónapig kell utazni, a mit szél, örvény, szikla, zátony fenyeget; vesztegzár, motozó őrség feltartóztat; holott ugyanezzel a kincscsel egy tarisznyába téve, hegyen, folyón keresztül két hét alatt bízvást Magyarországba lehetett volna jutni?

Ennek a kérdésnek nem birt a kulcsára akadni.

Azután ezzel még egy másik talány is függött össze.

Ha Ali Csorbadzsi kincse (s már akár igaz keresménye az, akár nem) mindössze tizenegy-tizenkét ezer aranyat tesz, ugyan mit csap abból ilyen nagy hajtóvadászatot a török kormány? hogy nem röstel azért egy huszonnégy evezős ágyunaszádot a Dunán végigfuttatni, kémeket, futárokat nyargaltatni a nyomába? hiszen a mi egy szegény hajóbiztosra nézve nagy pénz, az a fényes padisának csak alamizsna; ha azt a tizezer arany értéket mindjárt elkobozták volna is, a míg az a feladók, lefoglalók s mindenféle hivatalos zsebmetszők kezén keresztül visszakerül, nem marad abból a szultánnak egy pipadohányra való.

Hogyan nem rösteltek ilyen kevés prédáért olyan nagy gépezetet mozgásba hozni?

Vagy talán Timéa lett volna a főczél? Timárban volt annyi hajlam a regényességre, hogy ezt a nézetet elfogadja; bár a hajóbiztos kétszer-kettője mindig kimutatta a számtani lehetetlenséget.

Egy este elverte a szél a felhőket, s a mint Timár kabinja ablakából kitekintett, meglátta a nyugati láthatáron az új holdat.

A «vörös holdat».

Az izzó fénysarló a Duna tükrét érte.

Timárnak úgy tetszék, mintha az a hold valóban emberi arcz volna, mint a hogy a naptárakban festik, s ferde szájával valamit beszélne hozzá.

Csakhogy a hold beszédét még mindig nem lehet érteni; az idegen nyelv.

A holdkórosak már értik, mert utána mennek, csakhogy mikor fölébrednek, ők is elfelejtik, hogy mit beszéltek vele?

Timár mintha válaszokat kapna kérdéseire. Melyikre? Valamennyire. A szív dobogására-e, vagy a kiszámítására? Mindenikre.

Csakhogy nem lehet még a feleleteket kibetűzni.

A vörös félhold lassankint alámerűlt a Duna tükrébe, egész a hajó orráig elküldve a hullámban tükröző viszfényét, mintha mondaná: még sem értesz?

Lassan a végső fénycsucsát is lehuzta a víz alá, mintha mondaná: holnap visszajövök, akkor majd megértesz.

A kormányos azon a véleményen volt, hogy fel kell használni a naplement utáni derült időt s előre haladni, míg beesteledik. Hiszen Komáromhoz közel jártak már, Almáson túl. Ezen a tájon olyan ismerős volt már előtte a Duna, hogy bekötött szemmel is elkormányozhatta volna a hajót. Egész a «győri Duna»-ágig nincs már semmi félelmes tárgy az útban.

De van!

Fűzitőn alul egy gyenge kis roppanás hangzott a víz alatt; de erre a roppanásra rémülten ordítá a kormányos a vontatóknak: «megállj!»

Timár is elhalványodott és megmeredve állt egy perczig. A rémület először tükrözött az útban arczvonásain.

– Tőkére mentünk! kiáltá a kormányosnak.

A nagy erős ember, a kormányos, eszét veszítve hagyta ott a kormányt s sírva, mint egy gyermek, futott végig a hajófödözeten a kabin felé.

– Tőkére mentünk!

Igen is, az történt. A Duna, mikor megárad, elszakgatja a partjait, s az onnan letépett nagy fákat behömpölygeti a medrébe; azokat a gyökereikhez tapadt földtömegek a víz alá húzzák, s a felfelé vontatott terhes hajó nekimegy a tuskónak s kilyukasztja a fenekét.

A szikláktól, a zátonyoktól megőrizheti hajóját a kormányos; de a víz alatt ólálkodó tőkétől se tudomány, se tapasztalat, se ügyesség meg nem oltalmaz: a legtöbb dunai hajó az ilyen lappangó fatuskók miatt vész el.

– Végünk van! ordítá kormányos, hajós legény egyszerre valamennyi; s mindannyi elhagyta a helyét s futott batyuját, ládáját a dereglyébe menteni.

A hajó keresztbe fordult ár ellenében, s elkezdett az elejénél lefelé sülyedni.

Mentésre gondolni sem lehetett. Az tiszta képtelenség. A hajó zsákokkal van tele, mire azokat odáig felszednék, a hol a fenekén a lék támadt, hogy azt betömjék, akkorra rég elsülyedt az egész.

Timár felszakítá Timéa kabinjának ajtaját.

– Kisasszony! vegye fel gyorsan öltönyét, nyalábolja fel azt a ládikót ott az asztalon; hajónk elsülyed. Menekülni kell.

Azzal a megrettent leányra maga felsegíté meleg kaftánját s utasítá, hogy szálljon le a dereglyébe, majd a kormányos segélyére leend.

Ő maga futott saját kabinjába, a hajóokmányokat s hajópénztárt tartalmazó ládát megmenteni.

Hanem Fabula János ugyan nem volt segélyére Timéának. Inkább nagyon dühös lett, mikor a leányt meglátta.

– Mondtam, hogy ez a fehérképü, összenőtt szemöldökü boszorkány hoz ránk minden veszedelmet. Ezt kellett volna legelébb is a vízbe dobni.

Timéa nem értette a kormányos szavait, de annak vérben forgó szemeitől úgy megrettent, hogy inkább visszament a kabinba, s ott felfeküdt az ágyára és nézte, hogy jön be a víz a kabin ajtaján, hogy emelkedik lassankint ágya széléig s aztán arra gondolt, hogy ha most őt a víz innen elviszi, addig viszi majd lefelé, míg oda eljut, a hol az atyja fekszik a Duna fenekén, s akkor aztán megint együtt lesznek.

Timár maga is már térdig gázolta a vizet, mire kabinjából minden szükséges tárgyat egy ládába összeszedett s aztán azt vállára kapva, a dereglyéhez sietett.

– Hát Timéa hol van? kiálta, midőn a leány távollétét észrevette.

– Tudja a pokol! hörgé a kormányos. Bár a világon se lett volna.

Timár visszarohant Timéa kabinjához az övig érő vízben, s felnyalábolta mindenestől az ölébe.

– Hozza ön a ládikót?

– Igen! rebegé a leány.

Azzal nem kérdezett tőle többet, hanem rohant vele ki a födélzetre, onnan ölébe vitte le a dereglyébe s a középpadra leülteté.

A Szent Borbála végzete iszonyú gyorsan tölt be.

A hajó orrával lefelé elmerült, s nehány percz mulva csak a födélzete meg az árboczfa a lelankadt vontató kötéllel látszott ki a vizből.

– Induljunk! parancsolá Timár az evezőknek, s a dereglye elkezdett a part felé haladni.

– Hol van önnek a ládikója? kérdé Timár a leánytól, mikor már jót haladtak.

– Itt van! mutatá Timéa a magával hozott dobozt.

– Szerencsétlen! Hisz ez a török dulcsászás doboz, nem a ládikó.

Timéa bizony azt a csemegés dobozt menté meg, a mit új testvérének, annak a másik leánynak hozott ajándékba s otthagyta helyette a ládikót, melyben minden vagyona volt. Az ott maradt az elmerült kabinban.

– Vissza a hajóhoz! kiálta Timár a kormányosra.

– Csak nem bolondult meg valaki, hogy a víz alá menjen valamit keresni? morgá Fabula János.

– Fordíts! ne szólj! én parancsolok.

A dereglye visszatért az elsülyedt hajóhoz.

Timár nem biztatgatott senkit, kiugrott maga a hajófödélzetre, s annak hágcsóin lement a víz alá merült kajütbe.

Timéa nagy, sötét szemeit utána mereszté, a mint a hullám alatt eltünt, mintha mondaná:

– Hát már te is a víz alá mégy előlem?

Timár elérte a víz alatt a hajópárkányt, de nagyon vigyáznia kellett, mert a hajó féloldalt volt dülve s arra felé hajolva, a merre Timéa kabinja nyilt; kapaszkodnia kellett a födélzet deszkáiba, hogy le ne csúszszék a sima párkányzatról.

Megtalálta a kabin ajtaját; jó szerencse, hogy nem csukta be a hullám, mert kinyitásával sok idő veszett volna.